A hívás - 37. Amikor először láttalak

37. fejezet

Két embert sok minden összeköthet, de legkevésbé az ésszerűség. Inkább a vonzalom, a szeretet, az összetartozás érzése. Néha a közös rögeszme, olykor az érdekszövetség. Érzések, vágyak, indulatok, aggodalmak - például, hogy félsz egyedül. /Müller Péter/

-Hyerin-

Az utóbbi időben hatalmasodott el rajtam…, gondoltam, s szentül akartam hinni, hogy valóban csupán az elmúlt hetekben ereszkedett rám, ölelt körül ez a céltalanul bolyongó, gazdátlan érzés. Haragudtam magamra, a szédült nőre, aki bennem él; rá, a titokzatos, kiismerhetetlen férfira, és majdhogynem az egész kicseszett világra, mely minden igyekezetem ellenére, folyton folyvást keresztezte, s fonja ebben az elhalkult pillanatban is egymásba utunkat. Nem találom, mintha nem lenne kezdete ennek a megbabonázott ködképnek, s a legfélelmetesebb, miként végét sem érzékelem, csak húz, vonszol magával időtlen végtelenségeken át zord karmaiba. Felsejlik, már-már a sértetlen váratlanságból törnek elő olyan emlékképek, melyekről sosem gondoltam volna, hogy pusztán egy karnyújtásnyira pihennek elmémben:

- Ezzel a viselkedéssel csak rontasz a helyzeteden - fordult hátra hozzám az anyósülésen ülő, kedvesebb arcú rendőr. Ő sem lehetett sokkal idősebb nálam, emellett még igaza is volt.

- Sajnálom – sütöttem le szemeimet, ám hiába bűnbánó arckifejezésem, legbelül fortyogtam a dühtől.

- Nekünk ugyan ne sajnálkozz - konstatálta a sofőrülésről Kim Taehyung. - Majd az Örsön magyarázkodj, vagy vigyünk inkább egy elmegyógyintézetbe?

- Tessék? - kerekedtek el szemeim. - Nem hiszem, hogy van jogod ilyen hangon beszélni velem. Nem tudsz semmit!

- Megint ez a tegezés... Sokkal idősebb vagyok nálad, hol marad a tisztelet?

- Tae, maradj már - morogta a jobb oldalon ülő srác, mire az említett magába fojtva további epés megjegyzéseit, a rendőrséghez érve, lassított az autón. Ötletem sem volt, mégis mi okból beszélt így hozzám, mintha legalább tíz éves ismeretségünk lenne, és nem a kellemes fajtából...

- Hoseok hozd fel - szólt társának, amint a vezető ülésből kipattanva, az épület felé kezdett gyalogolni, mintha a puszta léttől is feljebb valóbb lett volna. Mérges voltam…

- Gyere – nyitotta ki ajtómat Hoseok, s kisegítve a járműből, megszabadított szoros a bilincseimtől. Fájdalmasan dörzsölve csuklómat, szúrós pillantásokat vetve a mellettem sétáló alakra, hagytam, hogy betessékeljen az Örsre. Mint egy makacs, hisztis kisiskolás, úgy festettem arcomra a legdurcásabb ábrázatomat, ahogy kelletlenül vonszoltam egyik lábamat a másik után, egyenesen a második emelet egy közeli irodájába.

- Remek - sziszegtem orrom alatt mogorván, meglátva az íróasztal túloldalán ücsörgő, papírokat pakolászó Taehyung-ot. Akkor már meggyőződésem volt: ízetlen tréfát űznek velem.

- Az okmányaidat kérném - kezdett pötyögni a számítógép klaviatúráján, egy futó pillantást vetve az asztal mellett helyet foglaló mivoltomról. Vonakodva szedtem össze a kártyákat, s kényszeredetten toltam elé őket, melyre csak egy szájhúzással válaszolt. - Közben kezd el kérlek, miért fenyegetőztél és rendeztél jelenetet a kávézóban?

- Muszáj ezt?

- Muszáj - folytatta adataim begépelését. - Minden bejelentésről aktát kell csinálnunk, ez a szabály.

- Szabály - dünnyögtem nyakamat kitornáztatva. - Látnok vagyok, és láttam, hogy azt a szőke lányt ma este megfogják ölni. Figyelmeztetni akartam.

- Hogy mi? - kapta rám szemeit a fiú. - Nem lenne gyorsabb elmondani az igazat, és mehetnénk mindketten...? - emelte fel bosszúsan szemöldökét Taehyung.

- A pasim megcsalt vele, ezért rendeztem jelenetet - feleltem szinte vállat vonva. - Túlzásba vittem, nem fordul elő többet – hadartam hihető köntösbe tekert, légből kapott zagyvaságom.

- Ha szerencséd van  nem kapsz figyelmeztetést, de ez majd a sérelmezett fél vallomásán fog múlni - magyarázta, amint maga mögé nyúlt a nyomtatóból éppen távozó papírért. - Írd alá, aztán mehetsz.

- A soha viszont nem látásra - ironizáltam egy cinikus mosollyal, s aláfirkantva a lapot, hercegnőket megszégyenítő kecsességgel távoztam a teremből, alaposan szemügyre véve minden netalántán rám tévedő tekintetet.

Akkoriban még nem sejtettem, álmomban sem járt el azon eszem, hogy így vagy úgy, de az engem előállító, közönyös udvariatlansággal prédikáló férfi fogja egyszer megvezetett elmém rejtett zugait, erőszakosan uralma alá vonni. Sosem szerettem, ha sértegetnek, ha gúnyt űznek belőlem, azt pedig végletekig gyűlöltem, ha valótlanul megvádolva, tévesen megbélyegeznek…:

- Hé! – rivallt rám egy ismerős mély tónusú hang, ahogy egy magas hajó árnyékából kiléptem, ám hiába kaptam az irányba szemeimet, már csak instabil testem érzete rémisztett halálra. – Nézz már az orrod elé! – folytatatta, s éreztem, ha akkor ott nem fogott volna meg derekamat átkarolva, az egymásnak ütközéstől, már rég az egyik csónak, és a stég közötti mély vízben süllyedtem volna. Elhűlt tekintettel, reszketve sóvárogtam levegő után – szinte még most is érzem -, mire engedve a fiú iránymutatásának, beljebb léptem, elmerevedett pillantásomat felemelve az előttem álló, értetlenkedő Taehyung-ra. – Minden rendben?

- M- Megijedtem - hebegtem halkan.

- Ennyire? 

- F- Félek a mély víztől – távolodtam el tőle, amint hajamat fülem mögé gyűrve, torkom megköszörültem.

- Akkor elég vacak helyre jöttél pasizni - vágta hozzám epés megjegyzését, alig magamhoz térve rémületemből.

- Befejeznéd? – rivalltam rá ingerülten. – Követsz engem, vagy mi? – méltatlankodtam.

- Történetesen a parti őrségnek nyomozok – vonta fel lekicsinylően egyik szemöldökét. – Többek között a magad fajtákra sem árt figyelni, ki tudja, miben sántikálsz. Ismét... - húzta száját egy fintorra közelebb hajolva hozzám, majd íriszeit mélyen tekintetembe vájva, könnyed mozdulattal fordult sarkon. Nem tértem magamhoz, feltehetően momentán is feltenném a kérdést, hogy ezt behallucináltam, vagy valóban megtörtént?

- Faragatlan bunkó! - kiabáltam fennhangon államat fénysebesen felkaparva a stég pallóiról, és csak remélni tudtam, hogy esetlen, gyermeteg sértésem elérte kapucni takarta füleit... Dühösen bámultam egyre távolodó, magas alakja után, és tudtam…, ekkor már éreztem, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk.

- Megérkeztünk – szól ránk egy rekedtes, rosszalló hang a sofőrülésről, mire arcom reflexszerűen kapom el a megfigyelt, festményszerű alak addig rezzenéstelen vonásairól, ki mélyet sóhajtva, életuntan nyitja ki a taxi elhasznált ajtaját. – Tízezer won* lesz – böki hátra a férfi, még mielőtt kikászálódhatnék a járműből. Tátva felejtett számmal, sietős kutakodásba kezdek, s felmarkolva a maradék lenyúlt pénzt, hányavetin nyomom a sofőr markába.

Korábban ugyan számtalanszor megéltem, hogy Kim Taehyung nem csupán maga a megfejthetetlen rejtély, aki talán sosem enged majd betekintést a sötétség összehányta felszín alá, mégis mikor a semmiből felderengett egy apró, kételyeket eloszlató szikra, oly gyermeteg képzetekbe ringattam magam, hogy balgaságomba nem pusztán szívem, de egész lényem is beleremegett. Nem ereszt…

- Majdnem elindultam a te autóddal – érem utol magas, most az eddigieknél is szélesebb válú alakot, mire egy szúró, cinizmusban elázott meglehetősen halk kacajt ereszt el.

- Az még hiányzott volna – zsörtölődik felém sem pillantva, farzsebébe dugott kocsi kulcsát egyszerű mozdulatokkal kiemelve, lépteivel ádáz hadjáratot indítva a jármű felé.

Ha nem kívánja társaságomat, én miért keresem ennyire rendületlenül közelségét…? Téves utakra sodródtam, és bánt a sós víz…, marja minden porcikám.

Értem – torpanok meg, a járda közepén, egy halvány fényt adó köztéri lámpa alatt. – Sajnálom – halkulok el, lelkemet sanyargató érzéseimtől megmerevedett szemeimet, saját lábaimra szegezve. – Azt hiszem, félre értettelek – keveredik egy bárgyú mosoly vonásaim közé, ahogy utoljára szemrevételezve a motorháztető előtt megálló, hűvösen rám tekintő fiút, végül eltorzulva fordítok lassan hátat. Nem engedhetem, hogy ezt az arcomat elfedő keserű, összezavart felindulást lássa, nem szerezhet tudomást megenyhülésemről… Hol felejtettem a józan eszem?

- Ezt, hogy érted? – szól utánam kissé közönyösen, mintha a válasz, tulajdonképpen egy cseppet sem izgatná. Túl közel engedtem, s ő túl közel került..., túlontúl közel. Hiba lett volna? Miért érzem tévedésnek, egy járhatatlan útnak azt, amiről egész szívemmel, reményfosztott lelkemmel tudom, hogy igaz? Mikor estem csapdába, és lettem egy lehetetlen illúzió rabja…

- Vigyázz hazafele Taehyung – emelem intésre kezem kedvesen, s folytatva eltévelyedett utam a belváros forgatagába, az elhűlő levegő elől menekülve bújtatom fejem puha sálam biztonságot adó melegébe. Nincs itt keresni valóm, soha nem is lesz, s az igazat megvallva…, kissé haragszok erre a mihaszna, megvezethető, olykor szokatlanul hevesen dobogó szervre a mellkasomban.

Nem követ. Nem eredt nyomomba, nem bámulja el megbántott, hisztériában kitörni vágyó, szürkés kabát alá rejtett testem. Hideg van, fázok és minden vágyam kizárólag annyi, hogy végre hazaérjek, ezen a szokatlanul hűvös szél borzolta tavaszi estén…, vagy legalább a hullaház, most egészen melegnek elképzelt falai közé.

- Szia – köszön a röviddel ezelőtt felcsörgetett személy.

- Jimin, csak azért hívtalak, hogy szóljak, valószínűleg késni fogok az esti műszakból – rágom meg szavaimat, kelletlen nyűggel.

- Történt valami? Még a kórházban vagy vele? – érdeklődik némi aggodalom.

- Nem, már elváltak útjaink, csak…

- Mi ez a zaj, az utcán vagy? – szakítja félbe mondandómat.

- Igen. A táskámat a kocsidban felejtettem, mikor felmentünk az irodaházba, aztán amikor Taehyung elrángatott, teljesen kiment a fejemből. Pénzt is tőle csórtam hirtelen taxira…

- Hol vagy, érted küldöm Yoongi-t – taglalja tovább. - Kiment egy baleset helyszínére, szerintem már visszafele tart.

- Most értem az Ehwa egyetem elé – könnyebbül meg hangom.

- Maradj ott, odaküldöm érted azt a félnótást.

- Imádlak Jimin – vigyorodok el, egy út menti biciklitárolónak dőlve. Valamit mormog, ám belenevet, s én nem értem, így tovább mosolyogva csendes magányomban, az elsuhanó autókra tapasztom szemeimet. Zimankós, szmogos levegő kerítette hatalmába a nyári évszaktól mindössze egy kőhajításnyira leledző Szöult, és bár a vékony szövetkabátom némelyest elviselhetőbbé teszi az eső után itt rekedt hideget, mégis egyre csak melegre vágyok. Testem, lelkem, szívem…, mindenem pusztán a forróság érzetével megtöltött boldogságért sóvárok, s ezt nem az idő teszi, és nem is  libabőr, mely átfut bőrömön…

A halottas ház egyik sötétkék furgongát, bőrére eresztett percekkel később már messziről kiszúrom a forgalom fényeiben, és, ha szemem nem csal, a szőke kolléga is kisvártatva érzékeli jelenlétem, amint egyenesen mellém csorog járművével.

- Yoongi – villantom rá vidáman fogaimat, a kisbusz tolóajtaját áthűlt kezeimmel szélesre tárva. – Te vagy az én megmentőm, nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem jössz értem – darálom tovább nyájas szavaim. – Hű, de jó meleg van idebent, rettenetesen utálok fázni – ecsetelem a mellettem bárgyún mosolygó egyénnek. – Nem is értem, az év e szakaszán, miért van ilyen hűvös – dörzsölöm meg kabátomból kibújtatott karjaimat. - Hátradobom a kabátomat, ha nem..., jóságos ég, egy gyerek! – rivallom, amint derekamat kicsavarva egy ismeretlen, óvodás korú, gyerekülésben ücsörgő, csendes lánykát pillantok meg. Elment volna az eszem, és a hidegtől már képzelgek?

- Hm? – les rám a szőke sofőr.

- Egy gyerek van a hátsó ülésen! – csattanok fel újra, a fiúba fúrva értetlen tekintetemet, miután sokadszorra is tudatosul bennem: józan vagyok, és tisztán látok.

- Seunghee, ő itt Hyerin, a munkatársam – emeli tekintetét a visszapillantón keresztül a mögöttünk ülő gyermekre. - Hyerin ő itt a kislányom Seunghee – tálalja, s a döbbenettől, már nem is szemeim téves működésére, inkább hallásom teljes meghibásodására kezdek gyanakodni.

- Kislányod? – hitetlenkedem. - Sosem mondtad, hogy van gyereked - ráncolom össze homlokom.

- Ha jól emlékszek, nem kérdezted – somolyogja, miközben óvatosan hátrafordulva, félőn tanulmányozom át a pufók arcú, négy év körüli kisgyereket.

- Szia – szelídül meg hangom, mire némi fényt csempészve borús estémbe, apró kezét felém emelve, integetni kezd. – Te Yoongi – morfondírozok el visszahelyezkedve ülésembe.

- Hm?

- Tulajdonképpen miért is van veled a hullaszállítás alatt?

- A feleségem nem érezte jól magát, megkért, hogy én menjek el érte az oviba – magyarázza. – Én pedig már úton voltam a helyszínre.

- Értem, szóval gyerek, feleség - bólogatok teátrális merevséggel, mire elneveti magát, s fejével egy mellénk érő társasház irányába bök. Új építésű, magasra tornyosuló épületek között egy karcsúbb, tömzsibb, régiesebb emeletes ház álldogál, melynek bejáratából, látványunkra egy rövid hajú, vékony nő siet le. Érdeklődve figyelem fáradt, mégis örömteli arcát, amint kislányát veszi karjába, s a szőke fiútól lop egy kósza csókot. Nyugodt, békés mosolyra görbül szám széle, ahogy fejemet a párás, hideg üvegnek hajtom, szemeimet mégis mintha ezer tű szúrná, úgy fojtom el meghatódott érzelmeim tömkelegét. Mindig is érzelgős voltam, Jungkook a mai napig képes gúnyt űz belőlem, s előszeretettel emlegeti fel minden egyes indokolatlannak elkeresztelt sírásomat, melyet pusztán egy kóbor kutya képes volt előidézni ingatag mivoltomból. Talán sosem feltételeztem ezt Yoongi-ról, valahogy ő és ez a szokatlanul boldog idill, mintha még a szótárban is elérhetetlen távolságokon pihennének egymástól. Búcsúzkodnak, a nő nekem integet, s csupán remélni tudom, hogy kései felocsúdásom szüleménye, egy idétlen integetés, még elérte befelé masírozó tekintetét.

- Nem hiszem el – mászik be mellém a szőke, a hűvös kinti széltől kissé csapzott fiú. – Jimin most írt, hogy valami fószernek kampec Jongno kerület északi részén. Nem is a mi fennhatóságunk, miért nekem kell elhoznom? – zsémbelődik, amint tekintete reakciómra várva, rajtam telepedik meg. – Komolyan mondom neked, úgy hullnak mostanában az emberek, mint a legyek – fordítja el házsártosan kulcsát az önindítóban.

- Jó öreg Yoongi, már kezdtem azt hinni elvesztél az apaság mezein – kuncogom.

- Te meg miről beszélsz – kacag fel. - Várj, nem is meséltem! – csap a kormányra. – Ez a csávó, aki hátul döglik. Érted..., döglik! - röhögi, saját száraz viccén derülve. -  Ha láttál, már durva balesetet, szorozd meg kettővel. A csávónak a beleit úgy kellett vissza…

- Jézusom, hagyd abba! – rikkantok rá rögvest. 

- Jól van, tudom, inkább megnéznéd – kacsint rám, holott tudja: a belső szervek helyére pakolása, egyelőre még nekem is sok, annak ellenére, hogy jócskán megedződtem az utóbbi időben. – De előbb azon törd a buksid, merre a legrövidebb. Még a végén itt marad a lelke a sok kocsikázástól, vagy feléled itt nekünk…

- Feléled? – nyelem félre levegőmet, a fiúnak támasztva elkerekedett íriszeimet.

- Már, hogy éledne, csak vicceltem – orrol meg, melyet heves bólogatással egészítek ki, s magamban hangosan felnevetve, kellemes nyugalommal fúrom hátam a felmelegedett ülés támlájába. Hát persze, csak viccelt... 

Yoongi feltekeri a rádiót, szemeimet lehunyom, majd elúszva a felzendülő szerelmes ballada lágy dallamában, igyekezve elmémet kiüríteni, hőn áhított harmóniába szenderülök. Hogy mi lesz velem; velünk holnap, vagy azután? Egykor még érdekelt, ahogy a múlt kockáira építkezve tűnődtem a jövőn, ám be kell, hogy lássam: csak a most létezik, ez az egyetlen valóságunk, ebben kell meglelnünk az erőnket, ezt kell túlélnünk, itt kell megvívnunk csatáinkat, s végül meglelnünk éltető boldogságunkat.

*won – koreai pénznem, tíz ezer won átszámítva nagyjából 2500 forint.

A hívás - 36. Hal a szatyorban

36. fejezet

Évekig abban a hitben élt, hogy végül a szerelem és az igazság diadalmaskodni fog, de boldog beteljesülés csak a mesében létezik. /Ezel - Bosszú mindhalálig c. film/

  - Taehyung -

- Taehyung, hova viszel – tör utat egy kétségbeesett nesz oldalamról, keresztülvágva minden, óvatos türelemmel felépített, korábban némileg lerombolt gátat. – Túl gyorsan mész – kapaszkodik meg az ajtón, félőn hátrább helyezkedve. Figyelmem cikázik…, hol az utat tanulmányozom át, hol szemem sarkából veszek egy kósza pillantást a zavarodottságtól kissé remegő, suta lányról; s hiába minden zsigeri iszonyom, tekintetem végső soron, állandósultan telepedik meg a kesztyűtartón. Tartalmára összpontosítok…, tudom jól, mit rejt, tisztában vagyok a működésével. Nem vesztegethetem az időt, nem tölthetek egy felesleges másodpercet sem holmi vacak mérlegeléssel, nem lesz másik alkalom, nem várhatok! Réges régen  meg kellett volna tennem…

- Szállj ki – szűröm át résnyire nyitott számon, kormányra feszült ujjaimból némelyest felengedve.

- Nem értelek, miért…

- Szállj ki, vagy én rángatlak ki – emelem fel könyörtelennek ható hangszínem, mire ismét összerezzen, s eleget téve parancsomnak, kikászálódik mellőlem. Nincs visszaút… Fegyveremért nyúlok, melyet embertelen hanyagsággal lógatok elnyűtt lábaim mellé, amint vontatottan követve a hanyagul távolodó alakot az üres, hajdanán gyártelepként üzemelő betontengerbe, nyakam tornáztatásába kezdek. Érzem… Elmebeteg köd jár át, ahogy görcsbe rendeződő izmaim, félelmet generálva állnak meg a hűvös eső hintette tér repedései között. Nincs visszaút…, érzem.

- Taehyung, mi… - csuklik el hangja, apró léptekkel, szaggatottan messzebb kerülve az autó lámpáinak fényéből.

- Ne merj megfordulni – döföm hátba elutasító zordsággal, fogaimmal véres sebet ejtve saját ajkaimon, amint fagyos borzongással, rettegve emelem célra karom, s a markomban erőnek erejével tartott fegyvert. 

- M- Miért – pördül meg tengelye körül, az elázott, meglepett riadtságtól szabadulni vágyó, halkan felém szóló alak. Mintha az érkezéstől kezdve, tökéletesen tudott volna a csapdáról, tisztán értette volna a szándékom, talán mindig is tudta… - Meg fogsz ölni? – rendül meg arcának minden aggódás ölelte, hitevesztett vonása, ahogy egyenesen íriszeimhez láncoltatva pilláit, válaszok után kezd kutakodni.

- Maradj ott – kiáltom, érzékelve közelebb lépő, remegő lábainak látványát. Nincs visszaút..., már nincs!

- Miért – leheli újból, megállíthatatlanul felém osonva, mire az égbe emelt kezem meghúzván a ravaszt, velejéig rémíti a sosem látott törékenységtől reszkető lányt. Fejéhez rántja vállait, kezével ösztönösen védi magát, mintha csupán ebben a pillanatban eszmélne rá magatartásom komolyságára. – Miért – bátorodik fel rekedt hangja ismét, tébolyult rettegéstől könnybe lábadt szemeivel, érzéketlenségtől elmerevedett, minden bennem kavargó érzelmet elrejtő pillantásomban keresve feleletek után. Nem tehetem...

- Sajnálom – fújom ki levegőm, s lehunyt pilláim sötétsége által megszabadítva magam minden földi kín látványától, megkeseredett tettem, robajló, éles zajban ölt formát, s tesz minden valaha élt jót egy homályos képzelgéssé.

Sokszor tűnődtem azon, hogy tulajdonképpen meddig is bízhat…, mit is remélhet az ember. Túl késő lenne bármit is megváltoztatni, késő lenne egy elmúlt, soha át nem élt létért fohászkodni? Rád néztem… Láttam benned mindazt, s még annál is többet, amit halandó valaha is kívánhatna; láttam benned mindazt, ami emberré tehetne, mindazt a jót, amiért érdemes lenne meghalni, s én gyáván megfutamodva, így tettem. Csak annyit kérlek, hogy olykor, mikor egyedül vagy, s mosolyod már nem tündököl, azokban a percekben kérlek, gondolj rám, őrizz meg egy kósza, múló emlékképben. Tudd, hogy már nem fáj semmi, s ne kérdezd meg ki bántott, ne akarj megmenteni, csak élj…, élj úgy, ahogy egyszer én is szerettem volna; tudom, hogy minden erőd meg van, ahhoz, hogy győzz.

- Taehyung! – szűrődik át elmém fátylán egy távoli sikoly, de szemeim nehezek, testem erőtlen, légzésem lassul, s végül utolsó leheletemmel égbe küldött végső kívánságom, csak arra kér: élj!

Az álmok olykor mélységes sötétsége úgy szív magába, mintha onnan kiutat soha többé nem lelhetnénk, s csak sodródunk az örvények fodrain, mint egy végtelen szél szárnyára vett, roskadt őszi falevél. Csupán lelkünk egy része, egy vékony, gyenge fonál köt össze bennünket a valóság talán sokkalta kegyetlenebb világával, mely kapálózik, felszínre tör időnként, és bár tudtunkra adja, mindez pusztán ámítás, az illúziók láncai erősebbek, s újfent beszipolyozzák elménk. Hatással van ránk…, uralja agyunk, félrevezet, az őrület szélére taszít, míg végül meghunyászkodva elringat.

Az ébredést valószínűleg sosem éreztem ennyire nehézkesnek, mint ebben az ürességtől kongó kényelmetlenül elnyújtott percben, mégis mintha a teljes kipihentség karolná fel testem. Kórház szag van, és ha valami ez biztosan nem jelent jót…

Kényelmetlen, ha alaposabban felmérem közel sem ismerős matrac terül el alattam, mire furcsállóan felnyitva szemem, a plafon idegensége még inkább gyanakvást kelt bennem. 

Felgyorsult, megszaporázott mozdulatokkal tápászkodok fel, ám hiába igazolódik be feltevésem a helyszínt illetően, továbbra sem talál magyarázatot elmém, ahogy éles határt sem a valóság és az álombéli képzelgés között. Túl homályos a mezsgye..., az utolsó ép emlékem az irodaház parkolója, aztán…

- Felébredt fiatalúr? – toppan be egy középkorú, karcsú nő a terembe, gondolatmenetemet félbeszakítva. – Hogy érzi magát? – lépdel közelebb, s bár minden bizonnyal hozzám beszél, tekintete hol a kezében szorongatott kartonon, hol az éjjeli szekrényen jár.

- Jól – felelem szűkszavúan felülve a hófehér ágynemű borította vaságyon. – Mit keresek itt?

- Eszméletét vesztette a belvárosban, a doktor úr elmondása szerint kimerültség…, stressz okozhatta – taglalja mire halvány emlékképként utat törve, egy fegyvert látok meg körvonalazódni csupasz tenyeremben. Csontig hatoló hideg fut át hirtelen hátamon. 

- Elmehetek? – kérdem hűvösen, elkapva a nővér pillantását.

- Ha úgy érzi, nincs akadálya – bólint kedvesen, mire a kijárat küszöbéhez érve visszafordul. – Bár, a hölgyet megvárnám a helyében.

- Hölgyet?

- Aki Önnel érkezett. Egész délután itt piszmog a kórházban a kórterme körül – vázolja, s egy apró mosollyal, amilyen gyorsan érkezett, oly gyorsan tűnik el az éterből. Jeon Hyerin? Tényleg magammal rángattam volna az épületből? Zavarosabbak a gondolataim, mint az utolsó lerészegedésemnél, vagy az első újraélt napomnál…, bár, ha jobban belegondolok, akkor a pszichiátrián kötöttem ki, mint egy hibbant félnótás. El kell innen tűnnöm, amilyen gyorsan csak…

- Taehyung – szólít fel félénkül, egy riadt hang, alighogy dzsekimet sietősen magamra aggatva, a kórterem küszöbét átlépem. Ignorálom jelenlétét, amint újfent iramra lendítve lábaimat, a folyosó túlsó végébe kezdek lavírozni. Nem vezet semmi jóra, semmiféle kontakt ezzel a lánnyal, hát nem egyértelmű neki? - Taehyung – szaporázódik meg lábainak dobogása, ahogy nyomomba ered, míg végül mellém ér, s ismét nevemet hajítja nekem. – Taehyung…, nem hallottad, hogy szólok?

- De – felelem unottan, tempómon nemhogy lassítva, inkább még lendületesebb ütemet diktálva testemnek. Fenének követ…

- Hé! – ragadja meg kabátom szélét meglepő stabilitással lecövekelve, ezzel engem is önkénytelen megállásra késztetve. Bosszúsan fordulok a hatalmasra guvasztott szemű egyén felé, ki meglepődésemre, elnyűtt másodpercekig csak pislog, mint hal a szatyorban.

- Van is valami, amit mondani szándékozol? – vonom fel szemöldököm.

- Nem akarok akadékoskodni, de korábban neked volt halaszthatatlan dolgod velem – kezdi rosszallóan elhúzva szája szélét, szúrós pillantásával körülfogva tekintetem minden lehetséges menekülési útvonalát. – Rendesen beverhetted a fejed – dohogja tovább orra alatt, karjait bátran karba téve. Mióta ilyen merész és kotnyeles velem szemben? 

- Akkor ezért ez a púp? – nyúlok halántékom egy meglehetősen sajgó pontjához.

- A parkolóban vágódtál el, eléggé megijedtem – mormogja pillantását félrevetve. – Féltem, hogy kinyúlsz, aztán a pokol helyett nálam próbálkozol új esélyért az életre – szökik egy kósza fintor mögé rejtett vigyor, ajkai felett pihenő redőibe.

- Ez nem történne meg – kacagok fel érdektelenül, s megpördülve tengelyem körül, ismét a kijárat után indítok keresőhadjáratot, szemeimmel ide-oda körözve, ezzel tökéletesen érzékelve az újult erővel sarkamba lóduló frufrus lányt. 
Halványan dereng fel az az undorodott, érzéketlenségtől bűzlő indulat szította szánakozás, ahogy őrá tekintettem, ahogy gyűlöltem egész lényét, minden mozdulatát, és cselekedetét. Talán mindig is féltem…, tudtam, hogy a bátorsága, szeretete és önzetlen jósága mindig a bűnös aljasság felett fog állni, s ereje nem lankad majd, küzd utolsó leheletéig, míg végül győzelmet nem arat, vagy bele nem hal. Féltem, mert tudtam…, mindig is éreztem, hogy minden, ami őt teljessé teszi feljebb való nálamnál, és végül egy idétlen idiótákat megszégyenítő imbolygással, behódolok majd bájának. Így történt, így van ez most is, s kis híján minden egyes mozzanatom beleremeg a gondolatba, hogy agyam egy rejtett, ködös téboly övezte indíttatásával képes lettem volna fegyvert emelni reá.

- Nincs dolgod valahol máshol? – vetem hátra vállaim felett a fáradhatatlan, világosbarnára festett piócának, éppen leérkezve a recepciós pulthoz, mely mögött ücsörgő, zsémbes hölgy rögvest a személyigazolványom után érdeklődik. 

- Jobban érzed magad? – kérdi mögülem szelíden, mire felé pillantva, minden igyekezetem ellenére újfent hatalmasra tárt, érdeklődő szemeivel találom magam szemben. – Kérdeztem, de nem igazán veszel rólam tudomást.

- Bocs – fordulok vissza a pulthoz, s a kórházi számlám szemrevételezését követően, tárcám szegényes anyagi keretében kezdek kutakodni. – Mint látod élek – jegyzem hozzá, ám pénznek nyomát sem találom. Ez most valami vicc?

- Kérem, a címemre küldjék ki a csekket – sóhajtom a türelmetlenül rám meredő nőnek, aki valamit karattyol magában, aztán legyint. – Nem hiszem el, esküdni mertem volna, hogy… - dörmögöm lassan ellépve a recepciótól, mire a lány hűlt helyének látványa, villanásszerűen teszi helyére a kirakós elkallódott darabját. Mint egy vadászkopó, mely szagot fogva hasítja keresztül az erdőt, úgy iramodok meg a tolvaj után, s nem sokkal a sötét, éjjeli utcára lépve, egy taxinál érem utol. Észrevesz, vigyorogva integet felém a jármű kitárt ajtaján megtámaszkodva, majd elkerekedett szemekkel körül nézek, de csakugyan nekem jelez. Nem értem a helyzetet, ahogy azt sem, miként fogom felvállalni, azt, hogy Jeon úr utasításait kibaszva az ablakon, nem, hogy nem oltom ki a lány életét, de könnyűszerrel babonáz meg, s láncol magához. Nevetségesül gyengének, egyenesen bolondnak érzem egész énemet... Sosem tudnám megbocsájtani magamnak, hogy mindaz, amit családom néven csúfolok, kik utoljára maradtak nekem odahaza, az én téveszmés hibámból esnének el.

- Elárulnád, hol a pénzem? – kérdem sietősen közelebb caflatva az idétlenül somolygó alakhoz.

- Kellett, hogy bemenjek a kórházba, egy vasam sincs – dörmögi, egy könnyed mozdulattal behuppanva a járműbe. 

- Egyáltalán minek jöttél utánam – folytatom melléhúzódva, az ajtót feltűnően hangosan magunkra vágva, ami a sofőr arckifejezéséből, közel sincs ínyére. 

- Már mondtam, hogy aggódtam! Nem szoktak csak úgy elájulni a közelemben az emberek.

- Hagyjuk – húzom el nyúzottan számat, amint fejem az elsuhanó külvilág irányába fordítom, s nem tudom…, látásom homályos, vagy az ablak ennyire igénytelenül foltos az ujjlenyomatoktól. Nem szól vissza. Talán még bámul mellőlem egy ideig a felszín alá vágyakozó pillantásával, megeshet, hogy megannyi kétely vegyítette értetlenség ül ki egyszerre arcának minden apró, negédes szegletébe, ahogy az is, hogyha a valóság táptalaján kívánok a továbbiakban is állni, akkor be kell látnom: képtelen leszek elhatárolódni tőle. Valami vonzás köt össze minket, egy olyan láthatatlan már-már délibáb látképében megjelenő huzal, mely zsarnokian hurokba fogja, s el nem ereszti kettőnk sorsát. Más lettem és ezt ő pontosan tudja, minden fikarcnyi rezzenésemben érzi azt a változást, amit az ő megjelenése, ereje és bűvölete idézett elő bennem, ezzel kiirtva minden mögöttem meglapuló démont, mindent, ami a régi, szennyes énem volt. Görcsbe rándul a gyomrom, de ez már nem a korábbi szédült, rosszullét, vagy fejem megsínylett sajgásának utórengése, már nem…

Az autóban terjengő cigaretta szaga, a külső világ tompa, bágyadt fényei a teljes időérzékemen felülkerekedve nyomasztanak el, s fejemet a vártnál is hűvösebb üvegnek döntve, szememet lehunyva fonom karba kezeimet. A kipihentség érzése amilyen élesen hatolt belém a kórteremben, oly irammal távolodik el tőlem, ennek dacára tartom magam…, fülemmel a zajokat fürkészem, elmémmel pedig a következő lépés körvonalát firkálom. Nem látom át, egyszerűen megőrjít a tehetetlenség, a kudarc vasgerendái, melyek agyamat hivatottak körülhatárolni megfosztva ezzel minden törekvő tervem. Ébernek kell maradnom, míg...

- Minden rendben? – úszik felém egy kétkedő hang, mely félbeszakítva portyázó gondolataimat, magához invitálja tekintetem útját. – Remeg a kezed – bök fejével önálló életre ébredt öklöm irányába, mit érzékelve, azonnal combomra szorítok, s félre sütöm szemeimet. Megfulladok…

- Te… - oson résnyire tárt ajkaimon át. – Mit érzel rólam? - bámulom el az éjjeli, nyirkos fényeket, tenyeremen megtámasztva állam.

- Nem hiszem, egy ez nyelvtanilag helyes kérdés – gondolkodik el egy pillantást véve a pirossá váló lámpákról, mintha teljesen természetesen érné sejtelmes kérdésem.

- Felejtsd el – folytatom, bár tudom már jó ideje nem vagyok ura torkomból kiáramló, számban megformált szavaimnak. - Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.

- A kérdés inkább az, hogy te mit gondolsz saját magadról – vágja hozzám szűk másodpercekkel később a valóságot. Rá nézek, s ő viszonozza elbambult figyelmem, mire talán észre sem vesszük, tétova percek szállnak tova egymás lelkének fürkészésével. Süllyedek..., egyre csak elmerülök, önző, kapzsi vágyaim horgonyához kötve. 

- Megérkeztünk – szól ránk egy zsémbes, kellemetlen hang a sofőrülésről. Mélyet sóhajtva kapaszkodok meg a kilincsen, majd kitárva a taxi nyikorgó, régies ajtaját lassú, váró léptekkel indulok el a mellém tornyosuló épület mentén, árván pihenő autóm irányába. Még szerencse, hogy Hyerin-nek nem jutott eszébe, hogy kockára téve a kocsi épségét, azzal eredjen a mentő nyomába.

- Majdnem elindultam a te autóddal - ér utol az emlegetett, mire egy szúró, cinizmusban elázott kacajt eresztek el éppen csak oly erővel, hogy kizárólag én halljam.

- Az még hiányzott volna – zsörtölődöm, farzsebembe rejtett kocsi kulcsom után nyúlva, félig őt, félig a közeledő autómat lesve.

- Értem – torpan meg, a járda közepén, egy halvány fényt adó köztéri lámpa alatt. – Sajnálom – halkul el, szemeit megmerevedett lábaira szegezve. – Azt hiszem, félre értettelek – keveredik egy bárgyú mosoly arcára, ahogy újfent rám pillantva, végül eltorzulva fordít lassan hátat.

- Ezt, hogy érted? - ráncolom össze homlokom, mintha mit sem gyanítanék. Túl közel engedtem, s ő túl közel került..., túlontúl közel. Hiba volt? Miért érzem tévedésnek azt, amiről egész szívemmel, megkopott lelkemmel tudom, hogy igaz...?

- Vigyázz hazafele Taehyung – emeli intésre kezét, s folytatva útját a belváros irányába, alakja apránként az éjjeli árnyékok örökös homályába vész. Kívülről a teljes szenvtelen közöny rí le minden mozdulatomról, belül mégis fojtogat a megbántott lány valója. 

Vajon az ember meddig képes kezelni a bensőjében dúló, lelkét mardosó, végletekig erőt szipolyozó érzelmeket, hogy lehetséges, hogy már nem tudom elnyomni, önuralmat statuálni, mely akkoriban egészen egyszerűen létem jellemezte? Talán sosem tudtam, hisz minden, ami én voltam, a kietlen sivársággal volt egyenértékű, sem többel, sem kevesebbel…

Felhőkarcolók - 2. év 4. Jóképű idegen

2. év

4. fejezet

Testvérek között hamar átadódnak a titkok, soha nem maradnak egészen rejtve. /Huguette de Broqueville/

Azt mondják, az alkohol feloldja a bizonytalan gátlásokat, a feszélyezettség érzését, könnyedek, s magabiztosakká válunk a szesz illumináltságot teremtő hatásától, ám minél mélyebbre úszunk le az eufória tengerén, úgy válnak az enyészetté ép gondolatainkkal együtt, az emlékeink is. 

Szörnyű fejfájás mardossa koponyám minden szegletét, és hiába nyomom meg nyögve homlokom, addigra már éppen tarkóm tájéka sajdul fel. Szemem csupán egy pislantás erejéig nyitom résnyire, s meggyőződve helyes helyzetemről, még inkább párnámba temetem sanyarú, az elmúlt éjszaka homályában úszkáló elmém. Jóságos ég, hogy a fenében lehet, hogy egy apró, halvány szikra sem dereng fel, minden emlékemet kivégezte volna pár pohár bor? Úgy érzem, minél keményebben ásom be magam a történtek után kutakodva, annál messzebbre sodródok a talán kínos, talán pusztán jelentéktelen eseménysorozatoktól. 

- Byul – szólít fel ekkor már feltehetően nem először fel-alá járkáló szobatársnőm. – Byul – hangzik ismét. – Még mindig búg a telefonod – utal a párnám mellett rezgő, egész ágyamat rázó készülékre, de mozdulatom mindössze másodpercekkel később, vonakodva érik el azt.

- Igen? – hörgöm lehunyt szemekkel takaróm alól, vonakodva fülemhez csúsztatva mobilomat.

- Na, végre! Felébresztettelek? – puhatolózik egy nő, a vonal túl végéről. 

- N- Nem – felelem felismerve nővérem hangját. 

- Nagyszerű, lassan a kollégiumhoz érek, gyere le – énekli zavaró vidámsággal.

- Mi? – csapódnak tágra szemeim, magam mellé vágva paplanom. – Hogy hol vagy?

- Nem garantálom, hogy nem tévedek el, szóval igyekezz! – parancsol rám nemes egyszerűséggel, mire feltápászkodva melegséget nyújtó ágyamról, rég nem érzett zavart szédüléssel állítom szembe egész imbolygó testem. Telefonom elsötétülő képernyőjén ragad meg kába tekintetem, majd a lepedőre helyezve azt, markomba temetem gyötrelmesen hasogató fejem, hátha látásom némelyest stabilizálódik, vagy legalább a hasogató fájdalom enyhül.

- Ki volt az? – érdeklődik az előttem megálló egyén, kinek furcsálló pillantásában, az elmúlt éjszaka homályát felfedhető, potenciális hősét vélem felfedezni.

- Nari – szólítom fel vehemensen. – H- Hogy kerültem vissza…, a szobánkba? – kérdem az első eszembe ötlő gondolatot, óvatosan felállva a lány elé, aki elhúzva száját, távolabb araszolva von vállat.

- Nem tudom, elviekben Taehyung kísért fel – válaszolja viszonylag érdektelenül.

- De hát, nem emlékszek…, semmire. Jó ég, menyit ittam? – hadarom jobb kezemmel homlokomat nyomkodva, lábaimmal barátnőm konyhába sétáló lépteinek nyomába sietve. – Levittem a borokat, de a dugóhúzót fent hagytam… - morfondírozok tovább.

- Egy srác kinyitotta nekünk, cserébe koccintottunk vele – folytatja meglepő bosszúságtól átázott hangon Nari, mely csak fokozza így sem lankákon hömpölygő gyanúm. – Elváltunk egy időre, mire újra megtaláltalak olyan állapotban voltál, hogy komolyan aggódni kezdtem.

- De hát, mit ittam?

- Az alatt a tíz perc alatt, amíg az egyik felsőbb éves lánytól kértem segédanyagot a gyakorlati tervezetünkhöz? – dönti oldalra fejét felém fordulva. – Fogalmam sincs, de  rendesen kiütött a francba.

- Nem értem – hátrálok el a falig, ám hiába ráncolom tovább homlokom, minden oly sötét, mintha szánt szándékkal törölték volna ki a memóriámat. – Ez után mi történt?

- Összefüggéstelenül beszéltél, kiabáltál, viháncoltál az asztalon, és akárhányszor utánad nyúltam, elküldtél…, a büdös picsába.

- Nari – rikkantok rá rémülten. – Nem…

- Az i-re a pontot valószínűleg az tette fel, hogy Jongin előtt úgy vonaglottál a tánctér közepén, mint egy utolsó ribanc – emeli karját a kredenchez, ahonnan kivéve egy tiszta poharat, a megnyitott csap alá tartja. – Tudtad, hogy tetszik nekem.

- Hidd el, ha tudnád, mennyire sajnálom – szabadkozok hasztalan. 

- Taehyung talán jobban bírta a látványt, mint én, ugyanis feljöttem…, rá bíztam, hogy juttasson vissza ide - zárja higgadtan el a csobogó vizet. - A hazugságom miatt megeshet, hogy megérdemeltem, de akkor is...

- Ki és mit itatott velem – motyogom magam elé elgondolkodva. – Nari, én… - emelem újfent lakótársnőmre kétségbeesett tekintetem, ám a vizét kortyolóról, hamar felrezzenő telefonom vonja el figyelem. – A nővérem.

- Mi van vele? – érdeklődik kimérten Nari, szemit csupán lopva rám futtatva.

- Lent vár rám – sóhajtok megfáradtan. – Csak annyit kérek, bocsájts meg, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyesmit megtettem.

- Hagyjuk, volt az én számlámon is elég – legyint, majd kikerülve az ajtófélfánál toporgó alakom, unott érdektelenséggel hagy magamra a konyha félhomályában. – Ne feledd a mai ülést – szól vissza, majd végleg eltűnik a szemem elől. Zavarja, sőt mi több, egyenesen kínozza az éjszaka cselekményei, és bár félem az események pontos kilétének, a kirakós minden darabjának helyretételét, eltökélt szándékommá vált kideríteni mégis mi a franc történt velem. A napját sem tudom mikor éreztem utoljára ennyire válságosnak szervezetem működését, valamint elmém értetlen ürességét, és agyam bár hiányosan kattog, egyre csak arra a következtetésre juttat, hogy ez most valami egészen más…

Eunkyung felbukkanása Szöulban valószínűleg még a nagyvonalakban elém rakott, sőt, inkább közönyösen hajított emlékfoszlányoknál is váratlanabbul ér, ahogy ez a csípős őszi szél is, ami a piától bűzlő hajammal együtt, maszatos, tegnapi smink fedte arcomat is kellő erővel vágja meg, alig kilépve a kollégium épületéből. Fázva húzom össze magamon sebtében magamra eszkábált kabátom, és hiába lábam szédült ingatagsága, igyekezve indulok el nővérem feltételezhető irányába, szemeimmel ide-oda jártatva a lézengő diákok között. Nem tudom, mit keres itt, hogy milyen szándékkal jött el…, egyáltalán, hogyan hagyhatta el a kábítószer rehabilitációs intézetet? Nem fér a fejembe, hisz nem keres sem engem, sem mást, hangját mégis vidám fellengzés övezte…, ez mit jelenthet? 

- Byul – kiált rám pár percnyi gyaloglást követően mélázásomból felverve az eszemben kavargatott lány húsvér valója. A nesz irányába pördülök, mire Eunkyung arcán ragadt ragyogó mosolyt kínszenvedések árán ugyan, de viszonzom. Közelebb szalad, amint észbe sem kapva, újillatú ponchójába fúratja fejem teljes egészét, mely szorításból elnyújtott másodpercig fikarcnyit sem enged, s én hagyom…

- Mit csinálsz te itt? – vágok rögvest a dolgok közepébe, egy apró lépéssel hátrább kúszva, hogy a lány minden porcikáját alaposan áttanulmányozhassam.

- Meglátogatlak? – ironizálja pontosan oly hanglejtéssel, hogy, ha nem látnám ki is áll előttem, azt gondolnám, hogy saját magammal diskurálok. Elmosolyodok flegma somolygásán, majd fejem csóválom meg, s kezét érzem meg vállaimat összefogva. – Nem is örülsz nekem?

- Dehogynem, egyszerűen csak megleptél – enyhül meg hangommal együtt kissé lelkem is. – Nem szólt nekem senki, hogy ide jössz.

- Mert hirtelen jött ötlet volt, anyáék nem tudnak róla, szóval ez a mi titkunk – konstatálja mutatóujját szája elé emelve. A mi titkunk… Mennyiszer hallottam ezt tőle, és minél többször ejti el könnyelmű szavait, annál szánalmasabbnak érzek mindent, ami e pár szótag mögött lapul. Így kezdődött minden akkoriban, tisztán emlékszek…

Lassan lépdeltem végig a nővérem szobájához vezető folyosó, akkor a szokottnál is rögösebbnek megélt, kopott, szürke szőnyegén egészen csukott ajtajának küszöbéig. Kyung már aludna? Még csak hét óra, de nem ég nála a villany. Vállamat nyomó sporttáskámat óvatosan a komód elé helyeztem, majd a következő lélegzetvétellel, halkan nyitottam be nővérem birodalmába, puhatolózó léptekkel átlépve a helység padlóján szétdobált ruhákat. Körbenéztem volna a halovány fény átjárta téren, ám tekintetemet rögvest magához invitálta a fésülködő asztal előtt görnyedő, apró lámpa alatt tevékenykedő lány, aki bár észrevett, noha érzékelte megjelenésemet, pillantásával nem köszöntött.

- Kyung! Mi a francot csinálsz? – ordítottam ösztönszerűen, de hangom fájón csuklott el.

- Byul, ne kiabálj már – mordult rám. – Azt akarod, hogy meghalljanak?

- Tudod mit? Igen! – ragadtam meg csuklóját, hogy végre felém forduljon. - Állj le!

-  Így kell köszöntened a nővéredet? – húzta el száját kirántva kezeit szorításomból. Némán, dermedt ácsorgással figyeltem végig, amint minden port, zacskót fiókja mélyére rejtett, melyet gondosan kulcsra zárt akárhányszor kihúzta azt, majd könnyed, légies mozdulatokkal, útja végül ágya szélénél ért célt. Mélyet sóhajtva, némelyest lenyugtatva indulatos mivoltom ültem le mögé, egyre csak magyarázatra áhítozva. – Byul, ne gondolkodd megint túl – fújta ki levegőjét, ahogy az orrát érő portól bekönnyezett szemeivel, mélyen íriszeimbe furakodott.

- Anyáék tudják? Hogy megint ráálltál az anyagra – súgtam, harag és aggodalom vegyítette pillantásomat egy percre sem kihátráltatva.

- Nem tudom. Talán... – válaszolta egyszerűen, lehajtott fejjel, körmeivel babrálva. 

- Nem hiszem el…, erre kell hazajöjjek? Mutasd a karod! – szorítottam meg a ficánkoló lányt, s bár tudtam, végig éreztem, a feltűrt kardigán alól előtűnt látvány, hitemet gyenge fuvallatként úsztatta el, olyan távolságokra, hogy a part szinte már nem is látszott, és talán már nem is fog újra felbukkanni a horizonton… 

- Hagyj – húzta el zavartan végtagját Kyung.

- Nem bírom ezt tovább – fakadtam ki újra, túlcsordult csalódottságom, félelmem és kételyeim árnyékában. – Tiszta voltál!

- Az leszek újra – helyezte remegő kezét vállamra, ám nem tűrtem ócska, felszínes érintését, bizalmatlanul taszítottam el megjátszó közeledését, amint minden erőtlenségem ellenére, az összes mozdulatommal, sziklaszilárdnak akartam mutatni magam, hogy belőlem meríthessen majd erőt, én lehessek a támasza… 

- Ismerem ezt az arcot – orrol meg képemre akaratlanul is kiült grimaszom láttán Kyung. – De hidd el, engedéllyel jöttem ki az intézetből, becsületszavamra! – emeli kezét a magasba, amit egy rongyos, elnyűtt sóhajjal nyugtázok, majd újfent a jó kedélyű szőke fürtös lányra emelve megenyhült tekintetem, megeshet, hogy ismét hinni kezdek neki, benne, és vele. Talán... - Jó ég, de pia szagod van! – csípi meg hirtelen saját orrát.

- Ez most fájt – rikkantom vállon csapva áldozatom. – El sem tudod képzelni milyen zűrős, alkoholmámoros estém volt – dohogom tovább.

- Nocsak, Eunbyul, mint elvetemült parti arc? - nevet fel cinikusan.

- Elmesélném most azonnal, de, ha jól érzékelem az időt – mérem végig mobilom kijelzőjét, – Rövidesen a diákönkormányzat utolsó ülése ül össze. Legalábbis a jelen felállásban – dörzsölöm meg nyűgösen kócos, kusza hajam.

- Ne már, azt hittem körbevezetsz – csüggeszti le száját.

- Ennek az ülésnek elég komoly súlya van, a lógást nem díjaznák ezúttal – mosolyodok el unottan.

- Este találkozunk? Van még egy kis dolgom a környéken – szelídül meg nővérem ártatlan kedvességtől sugárzó arca. – Aztán mesélhetnél végre, nekem is vannak vicces sztorijaim az elvonó falai közül – somolyogja egy kacsintással kézen fogva, mire bólintok, s az integető, hosszú haját szél libbentette, távoldó alak után bámulok. – Jah és Byul! – kiált vissza felém pördülve. – Anyáéknak egy szót se! – hunyorít íriszeimbe, majd magamra hagyva a hűvös szél ölelésében, vegyes érzelmeimmel hol jobbra, hol pedig balra gurítva észjárásom, furcsállóan fürkészem át hűlt helyét. Ezek a tettek, mondatok, elhintett szavak és burkolt figyelmeztetések…, mind túlontúl is ismerősek, megéltek és pokolba kívántak. Egyszerűen csak hinni szeretnék neki, benne…, bízni és visszakapni azt, aki egykor volt. Fogalmam sincs, mit higgyek, hogy mi a helyes lépés…, zavaros az egész. Mit keres Szöulban, valóban engem akart látni? Miért súgja, sőt, szinte kiabálja eszem, hogy a dolgok mögé kutassak…? 

- Eunkyung – tártam ki vontatott, tapintatos figyelemmel nővérem szobájának nyikorgó ajtaját, aki hiába kért bennünket, hogy hagyjuk békén egy időre, eltökélt szándékommá vált, hogy felőlem térden állva könyöröghet, akkor is kierőszakolom belőle a magyarázatot, ha már a szüleim egyre csak játszották a tudatlant. Kyung egy lestrapált, bágyadt lélegzetvétellel fogadta megjelenésem, s beletörődve jelenlétembe, megemberelve magán, feltápászkodott ágya kényelméből. – Figyelj… - ültem le hozzá, mint már oly sokszor azelőtt, ha tanácsára vágytam, vagy óva intettem attól, ami végül a baljóslatokat beigazolva, káoszt okozott. – Mindenben számíthatsz rám! Tisztára mossuk a neved – erőltettem magamra egy nyugtató mosolyt.

- Mindenben? – húzódott tompán közelebb hozzám a lány.

- Mindenben – bólintottam egyértelműen.

- Ha hazudnod kell a bíróságon, akkor is?

- Hazudni? – ráncoltam rá szemöldökeimet.

- Tanúként fognak beidézni. Te leszel az én alibim – vázolt elém hirtelen valami egészen meglepő tényállást, oly légies könnyedséggel, hogy abban a momentumban azt gondoltam, feltehetően rosszul hallottam, vagy csupán félreértettem szavait.

- Kyung – ráztam meg kétkedően fejemet. – Mégis miről beszélsz?

- Nos – nyúlt egy mélyről előkapart levegőért, halvány, gyanús félmosolyra kerekítve szája szélét. - Yoonho rajta kapott a klub egyik félreeső helyén, ahogy éppen egy dílerrel hentergek – válaszolt körítés nélkül, amint apró mosolya egyértelmű, látható formát kezdett ölteni rémült döbbenetemre, majd fokozva a közénk ékelt tébolyt, ügyet sem véve rólam, a fésülködő asztalához sétált. Nem értem… – De ugye, én akkor veled voltam, így szóba sem jöhet, hogy közöm lenne az öngyilkossági kísérletéhez, vagy a drogok árusításához. – folytatta változatlanul közömbös hanglejtéssel, ahogy kimérten hosszú haját ijesztő higgadtsággal fogta copfba. – A várost jártuk hajnalig.

- Ez nem vicces – fordultam üldögélő alakja felé, elkomorodott ábrázatomat félőn magamra öltve.

- Nem mondtam komolyan Yoonho-nak, hogy ha problémája van a drogszerzési ügyeimmel, akkor fogja azt a pár fecsi narkót, és húzzon el. Be voltam állva, alig emlékszek, nem gondoltam, hogy tényleg képes lenne megölni magát.

- Én ezt… – hebegtem egy ócska, hitetlenkedő vigyorral, amint remegve mellé csoszogtam.

- Számítok rád Byul, és anyáéknak egy szót se – kacsintott rám, s mintha az ég adta világon semmi sem történt volna, tovább folytatta tükörképének méregetését. – Előrehozott tárgyalás lesz, majd még átbeszéljük, mit kell mondanod.

- Hogy tehetted – sétáltam lesütött, erejét vesztett léptekkel az ajtóhoz.

- Remélem, nem tervezed, hogy felnyomod a saját nővéredet – mélyesztette manipulatív pillantását arcomba Kyung. – Tudom, hogy úgy sem tennéd, ezért is avattalak be, és leszel te az én kibúvóm – húzta magabiztos, enyhén talán zsarnoki görbületre száját, és, mint, aki nem kívánja tovább társaságomat, rám sem hederítve, felállt székétől, s telefonját kezébe véve, hátat fordítva ült le ágya szélére.

Úgy érzem magam, mintha minden kezdődne elölről, én pedig csak tátott szájjal bambulom, s kapkodom megfáradt, zavaróan értetlen fejem ide-oda, mintha az eseményekből bármit is érthetnék. Sosem akartam újra azon gyötrődni, bár eltűnhetnék, valahova ahol minden őszinte, békés, minden vidám, és most mégis, mintha kész lennék feladni a kérdésekért sóvárgó énem, a reményemet szeretett nővérembe, hisz minden küzdelmem ellenére már-már bőrömön érzékelem Min Yoongi rejtélyes homály fedte gyűlölködő tekintetét. Mit akarhat, mi cél vezérelheti? Tehetetlenül, egyik pillanatról a másikra, oly váratlansággal ötlik fel elmémben a fiú, mint, ahogy nővérem a városban. Nem veszthetem el a józan ítélő képességem, fel kell nőnöm a feladathoz…, ahhoz, hogy felfedezzem magamban az erőt: nem árthatnak nekem.

- Oh, elnézést – csukom vissza az imént résnyire tárt valamiféle külföldi cserediákok megtömte terem ajtaját. Forgolódok, nézelődök, ám bárhogy szemlélődök, meggyőződésem, hogy a körbe küldött üzenetben megírt pontos helyszínen vagyok, a könyvtár emeletén, szabályszerűen ott, ahol mindig is ülésezett a hallgatói önkormányzat szedett-vedett népe.

- Nari? – kapom bizakodóan az éppen előhalászott, felrezzenő telefonomat fülemhez.

- Byul, mégis hol vagy? Rád vár mindenki – suttogja némileg feldúltan barátnőm.

- A könyvtárban vagyok, hol lennék? Ti hol vagytok – kontrázok azonnal.

- Nem olvastad el a kiküldött üzeneteket? A műszaki kar főépületében vagyunk – darálja hevesen. – Itt van a rektor úr is!

- De hát… - szabadkozok, de tudom, nincs időnk megfejtegetni agyzavarom. – Melyik terem? – lendítem észvesztett futásnak lábaimat, keresztül a betonozott térkövek forgatagán.

- Most már ne gyere ide, kitalálunk valamit. Inkább feküdj a halálos ágyadon, mint, hogy késs.

- Nem hiszem el - torpanok meg, eloldódott sálamat zihálva újra nyakam köré csavarva. - Tényleg beteg lehetek.

- Vagy csak szörnyen másnapos. Majd beszélünk, kicsit feszült a hangulat itt – suttogja, s rövidre zárva diskurzusunkat, megszakítja a vonalat. Ezt nem vagyok köteles elhinni, mi a franc van velem? Nem térek magamhoz, még mindig ittas lennék, vagy ennyire másnapos, hogy egy helyszínt is képtelen vagyok maradéktalanul megjegyezni…? Choi Nari hangja legyen akármennyire is elnéző, jóformán burkoltan utasított, hogy amennyiben sikerült elkésnem, most már mindenki jobban jár, ha beteget jelentek. Remek…

- Eunbyul? – zendül fel lassan előrevonagló alakom mögül egy elsőre teljességgel ismeretlen férfi hangja, s irányába kanyarítva testem is pár másodpercbe telik, míg közelebb lépő arca mögött rejlő név feldereng.

- Oh, Szia – mosolyodok el a fiú megszeppent látványától, aki a mellettem tornyosuló épület főbejárata felé, leszakadva társaitól áll meg velem szemben. – Jongin, igaz?

- Igen, gondolom, a tegnap este csak elvétve rémlik – nevet fel, ezzel még zavarba ejtővé idézve a helyzetet. – Jól vagy?

- Ennyire rémes lettem volna? – búsul le szám egy nyugtalan grimasszal.

- Ráérsz most? – vigyorodik el. - Megihatnánk valamit a kampusz kávézójában.

- Egy kávé most tényleg jól esne, nem vagyok a cselekmények magaslatán – somolygom a fiú meginduló léptei mellé szegődve.

- Nagyon kiütötted magad, aggódtam érted miután az egyik barátoddal felvittünk – kezd bele mondandójába a magas, barna hajú, közelről egészen meggyőző vonásokkal rendelkező fiú. – Örülök, hogy egyben vagy.

- Nem vall rám ez, hidd el – emelem hangom mentegetőzően. – A barátnőm elmesélt pár részletet, de nem igazán áll össze, mitől kerültem a padlóra.

- Nyugi, nem voltál vészes, inkább – gondolkodik el somolyogva. – Aranyos.

- A- Aranyos? – ismétlem el reflexszerűen kijelentését, ijedt pilláimat a fiúnak tűzve. – Képzelem mennyire – nevetek fel kínomban. Nem tudom hova gondolja magát ez az ember, esetleg udvarolni próbál? Furcsa lehet az ízlése, ha a tegnap este után még megkörnyékez...

- Táncolni és énekelni akartál egyfolytában, kivittelek kicsit az udvarra, ahol egy villanypózna körül kezdtél pörögni – folytatja kedélyesen a történtek mulatságos részleteit ecsetelve.

- Menten elásom magam – temetem jobb kezembe arcom, kitörni készülő röhögésemet visszafojtva. – Át kell még gondolnpm, hogy akarok-e többet tudni.

- Nem volt semmi különös, valami fiú nevét átkoztad kint, elég hangosan – elmélkedik. – A neve nem derült ki, csak, hogy nem érdemli meg, hogy bárki is szeresse, vagy valami hasonló. Szidtad, mintha kötelező lenne – kuncogja a kávézó előtti, tuják szegélyezte útra térve.

- Nos, meglehetősen őszinte vagyok ezek szerint részegen – jegyzem hozzá egy kényelmetlen vigyorral karöltve, amint belépve a jóleső melegséggel körbejárt helységbe, a küszöbnél megállva, szabad asztal után kezdjük legeltetni szemeinket a mögöttem megtorpanóval együtt.

- Ott az ablaknál van egy hely – bök fejével a tömegen át Jongin, de hiába veszi célba, hiába készül átvezetni engem a diákok csőcselékén, lábaim gyökeret eresztenek, szemeim megdermednek, s levegőm fájón tüdőmben reked. – Byul,nem jössz? – lép vissza hozzám meglepetten, de elképedt döbbenetem torkomba szorítja minden szavam. Elment volna az eszem, vagy hallucinálnék? – Mit nézel ennyire, ismered őket? – követi le tekintetem vonalát egy, a pulthoz közel eső asztal kiismerhetetlen, megannyi elámult kérdést felvető légköréhez. Mit jelentsen ez?

- I- Igen – felelem akadozottan, erőt keltve magamban, sebesen az üvegezett kijárat felé fordulva. Ilyen nincs... – Gond lenne, ha egy másik helyet keresnénk? – vetem oldalra pillantásom, és bár nyilván valóan az események épp úgy meghökkentik, ahogy engem, végül beleegyezően bólint, s kiosonva a zajos teremből, újfent a hideg őszi fuvallat csap talán sokkal kedvesebben, és szelídebben arcon, mint a bent ülő két alak együttes jelenlétének szele.