19. Válaszolj!

19. fejezet

Azt akarom, hogy ragadjon el a hév, hogy lebegj a mámortól, fakadj dalra, lejts dervis táncot. Légy eszelősen boldog, vagy legalább légy rá nyitott. (...) A szerelem szenvedély, megszállottság, mely nélkül nem lehet élni. Légy fülig szerelmes, olyat találj, akit őrülten szeretsz, és aki ezt viszonozza. (...) Ha szerelem nélkül mész végig az úton, akkor egyáltalán nem is éltél. /Ha eljön Joe Black c. film/

– Miért gyűlölsz engem? – remeg meg hangom, mely a mondat végére érve, váratlanul csuklik el, s apró lépést hátrálva, azonnal lesütöm szemeimet, egyre csak a válaszra sóvárogva, melyet megelőző kérdés, talán épp úgy lepte meg az előttem állót, mint ahogy saját magamat... És velem mi van, az én válaszom mi lenne? Egyáltalán miért kérdeztem ilyet, teljesen becsavarodtam volna? Mindez miatta lenne, hogy ennyire megbolondultam, még is milyen választ várok? Gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek Min YoonGi...

- Miről beszélsz – ráncolja rám homlokát, s apró fejrázással oldalra süti szemeit.

- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit – hátrálok le a stégről, s mire újra rám tévedhetnének szemei, kínomat leplezve, zavart nevetéssel fordulok el tőle, hogy a lehető leggyorsabban elillanhassak ebből a kényelmetlen szituációból, ám hiába a feszített tempóm, YoonGi mellém siet, s megragadva csuklómat a faházig cibál. Szemem sarkából látom a tűzrakó helynél sürgő társaságot, de Kook hiába ugrik fel helyéről, HoSeok visszahúzza. Értetlenül vonszoltatom magam fel a nyikorgó lépcsőkön, majd a fiú által kitárt ajtón keresztül, erővel a szobánkba lök. Felocsúdni sem tudok, ijedt arcomat a fiúra kapom, aki becsukva maga mögött az ajtót, ingerülten felém iramodik, mély tekintetét, végig rajtam tartva. Mit akarhat, egyáltalán mi a fene ütött belé? Vállamat megmarkolva, hirtelen, ám óvatosan tol a falnak, majd mind két kezével fejem mellett megtámaszkodik, s hevesen verő szívemmel, félve emelem rá pillantásomat, ahogy egyre csak tettei okát fürkészem arcáról.

- Tudod, mit jelent gyűlölni valakit? – kezdi monológját, esélyt adva, hogy válaszoljak, de képtelen vagyok szólásra nyitni a számat. – Azt jelenti, hogy nem akarjuk, hogy szeretve legyünk, vagy, hogy szeressük a másikat. Ez egy érzelem, mely majdnem olyan erős, mint a szeretet, s e két érzelem között félúton valahol ott van a szenvedély. – hajol nyakamhoz, szavait megdermedt arcom mellé, szinte a fülembe suttogva. - Tudod mit jelent a szenvedély? – leheli, s hiába nem látom, érzem, hogy elmosolyodik. Minden maradék józanságomat összekaparva, erőt veszek elnyűtt testemen, és eltolom magamtól, mire kelletlenül, kuncogva hátrál ki az aurámból.

- Mit akarsz ezzel? – emelem egyre magasabb hangerőre szavaimat.

- A kérdésemre választ – azzal karomhoz nyúl, s a keskeny, kemény ágyamra lök, aztán egy könnyed mozdulattal behúzva a függönyt, minden ficánkolásom ellenére, fölém tornyosul. – Meg akarod tudni mi a szenvedély? – fogja le fejem felett mind a két csuklómat, s hirtelen mozdulattal, minden hezitálás nélkül szűk farmerembe nyúl. - Fejezd be! – rivallok hisztérikusan az elszánt tekintetű szőkére, de hangom szinte jelentéktelennek tűnik a szobában, és a hangos zene által belengett faház egészében. – Ne! – sikítom, de hosszú, hideg ujjainak érintését megérezve legféltettebb területemet fedő fehérneműmön, hangom azonnal elcsuklik. – Ezt nem teheted – hebegem, egész testemet átjáró bizsergéstől remegve.

- Mit nem tehetek? – nyalja el száját, s arcom reakcióját pásztázva, kegyetlenül, s céltudatosan kezdi izgatni csiklómat. Fájdalmasan harapom el számat a váratlan, zsongó érzéstől, ám egészen rám nehezedő testétől, szinte mozgásképtelenné válok. Hatalmasakat sóhajtok az egyenletes, már-már jóleső érzések sorozatától, s nyakamat fedő libabőrös réteget csókolgatva, egyértelmű, hogy a fiú is észrevette felforrósodott testemet. Mi ez az egész, miért teszi ezt velem… Aljas...

- Hagyd abba – nyögöm fülébe rekedtes hangommal, s lassan rám nézve, pillantásából azonnal meglátom, észrevétlenül könnyek lepte szemem visszatükrözését. Enged csuklóim szorításából, s hatalmasat csapva a mellettünk ártatlanul álldogáló fehér falra, egy mozdulattal húzódik el tőlem. Az ágy szélére ül, kelletlenül homlokát nyomkodva, én pedig karjaimat magam köré fonva, a bútorról feltápászkodva, az ajtó felé kezdek vánszorogni, itt ott szédülettől árulkodó lépteimmel. Én ezt nem értem, hogy tehette ezt velem… El kell innen tűnnöm!

- Sajnálom! – leheli maga elé, mitől azonnal földbe gyökerezik a lábam, de felé fordulni nem merek. Byul ne állj meg, nyisd már ki azt az Isten verte ajtót! – Sajnálom, oké? – emeli fel a hangját, mire könny áztatta szemeimből, mint egy vízesés marja fel arcomat újra a sós nedv, s összeszorítva pilláimat, lassan újra a kilincshez nyúlok. Lenyomom, de az ajtót nem tudom kinyitni, YoonGi hátulról, magához húz, s homlokát a vállamra dönti. Értetlenül meresztem elhomályosodott szemeimet a kilincset markolászó kezemre, egyre csak a történtek feldolgozásával bajlódva. Szipogok, mint egy óvodás, akinek az imént vágták le hosszú, évekig növesztett haját, vagy, mint akivel heccből megcsókoltattak egy békát...

- Ez lenne a válaszod a kérdésemre? – nyöszörgöm könnyeimet nyelve. Hát tényleg gyűlölne?

- Nem tudom mi ütött belém…- szorítja össze még erősebben karjait mellkasom előtt, ami amúgy is zaklatott légzésemet, csak jobban gátolja. – Nem akartam ezt, nem akarom, hogy sírj, nem akarom… hogy félj tőlem – szól újra egy furcsa, szelíd, ám szomorú hangon, egy olyan lejtéssel, amit korábban még sosem hallottam tőle. Valóban ő állna mögöttem, ő ölelne most magához? Elnyújtott, szótlan percek telnek el, ölelése nem lankad, nem beszél, s én már nem remegek… Szívem hevesen ver, de légzésem egyre egyenletesebbé válik, ahogy forró testétől, átjár a nyugalom.

- Byul? – hallatszódik kintről nevem fennhangon szólongatása, s a hang tulajdonosa indulatosan be is nyit a szobába. YoonGi távolabb hátrál tőlem, s vörös szemeimmel farkasszemet nézve, valami mondat félét próbálok a velem szemben álló, elképedt JungKook-nak megformálni. – Mi a francot műveltél vele?! – kerül ki, s megragadva a szőke pulóverét, a szobák közti folyosóra rángatja, majd várakozás nélkül, ököllel üti arcon.

- JungKook! – ocsúdok fel, ám a két fiú, mint egy életre menő küzdelem kellős közepén, fesztelen ütlegelésbe kezdenek, minden próbálkozásomat figyelmen kívül hagyva. – Srácok! – rohanok a bejárati ajtóhoz. – Segítsetek! – üvöltöm torkom szakadtából, mire a távoli társaság összenéz, s Jin-nel az élen, mindenki a faház felé kezd sietni. – Hagyjátok abba! – ragadom meg YoonGi ütésnek lendülő karját, de ellökve magától, újabb csapást mér JungKook-ra, ám mielőtt ismét támadásnak lendülhetne a fiatalabbik fulladozni és köhögni kezd. – JungKook! – kiabálom el nevét, s a szőkét eltolva utamból, a földön görnyedő, levegőért kapkodó fiúhoz fordulok.

- Félre! – ront be a folyosóra Jin, aki azonnal öccse segítségére siet, zsebéből egy inhalátort elővéve. Dermedten figyelem a történteket messzebb húzódva tőlük, ám szemem sarkából is jól észlelem YoonGi zaklatott alakjának távolodását, JiMin-t és HoSeok-ot kis híján felborítva az kijáratban.

- Mi a farncot képzeltél? – förmed Jin öccsére, lassan felsegítve a földről.

- Az az aljas állat… bántotta – emeli rám tekintetét Kook zavaros légzésével, mire az összes fiú, falnak passzírozott alakomat kezdi kérdően vizslatni.

- N-Nem – rázom meg kelletlenül fejemet, szememet a padlóra szegezve. – Te jól vagy? – lépek el a faltól, félve ráemelve tekintetemet.

- Jól, megesik az ilyen – hunyja le szemeit, pár mély levegőt véve. – Veled minden rendben? – fordul immár kiegyenesedett testével felém.

- Nem történt semmi, hidd el, minden oké – mosolygok a fiúra, aki talán magát is győzködi belül, hogy higgyen nekem, és ne faggasson tovább. – Köszönöm.

- Dőlj le egy kicsit – javasolja Jin, JungKook-nak.

- Dől a halál, semmi bajom – vigyorodik el a kisebbik, kissé morcosan bátyja vállába boxolva.
- Az a gyökér Suga hova ment? - néz ki a bejáratból HoSeok, nyilván valóan YoonGi-t keresve szemeivel.

- Nem tudom, majd jön ha inni akar. Gyere te hős – tárja ki szobájuk ajtaját JiMin, s HoSeok-kal az élen, szinte kényszerítik a fiatalabbikat, hogy követve őket, valami alkoholt vegyenek magukhoz. Jin megvakargatva tarkóját, egy sóhajjal kezd a bajárat felé araszolni.

- Mindjárt megyek, majd én segítek – érem utol a magas, szemüveges fiút a faház előtt, aki egy hálás mosolyt intézve felém, visszasétál a félkész vacsorához.

Végképp nem tudom, hogy mit gondoljak. Szívem legmélyéről utálnom kellene YoonGi-t, és az egészet, amit alig pár perce velem tett, s most mégis megállíthatatlanul visznek felé lábaim. JungKook rajtam akart segíteni azzal, hogy rátámadt, és most olyan hálátlannak, egyenesen árulónak érzem magam…

Kábán, szinte magam után vonszolt lábaimmal lépek, a lemenő nap utolsó erőbedobásával megvilágított stégre. A szívem vezet most már, nem az eszem…

- Mi van? – köpi háta mögé kérdését, szinte megérezve, hogy én lépdelek a rozoga pallókon, a stég legvégén ücsörgő szőke alakjához. Némán telepedek le mellé, lábamat törökülésbe rakva, s követve a fiú pillantásának vonalát, én is a lemenő nap felé bámulok. – Azért jöttél, hogy lebassz? – fordul felém felvont, az ütésektől kissé felrepedt szemöldökeivel YoonGi.

- Megtegyem? – sandítok meglepően bátran rá.

- Nem tudtam, hogy asztmás… - süti szemeit a fodrozódó víz felszínére.

- Ahogy gondolom azt sem, hogy nem szeretem, ha félig megerőszakolnak – húzom el szám szélét provokálóan.

- Akkor minek vagy itt? Nem félsz, hogy itt és most rád vetem magam?

- Nem félek tőled – vonok vállat, szemeimet a habokon tartva. Magam sem tudom mi történik velem, igaz lenne az a gondolat, az az érzés, ami napok óta motoszkál bennem? Kedvelném őt? De miért és hogyan… Végletekig meg kellene vetnem egész lényét, és vele együtt minden tettét...

- Pedig jobban tennéd – neveti el magát kényszeredetten, s megcsóválva fejét, újra magamon érzem pillantását.

- Miért akarsz bántani? – hebegem el idióta, nyugodni nem hagyó, nemkívánatos kérdésemet. 
- Már megint ezek a hülye feltételezések… - sóhajt, s tekintetét, a korábbinál is mélyebben szegezi, zavartan távolba merengő arcomra. - Nem akarlak bántani, és nem, nem gyűlöllek. Sosem gyűlöltelek…

- Nekem nem úgy tűnt – suttogom, szinte alig hallhatóan.

- Már mondtam, nem? A gyűlölet és a szeretet között vékony a határ. Éppen egy szenvedélynyi.

 - Beszélj érthetően! Nem értem azt, amit mondasz, és azt sem, amit teszel! – borulnak ki belőlem, indulat ösztönözte szavaim, szemeimet immáron, meggondolatlanul a fiúra emelve. 

- Akkor válaszolj egy kérdésemre, itt és most – támaszkodik meg hirtelen egyik kezével a pallókat markolászó ujjaimon, megakadályozva ezzel az esetleges elmenekülésemet, s közelebb húzódva hozzám, elkerekedett íriszeimbe vájja elkomolyodott szemeit. -Figyelmeztetlek, ha nem felelsz azonnal, nem várom meg a választod - hajol a centikre féltett aurámtól. – Han EunByul. Megcsókolhatlak?