27. Árnyak szította fekete lyuk

27. fejezet

Jól titkolod, (...) de azért le merném fogadni, hogy sokat szenvedsz. Csak nem engeded, hogy meglássák rajtad. Stephenie Meyer

- Taehyung -

Óvatlanul arcomon felejtett, hanyag vigyorral pásztázom át az előttem álló, egyre furcsállóban rám meredő lányt, ám sejtelmes vonásai is csak nehézkesen szembesítenek a ténnyel, hogy meglehetősen felelőtlenül feledkeztem meg balga mivoltom hűvös cinizmussal hintett oldaláról az elmúlt néhány, borgőzös percben.

- Mondd, te részeg vagy? – dönti kérdőn oldalra fejét, homlokát gyanakvóan rám ráncolva. – Vagy szedsz valamit? – folytatja, mire egyre magasabbra vonom szemöldökeim. – Rendellenesen viselkedsz – tesz pontot értetlenkedése végére, s alig kimondva szavait, kétkedése forgószélként söpör végig elmémben, majd újra végigjátszva szkeptikus megjegyzését, magam sem találok épkézláb választ saját, már felismert, tökéletlen viselkedésem okára. Talán az apja utasítása tett buzgóvá - mikor már eleve vacak szorongásommal kézen fogva úton voltam -, hogy tudjam biztonságban ezt az ökör lányt? Lázasnak érzem magam és, mintha kissé szédülnék is…

Egy meglehetősen szokatlan érzések keverte elegy áztatta sóhajt elengedve, végül egy vacak grimasszal nyitom szóra számat.

- Mondja ezt az, aki ilyen merész lett velem szemben.

- Már mondtam, hogy nem félemlítesz meg – vágja rá szemrehányóan, hisztérikus kislányokat megszégyenítő habitussal.

- Emlékeztesselek, mi történt alig húsz perce az ágyamon? – húzom újabb kéjenc vigyorra szám szélét, mire menten a kanapé mögé hátrál, kezeit figyelmeztetően maga elé tartva.

- Ha közelebb jössz, sikítok! – sziszegi morgó hangján.

- Inkább gyere enni, idáig hallom a korgó gyomrod – nevetem el magam, már egészen sokadszorra, ezzel szokatlanul jót derülve ennek a szerencsétlen lánynak a reakcióin, őszinte vonásain, s egész létén.

Fogalmam sincs, mit csinálok, valamelyest kontrollálom cselekedeteim, még kapaszkodok régi énem repedt formáiba, de oly törékeny, oly távolinak tűnik, amint agyamra, egy nyugtalanító ködfátyol ereszkedik, és már közel sem vagyok képes uralmam alá hajtani mindazt, amit testem önkénytelenül tesz, s szám akaratlanul is kimond.

Jeon Hyerin vonakodva araszol a konyhapult előtt ácsorgó négylábú asztalhoz, s félőn körbefuttatva tekintetét a helységen, végül helyet foglal, szeme sarkából, egy pillanatra sem figyelmen kívül hagyva őt figyelő mivoltom.

- Nem eszlek meg – zsémbelődök, s két instant rámen megpakolta tálat kezembe véve, egy mély levegővel ülök le elé.

- Köszönöm – dünnyögi, amint fanyalgón az elé tolt ételhez nyúl, és ezzel egyetemben szinte rögvest a bútor közepén árválkodó sót veszi célba. Kezem lendül, már nem tudom megállítani mozdulatom, s későn felismerve másodpercre pontos, azonos tervünket, ujját véletlenül súroltatva kézfejemen, lesütve szemeit, azonnal visszahúzza magához végtagját.

Megérintettem… talán csak éppen hogy. Talán bőrünk nem is ért egymáshoz, meglehet, hogy puszta képzelgés, mégis akkorát dobbant jéggé fagyottnak hitt, szunnyadó szívem, hogy torkomban váratlanul reked egy pokoli gombóc. Újfent frusztráció önti el egész testem, amint valamiféle bizalmas nyugalom hűsítette lepel hull vállaimra, s lopott pillantásokkal szemrevételezve az egyre lendületesebben étkező lányt, akaratlanul is elmosolyodok. Természetesen egyből kiszúrja bárgyú, visszaszívhatatlan ballépésemet, ahogy tele szájjal somolygok, így lenyelve összecsócsált falatját, zavartan köszörüli meg torkát.

- Kérdezhetek? – emeli rám óvatosan tekintetének vonalát.

- Nem – vágom rá szemrebbenés nélkül, mire egy jókora tésztaadagot tuszkolok számba.

- Miért jöttél el? – folytatja, mint, aki meg sem hallotta feleletem.

- Ez bonyolult – dörmögöm tele szájjal, kihátrálva az egyenes válaszadásból, hiszen a valóság pontos ismeretének meghatározó részeit, még jelenleg is köd fedi.

- Sejtettem, hogy ezt mondod – morgolódik, és kelletlenül beletúr a levesbe. – Köszönöm a… - pillant a konyhapult felett lógó órára. – Vacsorát – tolja ki maga alól székét, és faképnél hagyva álszent higgadtsággal falatozó jómagam, lassú léptekkel sétál el a folyosó irányába.

- Most meg hova mész? – szökik utána fennhangon kérdésem.

- Haza – kiált vissza, mire kirúgva magam az asztaltól, pár lépés alatt, a lassan araszoló lány mögött termek. Bolondabb, mint hiszem, s erre minden alkalommal emlékeztetnem is kell magam…

- Állj már meg – nyúlok ösztönszerűen csuklójához, amit vékony ingén keresztül megragadva, magamhoz rántok. – Be sem tudsz menni – vonom fel egyik szemöldököm, de cinizmusom szemlátomást csak még jobban felbosszantja.

- Tudom – röffen rám. - Majd ülök a lépcsőházban, amíg Yujin nem ér haza.

- Tudtam, hogy idióta vagy, de, hogy ennyire? – méltatlankodok ostobaságán.

- Inkább ülök kint reggelig, mint, hogy veled egy lakásban legyek - emeli fel ismét hangját, mint, akibe villám csapott. - Kettesben! – szúrja tekintetét íriszeimbe, ám alig kimondva szónoklata záró akkordját, fülig vörösödve süti félre szemeit, és megpördülve, lendületesen a bejárati ajtó felé irányítja lábait.

- Egy férfiingben, egy szál bugyiban – gúnyolódok. - Menj csak! – szólok utána, ám feldühödve makacs előrecsörtetésén, alig kitárva maga előtt a kijáratot, ingerülten csapom be orra előtt azt, s nemes egyszerűséggel elfordítva a kulcsot, bezárom az ajtót.

- Engedj ki – grimaszol mérgesen rám.

- Minden áron egy senkiházinak akarsz feltüntetni? – fonom karba előtte kezeim.

- Nem az vagy? – vigyorodik el lesajnálóan, ám vonásait hamar egy újabb grimasz veszi birtokba. – Csak engedj ki, vagy ennyire nem akarod, hogy elmenjek? Kedvelsz talán?

- Nem kedvelhetlek? – vágok vissza, jóformán meg sem emésztve az imént feltett kérdésének valós jelentését.

- Huh? – pattannak ki meglepetten szemei, és elfurcsállva komolyságom, egy lépést hátrább tesz. Minden alkalommal, szinte felkínálja felpaprikázott csevejünk vezető pozícióját, hogy a bolondját járathassam vele, s újra zavarba hozhassam, pont, mint egy fiatal szűzlányt. Megunhatatlan…

- Mi a gond azzal, ha egy férfi kedvel egy nőt, és szexelni akar vele? – húzom gúnyos vigyorra számat, kiélvezve elragadóan megijedt, zavarodott pillantásait, s testéhez lépve egy sejtelmeset, közelebb hajolok hozzá. – A nő vonzódik a férfihoz, a férfi vágyik a nőre, nincs megbánás, csak a pillanat élvezete – folytatom, elmerülve szeme mogyorószín íriszeiben, és csaknem azon kapom magam, hogy eszem veszettül, fennhangon közeledni vágyó testem ellen küzd, mintha csak valamiféle vészriasztó zaja zsongná körbe agyam, egyre lármásabban.

- N- Nem vagy eszednél – hebegi, mint, aki maga sem biztos a hallottakban.

- Nyugodj meg, te nem a nő vagy a történetben – sóhajtok fel győzedelmesen, amint komótosan, lehunyt szemekkel elfordulva egészen megrökönyödött alakjától, lomhán kezdek saját hálószobám irányába sétálni. - Inkább a kellemetlen szomszéd asszony – szólok hátra vállam felett, s, ha szemmel ölni lehetne, most minden bizonnyal egyre élesebb, szúró fájdalmak borítanák be, tarkómtól kezdve, egész hátamat.

Izgatott önelégültség lesz úrrá rajtam, ahogy kikerülve a lány látóteréből, szobám szennyes félhomályába lépek. Egy kellemetlen, már-már vidám gyermeteg nyugtalanság bizsergeti fájón át minden porcikám, s hiába tekergetem jobbra-balra szemeimet, egyre csak saját megbolondultságom ténye motoszkál felzaklatott elmémben. Kezdek teljesen becsavarodni, vagy valóban megfáztam volna én is, és ennek a bántó forróságnak, csupán a láz az oka? Mit művelt veled ez a lány Kim Taehyung, sürgősen térj észhez, különben…

- Akkor én, az öcsém szobájában leszek – szakítja félbe irritáló gondolatmenetemet az ajtófélfa mögül, hanyag merészséggel kileső lány.

- Zárva a szobája – felelem egyszerűen, ahogy ráérősen a szekrényemhez sétálok.

- Mi? Miért – hördül fel a küszöbről.

- Nyilván drogot rejteget, és zárva tartja – dünnyögöm. – Honnan tudjam – vonok vállat közönyösen. – De ne aggódj, alszok a kanapén, tiéd az ágy.

- Alszok én odakinn – bök fejével a nappali irányába.

- Megint lezongorázzuk ezt? – mordulok fel erélyesen. - Azt mondtam itt alszol, az ágyon, az én lakásom, az én döntésem, mi olyan érthetetlen ezen? Ismét idióta vagy? – förmedek rá, mire kinézve a gardrób ajtaja mögül, pillanatnyi meglepettséggel nyugtázom a lány elkámpicsorodott arcának látványát, ahogy a bejárat előtt, szemeivel a padlószőnyeget pásztázza. Kemény durvaságom észrevétlenül, csaknem tudattalanul hagyta el számat, mire valamiféle lelkiismeretnek csúfolt érzés szorongatta torkomból, újabb, immáron tompábban mondat kúszik ki. – Tudom, hogy gyűlölsz, és ez lenne az utolsó hely, ahol maradni szeretnél – sóhajtok tarkómra simítva, amint egy kényelmes pamutmelegítőbe bújtatom magam. – És azt is tudom, hogy a halálba kívánsz, de…

- Én nem – hadarja el szavamba vágva, ahogy lehajtott fejjel átlépve a küszöböt, az összedöncölt franciaágy széléhez ballag. – Nincs ez rendjén – áll meg a bútor előtt, nekem teljesen hátat fordítva, s összeráncolva szemöldököm, egy szúró érzéssel a mellkasomban csukom be a szekrényt. – Nem tudom milyen hátsó szándékkal mentetted meg ma az életemet, de tudd, hogy hálás vagyok – folytatja, de mintha hangja remegése, végül elcsuklásba fulladna; szívem üres helye pedig minthogyha kínzóan szorulna össze, gyomromban egy fájdalmas görccsel. – Látod mennyire bolond, ostoba, idióta vagyok? Igazad volt – nyöszörgi, egy vacak, önlesajnáló felnevetéssel. – Csak a szám nagy, és közben olyan emberre vagyok ráutalva, akinek teljesen mindegy, hogy létezek-e – inog meg teste, s darabos lélegzéstől rángatózó vállaira pillantva, jól tudom, hogy könnyeivel kezd harcolni, ám büszkesége erősen küzd, s látszatát sem kívánja kelteni összetörtségének. 

Hát nem ezért volt mindez, nem ez volt a célom mindvégig; nem ez volt az, amit az első perctől kiakartam belőle erőszakolni? A megfélemlített elesettség, a saját erőtlenségének felismerése, az elenyészett, semmissé tett céltudatos eltökéltség…

Hová lesz belőlem a közönyös undor, az egyszerű kötelességtudat, a szimpla megvetés…? Mióta táplál ez az elmezavarodott elegy; hova tűnik el az árnyak szította fekete lyuk a lelkemből, mióta vagyok én az áldozat; mikor engedtem le a maszkot, és miért fáj, hogy gyűlöl… Mivé lettem, mivé válok…?

A múlt horgonyának lánca, a körém gondosan megépített, minden kelletlen érzelmet elhatároló fal, mintha gyengülne, mintha csak repedést találna egy külső, hívatlan erő, és a szemem láttára, minden akaratom ellenére, egyszerűen billen meg, s talán egy óvatlan pillanatban, a földdel lesz egyenlő…

Hosszú percek némasága költözik közénk, s mintha az idő megállt volna, nem pereg tovább, csupán makacsul vánszorog, úgy hagy hanyagul pár örökkévalóságnak tűnő másodpercet maga mögött, és én csak állok tehetetlenül, szemeimmel mereven a csupasz, lábait megalázottan meztelenül hagyott lányon felejtve.

- Legalább beismered az ostobaságod – szólalok fel tárgyilagos érzéketlenséggel. – Talán végre azt is megfontolod, hogy letegyél az életek megmentéséről.

- Soha – vágja nekem fogai közt halkan átszűrt szavát, amint sarkán megpördülve, döcögve kihúzott háttal fúrja pillantását tekintetembe. Miért nem lep meg?

Szemeimet lehunyva, nyúzottan sóhajtok fel, s nemes egyszerűséggel átlépve a szőnyeg szegélye mentén fekvő küszöböt, zsibbadtan vonszolom magam után meggyötört lábaimat, egészen a nappali közepéig. A tér némaságába érve, bambán fordulok a dohányzóasztal felé, annak tetején morajló telefonomhoz, mire kedvetlenül veszem kezembe, s egy ócska fintorral nyugtázom a kijelzőn éktelenkedő nevet.

- Igen? – tolom fülemhez mobilomat, amint lezuhanva a kanapéra, fáradtan elterülök.

- Megoldottad? – mordul rám egy, a szokottnál is kellemetlenebbül felzendülő hang.

- Mikor nem – dohogom.

- A lányom? – folytatja kimérten Jeon úr.

- Jól van – dőlök kelletlenül hátamra, alkaromat nyúzottan lehunyt pilláimra terítve.

- A patológus szimatot fogott, talán még arra is előbb jönnek rá, ki a harmadik sorsfigyelő. A harmadik, aki…

- A sors fonalát szövi – köhögöm érdektelenül.

- Tartsd nyitva a szemed. Holnap reggel gyere az irodámba – zárja rövidre, azzal rám nyomva a vonalat, bágyadtan hullik ki kezemből a készülék, ám a földre puffanás zaját, már aligha hallom meg; agyam fesztelen kattogása enyhül, a húzódozó, zavaró gondolatok alábbhagynak, csillapodik zavarom, s végül egy megviselt álom, szinte pofonszerűen taszít le a mélybe.

26. Cívódás

26. fejezet

A szenvedély olyan, mint a drog: kezdetben azt hiszi az ember, hogy az uralma alatt tartja, de egy napon kénytelen beismerni, hogy a drog uralkodik rajta. /Guillaume Musso/

Kellemetlen, fullasztó érzés járja át minden, a kelleténél is forróbb porcikámat, s végtagjaim, mintha csak lekötözve hevernének egy folyó mélyén, oly elnyűtten terülnek el testem mellett. Akaratlanul is nyöszörgök, ahogy nehézkesen résnyire nyitott szemeimmel körbepásztázva tekintetem horizontját, egy miértek és hogyanok kérdéseiből összeverődött osztag rohamozza meg ürességtől kongó elmémet. Gyanítom hasonló lehet megtapasztani, milyen az, amikor az emberen oda-vissza átmegy egy méretes úthenger, leitatják, majd meg is verik… Sajog mindenem.

Vontatottan tápászkodok fel egy számomra teljességgel ismeretlen, hófehér lepedő puhaságából, s szemügyre véve a bordó ágyneműt, újra legátütőbb értetlenségemet konstatálom magamban. Egyre furcsállóbban, megszaporázott mozdulatokkal tekerem körbe fejem a helységben, amint még mélyebbre túrva emlékeimben, fájón nyúlok elzsibbadt tarkómhoz.

Félhomály, némaság és egy jóleső, bódító, ismerős férfiparfüm illata lengi körbe a szűk, fénnyel csupán nyomokban hintett szobát, mire óvatosan kitakarva lábaimat a takaró biztonságosnak közel sem megítélt rejtekéből, megrökönyödve tapasztalom, hogy mindössze egy fehérnemű és egy hófehér, nagyméretű ing választja el testemet a teljes csupaszságtól.

- Na, végre felkeltél – toppan be a nyitott bejárati ajtón egy zsémbes hangú alak, mire irányába kapva zavarodott vonások fedte arcom, elképedésemben még kiszáradt torkomhoz tévedt nyálamat is félre nyelem.

- K- Kim Taehyung – hördülök fel, s ösztönösen magamra húzva a paplant, hátamat az ágy támlájának gyömöszölöm. – Mi a… Mi a rosseb?! – morgom, félrevetve a váratlanságtól fülig vörösödött képem.

- Jobban tetszett amikor kussban aludtál – dünnyögi száját elhúzva, amint megállíthatatlanul, egyenes léptekkel mellém ér, s felém nyújtva kezét, homlokomnak tapasztja azt.

- Mit csinálsz? – lököm el reflexszerűen karját, - Perverz! – vágom fejéhez első eszembe ötlő, nem túl sértő, és talán helyt sem álló sértésnek csúfolt megjegyzésem. Mi a fene folyik itt, miért nem jut eszembe semmi, és mégis mit keresek az Ő lakásán? 

- Szóval perverz vagyok – kuncogja el magát lesajnálóan, s lehuppanva lábaimhoz, súlyától, rögvest megrezzenő lábaimra feszül az engem gondosan burkoló, bordós pléd. Karját túl oldalamra emeli, majd megtámaszkodva a fényes felületű, csúszós anyagon, alaposan engem vizsgáló pillantása, végül félőn tágra nyílt szemeimen telepedik meg. – Mondja ezt a lány, aki egy idegen lakásban, egy férfi ágyában fekszik, és minden testét fedő ruhadarab egy ingben merül ki – dönti kéjencül oldalra fejét, s belemosolyogva saját cinizmusától ázott megállapításába, szabad kezével kérdés nélkül simít végig, a takaró alól kidomborodó lábaimon.

- Na, tudod kivel szórakozz – köpöm szemen dühös szavaimmal, ahogy erőteljes kapálózásba fulladt karlendítésemmel a fiú vállán keresek fogást, minél gyorsabb eltávolítása érdekében, ám dugába dőlt próbálkozásom hatására, egy könnyed mozdulattal lök hátamra, a szemlátomást igencsak bosszússá vált alak. Méreteset nyelek, s felengedve pilláim kényszeredett szorításából, hirtelen, nem várt közelsége, zsigerig zsibbasztja le minden lüktető porcikámat.

- Ez a hála? – ráncolja rám elégedetlenül homlokát, a fölöttem tornyosuló, elnyűtt csuklóimat szorosan lefogva, ezzel minden további ellene irányuló menekülési hadműveletemet egy csapásra elintézve.

- Hála? – piszmogom halkan.

- Csököttebb az agyad, mint hittem – sóhajt fel egy szemhunyással.

- Unom a mocskos játékaidat – bátorodik fel hangom.

- Unalmasnak találod? – vigyorodik el. – Akkor mit szólnál, ha ezen változtatnánk? – ragad meg arcán egy sanda, kaján vonás, mire ellentmondást nem tűrve, résnyire tátva maradt ajkaimhoz hajol, s újra fölényesen elmosolyodva, végül nyakam libabőrössé perzselt bőréhez fúr, összekócolt hajtincseimen keresztül utat magának.

- Engedj – rángatózok meg, már-már kéjes nyögéssé csukló hangon. Mi ez az egész, miért csinálj ezt velem? Szerinte ez humoros, talán viccnek szánja? Hogy lehetek ismét ennyire kiszolgáltatott, alárendelt, vacak semmiség...? Agyam kattog, gondolataim morajlanak, s testem minden pontja valamiféle kéjes vegyülettől megtébolyulva, mintha egyenesen könyörögnének Kim Taehyung újabb érintéséért, ahogy végérvényesen is összeegyeztethetetlenné válik elmém figyelmeztetése, és láztól égő testem féltett, megrészegült óhaja... Fülemhez tér nyelve, amint újfent erogén zónámban megpihenve, feltérképezi azt, mire enyhülő szorításából menekített kezeimet, erőtlenül mellkasának támasztom. Tolom, de mindhiába, mintha egy fal támaszkodna felettem, s újabb vad csókot hintve állam vonalába, számra kapott kezeimmel akadályozom meg, pihegő sóhajom kiszűrődését. Véget kell ennek vetnem, nem engedhetem, hogy ezt tegye velem, képtelenség az egész…! – Azt mondtam, engedj! – rivallok rá ismét, amint a paplan alól harcba hívott, forrongó lábammal, menekvésem zálogaként, alhason térdelem az engem molesztáló, gusztustalan, émelyítő tettébe belefeledkezett fiút. Cselekedetemtől felszisszen, s azonnal elhúzódik tőlem, kezét fehér pólójához szorítva.

- Megvesztél? – krákogja, miközben kiugorva az ágyból, már az első lépésem szédületével találom szemben magam, s megtántorodva elnehezedett végtagjaimtól, mint egy zsák, úgy huppanok vissza a bútora. – Még lázad van – kezdi a lassan mozgolódó, frusztrált egyén. – Nem kellene ugrálnod – telepedik meg az ágy szélén, kezét még mindig feszesen oldalához tartva, mire kihasználva a közénk ékelődött pillanatnyi szótlan nesztelenséget, meghökkenve térképezem fel egy lopott pillantással, pólójának vöröslő nedv áztatta felületét. 

- Te vérzel! – rikkantok rá, a hirtelen látványtól egészen elképedve.

- Na, ne mondd – dünnyögi, amint csiga tempóban felállva, kimért, magát türtőztető léptekkel a kijárat felé veszi az irányt.

- Elárulnád, mi a franc folyik itt? – követem példáját torkomban dobogó szívemmel, itt- ott megtámolyogva lábaimon.

- Mondtam, hogy ne ugrálj – fordul vissza szúrósan az ajtóból, de állva sötét kisugárzását,  nyomába eredve, vehemensen kontrázok.

- Ne ugráljak? Azt mondod, ne ugráljak? – méltatlankodok az előttem gyalogló sarkában evickélve. - Az előbb kis híján megerőszakoltál! – hajítom fejéhez kijelentésem, mire menten birtokba veszi a bántó pír, arcom minden szegletét.

- Ácsi! – cövekel le egy csempézett helység küszöbe előtt, s felkészülve esetleges agresszív támadására, ösztönösen hátrálok el tőle. – Megmentem a semmirekellő életed, kórházba viszlek, haza hozlak, merek engedni egy hirtelen felindulásnak, és még én vagyok a szemét? – vonja fel ledegradálóan szemöldökeit, kezét szélesre tárva.

- He? – döbbenek le, háborodottan hunyorogva, mire semmitmondón legyint, és csaknem rám csapja a fürdőszoba ajtaját, mint, aki saját, hirtelen felinduló őszinteségét szégyelli el. – Ja, hogy az én hibám, hogy rám másztál – vágom ki orrom előtt a bejáratot, csupasz lábaimmal a jéghideg járólapokra lépve. 

- Férfi vagyok, nem tűnt fel? – folytatja bosszús cinizmusát, ahogy a kád széléhez érve, könnyed mozdulattal szabadul meg vörös folt éktelenítette felsőjétől. Sosem tapasztaltam ilyen fokú zavart idegességet Kim Taehyung-on, mégis mi ütött belé?  Arról már szót sem ejtve, hogy jóformán majdhogynem… – Ennek a vitának semmi értelme, húzz inkább haza! – pufogja, s felnyúlva a mosdó felett csüngő kredenchez, egy orvosi dobozt emel le.

- Hogy lehetsz ennyire kiállhatatlan, bunkó, rideg ember – dohogok, ám szembesülve a fiú oldalát csúfító vértől átázott viseltes tapasszal, menten magamba fojtom további vagdalkozásom, torkom megköszörülésével. – Mi történt – kérdem megint csak, lejjebb tekert hangerővel, közelebb sétálva az ügyetlenkedő, egészen szerencsétlenül mozgó alakhoz. – Várj, ezt ne így csináld – kapok alkarjához, s megfékezve egy újabb adag géz leejtését, a mosdóba húzom az elsősegélydobozt. – Ülj le – utasítom, mire egy mély sóhaj társaságában, vonakodva ugyan, de eleget tesz kérésemnek. Le kellett volna lépnem addig, míg volt rá lehetőségem, erre mit teszek? Az ördög házában, magam mászok bele a rám leselkedő csapdába. Ténylegesen nem vagyok magamnál, ezt a láz tenné? Hasogat a fejem...

- Áú – jajdul fel, amint a fertőtlenítővel átitatott pamacs, pár öltésnyi varrás rútította bőrével találkozik, s rajtam felejtve szúrós, végül egészen megenyhült szemeit, gondosan ténykedő mivoltomat kezdi tanulmányozni. Szokatlanul viselkedik, én pedig még furcsábban érzem magam, és ez egyáltalán nincs így rendjén...

- Hadong-ban – köhentek óvatosan. – Mi történt? – kotorok ki egy hámosító kenőcs feliratú krémet a doboz aljáról, amint fel sem pillantva a kád szélén ücsörgőre, lányos zavaromban, egyre csak némi magyarázatra várok, a kelleténél is többet mutató combjaimat, lelógó inge aljával takargatva.

- Mi történt volna… Bebizonyosodott, hogy teljesen elment az eszed – hümmögi. – Áú, figyelj már oda – mordul rám, szavaitól szándékosan is erősebb nyomással felkent kencéjét megérezve. – Az egyik tettes az autóban várta azt, aki rád támadt odafenn, mire egy kisebb összetűzést követve rám lőtt. Silány döntését megbánni sem volt alkalma, ahogy a fenti alaknak sem. Elájultál, megérkeztek a rendőrök, kórházba vittelek, tele nyomtak lázcsillapítóval, idehoztalak – mert lakáskulcs persze nem volt nálad -, levetkőztettelek, csináltam pár pornográf fotót, eladtam a neten, aztán felébredtél – darálja el felgyorsult esettanulmányát, s fülembe fúródó utolsó szavai hallatán, egy grimasszal arcomon, a sebre ragasztott gézt, újabb nyomorgatással díjazom, mire újfent felszisszen.

- Ha ez igaz halottnak kellene lenned – sóhajtom, s térdeimen feltápászkodva, gyanakvóan állok meg a pöffeszkedő, félmeztelen fiú előtt.

- Nem sok híja volt – húzza el száját, futólag sérülésére kúsztatva szemeit.

- Hallottam, amit Hoseok mondott – komolyodik el hangom –, a motelben. Hogy mi történik, ha megmentesz valakit…

- Nem szép dolog hallgatózni – ringatja meg fejét.

- Csak válaszolj! - szólítom fel türelmetlenül.

- Ki mondta, hogy meghaltál volna, ott, akkor? – komorodik el ábrázata, mire akaratlanul is, egy leheletnyit hátrább lépek. – Ez az apró szabály, csak, akkor érvényes, ha a segítségemet kérted volna. – áll fel, egy ásítás kíséretében. – Amit nyilvánvalóan ignoráltam volna, és most egy gonddal kevesebb lenne.

- Köszönöm – kiáltok hevesen távolodó mivolta felé, s a kelleténél is hangosabbra csúszott szavamra egy egyszerű vállvonást ereszt el, átlépve a fürdőszoba küszöbén. Valamiféle teljesen indokolatlan somolygás keretein belül lépdelek végig a lakás helységeit elválasztó, szürkés folyosón, érdeklődő szemeimmel, félőn pásztázva a közeg felépítését, mígnem egy ismerős ricsaj szántja át a néma teret. Nem ez nem a korgó gyomrom zaja…

- Ez nem az én mobilom? – tévedek egy nappalinak tűnő szobába, mihelyt sikeresen megállapítom: ugyanilyen a mi lakásunk is.

- Az lenne? – ironizál a konyha felől Taehyung, így fürge, felbátorodott keresgélésbe kezdve, menten rálelek egy töltő végére dugott készülékemre, melyet még időben sikerül fülemhez tolni.

- Hyerin? – hallom meg barátnőm házsártos hangját a vonal túl feléről, mire menten belém reked minden épkézláb, ésszerűnek keresztelt mentegetőzésem. – Mégis hol a jó életben vagy? VAGYTOK! – folytatja hőzöngését. – Egy perced van megmagyarázni! – perlekedik tovább, amint megfeszült, Taehyung ingét viselő testemen végignézve, magam is beleszédülök szerencsétlenségembe.

- Yujin-ah – kezdem nyájasan, de rögvest rám kiált. – Sürgősen el kellett jönnöm, és…

- Már rosszul kezdődik, lefogadom, a főnöködre készülsz fogni – szakítja félbe dadogásom. Talált süllyedt… - Tudod, hol vagyok? Van fogalmad arról, hol van most mindenki, kettőtöket kivéve? – kötekedik tovább felpaprikázva.

- A motelben? Úton hazafele? – találgatok szemtelenül.

- A rendőrségen! – harsogja, s kínosan elnevetve magát, érzem, menten felrobban lehetetlenné vált helyzetüktől felfeszülve.  

- Te jó ég, mit csináltatok? – támaszkodok meg a kanapén támlájának, pillantásomat a konyhából kiérkező, kezét egy rongyba törölgető, időközben pólót cserélt, közönyös arcú, közelebb ballagó fiúra emelve.

- Jungkook reggel megtalálta a tulajnő hulláját a recepción, kihívtuk a rendőrséget,  erre mivel köpni, nyelni sem tudtunk, bilincsbe vágtak mindannyiunkat. Bevittek minket, mint gyanúsítottakat, és még Hoseok sem tudott mit tenni ellene, hiába rendőr. Azóta itt ülünk, most rendeződik az ügy, elvileg Hadongban megtalálták az elkövetőket. Holtan... – csillapodik le Yujin hangja, ahogy menten elkerekednek szemeim, Taehyung-ra úsznak.

- M- Mi történt – kezdem hebegve.

- Nem tudjuk, az ügy részleteibe nem avattak be minket, csak, annyit árultak el, hogy valamiféle adósság miatt történhetett a gyilkosság. A nő férje is gyanúsított, őt még keresik – tesz pontot mondandója végére, mire megkönnyebülten sóhajtok fel.

- Ez borzasztó, nem is tudom, mit mondjak – kotrom elő együtt érző, mégis hitetlenkedő hanglejtésem, mire az előttem ácsorgó, engem figyelő alak elvigyorodva megcsóválja fejét, melyet rögvest egy rosszalló grimasszal jutalmazok.

- Szóval, akkor leléptetek Taehyung-gal – konstatálja váratlanul, újfent gyanakodva a lány. – Mióta tart?

- Nincs köztünk semmi! – szabadkozok, ismét a vigyorgó alakba szúrva ijedt, bosszús tekintetem. – Mi csak…

- Szóval tényleg együtt vagytok – folytatja.

- Nem járunk, semmi nincs köztünk, barátok sem vagyunk – fordulok el az egyre csak kuncogó fiútól, kinek talán sosem látott jókedve még nagyobb zavart kelt örvénylő, magyarázatok után kapkodó elmémben.

- Úgy értem, együtt vagytok; egy helyen tartózkodtok – neveti el magát lakótársnőm, a hangulatingadozások koronázatlan királynője.

- Inkább igyekezzetek haza, nincs lakáskulcsom – dörmögöm rosszallóan.

- Ezek szerint a lakásán vagy? – csilingel pimaszul. – Lefogadom, az ingében toporogsz.

- Szervusz Yujin – nyomom ki villámgyors, figyelmetlenül csapongó mozdulatokkal, s zakatoló szívemmel birokra kelve, egy lendítéssel hajítom telefonom egy közeli komódra.

- Ez fájt – nyúl teátrálisan szívéhez Taehyung, mihelyt egy vacak grimasszal karba fonom előtte kezeim. – Még barátok sem vagyunk? – gúnyolódik.

- Mondd, te részeg vagy? – döntöm oldalra, gyanakvóan fejem. – Vagy szedsz valamit? – kérdem, mire elmosva jókedvét, értetlenül vonja fel egyik szemöldökét. – Rendellenesen viselkedsz – hunyorítom össze szemeim.

- Mondja ezt az, aki ilyen merész lett velem szemben – húzza el egy grimaszra száját.

- Már mondtam, hogy nem félemlítesz meg – vágom rá szemrehányóan.

- Emlékeztesselek, mi történt alig húsz perce az ágyamon? – húzza újabb kéjenc vigyorra szája szélét, mire menten a kanapé mögé osonok, kezeimet figyelmeztetően magam elé tartva.

- Ha közelebb jössz, sikítok! - sziszegem szemöldököm ráncolva.

- Inkább gyere enni, idáig hallom a korgó gyomrod – neveti el magát, olyan különös ízzel, mely percekig próbál agyamba fészkelődni, vagy csupán megemésztődni, ám elmém mégsem érti, s nem képes ezzel a furcsa, szokatlan viselkedéssel dűlőre jutni, így percekig csak állva a nappali kellős közepén, végül a fiú élces, bosszús hangja térít észhez, amint ismét a konyhába invitál. Mi a fene folyik itt, Kim Taehyung részeg vagy? Ez valamiféle humoros, provokatív köntösbe csavart csapda lenne; ideje lenne komolyan pánikba esnem...?

25. Tortúra

25. fejezet

Ha te magad nem vagy hajlandó összeszedni magadat, semmilyen gyógyszer nem segít rajtad. Rados Virág

- Kim Taehyung! – hőzöngöm nevét, ám tébolyultakat megszégyenítően tart testével a langyossá enyhült zuhanyrózsa csobogó vize alatt, s magát is átáztatva, ellentmondást nem tűrve hajol arcomhoz, kezét vállam felett, a hófehér csempén megpihentetve. Mereven bámul bele sűrűn pislogó, vízcseppek szegélyezte szemeimbe, mire egy szemhunyásra sem félrevonva tekintetét, könnyedén húzza le pulóverével együtt, minden felsőtestét borító ruhadarabját. Torkomban rekedt gombócommal küzdve, szótlanul fürkészem át a fiú rendellenes vonásait, s fölém tornyosuló csupasz testét, ahogy elvétve megrezzenő térdeimen egyre csak egyensúlyt keresek.

- Én ne tudnám, mi az a család? – töri meg rekedtes hangjával a zuhany zsongását, egy határozott lépéssel eltávolodva tőlem; lesajnálóan rám meredő arcán egy lopott, megvető grimasszal. Felemelem fejem, kiegyenesítem hátam, és erőt lehelve lelkembe, számat elharapva vizsgálom át a fiút, aki vontatottan fordul meg, ezzel széles, meztelen hátát fedetlenül elém tárva. A látványtól, hátamat a hideg csempének passzírozva dermedek meg, attól a képtől, amit villanásnyira már láttam, s csak képzelgésnek hittem, most mégis kegyetlenül vágódik arcomba a vérfagyasztó felismerés. Sérült, világos bőr, hegek, égések nyomai, s mintha egy élet fájdalma összpontosulna egyetlen, most végtelennek tűnő felületen...

- Ezt... - kezdem vigyázva megformálni szavaim. – Ki tette? - lehelem magam elé elhűlve. 

- Az apámnak gúnyolt lény – fintorodik el, amint újra felém fordul. Nem merek íriszeibe nézni, egyszerűen képtelen vagyok felemelni a fejem arcához, és szembenézni a pillantásából áradó felém irányuló megvetéssel…

- S- Sajnálom – szorul el szívem, ahogy megdermedt szemeimet a fiú csupasz mellkasán felejtve, valamiféle maró érzés járja át szemem sarkát. Hogy lehettem ennyire ostoba, én nem, én nem voltam soha ilyen ember, nem gázoltam bele az ellenségeimbe sem, én csak…

- Ne sajnáld – nyúl lassan torkomhoz, s ösztönszerűen összeszorított szemeim, meglepve enyhülnek pislogásra, amint szelíd érintést tapasztalok meg állam vonalánál, ezzel kényszerítve mivoltom, hogy tekintetünk ugyanarra a vonalra révedjen. Megfékezhetetlenül hajol közelebb vízcseppes ajkamhoz, ám mielőtt önkénytelenül hagynám, hogy kedve szerint rendelkezzen testemme, centikre számtól megtorpan, elmosolyodik, s elégedett félmosolyával karöltve, elképedt szemeimet pásztázza át. Egy hang sem jön ki a torkomon; várok, mint, akinek kutya kötelessége Kim Taehyung akaratának behódolni, élettelen rongybabákat megszégyenítően, elhagyva minden épkézláb gondolatot. – Szárítkozz meg, és menj vissza a többiekhez – nyugtázza, s lehajolva csuromvizes gönceiért, egy törölköző társaságában nemes egyszerűséggel hagy a zuhanyrózsa kellemesen felmelegedett vízesése alatt. Nem térek magamhoz, egyszerűen nem mozdul egy porcikám sem, ez mégis mi a jó élet volt…? Vonakodva nyúlok a csaphoz, s teljesen átázott ruháimban kitocsogva a fürdőszoba közepére, egy hatalmas törölközőt terítek vállaimra. Úgy érzem magam, mint, akit egy méretes hólapáttal csaptak tarkón, amint a sokkhatásból még jelenleg is egyre csak ocsúdni próbálok. Víztől cuppogó, piros tornacipőmben rohanok le az emeletről, szemem sarkából elcsípve a konyha bejárata előtt lógó nagyméretű falinaptár feljegyzéseit, s meg sem állva a rendíthetetlenül zuhogó zivatar mosta udvarig, elmérgesedve robbanok ki a motel kapuján.

- Állj! – kiáltom a sejtéseimnek megfelelően, indulásra kerekedő taxi elé ugorva, mely nagyot fékez a kavicsos feljárón, s értetlenül bámulja el szerencsétlen alakom a benn ülő sofőr. – Üdv – vágom ki a hátsó, hozzám közelebb eső ajtót, s behuppanva az addig száraz kárpitra, vacogva burkolom magamra a kékes színű, erőnek erejével magamhoz szorított leplet. – Oda, ahova ezt az urat – hajolok kicsit előrébb a meglepett taxisofőrhöz.

- Nem, a hölgy kiszáll – szólal fel mellőlem feszülten Taehyung, kényelméből, szúrósan rám meredve.

- Indulhat, köszönöm – jegyzem meg, mire a záróakkordot követve, az elől ülő férfi bólint, s rögvest a gázra tapos. Mit gondolt? Hogy nem jövök rá, hogy pontosan tudja mi zajlik körülöttünk, hogy teljesen tisztában van azzal mi történt Minjae-vel és, hogy hol vannak a gyerekek…? Hatalmas tévedésben van, nem engedem, hogy kijátsszon...

- Nem vagy eszednél – folytatja a fiú, elképedésének hangot adva. – Eleve honnan tudtad, hogy lelépek? – ráncolja rám szemöldökét.

- Nem csak én vagyok a kiszámítató – dünnyögöm, mire újfent nekiesek vizes végtagjaim szárításának. Jobban fázok, mint hittem, hála ennek a…

- Fogd – szakítja meg belső szitkozódásomat Taehyung, arcomnak dobva némelyest még száraz törölközőjét. – Idióta – grimaszol felém lesajnálóan, s könyökét az ablak széléhez tartva, fejét megtámasztva, engem kezd bámulni. A rohanástól felhevült légzésem lassulni kezd, ám rajtam felejtett szúrós szemei szinte lyukat égetnek bőrömben, s feszültségem ismét a kritikus állapotot kezdi súrolni. Miért néz, nem akarom, hogy nézzen, ennyire szánalmasnak tűnök a szemében, ennyire nyomorult lennék…?

- M- Mit bámulsz – pufogom orrom alatt, az anyósülés fejtámlájának körvonalain körbefuttatva szemeim újra, és újra, ahogy a nekem hajított törölközőjével, nedves hajtincseimet itatgatom fel.

- Téged – felel nemes egyszerűséggel, mire rögvest rákapva meglepett pillantásom, fülig vörösödök. – És azon morfondírozok, hogy lehet ennyire csökevényes agyad – folytatja, mire eltátva szám, nagyokat pislogva kezdek tátogni, mint egy víz alatt lubickoló nem túl eszes ponty.

- Tahó – jegyzem meg alig hallhatóan, s vicsorogva egyet, az ablakon túlra meredek egy mély lélegzetvétellel. Kérdeznék, egyre csak kérdéseket vágnék neki, de minden bátorságom valahol a tusoló és az autó elé ugrás között egy jó időre kifogyott belőlem.

- Uram, elnézést – törik meg a pár pillanatnyi közénk ékelődött csend, ahogy Taehyung kicsit előrébb dőlve, a sofőrt szólítja meg. – Kérem, ne a szöuli rendőrkapitánysághoz vigyen, ahogy azt korábban mondtam, hanem a Dosandaero úthoz.

- Tessék? – pattannak ki szemeim lakóutcánk hallatán. – Haza mész?

- Ja, a rendőrségre terveztem, de fáradt vagyok – von vállat, tekintetét köpni-nyelni sem tudó mivoltomon felejtve.

- Én azt… Azt hittem – hebegem.

- Hogy elmegyek felderíteni az ügyet? - vonja fel egyik szemöldökét.

- A gyilkos nem visszatér a bűntett helyszínére? - ironizálok bosszúsan. 

- Maradj már ezzel a gyilkos jelzővel – kontrázik azonnal, s talán csak a furcsállóan megrökönyödött sofőr jelenléte képes belém fojtani újabb méltatlankodó mondandómat. – Még sem vagyok olyan kiismerhető, nemde? – neveti el magát, amint elégedetten hátrább dől az ülésen. – Mondtam, hogy csökött agyú vagy – mélyeszti belém gúnyosan összeszűkült szemeit. Menten felrobbanok, de pillanatnyilag a baklövésem okozta döbbenetemből sem vagyok képes kikecmeregni, nem, hogy a lehetetlenné vált, kilátástalan helyzetemből...

- Álljon meg! – utasítom higgadtan, a most már teljesen összezavarodott taxis férfit.

- Hölgyem, a főút közepén vagyunk – értetlenkedik szokatlan, meggondolatlan kérésemtől.

- Csak álljon félre, kiszállok – fejezem be, mire beleegyezően kifújva fáradt levegőjét, az út szélére kormányozza a kocsit.

- Nem vagy eszednél – konstatálja ledegradálóan a mellettem ülő, kihez egy szánakozó, mérges grimaszt intézve, azonnal kikászálódok a taxiból, s vehemensen becsapva azt, ingerült léptekkel indítom meg lábaimat, a szalagkorlát mentén előre. Komolyan egy percig is elhittem, hogy Taehyung odamegy, ahol a Oh Minjae gyerekei vannak, ahol minden bizonnyal veszélyben lehetnek?  Röhejesen festek, mint mindig; hogy lehettem ennyire ostoba, csak az időmet vesztegettem, ő pedig páholyból élvezte ki újra mindenkori , tagadhatatlan előnyét…

- Hyerin, szervusz – hallom meg idegesen összepötyögött telefonom vonalának túl végéről Park Jimin megnyugtató hangját.

- Ez egy olyan nap – sóhajtom, egy talpam alá feküdt kavicsot a fűbe rúgva.

- Hogy micsoda? – hökken meg.

- Jól hallottad, a fogadó tulajdonosnőjét holtan találtuk, segítséget kért, de mikor újraindult a nap, már halott volt! Újragondoltam, mintha azt mondta volna, hogy „mentsd meg őket!”, és némi zűr után kiderült, hogy a családja lehet veszélyben és… - függesztem fel őrült darálásomat egy lélegzetvétel erejéig.

- Folytasd, azt hiszem, tudlak követni.

- Egy bizonyos, Oh Minjae, Vörösfenyő Motel tulajdonosa… volt – csügged le számszéle.

- Keresem – hangzik, s a zajból ítélve, éppen most vetődik minden iratát félresöpörve számítógépe elé. – Oh Minjae, születési és lakhely Gwangyang, férje Kim Hongbin.

- Ő lesz az. Gyerekekről találsz valamit? – sürgetem meg a hallhatóan kapkodó fiút.

- Nincs róluk semmi, viszont a nagyszülők elérhetősége itt van, hívjam?

- Szuper, a naptár szerint ma a nagyanyjuknál vannak – vigyorodok el, egyre csak azt kívánva, bár ezt a vonást szemtől szembe is láthatná egyetlen pártfogóm…

- A hullaház hozzáfér ahhoz is, ami nincs – kacagja el elégedetten magát Jimin, s megszakítva beszélgetésünket, menten kinyomja a vonalat.

Feldúlt lendületem, hamar lankad, s egyre lelassulva az útszéli porban, azon kapom magam, hogy alig haladok, szinte csak vánszorgok előre, egy olyan irányba, ami újragondolva is teljesen kilátástalannak, sőt, csaknem egészen okafogyottnak tűnik. Nem tudom, merre kellene mennem, mi lenne a szükséges lépés, a helytálló megoldás; látom magam előtt a célt, tudom, hogy nehézségekkel térkövezett az odavezető út, de a tehetetlenség érzete oly rútul, oly erősen láncol le, hogy már-már beleszédülök elmém kételyeibe. Dühös vagyok, gyenge, és bőven kevés, ahhoz, hogy saját nem létező erőmből előrébb jussak; mi lenne velem Jimin nélkül…? Mit kellene máshogy csinálnom, hogy küzdhetnék azért, ami igazán értékes, ha ahhoz egy heggyel kell harcba szállnom, noha tériszonyom van, s megrémít a mélység…?

- Jimin? – kapom fülemhez megcsörrenő mobilomat.

- Hadong-ban vannak a gyerekek a nagyanyjukkal, elküldtem a pontos címet.

- Szűk másfél órám van odaérni, lemerülök, és még mindig csurom víz mindenem – dünnyögöm, szabad kezemet, mindhiába egy újabb elsuhanó autó elé lendítve.

- Csurom víz? – érdeklődik főnököm.

- Most kezd elállni az eső – morgom, mire akkorát tüsszentek, hogy hirtelenjében taknyom, nyálam egybefolyik. – Ah, bocs – törlöm meg orrom roppantmód nőiesen. - Hogy szedted ki belőlük ilyen hamar az információkat?

- Meggyőző tudok lenni, de te hogy jutsz oda? – folytatja aggodalmas hangszínén Jimin.

- Stoppolok, már mióta kiszálltam a taxiból.

- Ez egyre zavarosabb – jegyzi meg egy sóhajjal.

- Majd elmesélem, most viszont, azt hiszem, félreáll nekem egy teherautó – állok érdeklődve lábujjhegyre, ellenőrizve, nem-e pusztán képzelődök. - Talán legalább ebben szerencsém lesz, ha már minden ellenem játszik, Kim Taehyung-ról már nem is beszélve – dörmögöm, s elköszönve egyetlen segítőmtől, merészen bámulok be a kisteherautó kitárt ajtaján. Nálam jobban azt hiszem senki sem fél ismeretlen, véletlenszerűen felbukkanó emberek társaságában, nem, hogy nagy bőszen beülni melléjük minden gyanú nélkül… Most azonban, más lehetőségem aligha van.

- Hova, hova kishölgy? – vigyorodik el látványomtól a kormány mögött ülő, középkorú férfi.

- Jó napot, Hadong-ba szeretnék eljutni – kezdem nagy hanggal.

- Pattanj be, Busan-ba tartok, útba esik – int kezeivel, s egy pillanatra sem hezitálva, máris a férfi mellett kezdek bajlódni a biztonsági övemmel. Groteszk az egész helyzet, legszívesebben letekerném az ablakot, és haragosan kiüvöltve, könnyeimtől átázott arccal panaszkodnék, ahogy éppen kiröhögöm saját magam… A vezetőülést elfoglaló illető meglepetésemre – a maga habitusával – meglehetősen kellemes alak, kérdezget, furcsállja a nedves gönceimet, és valamiféle pokróccal próbál betakargatni, amint kis híján frontálisan ütközünk egy traktorral, kacsázóan itt-ott átlépve a két sávot elválasztó terelővonalat. Agyam kattog, tüsszentéseim halmozódnak, és egyre csak a kifürkészhetetlen, következő mozzanaton járnak gondolataim, vajon mi vár ott rám, vajon tényleg jó úton járok, Hadong-ban lesz a kulcs, a megoldás, ami a segélykérés beteljesítéséhez vezet? Akaratlanul is Kim Taehyung úszik elmém rejtett, elnyomott zugából elő, kérdés nélkül körülölelve elmélkedésem, amint lelki szemeim előtt sebhelyes forradások borította meztelen háta jelenik meg. Arca, mozdulata, s mély tónusú, gyakran egészen rekedtes hangja ötlik gondolatörvényem közepébe, ahogy szavait formálja, s minden felém eső pillantása, amint szinte vesémig lát. Bódultan, csaknem meggyötörve döntöm fejem az elsuhanó tájat tőlem elválasztó, kissé leengedett maszatos ablaknak, üveges tekintetemmel céltalanul pásztázva a borult, szürkés eget, és az alatta elfekvő magányos fákat. Ismét érzem: rosszul vagyok…

- Kishölgy, hé – szólongat fel egy ismerős hang, legmélyebb, kissé didergő, mégis forró érzettel átitatott álmomból. – Ébredjen, megérkeztünk – jegyzi meg szelíden, de a tervezettnél is lassabban felnyíló szemeim, látszólagos aggodalommal töltik meg vonásait. – Jól érzi magát? Falfehér – állítja le a jármű motorját, mire végérvényesen magamhoz térve, rángatózás-szerűen lököm el magam az ülés háttámlájától, elkerekedett szemeimet, tengelyem körül sebesen végig futtatva.

- Jól vagyok – dörmögöm halkan. – Azt hiszem – nyúlok fejemhez, s megérezve homlokom tüzelését, egyenesen kiszédülök az autó nyikorgó ajtaján. Vacak remény volt abban bízni, hogy nem betegszek meg, hiszen a ruháim még mindig teljesen nyirkosak. – Nagyon, – tüsszentem el magam. – Köszönöm – emelem fájó szemeimet a sofőrre.

- Vigyázzon magára – ráncolja rám őszülő szemöldökeit, majd egy erőltetett bólintást követve, elhátrálva a kocsitól, felbicegek a járdára, pillantásommal alaposan szemügyre véve a környék egyhangú házaiból összeverődött lakóparkot. Hát itt vagyok... 

A kimerültségtől sötét telefonom kijelzőjén kisilabizálva a pontos időt, egy megfáradt sóhaj kíséretében nyugtázom időelőnyöm, s előrébb jutásom sikerét. Feltéve, ha ebben a formában ezt az egészet sikernek lehet nevezni… Lábaim zsibongnak, agyam ködös, lépteim nehezek, s a potenciális házszáma alá érve, minden eltervezett szónoklatom torkomban rekedt gombócom alá fullad. Fogalmam sincs mit kellene mondanom, korábban a rendőrséget állt szándékomban értesíteni, de túl zavaros a helyzet, és mégis ki hinne nekem, meg amúgy is, mit képzelne az itt lakó hölgy, menten elhajtaná őket, vissza pedig már aligha tévednének a rend őrei. Önkénytelenül támaszkodok meg a csengőn, s a kelleténél is tovább lenyomva tartva azt, a zajtól átszúrt sajgó fülemhez nyúlok.

- Igen? – nyílik ki orrom előtt a hófehér, dekoratív koszorú díszítette ajtó. – Miben segíthetek? – bámul el ártatlanul egy idős, ősz haját kontyban hordó, szemüveges hölgy.

- A nevem… - kezdek hebegő dadogásba. – A nevem Jeon Hyerin, Oj Minjae barátja vagyok.

- A lányom? – tárja szélesebbre kérdőn az ajtót, mire visszafojtva valós érzelmeim, egy hatalmasat nyelek, s bólintok. Szedd össze magad Hyerin, most nem omolhatsz össze!

- Figyeljen rám, őszinte leszek – húzom ki céltudatosan hátam, elszánt szemeimet mélyen az asszony értetlen szemeibe fúrva. – Nincs időnk, alapos okom van feltételezni, hogy veszélyben vannak.

- Tessék? – ráncolja össze homlokát.

- Menjen be, hívja a rendőrséget, és bújjanak el – vázolom egyszerűen minden átgondolás nélkül, a hatásvadászat minden erejét segítségemül hívva. Várjunk, talán… Talán ez nem a megfelelő lépés, gyerünk Hyerin gondolkozz!

- Nem értem, ki maga és…

- Csak tegye meg, kérem, a gyerekek… - folytatom keserves győzködésem, mire egy ijedt, mély lélegzetvétellel a fogas alatt fekvő hálózati telefonhoz sétál, s rajtam tartva furcsálló szemeit, három számjegyet tárcsáz.

- Halló? Egy ijesztő, minden bizonnyal kábítószerek hatása alatt álló nő zaklat, kérem, küldjenek ki valakit – ecseteli az idős asszony, mire elhallgatva szavait, még a szívverésem is kihagy egy dobbanást.

- Nem, én… - tartom védekezően magam elé kezeim, de szemlátomást egy percig sem hatja meg esetlen próbálkozásom a benn, tisztes távolságban megállót.

- Hadong, Tantara lakópark, igen-igen, köszönöm – emeli el fülétől a kagylót, s elhúzott szájával végigmérve rajtam, egy grimaszt intéz felém. Fél tizenegyre kattan az elém nyíló előszoba falán lógó óra, mire rémülten magam mögé lesve, egy fekete furgont pillantok meg a szomszéd ház feljáróján leparkolni, s még a sötétített üvegen át is, tisztán érzékelem vesztünk közeledtét; nincs vesztegetni való időnk! - Maga meg mit képzel – rimánkodik fel a néni, ahogy ellentmondást nem tűrve, nemes egyszerűséggel robbanok keresztül a küszöbön, s berúgva magam mögött a bejárati ajtót, erőszakkal hurcolom magam után a sikoltozó asszonyt. Nem vagyok normális, ennek semmi értelme, itt fogok meghalni, aztán rajtam ki a jó élet fog segíteni…?  

- Nagyi, nagyi! – hallom meg egy kislány rémült hangját az emeletről, mire felkutatva a felfelé vezető rozoga lépcsőket, az égzendítő lármával utánam eredő asszonnyal a sarkamban, felsietek a tetőtérbe. – Nagyi – ér immáron szemtől szembe a jajveszékelés, s figyelmen kívül hagyva az asszony fenyegetéseit, a gyerekszoba előtt értetlenül megálló lányka elé vetődök.

- Menj vissza a szobába, vigyázz a testvéredre, a nagymamádra, és egy pillanatra se gyere ki onnan – utasítom a megszeppent gyereket, aki rögvest nagyanyjára pillant.

- Utoljára mondom - kezdi újfent az idős hölgy hátam mögül, meglehetősen vehemensen. - Hagyja el a… - töri meg mondandóját a földszintről érkező, égrengető csattanássorozat, s a lépcsők felé kapva fejünket, egyszerre fagy belém még a lélek is. – Ez… - fordul hebegve, idegtől kattogó agyamtól eltorzult arcom felé.

- Vigyázzon a gyerekekre, bújjanak el! – suttogom erőteljesen, mire a halálra rémült nő, félredobva korábbi indulatait velem szemben, a szobába siet, s szó nélkül egy kattanással zárja magukra a szobát. Na, most légy okos drága, ostoba, meggondolatlan Jeon Hyerin, itt fogsz meghalni az ország másik felében, és senki, ismétlem senki, nem fogja tudni, hogy mégis mi a fityfenéért keveredtél ebbe a rejtélyes ügybe, ami már így is egy fiatal nő életét követelte… Gratulálok, és őszintén remélem, hogy megérte!

- Nem megmondtam, hogy a kocsiban várj meg? – hatol fülembe egy, a földszintről érkező ismeretlen férfihang. – Fent lesznek, elintézem, indítsd a verdát – zárja rövidre, és a felszűrődő zajongásból ítélve, a szavak tulajdonosa, egyenesen a nyikorgó lépcsőket készül birtokba venni. Ténfergek saját tengelyem körül, kezem ügyébe egy ócska bronzgyertyatartóval, amit az imént sikerült fegyvernek elkeresztelnem, ám legszívesebben a padlástér folyosójának egyetlen ablakán vetném ki magam. Várjunk csak, ha csupán egy rövid időre is, de feltudnám tartóztatni, míg a hozzám kirendelt egyenruhások meg nem érkeznek talán… Miről hadoválok, az egész helyzet úgy, ahogy van egy menthetetlen öngyilkosság, hogy szúrhattam el ennyire...?

Lélegzetvisszafojtva, remegő lábakkal, kilátástalanul kukucskálok ki a feljáróhoz közelebb eső résnyire nyitott fürdőszobaajtón, s némán kipislogva a folyosóra, kővé dermednek végtagjaim, amint a fekete ruhás, hosszú csövű fegyvert markolászó alak, egyenesen a gyerekszobát veszi lassú léptekkel célba. Nem nézhetem ölbe tett kézzel, nem engedhetem, egyszerűen…

- Mi a – förmed rám a maszkos férfi, s ezzel jóformán én magam is felocsúdok képszakadásomból, mely szerint kiüresedett gondolataimmal kézen fogva, hátulról fejbe vágtam a támadót. Ennyi erővel valóban kiugorhattam volna az emeletről... Csökött karjaim újra önálló életre kelve, a felspannolt adrenalintól elvakulva lendülnek fel, ám szempillantást alatt hullik ki kezemből a bronzos, megkopott gyertyatartó, ahogy a másodperc tört része alatt, a következő tekintetem vonalát eltakaró látvány, egy pisztoly csövének legvége.

Az igazat megvallva, világ életemben féltem a halált, ám az ismeretlen is vonzott, mégis félem a váratlant, a kifürkészhetetlent. Ez minden bizonnyal valamiféle ambivalens katyvasz a fejemben, és valószínűleg ez lehetett az oka, hogy amint idősödtem, folyamatosan változtak, formálódtak a halállal kapcsolatos teóriáim. Volt egy idő, amikor hittem a mennyországban, volt, hogy éppen a reinkarnáció foglalkoztatott, most viszont valamiért egy végtelen álomnak hiszem, idegpályák ide vagy oda. Egyet viszont úgy érzem egész földi létem alatt kijelenthetek: félek meghalni…

Meginognak lábaim, érzem, hogy a semmiből feltörő erőm kihunyni készül, ám mielőtt a testemet végérvényesen is elöntő forró láztól, szédülten rogyhatnék magatehetetlenül össze, egy lövés moraja feszíti szét lecsukódó szemeimet. Minden maradék energiám is kiúszik elnyűtt lelkemből, s euforikusan támaszt keresve hátamnál, egy váratlanul mögém keveredő kar enyhíti erőtlen kapálózásomat. Zúgó üresség veszi át a hatalmat elmémben, és utolsó lélekjelenlétemet harcba hívva, előbb az előttem elterülő sötét ruhás férfire, majd az engem szilárdan tartó alakra emelem homályos tekintetem. Kim Taehyung…?