2018. szeptember 4., kedd

A hívás - 52. Emelt fővel


52. rész


Vége lesz úgyis a sötétnek, és a kártyavárak is ledőlnek, az a hang, az a dal, ami igazi volt, csak az marad meg, a többi nem szólt. /Zanzibar/

zene a léleknek








- Néztük a plafon repedéseit, és azon morfondíroztunk, vajon mennyi hazugságot bír még el, mielőtt ránk omlana – vágom burkolt sértésemet a szemközt ülőnek egy cinikus grimasszal, mely szemlátomást meglepi. – Ha nem probléma, ránéznék Jimin-re, nagyon kimerült az úton – hunyom le szemeimet, azzal felállva az asztaltól, fájó szívvel hagyom magam után a félig elfogyasztott tésztát. Egy perccel sem tudok tovább a közelében maradni, és ezzel a beszélgetéssel is a korántsem álló vizet kavarja csak, még jobban fel. Úgy érzem, megfulladok…, mit is gondoltam, hogy ide jövünk, hiszen éppen csak elváltunk, és én eldöntöttem! Eldöntöttem, hogy minden, ami kettőnk között történt Pohang-ban az pusztán egy múló vágy volt, semmi több…, s örökre ott is maradt, a fogadó falain belül, amik aztán egyszer végleg elnyelik azt. Azt, amiről hittem, hogy talán nem csak egy tűnő szeszély, egy kósza fellángolás, hanem több..., valami igazi..., ám alig eltöprengve rajta, kezem csak beleért a bilibe, ami csordultig telt hazugsággal. A hálószobák felé veszem az irányt, hátha az egyik ajtó mögött meglelem esetlen főnökömet, hogy legalább egy futó pillantással nyugtázzam, valóban rendben van.
- Az az én szobám, de ezt tudod – lép a félhomály szennyezte folyosóra a minden gondolatomat kitöltő alak. Mintha csak bevonzanám, csupán azzal, hogy rá gondolok.
- Nincs rá írva, hogy itt van-e, vagy sem – felelem könnyeden vállaim fölött, majd lassan megfordulva, szúrósan fúróm szemeibe pillantásomat. – Elárulod, hol van? Jungkook szobájában?
- Ott, igen – bólint, s felvonva szemöldökeit, a padlószőnyeg felé hajtott arcával kézen fogva lép közelebb. – Nem gondolod, hogy beszélnünk kellene?
- Már mindent megtudtam, amit akartam – sütöm félre zavartan szemeimet, akárha attól félnék, íriszeimen át, tisztán meglátná elmémben örvénylő gondolataim fedetlen valóját.
- Kettőnkről beszélek – magyarázza feltűnő higgadtsággal, míg én kipattant szemeimmel, legszívesebben a legközelebbi ablakon vetném ki magam. – Nem akarsz arról a dologról beszélni?
- M- Mégis milyen dologról – hőkölök vissza, a fiúra kapva megrezzent tekintetem. – Nem! – vetem neki, egy lépést hátrább csúszva.
- Újra megtenném - farag hátrányán, és magabiztosan, csupán néhány centire áll meg előttem. Menekülően lépnék újfent hátrább, de derekam után nyúl, s ellentmondást nem tűrve, fölém tornyosuló testéhez húz. – Bármelyik pillanatban.
- Elment az eszed – szökik belőlem, mintha magam sem fognám fel, mi is történik. – Engedj el! Valaki meg fog látni minket!
- Nem érdekel – szűri fogai közt egy sóhajjal a plafon felé fordítva arcát. – Ha gondolod, megmutatom, mennyire nem foglalkoztat, hogy észrevesznek-e – pillant vissza értetlenül meredő, vöröses színekben úszó képemhez, s mintha csókért hajolna, végül mélyen szemembe néz, egy arcán ragadt, öntelt mosollyal kísérve. – Most azonnal – leheli el futólag mozdulni is képtelen testem mellett, majd felkaron ragadva, berúgja hálószobájának ajtaját. Mi a franc történik velünk? Egyre csak zúg, zsibong hallójáratom, melyet rozogán fülemhez emelt kezem sem enyhít.
- Mondom az az én szobám – áll meg előttem Kim Taehyung teljes életnagysággal, kétkedés fűszerezte pillantásával alaposan áttanulmányozva megrökönyödött arcomat.
- Tessék? – pattannak kétszeresére amúgy is guvadt szemeim a felismeréstől.
- Hol járnak a gondolataid – dönti kissé oldalra fejét.
- Veszélyes vizeken – mormolom halkan orrom alatt, bosszúsan félresütve szemeimet. Már a képzeletem is a bolondját járatja velem, remek. Leplezetlenül zakatoló szívem fullaszt, képzelgésem hatása alól levegőért sikoltozva, végül csak kipréselem kérdésem. - Jungkook szobájában van? – utalok főnökömre.  Talán ébren van…, talán elmondhatnám neki, mennyire sajnálom a történteket.
- Ott, igen – bólint, s felvonva szemöldökeit, a padlószőnyeg felé hajtott arcával kézen fogva lép közelebb. – Aztán, ha meggyőződtél róla, hogy a doki egyben van…, akár beszélhetnénk is.
- Már mindent megtudtam, amit akartam – vágom neki kissé kegyetlenül, nem mintha hangnemem bármit is számítana, nem mintha meghallhatná azt, ami bennem kavarog, azt, amiről magam sem tudom, hogy előbb utóbb, végül felemészt-e.
- Menthetetlen vagy - csóválja meg fejét egy mély sóhajjal, s, mintha egy apró mosoly is szája szélére osonna. Még keserűbbé válik arcán minden egyes rezdülés, torkom pedig egyre csak kapar, s kapar. - A konyhában leszek. 
Lassan elsétáló alakja után bámulok némán, résnyire nyitott számat becsukom, torkom köszörülöm meg, majd néhány erőteljeset pislogok öcsém szobájának ajtaja előtt. Tulajdonképpen nem vagyok tisztában azzal, hogy az apám és közte lévő kapcsolatról, vagy az együtt töltött éjszakánkról akar beszélni, netán rám zúdítani mindent egyszerre… Talán holnap, holnapután, vagy az után? Talán soha.
- Hyerin – köszönt egy kába félmosollyal Park Jimin, alig átlépve a küszöböt. Villanyfény mellett ül az ágyon, hátát görnyedten a falnak támasztva. Negédesen próbálja tartani velem a szemkontaktust, de bele-bele sajdul, ahogy kiegyenesedni próbál.
- Hogy vagy – kérdem lassan közelebb araszolva.
- Jól.
- Én...
- Ezt már megbeszéltük a kórházban nem? – sóhajtja megnyugtatón, mire az ágy végében, lehajtott fejjel megállok. – Kemény napokat tudunk magunk mögött. Senki nem tehet semmiről, nem akarok még egy bocsánatkérést hallani – ráncolja rám elkomolyodottan homlokát. Arca viseletes, haja kócos, neveletlenül oson néhány tincs szemei elé, melyekkel még mindig engem tanulmányoz. Hallgatok, kerülöm pillantását, egyre csak a padlót pásztázom számat ide-oda húzkodva, mintha magam sem tudnám, melyik szóval, betűvel kezdjem mondandómat. – Fontos vagy nekem Hyerin, minden egyes agyrémeddel együtt, ami az árnyékodban jár. – Elszorul a torkom. – Ha a fene fenét is eszik, rám mindig számíthatsz majd, de egyet kérek – folytatja, míg én óvatosan, félőn emelem felé tekintetem. – Ne engedd, hogy ez az egész felemésszen. – Szemei ellentmondást nem tűrő komolysággal vájják íriszeimbe szavainak súlyát. – Döntened kell.
- Tudom – lehelem bárgyún magam elé. – Túl sokáig hagytam, hogy az ár sodorjon, és közben észre sem vettem, hogy már rég tudom a válaszokat. Mindenre. – Nem felel, némán konstatálja az elhangzottakat, majd szemeit lehunyja, lassan ellöki magát a fal támaszából, és az ágy széléhez kúszik.
- Kimenjünk?
- Menjünk – egyezek bele, s irányába nyújtom kezem.
- Vállon lőttek, nem lábon – nevet fel röviden, s, hogy minden aggodalmam köddé válhasson, előrébb sétál, hogy az ajtót is kinyithassa előttem, amolyan erőfitogtatás címen. Kellemesen mosolyodok el, ahogy egymás mellet lépkedve, cél érünk a még mindig nyüzsgő ebédlőnél. Drágalátos kisöcsém menten ránk szegezi tekintetét, szája tele, egy tésztaszál, amennyiben jól látom ki is kandikál, ám mielőtt szóra nyithatná száját, Yujin horkant rá, majd negédesen felénk vigyorog. Főnökömet kezdi szólongatni, mire nagyot nyelve, Jungkook is csatlakozik a helyet foglaló faggatásához. Szemlátomást jól bírja a gyűrődést Jimin, hárít, amennyire csak ereje bírja, olcsó, vacak mosoly szökik arcára a két jómadár támadásszerű kérdezősködésétől, olykor menekülne, de annál most éhesebb. Felém-felém les, amit heves bólogatással jutalmazok, mondván élvezze csak Yujin és Jungkook, olykor meglehetősen nehezen elviselhető társaságát. Talán már ismét egymást piszkálják, nem értem tisztán, gondolataim akaratlanul is a konyhából kisétáló alakra összpontosulnak. Kim Taehyung. Az egyetlen, a gyűlölt, az elgyötört, a lelketlen. Hosszan mélázunk el egymás szemében, abban a tekintetben, amiben még mindig bele-bele borzongok, annak az embernek a tekintetében, akit képtelen vagyok gyűlölni, akinek a lelkét elgyötörte valami, ami mások belehaltak volna, talán ő is. Talán nem egyszer… Kihűl a levegő, elcsendesedik a csapongó zaj, ő ott áll az ajtófélfának támaszkodva, kezében egy sárgás ital, melybe lopva kortyol, akárha fájdalmát fojtaná a keserű ízbe. Minden bizonnyal szenved, pontosan úgy, ahogy én, ahogy azt mindig is tettük.

Egy sóhajjal konstatáltam a postaládából kiemelt fehér, nevemre szóló boríték mindenféle befizetésre ösztönző számlától való mentességét, így érdeklődően feltépve azt kezdtem kielemezni sorait, s bár ne tettem volna… Mérhetetlen keserűség, egyfajta indulat keverte bánat jelent meg eltorzult, fehérré sápadt arcomon. Keményeket pislogtam alig az első soron túlrágva magam, amint a korláton támaszért nyúltam, ám alig megérintve azt, egy lecaflató alak könnyűszerrel lökte félre kezem.
- Nem látsz? – szidott meg a földszintre érő egyén, látványosan magára vonva figyelmem, még fel sem lépve az első lépcsőfokra.
- Sajnos látlak – dünnyögtem a leérkező Kim Taehyung tekintélyt parancsoló egyenruhájára úsztatva futólag pillantásom.
- Na, szevasz – intett egyszerűen, ahogy könnyedén faképnél hagyva, léptei vonalát a nagykapu felé vette. Hatalmasat nyeltem, de a gombóc csak nem kúszott mélyebbre torkomban.
- Várj – kiálottam utána, mellyel nem csak a megtorpanó fiút, de saját magam is megleptem. – T- Tudnál nekem segíteni? – vittek lábaim egészen meggondolatlanul az egyenruhás nyomába, aki egész testével felém fordulva, értetlenül pásztázott át.
- Jól hallottam? – döntötte gúnyosan oldalra fejét, mindkét szemöldökét szembetűnőn megemelve. – Segítség? – nevette el magát lekicsinylően. – Miféle segítség…? – lépett sejtelmesen közelebb.
- Az apámról lenne szó – nyúltam bátortalanul egy mély levegőhöz, ignorálva a fiú minden cinizmusát.
- Az apádról? – húzta ki magát kissé zavartan.
- Ez egy hosszú… - szorítottam össze a kezemben markolászott borítékot. – Ez egy hosszú történet, és… Te rendőr vagy!
- Ezt miből találtad ki? – nézett végig saját egyenruháján egy teátrális grimasszal, majd újfent egyre frusztráltabb tekintetemnél telepedett meg.
- Megakarom találni az apámat, de…
- Felejtsd el, nem segíthetek – húzta el száját, amint sarkon fordulva nemes egyszerűséggel kitárta maga előtt a társasház rozoga, egykoron szürke festékkel borított kapuját.
- Taehyung – szólítottam meg a kisétáló alakot, és mintha észre sem vettem volna ösztönszerű tettem, oly ártatlansággal késztetettem megállásra. Meghökkent…, pont annyira, amennyire én is. Hangerőm, annak hordozása, színe, tónusa egészen más, mint az év többi napján. Fekete ingjének szélét, valahol a csípője felett értem el, ám hiába lassult le egy pillanatra mozgása, játszva hagyott figyelmen kívül, s tovább szedte lépteit a parkoló autók irányába. – Taehyung!
- Hagyj békén, nem vagyok nyomozó – kiabált vissza, felém se nézve, hatalmas lábnyomait egyre gyorsabban maga mögé szórva, egészen egy közelben ácsorgó rendőrautóig. Mit is gondoltam, komolyan ettől az embertől akartam bármiféle segítségért kuncsorogni? Teljesen elment az eszem a baleset következtében? Teljesen levegőnek nézett…
- Csak hallgass meg! – csaptam mindkét kezem az orrom előtt bevágott ajtóra, mire felbőszülve a fiú teljes érdektelenségén, eszelős ostobákat megszégyenítően kerültem meg a járművet, magamat egy gördülékeny mozdulattal az anyósülésre ültetve.
- Mondd, neked tényleg elmentek otthonról? – képedt el a sofőrülésen, valami rádiót állítgató illető. – Ez egy céges autó, nem egy taxi, szállj ki! – utasított némileg higgadtabban.
- Tartozol nekem! – csattantam fel, hisztérikus kislányokat megszégyenítő hangerővel.
- Tényleg meghibbantál… - csóválta meg egy ócska fél mosollyal fejét. - Mivel tartoznék én neked?
- A tegnap esti csók a kórházban – ejtettem el kijelentésemet, melybe a vártnál is jobban belepirultam, s arcomat menten az ablak irányába fordítottam. Istenem, hogy mondhattam ezt…?
- Mi van vele? – meredt rám megszokott nyugalmával.
- Huh? – pattantak ki szemeim. – N- Nem álmodtam? – morogtam el számat alig kinyitva, szinte csak saját magamnak, ennek ellenére jól tudtam, ő mindent tökéletesen hallott.
- Ha álomnak hitted, miért hoztad fel? – tette fel logikusnak ható kérdését, mire legszívesebben az ülésemmel váltam volna eggyé. – Megakartál róla győződni, hogy megtörtént-e? – mosolyodott el kaján kicsinyességgel, amint egy ölébe vett kék mappát önelégülten lapozgatni kezdett. – Talán nem tetszett?
- Ha nem lennék bajban, elküldenélek a jó büdös picsába! – szűrtem át fogaim között, egyre felpaprikázottabban. 
- Elég csúnyán beszélsz, nem? – ült meg ismét egy kelletlen mosoly profilján.
- Vigyen be biztos úr! – grimaszoltam, némi hibbantsággal meghintve gesztusom.
- Szállj ki, éjszakai szolgálatba megyek – kapcsolt be egy megyei feliratú rádiót, amiből rögvest különböző járőrök, a központnak intézett jelentései hallatszódtak ki. – És még dolgom van előtte.
- Ezt ma kaptam – vettem ölembe a megcsócsált, rongyossá gyűrt borítékot. – A központi temetkezési vállalattól jött.
- Mondd te süket vagy?– rikkantott rám, ingerülten a hátsó ülésre vágva mappáját.
- Anyám urnájának helyéért nem fizettünk és most egy tetemes tartozást varrtak a nyakamba – halkultam el, velem együtt pedig a mellettem ülő is bosszúsan ugyan, mégis némán kezdett végre figyelni. - Úgy tudtam apa fizet, de valamikor a nevemre íratta a belegyezésem nélkül, aztán eltűnt.  Semmit sem tudok róla…
- Beakarod hajtani a tartozást rajta, ha megtalálod, vagy mi?
- Nem, egyszerűen csak… Úgy érzem, találkoznom kell vele, és… - folytattam, de hangom elcsuklik, s csak, hogy ne érzékelje kitörni vágyó bánatom könnyeit, ölembe szegezett tekintetemre támaszkodva, elnevettem magam. – Igazad lehet, tényleg nem vagyok normális – röhögtem zavartan, visszanyelve sóvárgó keserűségem könnycseppjeit. Nem adtam meg magam a melankolikus letargiának, nem tettem magam még ennél is kiszolgáltatottabbá…
- Kösd be magad – utasított, s meg sem várva reakcióm, a gázra lépett, mire megzabolázott, magamutogató tempójától mindkét kezemmel ott kapaszkodtam meg, ahol éppen értem az autó karosszériáját. – Csak tudnám, minek mondod el ezeket nekem - pufogta, noha kérdésére tulajdonképpen saját magam sem tudtam a választ, hisz egyértelműen a tudtomra adta: nem segít.
- Hova… - nyögtem, de köhögős érdeklődésemet rögvest belém rekesztette a legközelebbi kereszteződésnél tövig fékre lépő alak.
- Csak maradj kussban – rendelte el visszafogott higgadóságtól bűzlő, megszokott fölényes viselkedéssel. Eleget tettem óhajának, s gyanútlanul, mintha okom lett volna megbízni a kormányt tekerő emberben; elhelyezkedtem a kocsi kényelmében, mialatt minden fel-fel morajló, gyér zaj forrása, csupán a rendőrségi rádió volt. Már nem tudtam felvenni, foglalkozni sértőszavaival, a lekezelő stílusával, már meg sem akartam érteni mi zajlik benne. Nem kívántam, szemeim mégis ellentmondást nem tűrve makacsolták meg magukat, amint lopva néhány kósza pillantást a fiúról, fürkésző bámulatom, végül leplezve ugyan, mégis talán túl nyíltan telepedett meg arcának vonásain. Kit is akartam átverni, tudat alatt csak a köztünk összekuszálódott szálakat próbáltam egyenesbe fonni… Élére vasalt fekete ingje, vállapja, szigorú erélyességről árulkodott, s megfeledkezve magamról, valamint eszem minden mértékadó, fegyelmezett gondolatáról, egészen egyszerűen bódultam bele parfümjének citrusosan aromás, rozmaring és koriander fűszerezte, asszertív, csábításra hivatott illatába. Eleinte félve, mulyán, később azonban szinte indokolatlanul mély lélegzetekkel szipolyoztam magamba, ahogy mintha már a cédrus és a levendula elegye is orromba mászott volna, úgy tébolyított meg, zaklatott fel, s gyengített a végletekig el… Megremegek, mintha még most is érezném.
- A központi temető? – kaptam észbe, áttanulmányozva az ismerős, szürkületbe burkolózó kőkerítést, s a megannyi borús emléket idéző vaskaput. Miért vitt oda, mikor keveredtünk arra?
- Mondtam, hogy dolgom van – morogta orra alatt az autóból kiszálló, mire engedelmesen követve példáját, kilépve a zimankóssá hűlt külvilágba, kétkedve figyeltem végig Taehyung mozdulatsorát, amint a csomagtartóból, egy sötétbíbor rózsákból kötött csokrot emelt ki. Figyelmen kívül hagyva toporgó mivoltom, a bejárat irányába kezdett ballagni. Derekamon pihentetett pulóverembe bújtattam magam, s fehér edzőcipőmmel átlibbenve egy pocsolyán, leplezhetetlenül iparkodtam a zárórában előrenyomuló fiú után, kinek szemlátomást épp oly teher voltam, mint, amennyire magam sem kívántam társaságát. Régen jártam ott, talán túlságosan is rég, és ez bántott… Az előttem baktató némelyest lassulni kezdett elérve a rendezett, katonás sorokba állított sírkövek tömegét, majd egy sávon befordulva, lábai valahol középtájon eresztettek gyökeret. Lomhult járásom, mihelyst vontatottan megközelítettem a rózsát helyére egyengető fiút, s mintha csak létjogosultságom kérdése járta volna át ráérősen piszmogó végtagjaimat, úgy álltam meg némán a szürke, írásjelek tarkította kövek előtt.
- Nem ismerem – nyilatkoztatta ki halkan Taehyung, egy lépéssel kihátrálva a sír elől ezzel karnyújtásnyira mellém érve.
- Idegeneknek hozol virágot? – ráncoltam össze egy grimasszal szemöldököm.
- Születésemkor halt meg – konstatálta elnyűtt higgadtsággal, s jobban áttanulmányozva a feliratokat, egy fiatalon elhunyt nő neve rajzolódott ki a vésetekből. Tapintatlanságból dicséretet érdemeltem volna…
- S- Sajnálom – hőköltem menten vissza, mire tekintetem óvatlanul is a szokatlanul közelebb fekvő, szomszédos sírboltra tévedt. – Kim… Kim Jungwoo – olvastam szaggatottan, éppen csak úgy, hogy környezetem ne hallja.
- Az apám – vágta nekem érdektelen sivársággal, a nem sokkal mellettem kelletlenül zsebre hányt kezű illető.
- Huh? – tágultak szélesebbre szemeim, amint számat résnyire eltátva, a hallottak után kaptam figyelmemmel együtt lelassult gondolkodásomat is. Mindketten elhunytak?
- Miattam halt meg…, ő is – eresztette ki meglepő könnyedséggel szavát, miként újfent a fiúra tapasztottam megrökönyödött pillantásom. – Menjünk – hunyta le szemeit, s a kőtömbök között hagyva ledöbbent, feltűnően megrémült mivoltomat, könnyűszerrel andalgott el a homályos sötétség köpenyébe burkolózó temető szűk ösvényéről. Miatta haltak meg? Mire célzott ezzel…?
- Ez nem volt vicces – döftem hátba, a kavicsos útnál utolért fiút, ki a halovány, kissé pislákoló köztéri lámpa fényében, még magasabbnak tűnt, mint rendszerint. – Furcsa humorod van – dörmögtem lassan mellé araszolva. Nem mondhatta komolyan…
- Nem látogatod meg anyád? – kérdezte, mintha ügyet sem vett volna az elhangzottakról.
- A sekrestye mögötti urnatemetőben van – dünnyögtem. – Bár a levél alapján már az is lehet, hogy elvitték – morfondíroztam egyre lejjebb biggyesztett szájjal. - Nem mellesleg nem akarom, hogy itt hagyj.
- Jogos – tolta ki orra előtt a vaskaput, éppen csak annyira, hogy azon én már véletlenül se férjek ki, így szinte rám vágva a kijáratot, fázós léptekkel vette az irányt a parkolóban egyedül árválkodott rendőrségi autóhoz. – Jössz vagy mi lesz? – kiabált hátra, amint felettébb lassan vánszorgó, durcás járással követni kezdtem léptei piszkos nyomát a kietlen betontéren. - Nem is értem mi a rossebbért jöttél velem – folytatta bosszús szitkozódását a motorháztetőnek dőlve, karba font kezekkel végigmérve megérkező, grimaszos arcom csúfította alakom. – Mintha jóban lennénk, vagy…
- Emlékeztetnélek, hogy önszántadból jöttél be hozzám, a kórházba – szakítottam félbe, számat szarkasztikusan elhúzva. – Mintha aggódtál volna – somolyogtam a nyakát nyűgösen kitornáztató fiúhoz közelebb lépve. – És elmondásod szerint, ismét neked köszönhetem az életem – vittem tovább gondolatmenetem sejtelmes bátorsággal, éppen elkapva az ócskán vigyorgó egyenruhás tekintetének vonalát. – A csókról már nem is szólva… - hánytorgattam megfékezhetetlenül dübörgő felvetéseimet.
- Azt csókolok meg, akit akarok, ott és, amikor én akarom – dohogta kellemetlenül. – Mégis mikor lettél ilyen vakmerően felvágott nyelvű velem szemben?
- Okom lenne tisztelni egy ilyen embert? – vontam vállat szemeimet megforgatva, ám tervemet meghiúsítva, talpaim nem visznek messzebb, hisz alkaromat erős kéz ragadja meg, mely maga felé pördít, tarkómra fog, s tulajdonosa felkavaróan tapasztja ajkait számra. 

Megrökönyödve villan arcomba a valóság, a hangok zajjá tobzódnak, amint megkövülten magam elé bámulva, Jimin vállamra telepedő keze térít végérvényesen is észhez.
- Minden rendben? – érdeklődik kedvesen.
- Persze – erőltetek egy vigyort arcomra, amivel aztán végig is mérem a társaságot, melyből pusztán Kim Taehyung tűnt el időközben. Teljesen elnyel ez a kopott emlék…, akkor még nem is sejtettem, hogy az apám miféle hatalommal is bír, miként rángatja madzagon a szálakat, s Taehyung sem a sors, vagy a véletlen közbelépésével vált az életem részévé. Meggondolatlannak tűnő, ignoráns cselekedetei mögött megbúvó kegyetlen szándékai úgy kebeleztek be, hogy csaknem észre sem vettem, mennyire megvezettek. Mindig is a felszínt kapargattam, nem láttam belé, nem tudtam különbséget tenni hazugság és őszinteség között… Szemem sarkából őt kutatom a lakás belátható sarkaiban, ám pusztán az erkély irányából érkező hűvös szellő ér el. Búcsúzóul nyögök társaimnak néhány esetlen szót, lassan felállok és a rövid folyosó felé lépek, ahol a friss, éjjeli levegő már bőröm simogatja odakintről. Nem nézek a halovány fény övezte erkély felé, mely a nappalin át, tökéletesen körvonalazódik még elmémben is. Tudom, hogy odakint van. Egy mélyről érkező levegővel kötök barátságot, az indít el a lépcsőházba vezető kijárat felé, nem nézek hátra, a langyossá enyhült levegő sem éri már el lépteim nyomát. Arcom kisimul, szemeim már a következő lépcsőfokot vizsgálják, lelkemet könnyűnek érzem fejemben, lábaim mégis lassan követik egymást. Az élet döntések sorozata, és minden egyes elhatározás egy újabb lehetőség arra, hogy bebizonyítsuk, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Az első, és legfontosabb döntés pedig, amit megkell hoznunk, hogy vajon készen állunk-e bátornak lenni, egyenes háttal, emelt fővel a holnapba tekinteni.