1. fejezet
A bajjal az a probléma, hogy kezdetben csak egy jó mókának indul.
/Graffiti/
Az idő egyre szelesebbé és
hűvösebbé vált a közelmúltban, ahogy Szöul menthetetlenül az ősz rideg, barnás
színekkel átjárt karmaiba került. Szerettem az év ezen szakaszát..., mióta puszta tudatomnak örvendhetek, ez az évszak volt, mely önmagában is a világ megváltoztatására volt hivatott. Elaludt, meghalt, majd újraéledt csendes poraiból legyen bármennyire forró is a nyár, s akármilyen hófedte is tél. Ezt az érzést hozta el minden ősz, bennem mindahányszor új ágyálmokat ébresztve, s várva a fagyos tél nyugalmán át nyújtózó friss tavaszt, némán, nesztelenül vártam azt, amit csak úgy emlegetnek az emberek: remény.
A boltok zárórára készültek, kezdett
sötétedni és az emberek is lomhán hazafele tartottak már, azon a hideg
késődélutánon.
- Aish! - kiáltottam jó
hangosan, mire mérgesen összekócoltam hosszú hajamat a rendőrség kapuján
kilépve. A kora őszi, rozsdás falevelek sorban csapódtak arcomnak, amit a szél
már enyhén pirosasra fújt, és lábaim is egyre bosszúsabban kapkodták egymás
után magukat. Nem kívántam létem egy darabkáját sem...
Hazaérve az addig kezemben
szorongatott, időközben rongyosra gyűrt lapot nemes egyszerűséggel dobtam az asztalra , amint elnyűtten egy székre vetődtem.
- Meri! Mikor értél haza,
miért nem szóltál? - araszolt édesanyám a lépcsőn lefelé.
Elhúztam a számszélét és
sajnálkozva a lapra tekintettem, amit azzal a lendülettel anyukám már kézbe is
vett. Szemein láttam, hogy végig se kell olvasnia, pontosan tudja mi áll benne.
- Már megint? Közmunka?
Egyszer tudnál lakatot tenni a szádra édes kislányom - döfte belém futólag
rosszalló pillantását, ám mielőtt mentegetőzésre nyithattam volna számat már
felemelt kezével jelezte is, hogy nem akar tudni róla, bele se kezdjek. Az
asztalra borultam, egyre csak átkozva a világot, és az egész igazságtalan
bürokráciát, mire újra hatalmába kerített a már megszokott, ismerősen beköszönő
érzés: Nincs helyem
ebben a világban... Önsajnálatomból
anya által elém tolt vacsora zökkentett ki pár elnyújtott perccel később, ami
némelyest talán kijózanított.
- Apa? - kérdeztem tele szájjal.
- Zárja az éttermet - felelte egyszerűen.
- JunHo?
- A szobájában - válaszolt tömören
anya, miközben a gondosan eltörölgetett edényeket pakolászta a helyükre.
- Két hétig nem tudok
besegíteni, ugye tudod - folytattam egyhangúan.
- Nem gond, majd JunHo
segít. Remélem - mosolygott anya, s még mindig nem tudtam eldönteni, hogy
csalódott vagy megértő velem szemben. Vagy éppen mindkettő…
Másnap reggel megérkeztem az
üzembe ahova beosztottak dolgozni. Természetesen kétszer tévedtem el a telepen,
és félszer akart elütni egy targonca, míg eljutottam a potenciális
célállomásig, de mikor is lepődnék meg ezen…? Úgy néz ki nem csak én érkeztem,
még két fiatal srác bukkant fel az eligazításon, nem mintha bármit is számítana
ez a kis részlet; gyanítom ők is büntetésből vannak itt. Rövid tájékoztatás
után elkérték egy ellenőrzésre a jogosítványomat, majd egy furgonhoz vezetett
egy férfi.
- Az útvonal az autóban van,
mivel ez az első napod, nyolc órád van ezeket kiszállítani.
- Nem gondoltam, hogy ilyen
jellegű lesz a munka. Egyedül egy céges furgonnal? - mormogtam szinte
hangtalanul az autó ablakán benézve.
- Ha gond van, felhívod az
üzemet. Próbálkozni úgy sem fogsz, nem te vagy az első ilyen munkásom.
Szerződésünk van a rendőrséggel, elég sok magadfajta suhanc tölti itt a
büntetését – jegyzi meg, majd egy baseball sapkát nyomott a kezembe, amin a
gyár logója állt. Mielőtt elindultam volna még megszámoltam a furgonban ácsorgó
10 literes vizes palackokat, akik csak arra vártak, hogy az irodaházakba
legyenek szállítva, üres társaik helyére. Bekapcsoltam a kocsiban a rádiót,
ahol pont az előbbi betelefonáló kérte a Big Bangtől a Sober című friss
slágert. Kicsit tekertem a hangerőn és már célba is vettem az első helyet, ami
egy óvoda volt. A helyszínre érve gurulós kocsira helyeztem két üveget és
bedöcögtem az udvaron át az épülethez. Már éppen nyitottam volna ki az ovi
kapuját, amikor egy csapat gyerek csődült ki rajta, felborítva az üvegeket, és
velük együtt kis híján engem is. Csibészek! Jól kezdődik… Összekapartam a
szerencsére sérülésmentes üvegeket és betoltam őket, ahol egy hölgy már is a
segítségemre sietett, látva a balszerencsés belépőmet.
- Nagyon sajnálom, minden
rendben? - lépett közel a középkorú hölgy.
- Persze semmi gond, csak
örülnek a szép időnek a gyerekek. Biztos már alig várták, hogy kimehessenek az
udvara -
mosolyogtam egy kellemeset szívből. - Magam is óvónőnek készülök, igaz
az utóbbi fél évem… Ahh, mit járatom a számat, az üvegek nem kerülnek maguktól
a helyükre – vigyorogtam kényszeredetten és követtem a nőt, aki
segített az üvegeket kicserélni és már tovább is állhattam a furgonnal.
Szerencsére zökkenő mentesen telt a kiszállítás, és a forgalom is tűrhető volt
az utakon. Már csak két üveg várt gazdára, és kétszeres eltévedésre sikerült is
megtalálnom a szóban forgó irodaházat. Persze parkoló az nuku, miért is lenne…
Idegesen végül az utca másik oldalán parkoltam, érezhetően szabálytalanul egy
másik épület elé. Ez sem volt egyszerű, mert indokolatlanul lófráló fiatal
lányokkal volt tele a járda, és még az út is.
- Mi a fene van ebben az
utcában? Talán valami felkapott hely van itt? - morfondíroztam magamban
elhúzva a furgon tolóajtaját kikapva belőle a maradék két üveget.
Terveimhez hűen pillanatok
alatt végeztem és egy hatalmas nyújtózkodásra tártam fájó karjaimat az
épületből kisétálva. Fellélegzésemet a szemközti épület előtt egyre csak gyűlő
tömeg zavarta meg. Ekkor tárult elém, a jelen pozíciómból tökéletesen kivehető
homlokzati felirat: Big Hit Entertainment. Nem mondanám magam egy koreai
popzene rajongónak, de azért összeraktam a tömeget és az épületet. Itt bizony
idolok jelennek meg szűkös határidőn belül, vagy csak a híresen őrült rajongók
unatkoznak suli időben. Vagy mindkettő… Pár elnyújtott pillanatig még bámultam
magam elé, a helyzetet szemlélve, ám egy váratlan mozzanat, azonnal magamhoz
térített.
- Mi a... HÉ! - iramodtam meg az út
túloldaláról, mikor megláttam, hogy a furgonom körül egyre több securitys
figura lebzsel és próbálja az ajtót kinyitni. Ekkor hatalmas nyikorgásra
eszméltem fel, jobbra tekintve pedig egy az enyémhez hasonló furgont
pillantottam meg, centikre megdermedt lábaimtól. Lefagytam. Nem elég, hogy
majdnem elütnek, és a furgonomat készülnek ellopni, de még álmaim hercege se
ment meg. Menten elbőgöm magam…
- Mégis mi a jó franc ütött
beléd?! -
kiabált ki a letekert ablakon egy öltönyös figura.
- Maga ütött el kishí... - hebegtem az ijedtségtől,
de mondatomat egy felém közeledő férfi félbe is szakította.
- Tiéd a furgon? – veti nekem kérdését
ingerülten. Gondolom a kocsi és a sapkám közös logóját összerakva feltételezte
helyesen. Egy bólintás után, megkerülve a férfit az autóhoz rohantam.
- Nagyon gyorsan állj el az
útból! -
fordult utánam, és az engem majdnem elgázoló furgonosnak jelzett, hogy egy
pillanat és ideállhat az általam elfoglalt helyre. Nem tudtam eldönteni, hogy
most nagyon ideges vagy nagyon kétségbe van esve. Vagy mindkettő… Beültem az
autóba és feszülten kapkodni kezdtem, mire a furgon ajtaja kivágódott és egy
kisebb tömeg vetődött be rajta, pont mielőtt beindíthattam volna a kocsit. Mint
akiket kergetnek vetődtek be mögém. Még is mi a fene folyik itt, kik ezek…? A
megsokasodott lány tömeg körbeállta az autót, a korábbi férfi pedig falfehérré
változott arcával karöltve hozzám rohant ismét, épp mielőtt szemügyre vehettem
volna a potyautasaimat. Most kirángat és megver, lemerem fogadni…
- Hwanil út 36-hoz! Most! - hadarta a helyzet
gyors mérlegelése után.
- Én... nem... mi? - értetlenkedtem és a
hangosodó lány sikoly irányába kaptam a fejem, akik lassan a férfit is elérték.
- Ha most nem kérdezel
többet és azt teszed, amit mondok, nem lesz több ilyen piti melód - sandított a sapkámra és
egy névjegykártyát dobott hozzám. Oké mi veszteni valóm van, már indítottam is
a furgont. Vagyis indítottam volna, ha valaki nem ordít a fülembe.
- Song sajangnim! Ha ezek
után váltságdíjat kérnek értünk, ajánlom, hogy FIZESSEN! - kiabált előre egy hidrogén
szőke egyén, bár a végét már nem hiszem, hogy hallotta a férfi, mert a gázra
léptem, és a váratlan utasaim egyszerre passzírozódtak az ülésekbe. Az utca
végén rögtön pirosat kaptam, így az addig benn tartott levegőmet kifújva, a
visszapillantóba néztem. Korábbi feltételezésem beigazolódott, ez a BTS
csapata. Nem mondanám magam k-pop rajongónak, legjobb barátnőmmel ellentétben,
de én is néztem ám zenecsatornákat, nem vagyok teljesen elveszve ebben a
témában. Zavarban voltam, ki ne lett volna zavarban, a helyemben? A fiúk egymás
közt morogtak, szinte egyszerre beszéltek, nem is értettem miről folytattak
eszmecserét, és meglehetősen feldúltnak is tűntek, amin egy percig sem
csodálkoztam. A szavaikra igazából nem is tudtam figyelni, mert a beköszönő szövegemen
dolgoztam magamban, számos lehetséges módot kreálva a fejemben.
- Annyeonghaseyo! - törtem meg a fiúk
diskurzusát meglepetésükre - Bocsánat a gikszerért, a nevem Hwan...
- Fogd be és vezess! - szakított félbe az
egyik, aki éppen az anyósülésre készült mászni és az időközben zöldre váltott
lámpára mutatott. Azonnal a gázra léptem a srác pedig beborult mellém, majd,
mint aki így tervezte, elhelyezkedett az ülésen. Hátulról hatalmas nevetés tört
ki, ami láthatóan bosszantotta a mellém pofátlankodót.
- Hwan? - fürkészett az
anyósülés mögül egy fiatal fekete hajú srác.
- Hwan MeRi - tértem magamhoz korábbi
döbbenetemből, s kaptam el tekintetét.
- Én JungKook vagyok - mondta a helyes arcú
fiú. Nagyjából betudtam őket határolni, de a nevükről gőzöm sem volt, sem a
zenéjükről. Bár EunJi már biztos hallgatta őket a társaságomban…
- A barátnőm nagy
rajongótok! – somolyogtam, s egy bárgyú vigyorral meredtem tovább az útra, és
próbáltam felfogni miért is akarok én velük beszélgetni. Egyáltalán beszélhetek
velük?
- Itt fordulj le, erre
rövidebb - közölte a mellettem ülő.
- Én RapMonster vagyok, a
csapatvezető, az a bunkó melletted J-Hope, akibe nem tudom mi ütött. Nem ez az
első, hogy késésben vagyunk egy fellépésünkről.
- Nagyon sajnálom! - vágtam idegességemben egy
idétlen sajnálkozó fejet.
- Nem a te hibád, hogy így
alakult. Én Jin vagyok.
- Az én nevem JiMin
széplány - kacsintott rám a visszapillantón keresztül egy helyes arcú srác,
szinte belevágva Jin szavaiba. - Ők itt V és Suga - mutatott a
két leghátul nyomorgó srácra, akik nem biztos, hogy minden szavunkat hallották
a zörgő üres üvegektől, amik minden kanyarban rájuk borultak. Remek, még
össze is törik magukat az idolok, hála nekem…
- Nagyon örvednek,
megpróbálok sietni! - válaszoltam magamat meglepő izgalommal a hangomban. Még is csak
hírességek utaznak a vizes furgonomban! Vizes furgon… A jó életbe, vissza kell
érnem a céghez. Akkor már nem csak a fiúk vannak késésben…
- Nem hiszem el! - tapostam a fékre és
csaptam a kormányra a dugó hátulját elkapva. - Erre rövidebb, ha? -
morogtam alig hallhatóan, a J-Hope nevezetű egyén korábbi megjegyzésére
reflektálva.
- Te most nekem beszélsz? - csattant fel
mellőlem.
- Hope, még is mi a... - ocsúdott fel társa
stílusán a mögöttem ülő leader.
- Megoldom! - szakítottam félbe a
fiút és szememben megjelent az elszántság szikrája. Autóversenyzőket
megszégyenítő manőverrel hajtottam a két sávot elválasztó járdaszigetre
kielőzve a fél sort, majd egy széles bicikli úton átvágva egy kis utcára
hajtottam. Egyelőre magam sem tudtam mennyire volt ez jó ötlet, de igyekeztem
nem elkeveredni. Miért fest Gangnam-ban minden utca totál egyformán?
- Lehetőleg ne nyírj ki
bennünket! - kiabált hátulról Suga. Remélem jól maradt meg a neve, vagyis a
színpadi neve... Ahogy kiértünk a kis utcák forgatagából már meg is
pillantottuk az említett helyszínt ahol, mint kiderült a ma esti M Coundown
lesz. A fiúk a hátsó bejárathoz navigáltak, ahol már várták őket. Nem hiszem,
hogy egy indokolatlan vizes furgonra számítottak a biztonságiak, de fapofával
elfogadták a tényt szemlátomást. A srácok kikászálódtak a kocsiból és látván,
hogy velem egy percig sem törődve sietősen befelé veszik az irányt, én is
elindultam végre saját utamra.
- Hwan MeRi! Kössz! - kiáltott vissza
hangosan Jungkook széles mosolyával, és már követte is a fiúkat. Szerettem
volna még fürkészni távolodó alakjukat, de egy égzendítő dudálástól felriadva,
azonnal újra a gázpedálra tapostam.
Abban hiszek, hogy minden
úgy történik, ahogy történnie kell. /Reisz Gábor/
- Késtél! - förmedt rám átmeneti
munkaadóm, mire végre valahára visszaértem a telepre.
- Nagyon sajnálom! - hajlongtam egyre
mélyebbre, kiugorva a furgonból.
- Szerencséd, hogy csak egy
órát késtél és, hogy ez az első napod. Mindent sikerült kiszállítani?
- I-Igen ! -
könnyebbültem meg. Nem is kaptam leszúrást, legalábbis rosszabbra számítottam…
Hazafele kezdtem battyogni
lejárt buszbérletemet egy kukába hajítva, morcos arcommal az esteledő utcán
pásztázva. Napi nyolc órás melóval egy hét alatt letudom ezt az egészet és
utána ünnepélyesen esküt teszek, hogy legyen az élet bármilyen igazságtalan,
nem fogok bajba keveredni senkiért és semmiért. Hirtelen a korábban kapott
névjegykártya jutott eszembe és a farzsebemhez nyúltam. Egy név, Song HoBeom,
egy Big Hit logo és egy telefonszám. Hat óra lesz, még nincs olyan késő.
Azonnal tárcsáztam a kártyán található számot, ám az egyre csak hangpostára
kapcsolt így hagytam egy üzenetet. Majd még egyet és még egyet…
A családom már aludt mire
hazavergődtem. Halkan felosontam a szobámba és az erkélyre mentem, mire óramű
pontossággal meg is csörrent a mobilom.
- EunJi?! – szólítom meg barátnőmet a
vonal túloldaláról.
- MeRi! Mi volt ez az
üzenet, a kalandos délutánodról? Mit nem fogok elhinni? Milyen idolokkal
találkoztál? –
hadarja kérdéseit a lány.
- Holnap elmesélem, gyere át
reggel, hétfőig nincs dolgom – próbálom rövidre zárni, mielőtt telefonon kezd tovább faggatni.
- Most miattad nem
fogok rendesen aludni... - vetette szememre EunJi és sértődést tettetve tette le a
telefont.
Egész este forgolódtam és a
névjegykártya tulajdonosának szavain agyaltam. Vajon csak hirtelen
felindulásból mondta, amit mondott? Nem lennék meglepve, meglehetősen
kétségbe volt esve az ürge…
- MeRi-yah !! Rontott be a szobámba
szombat reggel EunJi. Valamikor hajnalban sikerült elaludnom, így olyan
szinten ki voltam ütve, hogy még akkor sem volt erőm magamra húzni jobban a
takarót, amikor kedves barátnőm nemes egyszerűséggel kinyitotta az erkély
ajtót.
- Hoztam forró csokit - ült az ágyamra törökülésbe
vágva lábait.
- Kávé kellene - krákogtam még mindig
csukott szemmel.
- Nem is szereted a
kávét -
vette ölébe a laptopomat.
- Melyik idol csapat volt,
akikről tegnap írtál chaten?
- A BTS.
- Mármint az a BTS? A
Bangtang Boys? - nyílt tágra barátnőm tekintete, és hatalmas pillantásokkal
próbált újabb információt kirángatni belőlem.
- Te ne zavarj már össze,
tudod, hogy nem erősségem a k-pop. A nevüket is alig tudtam megjegyezni - dörzsöltem meg szemeimet
és ültem fel az ágyban. Nyújtózkodásaim közepette elmeséltem a tegnapi
történéseket és meglepetésemre EunJi egy percig sem kételkedett a szavaimban.
Ennyire megbízik bennem, vagy csak túl naiv? Vagy mindkettő…
A laptop elé húzott, ahol
villámsebességgel hívta Google barátját segítségül.
- Ők voltak? – nagyított
ki egy képet a hét srácról.
- Ez a bunkó srác
tegnapról! - nyomtam hirtelen az ujjam a monitorra, rámutatva az egyik
srácra mit sem törődve EunJi kérdésével. Bár már nyilván levágta, hogy igen, ők
a szóban forgó idolok.
- Bunkó? Ő a csapat legbarátságosabb
tagja -
nevetett fel EunJi.
- Akkor a rajongók valamit
nagyon benéztek - kászálódtam ki az ágyból tettetve, hogy egyáltalán nem
érdekelt a tegnapi incidens.
- Lehet csak rossz passzban
voltak, vagy nem voltál neki szimpi - gondolkodott el barátnőm és a fotóikat kezdte
lapozgatni. - Amúgy... hova is megyünk? - nézett rám, amikor
észrevette, hogy heves öltözködésbe kezdek, és már a cipőmet is előbányásztam.
- A Big Hit épületéhez, van
egy kis dolgom - húztam gúnyos mosolyra a számat és legszívesebben színpadias
gonosz kacajba kezdtem volna, de már a gondolat okozta furcsa grimaszom is
kérdő tekintetet nyomott Eunji arcára.
Egész úton barátnőm a
tervemről faggatott, hogy még is mi a jó francot akarok ott, és hogy képzelem a
bejutást, majd a célszemélyhez való eltalálást, és amúgy ki is ez a
„célszemély”?! Minél több kérdést tett fel annál jobban kezdtem azt érezni,
hogy a kezdeti eltökéltségem felemésztette a kilátástalanság. Köszi EunJi!
Köszi a bíztatást…
- Ezek a lányok vajon
egyhuszonnégy itt vannak? - hajtottuk fejünket egyszerre balra mikor a rajongókra
néztünk, akik a Big Hittel fotózkodtak, vagy csak vártak. Ők sem tudták mire,
talán tapsra…? Hát összecsaptam tenyeremet, hogy majd de poénos lesz, de csak
Eunji kérdő tekintete meredt rám én meg jót vigyorogtam a saját viccemen.
- Van egy sanda gyanúm, hogy
ez nagy beégés lesz - fojtotta vissza az éppen kitörő nevetését EunJi, s ügyet sem
vetve rá, hatalmas léptekkel indultam meg egy bejáratnak elkeresztelt ajtó
felé.
- Menj el! 5 perce is ezt
mondtam, most is ezt mondom...
- KÉÉÉREEEM! Találkoznom
kell a BTS menedzserével! - biggyesztettem le immár sokadszorra a számat a kapunál, amin már
a kezdeti közeledésemkor egy magas biztonsági őr lépett ki.
- Mi ez már megint? - jött meg az
erősítés, két másik fickó személyében.
- Egy fangirl akar bejutni
az épületbe... Megint... - állta el az utamat kezdeti jó barátom.
Hirtelen újabb ötletem
támadt, sarkon fordultam és EunJihez sétáltam, kimért tempóban, közben a szemem
sarkából az értetlenkedő biztonságiakat figyeltem. Nem gondoltam egy percig
sem, hogy könnyű lesz, ahogy azt sem, hogy visszavonulót fújok ennyitől…
- Na, feladtad? - kérdezte barátnőm már
messzebbről. Szemei könnyesek voltak a hisztérikus nevetésétől, amit a jelenet
váltott ki belőle.
- Még csak most
kezdtük -
és a már rég óta tervezgetett teátrikus nevetésem, megállíthatatlanul feltört
belőlem.
- Tényleg kezdesz megőrülni.
Bérletet akarsz a rendőrségre? Jah, az már meg van! – röhögte újra el
magát.
- A következő akcióhoz te is
kellesz -
fordultam elszántan barátnőm felé, akinek kacagása hirtelen fulladozó köhögésbe
váltott az ijedtségtől. Egy rövid stratégiai megbeszélés után, újult erővel
lendültünk neki a kapunak, ahol még mindig a bejárat előtt állt a három őr.
Nyilván valóan már megedzették őket az ilyen esetek. Elvégre valljuk be… Nincs
is veszélyesebb egy pár gátlástalan rajongónál…
- Ha még egyszer
visszajössz, rendőrkézre leszel adva! - morgott felém az egyik, még mielőtt a
lépcsőkhöz értünk volna. Alig pár méterre az őröktől, EunJi váratlanul
összerogyott, kezében tartott kihűlt kávéját kiöntve a földre, ezzel is emelve
a drámai pillanat színvonalát, mire felsikítottam, követve a színjáték menetét.
A közelben sétáló emberek ijedt tekintete, tettekre ösztönözte az őröket, mire
szájukat elhúzva, odasiettek barátnőm eszméletlennek tetetett testéhez. A
harmadik a helyén maradva tárcsázta a mentők számát. Ez az én pillanatom!
Légies könnyedséggel osontam, vagyis inkább vetődtem az őrök balga módján
nyitva hagyott ajtón be, amit persze a két EunJi-nél időző őr észre is vett, a
harmadik, telefonját nyomkodó egyén pedig rögtön utánam eredt. Még is mi a
franc fog ebből kisülni? Tényleg kezd elmenni az eszem? Istenem most
segíts meg!
Csak akkor érthetjük meg
az élet csodáját, ha hagyjuk, hogy a váratlan megtörténjen. /Paulo Coelho/
Az épületben, ha nem mentem
neki minden szembejövőnek, akkor senkinek se. Lábaimat úgy szedtem, mint aki
tudja, hol van, és kisvártatva a labirintusszerű folyosókon sikerült is
eltűnnöm az őr elől, aki már biztosan világgá kürtölte, hogy egy eszement
rajongó van az épületben. Kiegyenesedtem és úgy kezdtem el sétálni, mint aki
teljes mértékben idetartozik. Indokolatlanul nyitogattam be ajtókon, amik vagy
üresek, vagy zárva voltak, mire pechemre, ismét megpillantottam a biztonsági
őrt. Vagyis őröket… Most már legalább tízen vannak, hát ez remek! A
következő kanyarban egy kisebb tömeg jött velem szemben, így gyors sétára
kapcsoltam szemlesütve, és oda se nézve dőltem be a legközelebbi ajtón. Nem
volt szerencsém, mert valaki más is most akarta használni a bejáratot, amiből
az lett, hogy a túloldalról, éppen kifele tartó személyt jól fejbe
nyomtam az ajtóval.
- Aish! -
nyúlt idegesen fájó fejéhez az érintett személy, s jó pár lépést megtett hátra.
A felismeréstől, hogy valakit leütöttem az ajtóval és, hogy ki is az a valaki,
teljesen letaglózott. Tágra feszített szemekkel pislogtam az előttem állókra,
kezemet lassan lecsúsztatva a kilincsről. Ez az egész elég rosszkor jött, mert
az üldözőim is a folyosóra értek, s könnyű szerrel elállták a menekülési
útvonalaimat, mielőtt még az ajtón belülre siethettem volna, ami valljuk be…
Elég okafogyott cselekedett lett volna. A szobában tartózkodó srácok vagy
rosszalló, vagy ledöbbent szemekkel pásztázták az eseményeket, én pedig csak
ficánkoltam a menthetetlen helyzetem ellenére, mint egy kifogott lepényhal,
ahogy az egyik őr megragadott.
- Te most szépen velünk
jössz! –
húzott magával a férfi, ellentmondást nem tűrően.
- Maga ezt nem értheti! Song
HoBeommal akarok beszélni ennyi az egész! Ígéretet tett nekem! - Szavaim nem igen
hatották meg az embereket és szép lassan toloncoltak végig a folyosón. Most
már tényleg elment az eszem, és erről az egész épület is megbizonyosodhatott
mostanra…
A bejárathoz érve már láttam
régi jó barátaimat, a zsarukat, a lépcsők alján pedig az egyik rendőrautóban
EunJi puffogott. Groteszk volt az egész helyzet, és ez az elém táruló kép is…
Az autóhoz sétálva, egy szürke BMW gurult be mellénk, s lesújtóan ért a tény,
hogy az a mocskos gazember szállt ki belőle, aki miatt ez az egész volt…
- Ott van! Song menedzser
úr! -
kiáltottam felé. Napszemüvegét lekapva, megdöbbenten figyelte az
eseményeket, ahogy az egyik rendőr, az autóba készült beültetni.
Istennek hála odasietett és
faggatni kezdte a férfit, hogy mégis mi a jó fene folyik itt, a szentséges Big
Hit épülete előtt.
- Ismét egy túlbuzgó rajongó
miatt hívtak minket a biztonságiak, aki még az épületbe is bejutott - húzta gúnyosan el a száját
és sandított rám a rendőr, aki még mindig a karomat fogta.
- Te vagy az tegnapról - nézett rám Song,
kissé bosszúsan.
- Ismeri? – ráncolta szemöldökét
az engem lefogó alak.
- Azt nem mond... – kezdte volna mondandóját
Song úr, de rögvest szólásra nyitottam számat.
- Azt hiszi, hülye vagyok?
Elég komoly dolgot ígért tegnap, és én hívtam! Üzenetet is hagytam!
- Nem gondoltam,
hogy ilyen messzire mész… - sóhajtotta egy szánakozó vigyorral. - Ez
egy belépőkártya, fogd! Hétfő délelőtt gyere ide - Azzal feltolva
napszemüvegét, elviharzott egyenesen a bejárathoz, ahol pár szót váltva a
biztonságiakkal már el is tűnt az épületben. Hát ez remek. Azt hittem
legalább kihúz a csávából és nem kell megint taxisat játszanom a
rendőrautóval. Beültettek EunJi mellé, aki hisztérikus röhögésben tört
ki, de nem ám jókedvében, éppen ellenkezőleg. Valami furcsa teátrális nevetésbe
fojtott idegroham kerítette hatalmába, amitől egy kicsit meg is rémültem, hogy
miattam ment el az esze… Hiába intettek csendre minket, EunJi vagy éppen
leszúrt, vagy a bent történtekről kérdezgetett én pedig csak nyomorgattam a
kezemben tartott belépőkártyát, reménykedő fapofámmal. Remélem ez nem
egy újabb lerázás szimbóluma itt a markomban…
- Nézzük a jó oldalát!
Az első lépés sikerült - lélegeztem fel az őrsről kilépve.
- Tudtam, hogy egyszer még
belerángatsz a rosszba, vége a priuszmentes életemnek - indult meg a
buszmegálló irányában EunJi.
- Milyen priusz, még egy
figyelmeztetést se kaptál! Ahogy csodával határos módon én sem - loholtam nevetve
utána. A lány csak mosolyogva átkarolta a nyakamat és egy mély lélegzetet véve,
a sötétedő eget kezdte pásztázni. Meghívott egy buszjegyre, cserébe elmeséltem
az épületben történeteket, amin utólag, egy jóízűt nevettünk. Mi mást tehettem
volna, visszagondolva, ennél kínosabb helyzetbe nem is hozhattam volna magam,
és drágalátos barátnőmet…
Hétfő reggel az ébresztő
órám riasztása előtt nagyjából 10 perccel pattantak ki szemeim és azzal a
lendülettel fel is ültem az ágyon. Esik az eső. Mi több, szakad…
A lehető legegyszerűbb
ruháimba bújtam, hogy a maradék időmet az esernyőm keresésével tölthessem, amit
diadalittasan nyitottam ki a bejárati ajtón kilépve, mire az erős, orkán erejű
őszi szél nemes egyszerűséggel csavart ki a kezemből. Kapucnival a fejemen
csapzottan értem a célépülethez. Azt a buszbérletet is ideje lenne már
megvenni, de már nem volt képem kérni a szüleimtől, így sem vagyunk az anyagiak
magaslatán. Elmélyült morfondírozásom közepette került a kezembe
táskám mélyéről a belépőkártya, s egy megkönnyebbült sóhajjal húztam le az ajtó
melletti leolvasónál. Elég komikus lett volna, ha otthon hagyom nem? Kitelt
volna tőlem, de szerencsére ez a gikszer elkerült… Belépésemet követően a
múltkori biztonsági őr felkapta a tekintetét rám, de nem szólt semmit. Talán
a menedzser már említette neki, hogy érkezek. A recepcióhoz siettem
ahol egy fiatal lány készségesen útba igazított miután feltelefonált, hogy
meggyőződjön, tényleg igazat mondok-e.
- Annyeonghaseyo! - hajoltam meg a menedzser
ajtaján belépve, valahol a második emeleten.
- Kerülj beljebb! – szólt közömbösen, s
kezével az ajtó felé mutatott, hogy csukjam be magam mögött. Kicsit hadart és
alig pillantott rám, bizonyára siet, vagy csak nyűg vagyok, amivel nem akar
foglalkozni.
- Fogd! – dobott egy borítékot
az asztalra rám sem nézve, mikor már épp leültem volna.
- Mi ez? - nyúltam le a fehér
borítékért, mire belenézve egy jó köteg húszezres címletű wont pillantottam
meg. - A kérdésem változatlan – tettem vissza a pénzt az
asztalra.
- Ez az, amit szerettél
volna nem? -
pillantott fel laptopja mögül és végre egyenesen rám nézett.
- Nem.
- Akkor még is mit akarsz?
Idolokkal találkozni?
- Munkát!
- Ahh, szóval jó a memóriád - láttam a férfi
arcán, hogy pontosan tudja mit mondott aznap. Eltolta magát a székével, és
kicsit hátrább dőlt rajta. - Sem a cégnek sem a saját lelkiismeretemnek
nem tenne jót egy megszegett ígéret - mondta szinte magának és a
papírjai között kezdett el turkálni. Leültem a férfival szemben és hatalmasra
guvadt szemekkel vártam a következő momentumot.
- Ha ezt aláírod,
dolgozhatsz itt, a Staffban. A fizetésed az átlagbér felett lesz jóval. A
feladatod nem körbehatárolt, lényegében mindent meg kell csinálnod, amire éppen
utasítanak, legyen az pakolás, takarítás vagy éppen a gyakornokok kiszolgálása.
A későbbiekben úgy is kiderül mire vagy a legalkalmasabb, vagy egyáltalán
alkalmas vagy-e bármire is – neveti el magát gúnyosan. - Van valamilyen végzettséged?
Tehetséged? Hol dolgoztál eddig?
- Másod éves vagyok a
Sungkyunkwan főiskolán, óvodapedagógia szakon, de pénzügyi és családi problémák
miatt a legutóbbi félévemet passziváltam, ahogy azt, jelenlegit is teszem - váltottam igazán
komoly hangnemre, és próbáltam elővenni a céltudatos énemet. - Jelenleg
a szüleim éttermében segítetek ki.
- Az esélyt megadom neked,
ha elolvastad, írd alá – utasított, ahogy az elém tolt szerződésre
pillantott. Bevallom őszintén annyira felpörögtem, hogy nagyjából futottam
csak át és az apró betűs részt természetesen kihagyva, aláfirkantottam a lapot.
- Akkor ezennel köszöntelek
a Big Hit-nél. A JYP Entertainment egy leányvállalata vagyunk. Elvárom az
elkötelezett munkát tőled. SongMin-ssi felveszi az adataidat és eligazít - mutatott a folyosóra
néző ablakon túlra, ahol egy fiatal nő már várt rám. Ezek szerint
minden a menedszer tervei szerint ment? Jó emberismerő lehet az ürge és egész
normális lett a beszélgetés végére, de jobb, ha meghúzom magam, úgy érzem…
- És még valami! Ennél soha
ne öltözz csinosabban - kiáltott utánam, sem tekintve. Most ezzel mire
célozhatott? Gúnyolódik a trógerségemen…?
A folyosókon keringve
derékfájósra hajolgattam és köszöngettem minden szembejövőnek, legyen az
dolgozó vagy éppen gyakornok. Az engem körbevezető hölgy szerint a BTS
debütálása óta megsokszorozódott a Big Hit népszerűsége és a gyakornokok száma.
A központi rádióból kellemes zenék szóltak, talán BTS? Mi más lenne...
- Nem sokan kerülnek be így
ide –
mosolygott rám SongMin, miközben sétálgattunk. – Elég komoly a dolgozói
felvétel.
- Akkor jobb lesz
eltitkolnom, hogy is kerültem be – nevettem el magam kínomban.
- Nem sok ilyen bájos fiatal
lány kerül be a Staffba.
- Akkor, SonMin-ssi?
- Férjnél vagyok – pirult el a hölgy
majd gyűrűjére nézett.
Nem értem, talán aki szép az
csak akkor kerülhet a staffba ha férjezett? Ez még viccnek is rossz... Összefüggések keresése
helyett, inkább csak gratuláltam a nőnek. Első feladatom helyszínéhez értünk,
egy tágas sötétített teremhez, ahol javában egy fotózás zajlott. A staff nagy
része sürgött-forgott, és engem is azonnal elkapott a gépszíj, tettem, amire
kértek…
Fiatal lányok pózoltak,
valamilyen trend magazinnak. A feladatom a ruháik előkészítése volt, a
sminkesek kisegítése, meg ami éppen valakinek eszébe jutott. EunJi már
hatvanhatezerszer hívott, lehet, már azt hiszi, hazafele elcsapott a déli busz.
Mondjuk én sem gondoltam, hogy rögtön munkára fognak, vagy egyáltalán
dolgozhatok. Fontos ez a meló, kell a pénz és csak a szerencsémnek, és persze a
hülye fejemnek köszönhetem, hogy bekerülhettem ide. A diákmunkákból pont
semmire se mentem. Úgy látszik, egyszer az életben jól jövök ki a zűrös
húzásomból
- Ah, de jó illatuk van. És
ez az anyag... Feltűnne valakinek, ha lenyúlnék egy-kettőt? - a magamban beszélés
koronázatlan királynőjeként vitattam meg eme fontos kérdést, ahogy a hófehér
törölközőket pakolásztam össze mosóban.
- Vigyél a földszinti
próbaterembe párat légyszíves! - lépett be a helységbe egy sietős hölgy, aki már korábban
is jócskán ellátott feladatokkal.
- Máris! - vágtam azonnal rá, de a nő
rögtön eltűnt, így végül nem tudtam meg hol van pontosan az úti cél.
Földszinti próbaterem... Aj
hova lett mindenki? Kezd kihalni az épület, én meg csak battyogok a folyosókon,
mint aki el van veszve. Hát, mert el is vagyok…? Törölközők mögül
kikukucskálva egy alakot láttam meg előttem, ami rögvest felvillanyozott.
- Elnézést! -
kezdtem sietősebben közeledni az alakhoz, mire azonnal megfordult és kérdően
rám nézett várva, hogy kifejtsem miért is zaklatom.
- Omo! JiMin-ssi !
Annyeonghaseyo! - tágultak kétszeres szélességre szemeim.
- Őrült sofőr! – mutatott meglepetten
rám. - Annyeonghaseyo! Mit csinálsz itt? - vigyorodott el.
- Itt dolgozok. Most már…
Megtudod mondani, hol van a földszinti próbaterem?
- Oda tartok, ezeket oda
szánod? Hagyd, majd én elviszem!
- Nem lehet, ez a feladatom,
még a végén megszidnak az első munkanapomon. A használtakat pedig amúgy is el
kell hoznom. De köszönöm szépen – somolyogtam zavartan a fiúra. JiMin átvette tőlem a
törölközőket, majd a próbaterem ajtajához érve maga elé engedve beléptünk a
terembe. Nagyon kedves srác, szerintem jóban leszünk… Egész
úton lányos zavaromat próbáltam rejtegetni, lefogadom rákvörös az arcom. A
teremben fülledt levegő és dezodor áztatta izzadság szag terjengett. Egy pörgős
szám üvöltött és a benn tartózkodók fáradtságtól elsápadt arccal hevertek
itt-ott.
- ANNYEONGHASEYO ! - kiabáltam el magamat, hogy
túlüvöltsem a zenét, amit természetesen pont akkor kapcsoltak le, amikor
köszöntem. Frankón lekiabáltam a társaságot... Remek második benyomás.
- Őrült sofőr! - szólt rám RapMonster
mihelyt észrevett.
- Ezentúl mindenki így fog
hívni? –
dünnyögtem orrom alatt, szinte csak magamnak, majd elfordultam tőlük egy bárgyú
vigyorral a képemen. JiMin a fiúkhoz hajigálta a tiszta törölközőket, majd
szócsatába keveredett velük, és legnagyobb megnyugvásomra, szinte rám se
hederítettek. Jobb lesz észrevétlennek maradnom, akkor semmilyen
probléma nem adódhat… A feltételezetten öltözőknek fenntartott
helységek felé iramodtam meg sunnyogva, óvatos, előrecsörtető léptekkel. Már
éppen a kilincset nyomtam volna le, amikor valaki mögülem visszatolta az ajtót
tiszta erőből, s ijedtemben megfordulva, egy fölém tornyosuló alakkal találtam
magam szemben. Hát ez…?