50. Fejezet
Rideg lettem én is. Hogy miért?
Azért, mert aki rideg, annak nem tudnak fájdalmat okozni. /Charles Martin/
A szemerkélő eső már hevült bőröm hűti, de szívverésem
mintha sosem hagyna fel eszeveszett lüktetésével, nem enyhül meg testem
egyetlen porcikája sem. Vonakodva cövekelek le az épület kapujában, amint a
távolodó rendőrfőnököt átvizsgálva, Kim Taehyung ismételt kérdésére intézek
választ.
- Azt mondtam, jól vagyok! –
hördülök fel dacosan a mellettem állóra pillantva. – Csak vigyél Jimin
után.
- Alig tíz perce nem úgy tűntél, mint, aki rendben van.
Tudom, hogy minden, ami odabent történt, amit láttál, az…
- Az mi? – rivallok rá,
mintha újfent a tébolyút húzna magával. – Bárhogy… bárhogy is próbáltam –
rezzenek meg ellépve a fiútól. – Egyszerűen nem ment, azt hittem
megbolondultam…, hogy csak egy rémálom az egész!
- Azt hiszed nekem könnyű volt? Hogy nem akartam a
gondolattól is meghalni, hogy az a fegyver a tarkódnál egy óvatlan pillanatban
elsül? – zendít rá indulatosan felém fordulva, a kiüresedett,
távolodó szirénák zaja szennyezte utca esőfelhői alatt. – Azt akartam,
hogy soha az életbe ne szerezz ezekről tudomást, hogy…
- Soha ne tudjam meg, ki is voltál, hogy ki is vagy
igazából? – törlöm meg átnedvesedett arcomat. - Felelj!
Válaszokat akarok, érted?
- Hyerin – nyúl utánam, s hiába
hátrálok el, megrántja karom. Elnyűtten, akárcsak egy rongybabát, úgy fon
magához, megingó testét a hátánál álló kapunak támasztva, amint minden erejével
fogságba szorítja gyenge mivoltom.
- Én csak… válaszokat akarok –
motyogom, vállába fúrva arcom, könnyektől ázott, torz arcomat mélyen elrejtve a
kegyetlen külvilág elől. – Még, ha bele is halok az igazságba.
Lehetetlennek tűnik az idő, mely körbe fog bennünket. Túl
hosszú, túl üres, túlontúl fájdalmas, s én még mindig nem tudom megállítani,
hogy kiszálljak belőle, hogy kiszálljak a világból. Akárha egy perce
félbeszakadna, csak egy percre, míg nyomom veszhetne.
- Bárcsak hazudhatnék – leheli
fülemhez Kim Taehyun, végigsimítva vízcseppek csúfította hajam. Hangjában
ezernyi fájdalom és düh vegyül, mintha minden keserű lélegzetvételével egy darab
hasadna ki elveszettnek hitt szívéből. Tudnom kell azt, amiről egész lényemmel
érzem, hogy igaz, azt akarom, hogy ő mondja el, hogy aztán egyszer, és
mindenkorra, én vethessek véget…, mindennek. - Szállj be –
távolodik el a következő pillanatban, majd Jimin kocsija felé int. Sóhajt, s
már nem keresi szemeimet, zavartan hagy magamra a kapualjban, ahogy egyenletes
tempóban célba veszi az autót. Egy percig mintha őrlődve állnék az útpadka, és
a fiú tanulmányozásával, de lábaim megindulnak, és követve lépteinek nyomát,
ismét hagyom, hogy ő diktáljon. Mindig is így volt, és én észre sem vettem
mennyire megvezetett, terelt azon az úton, amire sosem vágytam.
- Milyen kapcsolat van közted és az apám között? –
kötöm be biztonsági övemet, alig az anyósülésre huppanva. Könnyelmű, rideg
hangvételem szemlátomást meglepi, hisz egy pillanatra rám veti tekintetét, majd
egy mély lélegzetvétellel karöltve, sebességbe teszi az elázott autót. Tudja
jól, hogy az elkerülhetetlennel néz szembe, azt, hogy pontot kell tennie ennek
az ügynek a végére. – Miféle csapdába csaltatok? -
döntöm fejemet az áthűlt ablaknak, túlontúl elnyűtt, erőtlen hűvösséggel. Az,
hogy mi vár minket az ügy végén, hogy mi lesz velünk, ha mindenre választ
találok, hogyha végre végleg feladom… Talán már abban a pillanatban
eldöntöttem, mikor kiléptünk a professzor házának kapuján, megeshet, hogy abban
a villanásszerű momentumban, Taehyung is pontosan megérezte, hogy örökre
elveszített.
- Volt egy íratlan egyezség, valami, ami túlságosan is
régen felemésztett – kezdi a mellettem ülő, míg én lelketlenül pásztázom
az elsuhanó város, esőcseppes betontengerét, egyre csak hazavágyva, egyre csak
Jimin után aggódva. Mintha az események kegyetlenül tépték volna ki belőlem
lelkem összetört, gyenge darabkáit, akárha magamat veszítettem volna el örökre,
magammal pedig hitemet is. - Már a napját sem tudom, mikor kezdődött
minden – kel újra szóra az első piros lámpánál lefékezve. –
Talán abban a percben, ahogy a világra jöttem – dől előrébb, hogy
figyelemmel kísérhesse, amint lassan zöldre vált a jelzés. – Anyám nem
élte túl a szülést, amitől az apám teljesen összeomlott, inni kezdett és
mindenért engem okolt. Egyesek szerint csupán árnyéka volt egykori önmagának,
ám én akkor is csak a démont láttam benne egész gyerekkoromban. Később egy
rövid időre kapcsolatba került egy ócska nővel, akitől húgom született, de pár
év után feladta az apámmal való közös életet, és örökre eltűnt. Mintha sosem
lett volna… - ecseteli, s észre sem véve, minden kimondott mondatán,
elejtett szaván úgy kezdek csüngni, hogy már szinte bánt, mint ezelőtt még
soha. – Féltettem minden nap minden egyes percében a húgomat, apám
egyre kiszámíthatatlanabb lett, egyre…, brutálisabb – halkul el,
fogait erőteljesen megcsikorgatva, s bennem egy pillanatra még a levegő is
megfagy a kopogó esőcseppek zajában. Hirtelen kap el az érzés, hogy nem akarok
többet hallani, félek a történettől, kérdésem mégis kibukik belőlem, ahogy
lopva a fiúra nézek.
- Mi történt?
- Annyira erősen próbáltam elnyomni magamban az emlékeimet,
hogy már egészen homályos, mintha nem is velem történt volna meg…, mégis tudom,
hogy én voltam ott – lassít az autón, hogy egy kihelyezett kékes tábla
útmutatását áttanulmányozza. – Talán láttad a közös kiránduláson a
hátam sebeit. Sosem fognak begyógyulni, ezek fognak örökre emlékeztetni arra,
amiben éltem egykor – sóhajt, ahogy mintha szemeiben újfent düh
csillanna meg. – A húgom abban az időben töltötte be a tizenhármat, én
akkortájt voltam tizennyolc. Sikolyok szűrődtek ki a külvárosi lakásunk ajtaján,
talán iskolából értem haza, már nem tiszta, csupán az érzés égett mélyen a
lelkembe - Hangja elcsuklik, erősen fogja át a kormányt. Bensőm
tiltakozik, nem akar többet hallani, nem akar többet tudni, nem akarja, hogy
mindez igaz legyen, s most először azért fohászkodik, hogy a fiú hazudjon neki. –
Nem hagyhattam, hogy megtegye vele, meg kellett védenem…
- Taehyung – sikítom el magam, mire
felocsúdva, erőteljesen rántja félre a kormányt, már csak a fülsüketítő dudaszó
jelzi, hogy kis híján balesetet okoztunk. Zaklatottsága tapintható, fogalmam
sincs, mit mondhatnék, hogy lenne-e értelme bármit is…, mintha azóta hazudna
mióta először megláttam, s csak most válna minden igazzá, mi száját hagyja el,
mintha eddig pusztán a felszínt kapargattam volna, ahogy azt mindig is éreztem.
- Jeon Dongwoo – formálja meg apám nevét,
a kórház parkolójába hajtva, mintha fel sem fogta volna, hogy az imént csaknem
frontális karambolt okozott. – Az az ember vett pártfogásába, akkor még
azt gondolván, hogy ügyvédként segít majd, de hamar be kellett látnom, hogy
egészen mások velem a tervei. A kishúgom elkerült a nagyanyámhoz, én pedig Jeon
úr egyik lakásában tengődve jártam ki a rendészeti középiskolát –
folytatja. Egyszerűen túl mélyen vájkál saját múltjában, magával rántva, minden
akaratom ellenére engem is. Nem akarok vele együtt zuhanni, nem
akarom, hogy az érzelmeim vezéreljenek, ahogy azt minden egyes
alkalommal. - Nem táplált más, pusztán a gyűlölet, a jótól való undor.
Abban a tudatban éltem, hogy a jó, a kedves csak hazugság, ámítás, csapda,
holott a gyilkos én voltam, a démon pedig maga Jeon Dongwooo. Azt gondolom,
hogy a kettősség torz álcája mögött éltem mindmáig.
- Miért – lehelem, de hiába
keresek szemkontaktust a fiúval, mereven mered maga elé. – Miért
akarta, hogy segíts neki, miért akart…
- Azt gondolta, hogyha maga irányítja a sorsot, valamiféle
erőre tehet szert, én meg ahelyett, hogy rájöttem volna, erre az elmebeteg
őrültségre, úgy cselekedtem, ahogy kívánta. Ő mentett meg a börtöntől,
tartoztam neki. Valószínűleg úgy lettem sorsfigyelő, hogy a bűnömért nem
bűnhődtem meg, vagy talán azáltal, hogy már születésem pillanatában gyilkos
voltam..., nem tudom – pihenteti meg tekintetét a
kormánykeréken. Nem szólalok meg, túl nyers, túl…, emészthetetlen mindez, és
talán ez most pontosan az a perc, amikor a csend többet mondhat minden esetlen
szónál. Kikászálódok az anyósülésről a szemerkélő eső szürkeségébe, majd
fejemet egy kósza pillanatra az ég felé emelve, magam köré font kezeimmel
indulok el a kórház főépületének irányába. Képtelen lettem volna mellette
maradni, tovább hallgatni őt, kérdezni a legmélyebb sötétségekig, hogy aztán
egy óvatlan pillanatban ismét magával rántson. Kim Taehyung nem követ, nem
szegődött nyomomba, egyedül lépek a lépcsők végén tornyosuló hatalmas üvegajtón
be, mélyen elúszva örvénylő gondolataimban, melyekbe lépten-nyomon egyre csak
belefulladok. Üveges tekintettel meredek saját lábaimra, és hiába pislogok
nagyokat, szemeim nehézkesen mozdulnak, nehezen térítenek a valóságba, amint
egyre kelletlenebbül szemlélik a külvilágot.
Kétkedő félelemmel lépek az első arra eső információs
pulthoz, ahonnan aztán hamar tovább navigálnak, míg már-már teljesen elveszve,
többször elhaladva ugyanazon felvonók mellett, főnököm feltételezhető kórterme
elé lépek. Hezitálás nélkül lépek a nyitott ajtó küszöbén át, pusztán csak
remélve, hogy végre valahára célt érek.
- Jimin – pillantom meg szinte azonnal a
terem egy félreeső helyén görnyedő, félmeztelen alakot.
- Hyerin – kapja rám rögvest
szemeit.
- Elnézést – állja el utam egy
nővér értetlenül rám ráncolva szemöldökét. – Ön…
- Velem van – tápászkodik fel az
ágy széléről főnököm, mire rögvest ellépek a nőtől.
- Jimin – ismétlem, mintha nem dongna
fejemben ezernyi kérdés, pusztán neve. – H-hogy…
- Jól vagyok, ne aggódj miattam, valószínűleg a sokk ütött
ki – erőltet magára egy mosolyt. – Téged látott
orvos?
- Hogy lehetsz ennyire könnyelmű –
orrolom meg aggódón a pólójáért nyúlót. – Hiszen meglőttek!
- Csak a vállamat, semmi komoly –
mutat a bekötözött sebre. – Már a rendőrség is volt itt, elég
lassú voltál. Hol van Taehyung?
- Annyira sajnálom Jimin – rezzen meg arcom
minden vonása. – Annyira sajnálom – szegezem fejem a padló
felé.
- Nem vártam sokáig rád, ne aggódj –
neveti el magát, holott pontosan tudja…, nem erről beszélek. – Örülök,
hogy nem esett bajod – nyúl államhoz, hogy szemeiből elérhessen
őszintesége, ahogy ismét elmosolyodik. – Miattam ne aggódj, már mondtam.
- Biztosan rendben leszel? –
vezetem óvatosan szemeimet csupasz testén át vállára.
- Igen – távolodik el, s a kezében markolászott
felsőt kezdi el ügyetlenül magára aggatni. – De azért segíthetsz, nem
tagadom…, eléggé fáj – neveti el magát.
- Figyelj, jó pénzért szívesen helyettesítelek egy ideig a
hullaházban – döntöm félre fejemet, óvatosan a fiúra aggatva
pólóját.
- Ez megfontolandó ajánlat –
somolyog, mire haloványan ám, énis elmosolyodok. – Az autómmal mi a
helyzet? – érdeklődik, megigazgatva magán a ruhadarabot.
- Lent parkol – tör ránk hirtelen
egy hang az ajtó felől. – Szóval akár itt is hagyhatnánk ezt a
porfészket végre – vonja fel kellemetlen grimasszal egyik
szemöldökét az ajtófélfát támasztó illető. Lassan méri végig irányába forduló
alakom, majd futólag a mellettem dolgait összeszedő fiút is végigvizsgálja, ám
hamar újra rajtam telepszik meg hűvös, egészen semmitmondó tekintete.
Akaratlanul is félrekapom pillantásom, mire ellöki magát az ajtóból, és felénk
int. – Lent várok.
Mégis mióta állhatott ott, és tulajdonképpen…, ehhez a
lekezelő viselkedéshez mégis mi joga van? Dühít, és hiába próbálom erőn felül
leplezni, arcomra azonnal kiül haragom.
- Indulunk? – kérdi mellém lépve
Jimin, aki természetesen az egészből semmit sem érzékel. Vagy csupán
tökéletesen leplezi…
- Menjünk – bólintok, de hiába
igyekszek egy mosolyt is szavam mellé tűzni, kudarcba fulladok. Túl erősen
tombolnak bennem dühös, csalódott, megvezetett balgaságú
érzelmeim... Jimin tapintatos és kedves, mint valahányszor mikor velem
van, annak dacára is, hogy minden bizonnyal szívesen kérdezne a történtekről,
vagy egészen egyszerűen saját következtetéseit adná tudtomra. Tisztában van
vele, hogy még nem jött el ennek a pillanata, így mélyen hallgat. Szótlanul
lépdel mellettem, olykor vállához nyúl megtornáztatni, fel-fel szisszen, majd
mély levegőt vesz, hogy a lehető legmesteribben titkolja el előlem, valójában
fájdalmai vannak. Nem csak ott, a lőtt sebnél, de a szívében is, hogy ennek az
egésznek épp oly részese ő is, mint amennyire én. Talán csak engem félt, értem aggódik,
hogy mi lesz ezután velünk, hogyan alakul sorsunk. Feltehetően sosem fogom
tudni elmondani neki, mennyire sajnálom…, hogy mennyire sajnálok mindent.
- Jimin? – kapom értetlenül
szemeimet főnökömre, aki nemes egyszerűséggel kielőz, s kitárja maga mögött
autójának hátsó ajtaját.
- Talán itt hátul tudok úgy ülni, hogy nem sírom el magam a
fájdalomtól – mosolyodik el, de arcának vonásai inkább hajaznak
valamiféle kínlódó grimaszra. Egyre rosszabbul fest. – Menne ki belőlem
a fájdalomcsillapító? – morfondírozik, ahogy lassan bekecmereg az
ülésre. Saját sebeimre simítok lassan felsőmön keresztül, melyek már heggé
enyhültek a napok folyamán, de talán sosem tűnnek el mellkasomról. Egy
pillanatra mintha egytől egyig felsajdultak volna..., talán csak képzeltem.
Nevetni támad hirtelen kedvem…, groteszk, lehetetlennek tűnő helyzetemet
átkoznám legszívesebben, hangos, eszelős nevetéssel. Amolyan tébolyult
elmebetegséggel. Megszámlálni sem tudom már a bennem kavargó érzelmeket, ahogy
Jimin-t óvnám aggódón, míg a másikat átkoznám, s hangját adnám dühömnek, noha
mégis hangosan sírnék kezüket fogva, félve, rettegve a holnaptól, és az azt
követő naptól.
- Ki kellene váltanunk a gyógyszeredet –
javasolom a hátul helyezkedőnek, amint az anyósülést foglalom el, a sofőrről
csak futva véve egy rövid pillantást, ki máris sebességbe teszi a
járművet. – Figyelsz Jimin?
- A kesztyűtartóban van egy doboz xanax – mutat
előre. – Megteszi, míg hazaérünk – konstatálja, mire
bólogatva, rögvest kutakodni kezdek.
- Egyáltalán miért tartasz xanaxot itt –
motyogom magam elé, kiemelve a szóban forgó gyógyszert, amit egy könnyed
mozdulattal a sérültnek nyújtok. – Nem…, nem lesz az egy kicsit
sok? – mordulok fel végignézve, amint a megszólított legalább négy
tablettát készül elfogyasztani vacsorára. – Patológusok…, ki érti őket –
jegyzem meg orrom alatt, visszahelyezkedek ülésembe. Park Jimin hangja még egy
ideig az autó légkörében evickél, ahogy hol feljajdul, hol pedig elégedetten
nyugtázza a gyógyszerben rejlő alprazolam gyógyítónak csúfolt erejét. Mintha
korábban azt mondta volna teljesen rendben van, és ne aggódjak miatta, most meg
kilószámra tömi magába a nyugtatót. Nyakamat rá, hogy percek kérdése, és végleg
kiüti magát, s hazáig hangját se hallatja.
- Kösd be magad – szakítja félbe
gondolatmenetemet a balomon ülő, mindezidáig mélyen hallgató Kim Taehyung.
Menten rászalad tekintetem, de nem viszonozza azt, nem néz rám, egészen
egyszerűen mered tovább az útra, mélyen beburkolózva saját gondolataiba,
fogságba esve a nehézségek sötétségében. Lassan húzom keresztül testem előtt az
övet, lesütött szemmel elmerengve ölemben megpihentetett kezeimen, akárha
bántana a közénk ékelődött némaság. Felemelve fejem, bágyadtan bambulok el a
szakadozó felhők között haloványan elősejlő lemenő nap sugarain. Fogalmam sincs
mi tévő lehetnék…, hogy mi lenne a következő, helyes lépés. Taehyung tudja,
tisztán érzem, hogy tudatában van annak, hogy a közös utunk abban a pillanatban
véget ér, ahogy Szöulba érünk. Ő sem akarná máshogy, képtelenség lenne
megmásítani, hiba lenne folytatni azt, ami soha el sem kezdődött. Undor
kerít hatalmába, gyomrom rándul össze, valahányszor apám képe rajzolódik
elmémbe, s egyre csak tagadom, temetem minden hozzáfűződő emlékemet,
gondolatomat. Az nem lehet, hogy annyi év, annyi naiv eszme csak úgy a semmibe
vesszen…, mégis egy lélegzetvétellel tiporták el, mintha sosem lett volna. Hogy
mondhatnám el az öcsémnek mindezt, hogy titkolhatnám el előle, hogy a
tudatlanok gondtalanságával éljen tovább. Nem hinne nekem, sem másnak, és egy
percre sem okolhatnám őt ezért… Fogalmam sincs mi lesz a rendőrséggel, apám
ügyével, a kihallgatással, remélni sem merem, hogy szárazon megússzuk a
történteket, anélkül, hogy a hatóság ne követelne kézzel fogható, a realitás
táptalaján álló bizonyítékokat. Mit mondanék…, hogy a természetfeletti az oka
mindennek, és a tulajdon édesapám hatalomvágya emberi életeken gázolt át,
készen állva arra, hogy megölesse a saját lányát, egy másik sorsfigyelővel?
Rettegek az elkövetkező napok gondolatától is…
Jimin és Taehyung hangja zökkent lassacskán vissza a
jelenbe, amint álmosan áttanulmányozom az ismerőssé vált környéket az ablak
átmelegedett üvegén át. Valamiről talán beszélgettek, nem vagyok benne biztos,
még túl keskeny a határ az álom és a valóság között. Hunyorogva pillantok
először a balomra, majd hátra a fájdalmasan nyögdécselőre, aki persze egy
műmosollyal üdvözli kócos mivoltom.
- Hogy érzed magad? – érdeklődöm
Jimin-től.
- Mint, akit vállon lőttek –
nevet fel ironikusan, ám arckifejezése még mindig okot ad némi aggodalomra.
- Mennyit vettél be azokból? –
sandítok a gyógyszeres dobozra az oldalán.
- Kettőt…, hármat. De hát ki számolja? –
ártatlanodik el arca, de kisvártatva, újra nevetésbe tör ki, mely hamar
fájdalmas nyögésbe fullad.
- Volt az egy levélnyi is – veti futólag a
visszapillantóba tekintetét Taehyung, amint lakásunk sötétségbe burkolózott
környékére hajt.
- Haza kellene vinnünk, miért… -
hőkölök vissza utcánk látványától.
- Gondolod ilyen állapotban szerencsés magára hagyni? –
emeli valahára rám pillantását a mellettem ülő. – Felvisszük, amíg ki
nem józanodik – dohogja bosszúsan. – Narkós idióta.
- Befoghatod – kiált hátulról főnököm
unottan, s, ha nem fordulok hátra hozzá, valószínűleg nem hinnék a fülemnek,
hogy ez Park Jimin száját hagyta el. – Csak öljetek meg –
hunyja be szemeit, ahogy egyre lejjebb csúszik ülésén, amint az autó
fokozatosan megáll egy közeli parkolóban.
- Az agyam eldobom – motyogom hitetlenül. Nem
hiszem el, hogy pont most kell kiderülnie Jimin-ről, hogy nem bírja a
fájdalmat, és ennek tetejében felelőtlenül képes begyógyszerezni magát a
legócskább gyógyszerrel. Taehyung tekintetéből merni lehet az idegességet,
amint egyre csak Jimin-en próbál segíteni hasztalan, hisz főnököm váltig
állítja, hogy képes magától is felmenni a lépcsőházban, nem szorul senki
segítségére. Valamit még maga után is kiállt, mint egy részeg elmezavarodott,
ahogy megállíthatatlanul feltépve a nagykaput, elindul az emeletek irányába.
Arcomon valamiféle aggódó értetlenség felejtődik, mintha magam sem tudnám
feldolgozni az imént történteket, belül mégis nevetek. Halkan…, de derültség
fog el esetlen főnököm láttán, aki valószínűleg elássa magát, ha megtudja
milyen állapotban láttuk, s, ha így folytatja nem csak mi, de az egész
lakóközösség is tudomást szerez erről az oldaláról.
- Pihenj – sétál közelebb Taehyung az
autót egy gombnyomással lezárva, s csupán egy másodpercre elidőzve mellettem,
léptei lendületesen veszik célba a nagykaput.
- Taehyung – ejtem el óvatlanul
nevét. Nem válhatunk el ennyivel..., ma még nem!
- Tudom mit akarsz mondani –
pillant komoran hátra vállai fölött, az utca sejtelmes feketeségében, most még
sötétebbnek tűnő szemeit késként megrezzent testembe szúrva. – És csak,
hogy tudd Jeon Hyerin. Próbáltalak megvédeni magamtól.
