31. A falu végén

31. fejezet

 Amikor egy falevél lehull a fáról, vajon úgy érzi-e, hogy legyőzte a hideg? A fa azt mondja a levélnek: "Ez az élet körforgása. Talán azt hiszed, hogy meghalsz, de valójában bennem élsz tovább. Neked köszönhetem, hogy élek, hiszen általad lélegeztem. Azt is neked köszönhetem, hogy szerettek, mert árnyékot tudtam adni a fáradt vándornak. A te nedved az én nedvem: mi egyek vagyunk." Paulo Coelho

- Byul -

- Mit kérdeztél az előbb? – cövekel le előttem meglehetősen gyanúsan YoonGi.

- Hogy hol a kocsi – morgom még mindig mérgesen.

- Na, ez az, amit kurvára szeretnék én is tudni.
- Miről hadoválsz?

- Arról, hogy az a kibaszott autó nincs ott, ahol hagytam! – ragadja meg hirtelen csuklómat, és keresztül vonszol az úton, ismét úgy rángatva maga után, mintha csak egy ingatag rongybaba lennék.

- Most szívatsz? – emelem rá neheztelő tekintetemet, a még mindig hüledezve forgolódó fiúra.

- Most mi a jó francot csináljak – tekintget körbe, magának feltéve a kérdést, mint, aki arra vár, hogy a felelőtlenül magára hagyott autó, az egyik sarokról majd beköszön. – Minden cuccunk az Isten verte kocsiban volt. – dörzsöli homlokát, egy járda menti fának támaszkodva.

- Gratulálok – motyogom magam elé csökkentett hangerőn, hátha nem hallja meg.

- Te inkább meg se szólalj! – csattan fel. – Keressünk egy nyilvános telefont, talán van egy hívásra elég apróm – jegyzi meg, és céltudatosan elindul egy találomra választott irányba, mire némán, bosszankodva, mint egy jól nevelt kiskutya, követni kezdem. Sírjak vagy nevessek? Egyszerre tudnám pityeregve agyonvágni, és alaposan kinevetni a szőkét, és vele együtt az egész, groteszk helyzetünket.

- Nem intünk le inkább valakit? – próbálkozok előhozakodni egy ötlettel a háta mögött araszolva, a kihalt, autók által is csak elvétve járta útra pillantva.

- Hívjuk a rendőrséget, a kocsi nélkül nem megyek haza – lépked tovább céltudatosan, s indokolatlanul fordul be egyik utcáról a másikra.

- Az nem azt jelenti, hogy én sem mehetek haza!

- Akkor minek követsz? – fojtja belém ezer meg egy mondani valómat, s hangosan fújtatva, folytatom a lábnyomainak letiprását. Egy pillanatra tényleg megfordult a fejemben, hogy a másik útra kanyarodok, minél távolabb keverve magam tőle, de a történtek után, jelenleg YoonGi az egyetlen, valamelyest biztonságot jelentő pontom. Gőze sincs, merre megy, az idegtől robbanni tudna, a falu ezen részét pedig újra ellepi az őszi sejtelmes köd.

- Elnézést – int le egy arra járó nőt, aki egy ijedt pillantást vetve a fiúra, még erősebben szorítja meg szoknyája mellett megálló kislánya kezét. – Tudna nekünk segíteni? Ellopták a falu főútja mellől az autónkat, és minden értékünk benne maradt.

- Jaj, édes fiam, ez erre nem szokatlan – nyugszik meg kissé a hölgy, YoonGi kedves, mégis kétségbeesett hangjától. – A sihederek rendre elviszik az autókat, de mire kiérne a legközelebbi városból az illetékes hatóság, mindig megkerül minden.

- Hogy mi? – ráncolja össze homlokát a nőhöz képest, igencsak magas fiú.

- Megkerül – ismétli el a lényegnek vélt szót a hölgy.

- Azt értem, de mégsem. Mit tehetnénk?

- Van a falu végén egy tanya – mutat egy utca irányába a nő. – Ott lakik egy idős házaspár, az ő unokájuk a felbujtója ezeknek. Most szabadult nem olyan rég, és újra fosztogatnak, meg autókat lovasítanak meg, de utóbbit általában csak egy rablás erejéig veszik kölcsön. Lefogadom rövidesen újra rács mögé kerül az a gyerek.

- Hát ez kurvajó – neveti el magát kényszeredett cinizmussal YoonGi – Akarom mondani, köszönjük a segítséget – köszörüli meg torkát, és illedelmesen meghajol. – Gyere – szól figyelőállásban toporgó mivoltomra a szőke, és eltökélten, meg is indul a nő által mutatott szűk, elnéptelenedett utca felé, egyenesen az egyre sűrűsödő köd irányába.

- Igenis főnők úr – morgom magam elé, de reakció hiányába, úgy fest nem terjedt el hozzá hangom, s mélyeket sóhajtva, minden ésszerűbbnek vélt ötleteimet magamban megtartva, némán eredek utána. Végülis nem lett volna egyszerűbb megkérni a nőt, hogy telefonálhassunk, és hívjuk a zsarukat, nem, Min YoonGi majd megoldja, ő meg a fene nagy büszkesége, szépen karöltve. És ki vagyok én, hogy megállítsam...  Hűvös van, mérges vagyok, szánalmas az egész helyzet, YoonGi pedig szerintem most az egész világot a pokolra kívánja, holott nem gondolnám, hogy ennyire rémes lenne a dolgok állása, úgy is minden meg fog oldódni, de bevallom őszintén: kár volt reggel elindulnom ezzel a szőke bunkóval.

Nem sok időbe telik mire a potenciálinak vélt helyszínre, egy régi festésű hosszú fakerítés szegélyezte tanyára lelünk, s itt, mintha a köd is szakadozva sugallná, hogy reményteli vidékre érkeztünk.

- Ez lehet az? – kérdi a szőke, de fogalmam sincs, hogy tőlem, vagy ismét csak saját magától.

- Gondolom – elmélkedek egy hatalmas fakapu előtt megállva, mire csengő hiányába, YoonGi égtelek ordítozásba kezd, hogy valaki kiérkezzen a megmentésünkre, s kisvártatva várakozásunknak eleget téve, egy idős asszony botorkál ki a kapuhoz.

- Halmoni*! – kiáltok rá a nénire, mihelyt kitárja előttünk a rozoga kaput.

- Leányom, hát te? – pislog rám az alacsony termetű, korábban segítségfélét nyújtó hölgy.

- Nem jártam szerencsével a kocsmában – erőltetek magamra egy vigyort. – Ennek az alaknak meg ellopták az autóját – vázolom fel, kissé gúnyosan a történteket, a mellettem meglepetten ácsorgó fiúra reflektálva.

- Yeobo*, kik azok? – tárja még szélesebbre a kaput egy öregúr.

- Halapoji* – szólal meg mellőlem YoonGi, ujját ösztönösen a férfira emelve.

- Yeobo ismered? – pillant vigyorgó férjére az asszony.

- Ez a kis suhanc kereste a dilis barátnőjét korábban – válaszol az öreg nevetve.

- Dilis? Barátnő? – morgom halkan a mellettem állónak, aki egy gúnyos mosollyal nyugtázza, az öreg csak kicsit ferdíti a történteket. Ez most komoly? YoonGi a nénike férjétől kért segítséget? Kisebb ez a falu, mint azt gondoltam…

- Ellopták az autónkat, a faluban azt hallottuk, esetlen tudnak az esetről – nyitja szóra a száját a szőke.

- Aigoo, az a semmirekellő fiú meg a barátkái – sóhajtja a néni, s férjével együtt felénk nyúlva, szinte kényszerítenek, hogy beljebb fáradjunk az udvaron át, a dekoratív, frissen festett gerendaházba, mondván bent melegebb. Vonakodva engedjük, a melegség árasztotta házikóban leültetni magunkat, és YoonGi-ra pillantva el sem tudom dönteni, hogy ő a meglepettebb vagy én. Mi van, ha ők a híres hasfelmetsző házaspár? Egyértelmű, hogy a mellettem üldögélő fiúban is hasonló furcsa gondolatok születnek éppen, elvégre elég a bárgyú képére nézni. Megint meggondolatlanok vagyunk, tényleg már meg sem lepődök magunkon…

- Beszéltem azzal az átkozott gyerekkel, holnap reggel a helyén lesz az autó – lépked be az ebédlőnek titulált helységbe az idős úr, s teát töltő nejét kikerülve, leül elénk.

- Nem vagyok megnyugodva – húzza el szája szélét a szőke, mire oldalba könyökölve, egy grimaszba hajló vigyorral fordulok az idősebbek felé.

- Nagyon köszönjük.

- Maradjatok itt, van egy vendégszobánk hátul – mosolyog ránk negédesen a hölgy, kezével elénk tolva a gőzölgő meleg italt.

- Ott lesz a kivégzés – motyogja fejét kissé elfordítva YoonGi, s már kedvem lenne alaposan tarkón vágni a viselkedése miatt. Mintha nem az ő hibája lenne ez az egész…

- Nézzék el a faragatlanságát - vigyorgok már-már elgémberedetten.

- Egy futon* van, de ez egy ilyen szép párocskának bizonyosan nem jelent majd gondot – somolyog férje mellől a néni, mire zavartan nézünk össze a szőke fiúval, s a másodperc tört része alatt el is kapjuk arcunkat egymás tekintetétől.

- Van pár ruha is ott, érezzétek otthon magatokat – áll fel a férfi, s átvezetve minket a hűvös, barnás falevelekkel díszített udvaron, egy kis melléképületbe tessékel minket, ami csupán egy apró fürdőszobából, és egy tradicionális keleti hálószobából áll. Semmi csicsa, egy kép a falon, egy függöny takarta ablak, egy kis komód, és egy futonágy a szoba közepén.

- Kö – kezdeném megköszönni az öregúrnak, de mire megfordulok a szoba vizsgálatából, már hűlt helye sincs az öregnek.

- Nagyon ajánlom, hogy igazat beszéljenek, mert, ha nem lesz ott holnapra az autó, én felgyújtom ezt az egész retkes falut. Itt mindenki hibbant – zsörtölődik YoonGi cipőjét félredobva, a talajszinten fekvő ágyra helyezkedve.

- Köszönd magadnak – morgom az orrom alatt halkan, a komódhoz ballagva.

- Mondtál valamit? – teszi lábait törökülésbe, cinikusan a fiókot nyitogató alakom után bámulva.

- Csak annyit, hogy az egyetlen hibbant itt te vagy – jelentem ki nemes egyszerűséggel, szemeimet az ágynemű és ruhák tömkelegén tartva, nem számolva az esetleges következményekkel.

- Kicsi Byul nem gondolod, hogy a kelleténél jobban kinyílt a csipád? – áll fel az ágyról, és lassú, kimért léptekkel, megdermedni készülő mivoltom felé sétál.

- Ez az igazság! – ocsúdok fel, a vártnál is hamarabb mögém kerülő fiú felé fordulva. Gyanúsan szűkíti össze tekintetét, és egy határozott mozdulattal húzódik nekem, mire egész alakomat a komódnak passzírozva, a bútor peremén keresek megtámasztást.

- Ha már így össze lettünk zárva – húzza szája szélét egy görbületre. – Mit is kellene csinálnunk… – hajol közel arcomhoz egy gúnyos mosollyal, egyik kezével végigsimítva rövid hajam végén, pillantását mélyen elkerekedett szemembe vájkálva. Megint ez a váratlan, kiszámíthatatlan viselkedés, hogy újra összezavarja minden agyamat ellepő határozott álláspontot…

- Mit szólnál, ha kielemeznénk, mennyire is a te hibád minden? – hebegem el erősnek hitt szónoklatomat, magabiztos pillantásomat akaratlanul is elkapva a fiú arcáról. Tényleg nem hajlandó beismerni, vagy ennyire pökhendi egoista ember?

- Talán, ha nem tűnsz el, és nem rohanok, mint egy félőrült, hogy megmentselek... –kezdi fennhangon mondandóját, mire azonnal közbevágok.

- Azt akarod bemesélni, hogy aggódtál értem?

- Nem akarok semmi bemesélni – sóhajtja, s ellökve magát a támaszból, lehunyt szemekkel hátrál ki tőlem. – Tudom, hogy hibáztam. Nem kellett volna velem gyere… - fordít hátat nekem az ajtó fele téve pár apró lépést.

- Már bánom – sütöm le szemeimet. Igaza van, hagynom kellett volna, hogy egyedül induljon útnak.

- Mindig csak a baj van veled – motyogja, ám mire szóhoz juthatnék, kitárja az ajtót újabb megjegyzést intézve felém. – Unalmas állandóan érted aggódnom – veti halkan maga elé, s nagy lendülettel elhagyja a helységet, egyedül hagyva engem a csend lepte kis szobában. Újra olyan kérdések zsongják körbe elmémet, ami a fiú érzelemingadozásaira keres magyarázatot, arra, hogy miért nem egyenes velem, hogy mi járhat a csökött fejében, és értetlen tekintetem, csak tetézi, mennyire szánalmasnak is tűnhetek most… Kezdem ismét magam úgy érezni, hogy kedve szerint szórakozik, s járatja a bolondját velem Min YoonGi. Összekaparva elnyűtt, kavargó érzelmekkel telt testemet, felcipzárazva kabátomat, sálamba bújtatva nyakamat, én is a köd elillanásával festői szépségűre változott udvarra lépek, s a zsebre vágott kezű, indokolatlanul járkáló szőke fiú mögé lépdelek. Lehajtott fejemet, csupán akkor emelem feljebb, amikor az idős úr csoszogó közeledését érezzük meg, kezében egy lombseprűvel, amit mihelyt hozzánk ér, a meglepődött YoonGi kezébe nyom. Értetlenkedő pillantást vetve hol a seprűre, hol a férfira, szemei végül rajtam állnak meg, ahogy nem sokkal messzebb tőle, sejtelmesen kezdek vigyorogni a jeleneten.

- Tán nem láttál még ilyet? – csapja hátba a festett hajú fiút. – Nincs ám ingyen a szállás.

- De hát – nyitja mentegetőzésre száját YoonGi.

- Te jány – mutat felém az öreg, félbeszakítva a seprűt szorongatót. – A fészerben van még gereblye, kezdjétek a levelek összeszedésével. Mire kész a vacsora ti is kész lesztek, aztán telefonálhattok is – neveti el magát elégedetten az úr, s elhagyva a hatalmas, sárgás színekbe öltözött portát, eltűnik a ház irányába.

- Ez most komoly? Felfogják, hogy a tolvaj unokájuk miatt vagyunk itt? – méltatlankodik YoonGi felém araszolva.

- Az utcán akarsz aludni? Ha nem, akkor szerintem kezdj neki – fojtom vissza kitörni készülő röhögésemet, amit félig-meddig sikerül is kiviteleznem.

- Arra van a fészer – kacsint rám gúnyolódva, kezdőállásba helyezve a kezében tartott lombseprűt.

- Igenis kapitány, de én legalább tudom azt használni – sandítok a fogaival tévesen felfele állított segédeszközre, s halkan kuncogva, a fészernek elnevezett, kissé omladozó épületbe sietek, meg sem várva a fiú egy esetleges, epés megjegyzését. Hihetetlen, hogy minden pillanat egy rejtélyes kaland, amit Min YoonGi személyével töltök el, mikor gondoltam volna én, hogy az ősz kellős közepén, egy ismeretlen falu tanyáján fogok lakhatásért, vele együtt leveleket gereblyézni… Ami a legijesztőbb, hogy ez miért tölt el engem melegséggel? Abban a pillanatban, amikor otthagyott az út szélén, amikor a családomat pocskondiázta, amikor Ellával volt, lekellet volna mondanom róla nem? Miért nem fogadom el, hogy az egész csak egy ízetlen tréfa volt, nem szeretett soha, és leginkább csak gyűlöl az öccsével történtek miatt?

- Mi tart eddig, mindent én csináljak? – lép a fészerbe elnyújtott percekkel később az agyamat kitöltő személy.

- Nem találom – forgok zavarodottan, kissé ijedten a fiú felé.

- Ott van az orrod előtt felakasztva – sandít rám száját elhúzva.

- Ah, tényleg? – pördülök meg saját tengelyem körül, vállammal meglökve az egészet tartó állványt, minek következében a másodperc tört része alatt inog meg, s a szerszámok, mint egy kelletlen záporeső, mind a gravitáció vonzásába kerülnek, s szemeimet összeszorítva kezdem várni az elkerülhetetlen becsapódást. Hiába görnyedt, remegő várakozásom és fejem ösztönszerű védelme, a kerti eszközök hangos csattanással érnek földet, engem pedig érzékelésem szerint, minden elkerül. Szorításomból lassan kinyitva szemeimet, egy biztonságos melegség borzolja fel bőrömet, amit egyre jobban aurámban érzek, s kitisztult tekintetemmel mérem fel a helyzetet, vele együtt a felettem tornyosuló borzolt hajú fiú alakját.

- Yoon…Gi – lehelem a fiú összeszorított szemeire pillantva.

- Te idióta – köpi felém velős sértését, és ellökve magát a támaszt nyújtó állványtól, lassan kihátrál kiegyenesedett testem felé fordulva.

- Vérzik – tátom el rémülten számat. – A fejed.

- Talán, mert fejbe baszott a gereblye? – emeli fel idegesen hangját, kezével fájdalmasan halántékához nyúlva. A könnyek a teljes váratlanságból materializálva magukat, maró kínnal szöknek a szemeimbe, s elharapva számat, vontatottan mozdulok meg a fiú felé. Olyan kellemetlen gyomorgörcs hasít belém, a szőke haját átitató vörös folyadék láttán, hogy legszívesebben magamat is leütném egy szerszámmal. Talán én lennék a vak, a bolond a dombtetőn, aki nem veszi észre, hogy ez a fiú valójában mennyire is gyötrődik, és hiába küzd, ösztönösen törődik velem? Újra elönt a kelletlen lelkiismeret-furdalás, holott minden bizonnyal téveszmékbe készülök ringatni magam… Min YoonGi te világbarma!

 

*Yeobo - házastárs megnevezése

*Halapoji - nagyapa/ idős úr
*Halmoni - nagymama/ idős asszony
*Futon - Keleti eredetű ( Japán ) futon egy tömött matrac.