A hívás - 37. Amikor először láttalak

37. fejezet

Két embert sok minden összeköthet, de legkevésbé az ésszerűség. Inkább a vonzalom, a szeretet, az összetartozás érzése. Néha a közös rögeszme, olykor az érdekszövetség. Érzések, vágyak, indulatok, aggodalmak - például, hogy félsz egyedül. /Müller Péter/

-Hyerin-

Az utóbbi időben hatalmasodott el rajtam…, gondoltam, s szentül akartam hinni, hogy valóban csupán az elmúlt hetekben ereszkedett rám, ölelt körül ez a céltalanul bolyongó, gazdátlan érzés. Haragudtam magamra, a szédült nőre, aki bennem él; rá, a titokzatos, kiismerhetetlen férfira, és majdhogynem az egész kicseszett világra, mely minden igyekezetem ellenére, folyton folyvást keresztezte, s fonja ebben az elhalkult pillanatban is egymásba utunkat. Nem találom, mintha nem lenne kezdete ennek a megbabonázott ködképnek, s a legfélelmetesebb, miként végét sem érzékelem, csak húz, vonszol magával időtlen végtelenségeken át zord karmaiba. Felsejlik, már-már a sértetlen váratlanságból törnek elő olyan emlékképek, melyekről sosem gondoltam volna, hogy pusztán egy karnyújtásnyira pihennek elmémben:

- Ezzel a viselkedéssel csak rontasz a helyzeteden - fordult hátra hozzám az anyósülésen ülő, kedvesebb arcú rendőr. Ő sem lehetett sokkal idősebb nálam, emellett még igaza is volt.

- Sajnálom – sütöttem le szemeimet, ám hiába bűnbánó arckifejezésem, legbelül fortyogtam a dühtől.

- Nekünk ugyan ne sajnálkozz - konstatálta a sofőrülésről Kim Taehyung. - Majd az Örsön magyarázkodj, vagy vigyünk inkább egy elmegyógyintézetbe?

- Tessék? - kerekedtek el szemeim. - Nem hiszem, hogy van jogod ilyen hangon beszélni velem. Nem tudsz semmit!

- Megint ez a tegezés... Sokkal idősebb vagyok nálad, hol marad a tisztelet?

- Tae, maradj már - morogta a jobb oldalon ülő srác, mire az említett magába fojtva további epés megjegyzéseit, a rendőrséghez érve, lassított az autón. Ötletem sem volt, mégis mi okból beszélt így hozzám, mintha legalább tíz éves ismeretségünk lenne, és nem a kellemes fajtából...

- Hoseok hozd fel - szólt társának, amint a vezető ülésből kipattanva, az épület felé kezdett gyalogolni, mintha a puszta léttől is feljebb valóbb lett volna. Mérges voltam…

- Gyere – nyitotta ki ajtómat Hoseok, s kisegítve a járműből, megszabadított szoros a bilincseimtől. Fájdalmasan dörzsölve csuklómat, szúrós pillantásokat vetve a mellettem sétáló alakra, hagytam, hogy betessékeljen az Örsre. Mint egy makacs, hisztis kisiskolás, úgy festettem arcomra a legdurcásabb ábrázatomat, ahogy kelletlenül vonszoltam egyik lábamat a másik után, egyenesen a második emelet egy közeli irodájába.

- Remek - sziszegtem orrom alatt mogorván, meglátva az íróasztal túloldalán ücsörgő, papírokat pakolászó Taehyung-ot. Akkor már meggyőződésem volt: ízetlen tréfát űznek velem.

- Az okmányaidat kérném - kezdett pötyögni a számítógép klaviatúráján, egy futó pillantást vetve az asztal mellett helyet foglaló mivoltomról. Vonakodva szedtem össze a kártyákat, s kényszeredetten toltam elé őket, melyre csak egy szájhúzással válaszolt. - Közben kezd el kérlek, miért fenyegetőztél és rendeztél jelenetet a kávézóban?

- Muszáj ezt?

- Muszáj - folytatta adataim begépelését. - Minden bejelentésről aktát kell csinálnunk, ez a szabály.

- Szabály - dünnyögtem nyakamat kitornáztatva. - Látnok vagyok, és láttam, hogy azt a szőke lányt ma este megfogják ölni. Figyelmeztetni akartam.

- Hogy mi? - kapta rám szemeit a fiú. - Nem lenne gyorsabb elmondani az igazat, és mehetnénk mindketten...? - emelte fel bosszúsan szemöldökét Taehyung.

- A pasim megcsalt vele, ezért rendeztem jelenetet - feleltem szinte vállat vonva. - Túlzásba vittem, nem fordul elő többet – hadartam hihető köntösbe tekert, légből kapott zagyvaságom.

- Ha szerencséd van  nem kapsz figyelmeztetést, de ez majd a sérelmezett fél vallomásán fog múlni - magyarázta, amint maga mögé nyúlt a nyomtatóból éppen távozó papírért. - Írd alá, aztán mehetsz.

- A soha viszont nem látásra - ironizáltam egy cinikus mosollyal, s aláfirkantva a lapot, hercegnőket megszégyenítő kecsességgel távoztam a teremből, alaposan szemügyre véve minden netalántán rám tévedő tekintetet.

Akkoriban még nem sejtettem, álmomban sem járt el azon eszem, hogy így vagy úgy, de az engem előállító, közönyös udvariatlansággal prédikáló férfi fogja egyszer megvezetett elmém rejtett zugait, erőszakosan uralma alá vonni. Sosem szerettem, ha sértegetnek, ha gúnyt űznek belőlem, azt pedig végletekig gyűlöltem, ha valótlanul megvádolva, tévesen megbélyegeznek…:

- Hé! – rivallt rám egy ismerős mély tónusú hang, ahogy egy magas hajó árnyékából kiléptem, ám hiába kaptam az irányba szemeimet, már csak instabil testem érzete rémisztett halálra. – Nézz már az orrod elé! – folytatatta, s éreztem, ha akkor ott nem fogott volna meg derekamat átkarolva, az egymásnak ütközéstől, már rég az egyik csónak, és a stég közötti mély vízben süllyedtem volna. Elhűlt tekintettel, reszketve sóvárogtam levegő után – szinte még most is érzem -, mire engedve a fiú iránymutatásának, beljebb léptem, elmerevedett pillantásomat felemelve az előttem álló, értetlenkedő Taehyung-ra. – Minden rendben?

- M- Megijedtem - hebegtem halkan.

- Ennyire? 

- F- Félek a mély víztől – távolodtam el tőle, amint hajamat fülem mögé gyűrve, torkom megköszörültem.

- Akkor elég vacak helyre jöttél pasizni - vágta hozzám epés megjegyzését, alig magamhoz térve rémületemből.

- Befejeznéd? – rivalltam rá ingerülten. – Követsz engem, vagy mi? – méltatlankodtam.

- Történetesen a parti őrségnek nyomozok – vonta fel lekicsinylően egyik szemöldökét. – Többek között a magad fajtákra sem árt figyelni, ki tudja, miben sántikálsz. Ismét... - húzta száját egy fintorra közelebb hajolva hozzám, majd íriszeit mélyen tekintetembe vájva, könnyed mozdulattal fordult sarkon. Nem tértem magamhoz, feltehetően momentán is feltenném a kérdést, hogy ezt behallucináltam, vagy valóban megtörtént?

- Faragatlan bunkó! - kiabáltam fennhangon államat fénysebesen felkaparva a stég pallóiról, és csak remélni tudtam, hogy esetlen, gyermeteg sértésem elérte kapucni takarta füleit... Dühösen bámultam egyre távolodó, magas alakja után, és tudtam…, ekkor már éreztem, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk.

- Megérkeztünk – szól ránk egy rekedtes, rosszalló hang a sofőrülésről, mire arcom reflexszerűen kapom el a megfigyelt, festményszerű alak addig rezzenéstelen vonásairól, ki mélyet sóhajtva, életuntan nyitja ki a taxi elhasznált ajtaját. – Tízezer won* lesz – böki hátra a férfi, még mielőtt kikászálódhatnék a járműből. Tátva felejtett számmal, sietős kutakodásba kezdek, s felmarkolva a maradék lenyúlt pénzt, hányavetin nyomom a sofőr markába.

Korábban ugyan számtalanszor megéltem, hogy Kim Taehyung nem csupán maga a megfejthetetlen rejtély, aki talán sosem enged majd betekintést a sötétség összehányta felszín alá, mégis mikor a semmiből felderengett egy apró, kételyeket eloszlató szikra, oly gyermeteg képzetekbe ringattam magam, hogy balgaságomba nem pusztán szívem, de egész lényem is beleremegett. Nem ereszt…

- Majdnem elindultam a te autóddal – érem utol magas, most az eddigieknél is szélesebb válú alakot, mire egy szúró, cinizmusban elázott meglehetősen halk kacajt ereszt el.

- Az még hiányzott volna – zsörtölődik felém sem pillantva, farzsebébe dugott kocsi kulcsát egyszerű mozdulatokkal kiemelve, lépteivel ádáz hadjáratot indítva a jármű felé.

Ha nem kívánja társaságomat, én miért keresem ennyire rendületlenül közelségét…? Téves utakra sodródtam, és bánt a sós víz…, marja minden porcikám.

Értem – torpanok meg, a járda közepén, egy halvány fényt adó köztéri lámpa alatt. – Sajnálom – halkulok el, lelkemet sanyargató érzéseimtől megmerevedett szemeimet, saját lábaimra szegezve. – Azt hiszem, félre értettelek – keveredik egy bárgyú mosoly vonásaim közé, ahogy utoljára szemrevételezve a motorháztető előtt megálló, hűvösen rám tekintő fiút, végül eltorzulva fordítok lassan hátat. Nem engedhetem, hogy ezt az arcomat elfedő keserű, összezavart felindulást lássa, nem szerezhet tudomást megenyhülésemről… Hol felejtettem a józan eszem?

- Ezt, hogy érted? – szól utánam kissé közönyösen, mintha a válasz, tulajdonképpen egy cseppet sem izgatná. Túl közel engedtem, s ő túl közel került..., túlontúl közel. Hiba lett volna? Miért érzem tévedésnek, egy járhatatlan útnak azt, amiről egész szívemmel, reményfosztott lelkemmel tudom, hogy igaz? Mikor estem csapdába, és lettem egy lehetetlen illúzió rabja…

- Vigyázz hazafele Taehyung – emelem intésre kezem kedvesen, s folytatva eltévelyedett utam a belváros forgatagába, az elhűlő levegő elől menekülve bújtatom fejem puha sálam biztonságot adó melegébe. Nincs itt keresni valóm, soha nem is lesz, s az igazat megvallva…, kissé haragszok erre a mihaszna, megvezethető, olykor szokatlanul hevesen dobogó szervre a mellkasomban.

Nem követ. Nem eredt nyomomba, nem bámulja el megbántott, hisztériában kitörni vágyó, szürkés kabát alá rejtett testem. Hideg van, fázok és minden vágyam kizárólag annyi, hogy végre hazaérjek, ezen a szokatlanul hűvös szél borzolta tavaszi estén…, vagy legalább a hullaház, most egészen melegnek elképzelt falai közé.

- Szia – köszön a röviddel ezelőtt felcsörgetett személy.

- Jimin, csak azért hívtalak, hogy szóljak, valószínűleg késni fogok az esti műszakból – rágom meg szavaimat, kelletlen nyűggel.

- Történt valami? Még a kórházban vagy vele? – érdeklődik némi aggodalom.

- Nem, már elváltak útjaink, csak…

- Mi ez a zaj, az utcán vagy? – szakítja félbe mondandómat.

- Igen. A táskámat a kocsidban felejtettem, mikor felmentünk az irodaházba, aztán amikor Taehyung elrángatott, teljesen kiment a fejemből. Pénzt is tőle csórtam hirtelen taxira…

- Hol vagy, érted küldöm Yoongi-t – taglalja tovább. - Kiment egy baleset helyszínére, szerintem már visszafele tart.

- Most értem az Ehwa egyetem elé – könnyebbül meg hangom.

- Maradj ott, odaküldöm érted azt a félnótást.

- Imádlak Jimin – vigyorodok el, egy út menti biciklitárolónak dőlve. Valamit mormog, ám belenevet, s én nem értem, így tovább mosolyogva csendes magányomban, az elsuhanó autókra tapasztom szemeimet. Zimankós, szmogos levegő kerítette hatalmába a nyári évszaktól mindössze egy kőhajításnyira leledző Szöult, és bár a vékony szövetkabátom némelyest elviselhetőbbé teszi az eső után itt rekedt hideget, mégis egyre csak melegre vágyok. Testem, lelkem, szívem…, mindenem pusztán a forróság érzetével megtöltött boldogságért sóvárok, s ezt nem az idő teszi, és nem is  libabőr, mely átfut bőrömön…

A halottas ház egyik sötétkék furgongát, bőrére eresztett percekkel később már messziről kiszúrom a forgalom fényeiben, és, ha szemem nem csal, a szőke kolléga is kisvártatva érzékeli jelenlétem, amint egyenesen mellém csorog járművével.

- Yoongi – villantom rá vidáman fogaimat, a kisbusz tolóajtaját áthűlt kezeimmel szélesre tárva. – Te vagy az én megmentőm, nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem jössz értem – darálom tovább nyájas szavaim. – Hű, de jó meleg van idebent, rettenetesen utálok fázni – ecsetelem a mellettem bárgyún mosolygó egyénnek. – Nem is értem, az év e szakaszán, miért van ilyen hűvös – dörzsölöm meg kabátomból kibújtatott karjaimat. - Hátradobom a kabátomat, ha nem..., jóságos ég, egy gyerek! – rivallom, amint derekamat kicsavarva egy ismeretlen, óvodás korú, gyerekülésben ücsörgő, csendes lánykát pillantok meg. Elment volna az eszem, és a hidegtől már képzelgek?

- Hm? – les rám a szőke sofőr.

- Egy gyerek van a hátsó ülésen! – csattanok fel újra, a fiúba fúrva értetlen tekintetemet, miután sokadszorra is tudatosul bennem: józan vagyok, és tisztán látok.

- Seunghee, ő itt Hyerin, a munkatársam – emeli tekintetét a visszapillantón keresztül a mögöttünk ülő gyermekre. - Hyerin ő itt a kislányom Seunghee – tálalja, s a döbbenettől, már nem is szemeim téves működésére, inkább hallásom teljes meghibásodására kezdek gyanakodni.

- Kislányod? – hitetlenkedem. - Sosem mondtad, hogy van gyereked - ráncolom össze homlokom.

- Ha jól emlékszek, nem kérdezted – somolyogja, miközben óvatosan hátrafordulva, félőn tanulmányozom át a pufók arcú, négy év körüli kisgyereket.

- Szia – szelídül meg hangom, mire némi fényt csempészve borús estémbe, apró kezét felém emelve, integetni kezd. – Te Yoongi – morfondírozok el visszahelyezkedve ülésembe.

- Hm?

- Tulajdonképpen miért is van veled a hullaszállítás alatt?

- A feleségem nem érezte jól magát, megkért, hogy én menjek el érte az oviba – magyarázza. – Én pedig már úton voltam a helyszínre.

- Értem, szóval gyerek, feleség - bólogatok teátrális merevséggel, mire elneveti magát, s fejével egy mellénk érő társasház irányába bök. Új építésű, magasra tornyosuló épületek között egy karcsúbb, tömzsibb, régiesebb emeletes ház álldogál, melynek bejáratából, látványunkra egy rövid hajú, vékony nő siet le. Érdeklődve figyelem fáradt, mégis örömteli arcát, amint kislányát veszi karjába, s a szőke fiútól lop egy kósza csókot. Nyugodt, békés mosolyra görbül szám széle, ahogy fejemet a párás, hideg üvegnek hajtom, szemeimet mégis mintha ezer tű szúrná, úgy fojtom el meghatódott érzelmeim tömkelegét. Mindig is érzelgős voltam, Jungkook a mai napig képes gúnyt űz belőlem, s előszeretettel emlegeti fel minden egyes indokolatlannak elkeresztelt sírásomat, melyet pusztán egy kóbor kutya képes volt előidézni ingatag mivoltomból. Talán sosem feltételeztem ezt Yoongi-ról, valahogy ő és ez a szokatlanul boldog idill, mintha még a szótárban is elérhetetlen távolságokon pihennének egymástól. Búcsúzkodnak, a nő nekem integet, s csupán remélni tudom, hogy kései felocsúdásom szüleménye, egy idétlen integetés, még elérte befelé masírozó tekintetét.

- Nem hiszem el – mászik be mellém a szőke, a hűvös kinti széltől kissé csapzott fiú. – Jimin most írt, hogy valami fószernek kampec Jongno kerület északi részén. Nem is a mi fennhatóságunk, miért nekem kell elhoznom? – zsémbelődik, amint tekintete reakciómra várva, rajtam telepedik meg. – Komolyan mondom neked, úgy hullnak mostanában az emberek, mint a legyek – fordítja el házsártosan kulcsát az önindítóban.

- Jó öreg Yoongi, már kezdtem azt hinni elvesztél az apaság mezein – kuncogom.

- Te meg miről beszélsz – kacag fel. - Várj, nem is meséltem! – csap a kormányra. – Ez a csávó, aki hátul döglik. Érted..., döglik! - röhögi, saját száraz viccén derülve. -  Ha láttál, már durva balesetet, szorozd meg kettővel. A csávónak a beleit úgy kellett vissza…

- Jézusom, hagyd abba! – rikkantok rá rögvest. 

- Jól van, tudom, inkább megnéznéd – kacsint rám, holott tudja: a belső szervek helyére pakolása, egyelőre még nekem is sok, annak ellenére, hogy jócskán megedződtem az utóbbi időben. – De előbb azon törd a buksid, merre a legrövidebb. Még a végén itt marad a lelke a sok kocsikázástól, vagy feléled itt nekünk…

- Feléled? – nyelem félre levegőmet, a fiúnak támasztva elkerekedett íriszeimet.

- Már, hogy éledne, csak vicceltem – orrol meg, melyet heves bólogatással egészítek ki, s magamban hangosan felnevetve, kellemes nyugalommal fúrom hátam a felmelegedett ülés támlájába. Hát persze, csak viccelt... 

Yoongi feltekeri a rádiót, szemeimet lehunyom, majd elúszva a felzendülő szerelmes ballada lágy dallamában, igyekezve elmémet kiüríteni, hőn áhított harmóniába szenderülök. Hogy mi lesz velem; velünk holnap, vagy azután? Egykor még érdekelt, ahogy a múlt kockáira építkezve tűnődtem a jövőn, ám be kell, hogy lássam: csak a most létezik, ez az egyetlen valóságunk, ebben kell meglelnünk az erőnket, ezt kell túlélnünk, itt kell megvívnunk csatáinkat, s végül meglelnünk éltető boldogságunkat.

*won – koreai pénznem, tíz ezer won átszámítva nagyjából 2500 forint.