16. Ki vagy te?

16. fejezet

Visszanézni mindig lehet, de a múltat megváltoztatni nem. Az segíthet előrelépni az életben, ha mindig a mára koncentrálsz. Megvan az oka, hogy így lett. Blood Plus c. film

- És te ezt imádod – szúrja gúnytól eltorzult tekintetét meghökkent, ijedt íriszeimbe, s kihasználva szavaitól elgémberedett tagjaimat, egyik kezével az ülésem támláján megkapaszkodik, másikkal a hajamat elsöpörve hajol a nyakamba, ahol elérve bőrömet, egy forró csókot hint el, ezzel a másodperc tört része alatt felperzselve minden rezzenéstelen porcikámat… A parkoló kihalt, a kollégium sivár, látóteremben semmilyen mozgást nem érzékelem, egyre csak kezemet ösztönzöm mozgásra, hogy elérjem az ajtó kilincsét, de testem vontatottan mozdul, s a fiú rögtön lefogja csuklómat. Hevesen dobogó szívem szinte fájdalmasan akadályozza a zavartalan légzésemet, mire agyamban végül csupán egyetlen sértetlen gondolat marad: Menekülnöm kell!

Zúg az agyam, mint egy robbanás utáni teljes hallásképtelenségnél, s YoonGi egyre hevesebben sajátítja ki nyakam sóvárgó bőrét. Mi ez az érzés, a gyomrom szorít, légzésem akadozik, és úgy pihegek, mintha a tudatalattim, egy perce sem akarná, hogy a fiú elváljon tőlem. Érzem, hogy belemosolyog a nyakam támadásába, s lassan eltávolodva tőlem, hályogos tekintetemet kezdi fürkészni. Hogy lehetek, ilyen erőtlen és kiszolgáltatott…

- Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar megtalálom a kulcsot az elhallgattatásodhoz – pásztázza végig arcom minden szegletét, s visszazökkenve a valóságba, hitetlenkedve kezdem ráncolni homlokomat a frufrum alatt.

- Kegyetlen – lehelem magam elé, lassan megkeresve pillantásommal szemeit.

- Még egy szó, és újra elhallgattatlak – sziszegi a képembe, majd visszacsúszik az ülésébe, kihúzza a kulcsot a helyéről, s kiszáll a járműből. Két lehetőséget pörgetek végig az agyamon, most vagy kiszállok és elhordom mindennek, netán meg is pofozom, vagy némán felmegyek a szobámba, és úgy teszek, mintha ez az egész csak egy pillanatnyi elmezavar lett volna. Utóbbi mellett döntve, felkapom a táskámat, majd hangosan csapom be az autó ajtaját, s magam mögött hagyva YoonGi-t, őrült, meggondolatlan tempóban iramodok meg az első emelet 112-es szobájáig, amit a lehető leggyorsabban magamra is zárok. Fújtatva nyomom fel a kapcsolót, s a megvilágított üres szoba minden függönyét behúzva, zaklatottan borulok az ágyamra. Le kell nyugodnom, hogy meg tudjam emészteni a történteket… Egyáltalán mit lehet ezen feldolgozni? Naiv kihasználható lány módjára konkrétan hagytam, hogy a bolondját járassa velem, és jelenleg úgy érzem, ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak… Sem neki, (…) ez egyszerűen túl ment minden határon, miért csinálja ezt velem? Ennyire aljas alak lenne, aki azt élvezi, ha mások érzéseibe tiporhat? Hogy vált ő ilyen emberré…

Magamra is haragszok, amiért állandóan hagyom, hogy gúnyt űzzön belőlem, hogy fölényeskedjen, hogy ilyen helyzetekbe sodorjon… Hangos sóhajokkal vonszolom el erőtlen testemet a bejáratnál ledobott táskámig, s kibányászva belőle néhány ételt, a hűtőbe rámolok. Jó ég, ez a tej mikor? Atyaúristen, a szaga alapján csoda, hogy még nem sétált ki a saját lábán… Szerencsére Nari mielőtt elment, helyrehozta a buli éjszakáján kirobbant felfordulást, és a szoba légköre is egészen élhető most. Fizikailag korántsem érzem magam nyúzottnak, inkább lelkileg vagyok elfáradva… Talán, ha Nari és Tae, no meg Kook visszajönnek holnap, sikerül újra jobb kedvre derülnöm, mert ez a ma esti incidens a vártnál is jobban kiakasztott. Még a zuhany alatt is érzem a csók helyét a nyakamon, s hiába dörzsölöm vörösre, mintha tüzes vassal égette volna a bőrömbe. A víz forró és kellemes, de mintha egy hófödte, szeles táj közepén ácsorognék, úgy rezzen meg egy pillanatra, libabőrössé vált testem… Byul, mi van veled, szedd össze magad!

Másnap, valószínűleg egy ennél jóval halkabbra tervezett ajtó nyitásra kelek, valahol hét óra környékén.

- Byul, alszol? – settenkedik az ágyam mellé Nari.

- Már nem – nyöszörgöm hátamra fordulva, még mindig lehunyt szemekkel.

- Akkor jó, mert anya küldetett velem neked is reggelit, és még meleg – érzem meg mosolyát, zárt szemhéjamon keresztül is.

- Nekem? – lepődök meg, s lassan eltolom magam, még mindig fáradt testem után vágyakozó ágyamtól.

- Igen, meséltem, hogy van egy lusta, éhenkórász szobatársam - neveti el magát, kezében szorongatott szatyrát az asztalra téve. – És, hogy ilyen rövid idő alatt, mennyire megszerettem.

- Szép mentés – csoszogok az asztalhoz egy vigyorral. – Hú de jól néz ki – térdelek fel az egyik székre, alaposan szemügyre véve a szatyorban ücsörgő doboz tartalmát.

- És nagyon finom is, barackos a belseje – vesz kezébe egy kis batyuszerű süteményt, s bele is harap.

- Egy hadseregnek küldött anyukád – harapok bele én is, s egy akaratlan sóhaj hagyja el a számat az édességet megízlelve.

- Tae is velem együtt érkezett, mondtam neki, hogy jöjjön majd át – és alig kimondva szavait, már ki is nyílik az ajtó, s egy elsőre félénknek tűnő fiú lép be rajta.

- Ahh, azt hittem még alszol – hadarja el nekem TaeHyung, s közelebb araszol hozzánk.

- Úgy is terveztem.

- Jól telt a hétvégétek? – vágódik le mellém, s kezeibe is fog egy porcukrozott süteményt.

- Nagyon jól, az öcséimmel kirándultunk. Meg egy bizonyos személy non-stop üzenetekkel bombázott…

- Kicsoda? – kérdezzük szinte egyszerre Nari-tól.

- Ahh, nem fontos – legyint zavartan, s hirtelen kivörösödött arcával fordul felém, hogy én is számoljak be a hétvégémről. Miért fontos ez egyáltalán…

- Nem nyilatkozok… - válaszolom egyszerűen, s két falattal tömök egy újabb süteményt a számba.

- Gyanús vagy, mi történt? – ül le mellém Nari, ezzel közre fogva Tae-val. Bezzeg az nem lényeges, hogy ő valami sráccal beszélget, de az igen, hogy nekem milyen volt a hétvégém…

- A szüleim furán jókedvűek, a zűrös nővérem meg bemutatta az új pasiját, aki magával hozta a bátyját, aki mit ad Isten? Maga Min YoonGi, személyesen – hadarom el szavaimat, a kelleténél talán több információt is az orrukra kötve. Félve kapom a szemem rájuk, s nem tudom arcukról leolvasni, hogy nevetni készülnek, vagy kiakadni. Vagy együtt a kettőt.

- Tessék? Én valamiről súlyosan lemaradtam – fordul felém TaeHyung, s morcos szemeivel, szinte kényszerít, hogy mesélni kezdjek.

- De csak, mert megbízok benned – sandítok a fiúra, majd mély levegőt veszek. – YoonGi és én kiskorunk óta ismerjük egymást, de alsóban láttam utoljára, és először fel sem ismertem, amikor ide kerültem. Bla bla bla, kiderült, hogy az öccse összejött a nővéremmel, és pénteken beállítottak mind a ketten hozzánk, ahol történetesen eljátszotta, hogy a világ legudvariasabb embere. Az agyamra ment, piszkált, gúnyolódott, s végig jó pofát kellett vágnom a családom társaságában. Ha nem lett volna elég, még egy vonattal is jöttünk haza tegnap este, ahol végérvényesen is agyvérzést kaptam tőle. Most próbálom helyrehozni magam.

- Jó ég – húzza vigyorra a száját. – Ez már egészen hihetetlen – csap hátba Tae, és röhögni kezd.

- Ez nem vicces. Ne nevess a nyomoromon – lököm vigyorogva oldalba, mire végre Nari is nevetni kezd, aki bár a sztori elejét már tudta, az újdonságok remélhetőleg nem tették féltékennyé.

- Ezek szerint kedvel téged, nem mindenkivel ilyen ám…

- Miről beszélsz? Mármint ilyen kiállhatatlan? – fordulok vissza Tea fele.

- Amikor tavaly idekerültünk JiMin-nel együtt, akkor YoonGi és HoSeok azonnal pártfogásba vett minket, és minimum fél évig nagyon jó barátok voltunk.

- Ez komoly? – előzi meg kérdésemet Nari, döbbenetének hangot adva.

- Igen, csak aztán… Tudjátok… Elfordultak tőlem - arcát egy halvány szomorúság járja át, ám a barátság fájdalmas emléke, mintha még is örömmel melegítené fel szívét.

- Hogy éretted, hogy nem mindenkivel ilyen? – faggatom tovább a fiút.

- Itt mindenki úgy ismeri, mint a kőszívű, bunkó, de ezek szerint a játékos énje tör a felszínre, ha veled van – gondolkozik el, majd egy őszinte mosolyt vet felém TaeHyung.

- Csak bosszantani akar - húzom el flegmán a számat.

- Nem tudom, hogy elmondhatom e nektek, de már úgy is elvagyok ásva a srácok szemében, és te is megbíztál bennem... - folytatja a mesélést Tae, mire Nari is közelebb oson, feszülten figyelve, szinte kortyolva a fiú szavakat. – Ezt is csak véletlen tudtam meg HoSeok-tól, rajta kívül soha senkinek nem mondta el. Kisiskolás korában, amikor az édesanyja beteg lett, az apja agresszív és iszákos lett, így kimaradozott az iskolából, hogy az öccsét és az anyját gondozza. Miután az anyukája elhunyt, az apjuk sorozatos bántalmazásoknak tette ki őket, főleg YoonGi-t, aki bármi áron meg akarta védeni a testvérét. A nagyszüleik vették őket magukhoz, s az apját garázdaság, és testi sértés miatt egy időre lecsuknák. Nem mellesleg, most ő a kollégium igazgatója! Miután szabadult, ugyan 180 fokot fordult, és a fiait is felkereste, de YoonGi azóta is feszült viszont ápol vele, bár Mr. Min azóta is mindent megtesz, hogy ezen változtasson. A gimnáziumban teljesedett ki a depressziója, és sokszor képzelődött valami lidércekről, akik a gondosan felépítette falait átlépve mardosták az elméjét.  Balhékba keveredett, iskolákat váltott és alvászavara lett, ami a korábbi súlyosabb tünetek eltünedezéseit követően, elvileg a mai napig megvan neki, HoSeok szerint… Byul, figyelsz te rám?

- Huh? – kapom rá elbambult szemeimet a fiúra. - Azt hiszem ez nekem sok – állok fel, s zsúfolásig megtelt fejemet fogva sétálok az erkélyajtóhoz, ahol borongósra forduló felhők irányába emelem ködös tekintetemet.
- Ezt csak azért mondtam el, hogy tisztán láss vele kapcsolatban. - fordul utánam a vörös hajú. 

- TaeHyung ez borzalmas – konyul le Nari szája, kinek arcáról ugyancsak zavar árulkodik.

- Én is csak keveset láttam a szívéből, a maga köré emelt falak túl erősen állnak, de a szíve mélyén egészen más – sóhajt a fiú feltápászkodva székéről. – Jelenleg ki nem állhatom, elég mocskos módokat talált arra, hogy alám tegyen, holott elvileg barátok voltunk.

- Nincs mentség a tetteire! – ocsúdok fel, szinte a srác szavaiba vágva, a két fiatal felé fordulva. - Levegőre van szükségem. – sütöm le szemeimet, s kikerülve őket, a folyosón keresztülvágtatva egészen az udvarig loholok, ahol egy fa tövébe vetődök, pont úgy helyezkedve, hogy tökéletesen rálássak a szőke szomszédunk erkélyére. Semmit sem értek, ez mind igaz lenne? Ez lenne a magyarázat? Még is mire, csak távol akarok tőle maradni, semmi másra nem vágyok, nem akarom, hogy a lelkem sajnálja őt! Zaklatott a szívem újra, s óvatosan az erkély felé emelve szemeimet, egy vontatottan kivánszorgó, alakot pillantok meg, kinek szőke fürtjei kócosan lógnak élettelen szemeibe. Teljesen kiismerhetetlen alak, s kifejezéstelen arca még is szomorúságot áraszt, majd hosszasan fürkészve távolba vágyakozó arcának vonásait, egyre csak egy kérdés fogalmazódik meg bennem… Min YoonGi, ki vagy te?

- Byul? – lép elém hirtelen egy ismerős férfihang, aki észrevétlenül dobja le magát mellém, a hűvös gyepre.

- JungKook, de jó látni téged – oson egy vigyor az arcomra, ám a fiú boldog ölelése még is váratlanul ér, majd elhúzódva tőlem, újra elmosolyodik, mint aki valóban repes az örömtől, hogy újra láthat.- Mikor érkeztél? Mi az imént, Jin-nel együtt.
- Én még tegnap éjjel - mosolygok a fiúra fesztelenül.
Nagyon jól esik gesztusa, s kissé elpirulva kezdjük mind a ketten, a kollégiumok közti kis utcán lézengő diákokat vizslatni, néhány alakot alaposan kivesézve. Kook nem kérdez a hétvégémről, ami megnyugtat, ám hiába próbálom élvezni felhőtlenül társaságát, szemem akaratlanul is az erkélyek felé vándorol, s összeszűkült pupillám azonnal kiszúrja, hogy egyenesen felém bámul YoonGi, még mindig kifejezéstelen, kissé bódult tekintetéve. Ismét egyetlen egy gondolat lepi el elmémet, újra és újra felvetve ugyanazt az egy kérdést: Ki vagy te?