A hívás - 36. Hal a szatyorban

36. fejezet

Évekig abban a hitben élt, hogy végül a szerelem és az igazság diadalmaskodni fog, de boldog beteljesülés csak a mesében létezik. /Ezel - Bosszú mindhalálig c. film/

  - Taehyung -

- Taehyung, hova viszel – tör utat egy kétségbeesett nesz oldalamról, keresztülvágva minden, óvatos türelemmel felépített, korábban némileg lerombolt gátat. – Túl gyorsan mész – kapaszkodik meg az ajtón, félőn hátrább helyezkedve. Figyelmem cikázik…, hol az utat tanulmányozom át, hol szemem sarkából veszek egy kósza pillantást a zavarodottságtól kissé remegő, suta lányról; s hiába minden zsigeri iszonyom, tekintetem végső soron, állandósultan telepedik meg a kesztyűtartón. Tartalmára összpontosítok…, tudom jól, mit rejt, tisztában vagyok a működésével. Nem vesztegethetem az időt, nem tölthetek egy felesleges másodpercet sem holmi vacak mérlegeléssel, nem lesz másik alkalom, nem várhatok! Réges régen  meg kellett volna tennem…

- Szállj ki – szűröm át résnyire nyitott számon, kormányra feszült ujjaimból némelyest felengedve.

- Nem értelek, miért…

- Szállj ki, vagy én rángatlak ki – emelem fel könyörtelennek ható hangszínem, mire ismét összerezzen, s eleget téve parancsomnak, kikászálódik mellőlem. Nincs visszaút… Fegyveremért nyúlok, melyet embertelen hanyagsággal lógatok elnyűtt lábaim mellé, amint vontatottan követve a hanyagul távolodó alakot az üres, hajdanán gyártelepként üzemelő betontengerbe, nyakam tornáztatásába kezdek. Érzem… Elmebeteg köd jár át, ahogy görcsbe rendeződő izmaim, félelmet generálva állnak meg a hűvös eső hintette tér repedései között. Nincs visszaút…, érzem.

- Taehyung, mi… - csuklik el hangja, apró léptekkel, szaggatottan messzebb kerülve az autó lámpáinak fényéből.

- Ne merj megfordulni – döföm hátba elutasító zordsággal, fogaimmal véres sebet ejtve saját ajkaimon, amint fagyos borzongással, rettegve emelem célra karom, s a markomban erőnek erejével tartott fegyvert. 

- M- Miért – pördül meg tengelye körül, az elázott, meglepett riadtságtól szabadulni vágyó, halkan felém szóló alak. Mintha az érkezéstől kezdve, tökéletesen tudott volna a csapdáról, tisztán értette volna a szándékom, talán mindig is tudta… - Meg fogsz ölni? – rendül meg arcának minden aggódás ölelte, hitevesztett vonása, ahogy egyenesen íriszeimhez láncoltatva pilláit, válaszok után kezd kutakodni.

- Maradj ott – kiáltom, érzékelve közelebb lépő, remegő lábainak látványát. Nincs visszaút..., már nincs!

- Miért – leheli újból, megállíthatatlanul felém osonva, mire az égbe emelt kezem meghúzván a ravaszt, velejéig rémíti a sosem látott törékenységtől reszkető lányt. Fejéhez rántja vállait, kezével ösztönösen védi magát, mintha csupán ebben a pillanatban eszmélne rá magatartásom komolyságára. – Miért – bátorodik fel rekedt hangja ismét, tébolyult rettegéstől könnybe lábadt szemeivel, érzéketlenségtől elmerevedett, minden bennem kavargó érzelmet elrejtő pillantásomban keresve feleletek után. Nem tehetem...

- Sajnálom – fújom ki levegőm, s lehunyt pilláim sötétsége által megszabadítva magam minden földi kín látványától, megkeseredett tettem, robajló, éles zajban ölt formát, s tesz minden valaha élt jót egy homályos képzelgéssé.

Sokszor tűnődtem azon, hogy tulajdonképpen meddig is bízhat…, mit is remélhet az ember. Túl késő lenne bármit is megváltoztatni, késő lenne egy elmúlt, soha át nem élt létért fohászkodni? Rád néztem… Láttam benned mindazt, s még annál is többet, amit halandó valaha is kívánhatna; láttam benned mindazt, ami emberré tehetne, mindazt a jót, amiért érdemes lenne meghalni, s én gyáván megfutamodva, így tettem. Csak annyit kérlek, hogy olykor, mikor egyedül vagy, s mosolyod már nem tündököl, azokban a percekben kérlek, gondolj rám, őrizz meg egy kósza, múló emlékképben. Tudd, hogy már nem fáj semmi, s ne kérdezd meg ki bántott, ne akarj megmenteni, csak élj…, élj úgy, ahogy egyszer én is szerettem volna; tudom, hogy minden erőd meg van, ahhoz, hogy győzz.

- Taehyung! – szűrődik át elmém fátylán egy távoli sikoly, de szemeim nehezek, testem erőtlen, légzésem lassul, s végül utolsó leheletemmel égbe küldött végső kívánságom, csak arra kér: élj!

Az álmok olykor mélységes sötétsége úgy szív magába, mintha onnan kiutat soha többé nem lelhetnénk, s csak sodródunk az örvények fodrain, mint egy végtelen szél szárnyára vett, roskadt őszi falevél. Csupán lelkünk egy része, egy vékony, gyenge fonál köt össze bennünket a valóság talán sokkalta kegyetlenebb világával, mely kapálózik, felszínre tör időnként, és bár tudtunkra adja, mindez pusztán ámítás, az illúziók láncai erősebbek, s újfent beszipolyozzák elménk. Hatással van ránk…, uralja agyunk, félrevezet, az őrület szélére taszít, míg végül meghunyászkodva elringat.

Az ébredést valószínűleg sosem éreztem ennyire nehézkesnek, mint ebben az ürességtől kongó kényelmetlenül elnyújtott percben, mégis mintha a teljes kipihentség karolná fel testem. Kórház szag van, és ha valami ez biztosan nem jelent jót…

Kényelmetlen, ha alaposabban felmérem közel sem ismerős matrac terül el alattam, mire furcsállóan felnyitva szemem, a plafon idegensége még inkább gyanakvást kelt bennem. 

Felgyorsult, megszaporázott mozdulatokkal tápászkodok fel, ám hiába igazolódik be feltevésem a helyszínt illetően, továbbra sem talál magyarázatot elmém, ahogy éles határt sem a valóság és az álombéli képzelgés között. Túl homályos a mezsgye..., az utolsó ép emlékem az irodaház parkolója, aztán…

- Felébredt fiatalúr? – toppan be egy középkorú, karcsú nő a terembe, gondolatmenetemet félbeszakítva. – Hogy érzi magát? – lépdel közelebb, s bár minden bizonnyal hozzám beszél, tekintete hol a kezében szorongatott kartonon, hol az éjjeli szekrényen jár.

- Jól – felelem szűkszavúan felülve a hófehér ágynemű borította vaságyon. – Mit keresek itt?

- Eszméletét vesztette a belvárosban, a doktor úr elmondása szerint kimerültség…, stressz okozhatta – taglalja mire halvány emlékképként utat törve, egy fegyvert látok meg körvonalazódni csupasz tenyeremben. Csontig hatoló hideg fut át hirtelen hátamon. 

- Elmehetek? – kérdem hűvösen, elkapva a nővér pillantását.

- Ha úgy érzi, nincs akadálya – bólint kedvesen, mire a kijárat küszöbéhez érve visszafordul. – Bár, a hölgyet megvárnám a helyében.

- Hölgyet?

- Aki Önnel érkezett. Egész délután itt piszmog a kórházban a kórterme körül – vázolja, s egy apró mosollyal, amilyen gyorsan érkezett, oly gyorsan tűnik el az éterből. Jeon Hyerin? Tényleg magammal rángattam volna az épületből? Zavarosabbak a gondolataim, mint az utolsó lerészegedésemnél, vagy az első újraélt napomnál…, bár, ha jobban belegondolok, akkor a pszichiátrián kötöttem ki, mint egy hibbant félnótás. El kell innen tűnnöm, amilyen gyorsan csak…

- Taehyung – szólít fel félénkül, egy riadt hang, alighogy dzsekimet sietősen magamra aggatva, a kórterem küszöbét átlépem. Ignorálom jelenlétét, amint újfent iramra lendítve lábaimat, a folyosó túlsó végébe kezdek lavírozni. Nem vezet semmi jóra, semmiféle kontakt ezzel a lánnyal, hát nem egyértelmű neki? - Taehyung – szaporázódik meg lábainak dobogása, ahogy nyomomba ered, míg végül mellém ér, s ismét nevemet hajítja nekem. – Taehyung…, nem hallottad, hogy szólok?

- De – felelem unottan, tempómon nemhogy lassítva, inkább még lendületesebb ütemet diktálva testemnek. Fenének követ…

- Hé! – ragadja meg kabátom szélét meglepő stabilitással lecövekelve, ezzel engem is önkénytelen megállásra késztetve. Bosszúsan fordulok a hatalmasra guvasztott szemű egyén felé, ki meglepődésemre, elnyűtt másodpercekig csak pislog, mint hal a szatyorban.

- Van is valami, amit mondani szándékozol? – vonom fel szemöldököm.

- Nem akarok akadékoskodni, de korábban neked volt halaszthatatlan dolgod velem – kezdi rosszallóan elhúzva szája szélét, szúrós pillantásával körülfogva tekintetem minden lehetséges menekülési útvonalát. – Rendesen beverhetted a fejed – dohogja tovább orra alatt, karjait bátran karba téve. Mióta ilyen merész és kotnyeles velem szemben? 

- Akkor ezért ez a púp? – nyúlok halántékom egy meglehetősen sajgó pontjához.

- A parkolóban vágódtál el, eléggé megijedtem – mormogja pillantását félrevetve. – Féltem, hogy kinyúlsz, aztán a pokol helyett nálam próbálkozol új esélyért az életre – szökik egy kósza fintor mögé rejtett vigyor, ajkai felett pihenő redőibe.

- Ez nem történne meg – kacagok fel érdektelenül, s megpördülve tengelyem körül, ismét a kijárat után indítok keresőhadjáratot, szemeimmel ide-oda körözve, ezzel tökéletesen érzékelve az újult erővel sarkamba lóduló frufrus lányt. 
Halványan dereng fel az az undorodott, érzéketlenségtől bűzlő indulat szította szánakozás, ahogy őrá tekintettem, ahogy gyűlöltem egész lényét, minden mozdulatát, és cselekedetét. Talán mindig is féltem…, tudtam, hogy a bátorsága, szeretete és önzetlen jósága mindig a bűnös aljasság felett fog állni, s ereje nem lankad majd, küzd utolsó leheletéig, míg végül győzelmet nem arat, vagy bele nem hal. Féltem, mert tudtam…, mindig is éreztem, hogy minden, ami őt teljessé teszi feljebb való nálamnál, és végül egy idétlen idiótákat megszégyenítő imbolygással, behódolok majd bájának. Így történt, így van ez most is, s kis híján minden egyes mozzanatom beleremeg a gondolatba, hogy agyam egy rejtett, ködös téboly övezte indíttatásával képes lettem volna fegyvert emelni reá.

- Nincs dolgod valahol máshol? – vetem hátra vállaim felett a fáradhatatlan, világosbarnára festett piócának, éppen leérkezve a recepciós pulthoz, mely mögött ücsörgő, zsémbes hölgy rögvest a személyigazolványom után érdeklődik. 

- Jobban érzed magad? – kérdi mögülem szelíden, mire felé pillantva, minden igyekezetem ellenére újfent hatalmasra tárt, érdeklődő szemeivel találom magam szemben. – Kérdeztem, de nem igazán veszel rólam tudomást.

- Bocs – fordulok vissza a pulthoz, s a kórházi számlám szemrevételezését követően, tárcám szegényes anyagi keretében kezdek kutakodni. – Mint látod élek – jegyzem hozzá, ám pénznek nyomát sem találom. Ez most valami vicc?

- Kérem, a címemre küldjék ki a csekket – sóhajtom a türelmetlenül rám meredő nőnek, aki valamit karattyol magában, aztán legyint. – Nem hiszem el, esküdni mertem volna, hogy… - dörmögöm lassan ellépve a recepciótól, mire a lány hűlt helyének látványa, villanásszerűen teszi helyére a kirakós elkallódott darabját. Mint egy vadászkopó, mely szagot fogva hasítja keresztül az erdőt, úgy iramodok meg a tolvaj után, s nem sokkal a sötét, éjjeli utcára lépve, egy taxinál érem utol. Észrevesz, vigyorogva integet felém a jármű kitárt ajtaján megtámaszkodva, majd elkerekedett szemekkel körül nézek, de csakugyan nekem jelez. Nem értem a helyzetet, ahogy azt sem, miként fogom felvállalni, azt, hogy Jeon úr utasításait kibaszva az ablakon, nem, hogy nem oltom ki a lány életét, de könnyűszerrel babonáz meg, s láncol magához. Nevetségesül gyengének, egyenesen bolondnak érzem egész énemet... Sosem tudnám megbocsájtani magamnak, hogy mindaz, amit családom néven csúfolok, kik utoljára maradtak nekem odahaza, az én téveszmés hibámból esnének el.

- Elárulnád, hol a pénzem? – kérdem sietősen közelebb caflatva az idétlenül somolygó alakhoz.

- Kellett, hogy bemenjek a kórházba, egy vasam sincs – dörmögi, egy könnyed mozdulattal behuppanva a járműbe. 

- Egyáltalán minek jöttél utánam – folytatom melléhúzódva, az ajtót feltűnően hangosan magunkra vágva, ami a sofőr arckifejezéséből, közel sincs ínyére. 

- Már mondtam, hogy aggódtam! Nem szoktak csak úgy elájulni a közelemben az emberek.

- Hagyjuk – húzom el nyúzottan számat, amint fejem az elsuhanó külvilág irányába fordítom, s nem tudom…, látásom homályos, vagy az ablak ennyire igénytelenül foltos az ujjlenyomatoktól. Nem szól vissza. Talán még bámul mellőlem egy ideig a felszín alá vágyakozó pillantásával, megeshet, hogy megannyi kétely vegyítette értetlenség ül ki egyszerre arcának minden apró, negédes szegletébe, ahogy az is, hogyha a valóság táptalaján kívánok a továbbiakban is állni, akkor be kell látnom: képtelen leszek elhatárolódni tőle. Valami vonzás köt össze minket, egy olyan láthatatlan már-már délibáb látképében megjelenő huzal, mely zsarnokian hurokba fogja, s el nem ereszti kettőnk sorsát. Más lettem és ezt ő pontosan tudja, minden fikarcnyi rezzenésemben érzi azt a változást, amit az ő megjelenése, ereje és bűvölete idézett elő bennem, ezzel kiirtva minden mögöttem meglapuló démont, mindent, ami a régi, szennyes énem volt. Görcsbe rándul a gyomrom, de ez már nem a korábbi szédült, rosszullét, vagy fejem megsínylett sajgásának utórengése, már nem…

Az autóban terjengő cigaretta szaga, a külső világ tompa, bágyadt fényei a teljes időérzékemen felülkerekedve nyomasztanak el, s fejemet a vártnál is hűvösebb üvegnek döntve, szememet lehunyva fonom karba kezeimet. A kipihentség érzése amilyen élesen hatolt belém a kórteremben, oly irammal távolodik el tőlem, ennek dacára tartom magam…, fülemmel a zajokat fürkészem, elmémmel pedig a következő lépés körvonalát firkálom. Nem látom át, egyszerűen megőrjít a tehetetlenség, a kudarc vasgerendái, melyek agyamat hivatottak körülhatárolni megfosztva ezzel minden törekvő tervem. Ébernek kell maradnom, míg...

- Minden rendben? – úszik felém egy kétkedő hang, mely félbeszakítva portyázó gondolataimat, magához invitálja tekintetem útját. – Remeg a kezed – bök fejével önálló életre ébredt öklöm irányába, mit érzékelve, azonnal combomra szorítok, s félre sütöm szemeimet. Megfulladok…

- Te… - oson résnyire tárt ajkaimon át. – Mit érzel rólam? - bámulom el az éjjeli, nyirkos fényeket, tenyeremen megtámasztva állam.

- Nem hiszem, egy ez nyelvtanilag helyes kérdés – gondolkodik el egy pillantást véve a pirossá váló lámpákról, mintha teljesen természetesen érné sejtelmes kérdésem.

- Felejtsd el – folytatom, bár tudom már jó ideje nem vagyok ura torkomból kiáramló, számban megformált szavaimnak. - Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.

- A kérdés inkább az, hogy te mit gondolsz saját magadról – vágja hozzám szűk másodpercekkel később a valóságot. Rá nézek, s ő viszonozza elbambult figyelmem, mire talán észre sem vesszük, tétova percek szállnak tova egymás lelkének fürkészésével. Süllyedek..., egyre csak elmerülök, önző, kapzsi vágyaim horgonyához kötve. 

- Megérkeztünk – szól ránk egy zsémbes, kellemetlen hang a sofőrülésről. Mélyet sóhajtva kapaszkodok meg a kilincsen, majd kitárva a taxi nyikorgó, régies ajtaját lassú, váró léptekkel indulok el a mellém tornyosuló épület mentén, árván pihenő autóm irányába. Még szerencse, hogy Hyerin-nek nem jutott eszébe, hogy kockára téve a kocsi épségét, azzal eredjen a mentő nyomába.

- Majdnem elindultam a te autóddal - ér utol az emlegetett, mire egy szúró, cinizmusban elázott kacajt eresztek el éppen csak oly erővel, hogy kizárólag én halljam.

- Az még hiányzott volna – zsörtölődöm, farzsebembe rejtett kocsi kulcsom után nyúlva, félig őt, félig a közeledő autómat lesve.

- Értem – torpan meg, a járda közepén, egy halvány fényt adó köztéri lámpa alatt. – Sajnálom – halkul el, szemeit megmerevedett lábaira szegezve. – Azt hiszem, félre értettelek – keveredik egy bárgyú mosoly arcára, ahogy újfent rám pillantva, végül eltorzulva fordít lassan hátat.

- Ezt, hogy érted? - ráncolom össze homlokom, mintha mit sem gyanítanék. Túl közel engedtem, s ő túl közel került..., túlontúl közel. Hiba volt? Miért érzem tévedésnek azt, amiről egész szívemmel, megkopott lelkemmel tudom, hogy igaz...?

- Vigyázz hazafele Taehyung – emeli intésre kezét, s folytatva útját a belváros irányába, alakja apránként az éjjeli árnyékok örökös homályába vész. Kívülről a teljes szenvtelen közöny rí le minden mozdulatomról, belül mégis fojtogat a megbántott lány valója. 

Vajon az ember meddig képes kezelni a bensőjében dúló, lelkét mardosó, végletekig erőt szipolyozó érzelmeket, hogy lehetséges, hogy már nem tudom elnyomni, önuralmat statuálni, mely akkoriban egészen egyszerűen létem jellemezte? Talán sosem tudtam, hisz minden, ami én voltam, a kietlen sivársággal volt egyenértékű, sem többel, sem kevesebbel…