14. Őrangyal

14. fejezet

Félünk a szenvedélytől, s csak nevetünk a túl heves szerelmen, s azon, ki túlságosan szeret. Mégis, olthatatlanul vágyjuk az érzést. /Jeanette Winterson/

- Suga –

Újabb álmatlan éjszaka, és mintha kívülről látnám remegő testem vergődését, a földre zuhanás előtt, zihálva riadok fel rémálmomból. Szemeim kitágulnak, légzésem zaklatott, s nehezen tápászkodok fel, hátamat az ágy támlájának döntve, verejtékes fejemet a hideg vakolat fedte falnak hajtva. Lassan körbenézek a sötétségbe merült néma szobán, egyre csak a feketeségben rejtőző lidércek alakjait fürkészve. Nyakamat megtornáztatva, kelletlenül csoszogok a verandára, ügyelve, hogy a ház lakóit ne verjem fel. Rettenetesen hideg van, de a levegő hőmérséklete a lelkemet átjáró hűvösség közelébe sem ér...

- Hyung? – nyílik ki mögöttem a bejárati ajtó. – Nem tudsz aludni? – oson mellém öcsém álmos lépteivel. Felébreszthettem…

- Tényleg szereted? – bámulok tovább a szürkületbe burkolózó harmatos udvarra. YoonHo meglepetten kapja rám szemeit, majd feldolgozva váratlan, rég óta dédelgetett kérdésemet, mosolyogva fordul újra a tompa fény átjárta kert felé.

- Igen – válaszolja egyszerűen. – Ez, hogy jött most hajnalok hajnalán?

- Nem bízok az idősebbik Han lányban – elmélkedek tovább. – De a fiasabbikban sem. Egy kutya, mind… - húzom el számat.

- Félre ismered Kyung-ot, sokat változott – kel birokra szavai segítségével YoonHo. Nem állok le vitatkozni, ehhez még korán van…

- Gyere, dobáljunk párat - lépdelek le a veranda lépcsőin, rég nem látott, hőn szeretett kosárpalánk fel indulva.

- Hajnali négy óra – ráncolja össze homlokát, majd értetlen grimaszával fordul vissza a házba. – Hynug! Kössz, hogy normális voltál tegnap – pillant rám az ajtóból gúnyos, halk nevetésével, s már el is tűnik. Mosolyogva dobom el ezer éve nem használt csuklómozdulatommal a narancsos labdát, ami csont nélkül, a hálón átcsúszva esik a földre. Nem vallottam be az öcsémnek, de nagyon is kedvemre volt a mai nap… Byul minden morcos tekintete, elképedése, nevetése, akaratlanul is megmosolyogtat, és egyre csak arra az estére gondolok, amikor velem aludt. Megmagyarázhatatlan érzés… Hosszú idő óta nem voltak zaklatott álmaim, mintha a fejemben élő démonok ellen küzdő őrangyal védelmezett volna egész éjszaka lankadatlanul. Fénylő ereje, a mai nap elillant, s a démonok újra az elmémet mardossák, felemésztve a józan gondolkodásomat. Ismét egy kosarat dobva, hagyom, hogy a labda a fűig guruljon, s a felkelő nap irányába vetve hunyorgó tekintetemet, a ház felé kezdek ballagni. Megőrültem volna, és ebben a hidegben már a tudatomat elveszítve kreálok mesebeli történeteket? Meglehet…

- Yoon-ah! – nyit be a szobámba a reggel elérkeztével az én egyetlen nagymamám, apró, törékeny kezeit a kilincsen tartva.

- Gyere, nem alszok – tápászkodok fel az ágyam tetején, talpig ruhában.

- Kijössz reggelizni? – mosolyog, mire azonnal megindulok, karomat gyengéden átdobva vállain.

- Jó reggelt fiam, de szarul festesz – hallom meg nagyapa hangját vajas bajsza alól, s úgy látom meglehetősen őszinte így kora reggel.

- Ön fess, mint mindig – ironizálok, mire mindannyian széles vigyorral kezdjük, vagy éppen folytatjuk a reggelinket.

- Rég nem voltál itt, miért laktál a kollégiumban a nyáron? – kezdi aggódó arcával fürkészni szőke fejemet nagyi.

- Szöulban voltam nyári gyakorlaton, és tovább tartott, mint vártam – taglalom, a részigazságot. Őszintén megmondva, félek hazajönni ide… Félek az emlékektől, az érzelmektől, hogy ez a maroknyi ember szeretete, túlcsordul bennem, egyre csak visszadobva magamból, mint aki nem érdemli meg, hogy szeressék… Abba kellene hagynom az önsanyargatást, kezdek tényleg beteges gondolatokat gerjeszteni...

- Apád, hogy van? Az a senkiházi – emeli fel szemeit teája mögül nagyapa.

- Azzal a kurvával él együtt – vágom rá azonnal.

- Min YoonGi!  - ocsúdik fel alpári szavaimtól az idős hölgy.

- De, ha egyszerűen az? Rosszul vagyok, ahányszor náluk kell lennem – kortyolok a narancslevembe.

- Íztelen – emelem el a számtól az italt.

- Vodkával keverd – szól rám sem nézve nagyapa, szemeivel a kredenc felé mutatva.

- Ahh igen, nem tudtam mi kell bele – tör ki nevetésben az asztalnál ülő fiú társaság, nagymama rosszalló pillantásai elől menekülve, majd egy sóhaj után fordul öcsém felé.

- Ma is találkozol azzal a szép lánnyal?

- Igen, később – zárja rövidre válaszát YoonHo, mint, aki még mindig zavarban van a témától.

- Hagyd már azt a gyereket, tudod, hogy nem szereti, ha a barátnőjéről faggatod – veti szavait nagymama felé papa, mire elnevetem magamat. –Te csak ne röhögj, inkább festesd vissza a hajad feketére. Az én időmben, még a buzik sem hidrogéneztettek a hajukat.

- Évek óta ilyen – próbálom kimenteni magam.

- Évek óta ocsmány.

- Öreg, nekem legalább lesz diplomám! – húzom gúnyos vigyorra a számat.

- Na gyere ide, szét csaplak – áll fel az asztaltól, mire hangos nevetéssel rohanok ki a napsütötte verandára, ahova csak percek múlva ér ki nagyapa. Elhitte, hogy tud futni…

- Nem vagy már a régi – támaszkodok meg háttal a fakorlátnál, mire megadóan somolyog mellém a férfi, majd követve példáját, én is a kert felé fordulok. Nagymama szíve lelke virágzik, a szivárvány minden színében pompázva, s a meggyengült őszi napfényben, most még szebbnek tűnnek a növények, mint valaha.

- Fiam, ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz?! – töri meg a csendet nagyapa, s mintha újra a lelkemig látna.

- Jól vagyok – sóhajtok.

- Kit akarsz átverni? – vág, szinte ki sem mondott szavaimba.

- Csak minden összejött… A suli, a múlt, a kollégium, a ribancok, a haverok, és ez a lány… - kezdem sorolni, de az utolsó szó kimondását követően, ijedten kapom szemeimet nagyapa értetlen arcára.

- Hála az égnek – fújja ki levegőjét. – Már azt hittem tényleg meleg vagy.

- Mi a fasz – akad el még a szavam is.

- 22 évesen még barátnőd sem volt, jogosan feltételezhettem – vigyorog, kezeivel alaposan hátba veregetve.

- Elmondom, minden nap más nő dolgozott rajtam a koleszban – próbálom, a ma már sokadszorra sárba tiport önbecsülésemet menteni, de mire ez a múltidő, hogy csak "dogozott"?

- Csak aztán jött ez a lány… - fordul újra a gyep felé a férfi, együtt érző mosolyával.

- Milyen lány… Képzelődsz – nevetem el magam zavaromban.

- Te tudod – kacsint rám egy sóhajjal, majd ellökve magát a korláttól, a ház felé ballag, otthagyva engem egyedül kelletlen gondolataimmal.  Baleknak néz, vagy flúgosnak… Vagy egy flúgos baleknak. Igaza lenne? Az egyetlen, ami a megszokott önmagamra emlékeztet, azok az agyamat mardosó lidércek, akik minden éjjel suttognak az elmémnek…Kezdek becsavarodni...

A délutánt nagyapával töltöttem a garázsban szerelgetve a kocsiját, YoonHo pedig kedves kis barátnőjével találkozott, a jó ég tudja hol, még mindig nem tudok megbarátkozni, hogy egy ilyen züllött lány erőszakolta magát az öcsém szívébe… Kit akar átbaszni az a csaj, hogy megváltozik? Az a vonat már elment…

- Kössz szépen – csapom le a minimum ötszáz éves tragacs csomagtartóját.

- Gyere haza többször – ölel magához nagyapa, a vonatállomás parkolójában.

- Hívj is! – kezd végül nagymama is szorongatni, majd kettesben hagyva az öcsémmel, lassan beülnek a kocsiba. YoonHo némán a peronig kísér, ahol indulásra készen várakozik a mélykék, általam köztudottan utált vonat.

- Aztán tanulj is, hős szerelmes – bokszolom vállba a fiút.

- Nekem kell is, nem úgy, mint a magadfajta zseniknek – húzza el a bagólesőjét YoonHo.

- Kinyírlak, ha narkóhoz nyúlsz – hajolok a nyakához, tarkóját erővel megszorítva, mire azonnal elhúzódik erőszakos tettemtől. Ijedt arcára, egy lesajnáló, erőltetett vigyor kúszik, és némán bólint, majd intve neki, a vagonba vonszolom magam, egy üres hely után kutakodva.

- Nem hiszem el, erre mennyi az esély? – röhögöm el, halkan az ülések közötti folyosón átverekedve magam, szemeimmel azonnal kiszúrva a távolban ücsörgő Han lányt. Hogy fogom kibírni, hogy ne nevessem arcon? Ácsi, miért is visz megállíthatatlanul előre a lábam? Már legalább négy szabad helyet elhagytam…

- Szabad? – állok meg az ablak mellett üldögélő lánynál, s jobban megnézve, szemei nincsenek is nyitva. Még el sem indult a vonat, már is alszik? A kérdésemre való válasz amúgy sem érdekelne, így egy elégedett mosollyal a képemen huppanok le mellé, lábamat a szemközti ülésre dobva. Magam elé vigyorgásomból, nem csak a vonat indulása, de egy furcsa bizsergő érzés is kizökkent, ahogy vastag pulóveremen keresztül, megérzem akaratlanul is nekem simuló karját.

- Jó estét, jegye… - kezdi a kalauz hölgy mellénk érve, mire azonnal az orrom elé kapom mutató ujjamat. – Ket – fejezi be mondatát, együttműködően egy alacsonyabb hangerővel. Zsebemből előbányászom jegyemet, s óvatosan a lány ölében előkészített papírt is a nő felé nyújtom, aki egy gyanús vigyorral nyugtáz bennünket, majd odébb is áll.

Hogy tud egy ilyen helyen, ilyen pózban aludni Byul? Én még a saját ágyamban sem vagyok rá képes… És még szuszog is, arcába hulló haja alól résnyire nyitott száján keresztül. Az elsuhanó táj tompa fényével életben tartott, egyre csak sötétedő tájat vizslatom az üvegen keresztül, mire váratlanul takarékra állítva a vonat fényeit, csak egy apró fénycső kezdi megvilágítani a vagont, ezzel nyugalmat adva az aludni vágyóknak. Remek, most már itt is sötét van… Nem mintha félnék, elvégre nem vagyok egyedül, ez a hétalvó is itt alussza mellettem az igazak álmát, mint egy jóllakott napközis.
- Mi a – szaggatom halkan szavaimat, megérezve a vállamra nehezedő súlyt. Félve fordítom szememet oldalra, fejemet feszülten meg sem mozdítva, felismerve a kócos frufrus lány édesen pihenő arcát a vállamon. Jó ég, mi ütött belé, hiába mozgatom a vállam, nem úgy tűnik, mint, aki fel akarna ébredni, vagy legalább visszadőlni az ablaknak. Menten behugyozok, keljen már fel, bunkó lennék, ha felkelteném? Hogy a faszba jutnak hirtelen ilyen kérdések az eszembe, mindig is bunkó voltam, mi a francért feszengek itt, mint egy hülye… Valaki basszon már tarkón! Percek telnek el feszült agyalással, mire elfáradt elmém csendre inti magát, s elnehezedett pilláimnak megadva maga, jóleső érzéssel engedem magam át álmaimnak...