A hívás - 38. Egy gyilkos nyomában

38. fejezet

A harcos (...) elfogadja, hogy ellenségei azért vannak, hogy próbára tegyék bátorságát, kitartását és ítélőképességét. Ők sarkallják arra, hogy harcoljon az álmaiért. /Paulo Coelho/

A nap már felsejleni látszik a kora reggeli égen, ám arcomat annak halovány fényétől, kábán fordítom párnám ölelésébe. Könyörtelen csillogással ácsingózik tovább ablakom üvegén át, s átkozva a percet, mikor a függönyöket elhúzva hagytam, morcosan ráncolom össze homlokom, minden szobám falain beszűrődő zajra. Először a külvilág, urbanizált ricsajára gyanakodtam, ám fülemet élesebbé hegyezve, megerősödik a tény, mely szerint a hangok csakugyan a konyha felől jönnek. Choi Yujin-t az ágy feltehetően szokásához híven, már hajnalok hajnalán kidobta. Elhiszem, hogy minden erejével azon van, hogy az esti műszakom után hagyjon pihenni, és ne járjon minden lépése lármával, ám nem tagadhatja meg önmagát, hiába is próbálkozik. Képtelen vagyok visszaaludni, kis híján saját magam erőszakolom, zaklatom, de mindhiába…, a nap már nyílegyenesen ágyamra tűz, s gondolataim is örvényszerűen készek az új reggel elébe állni. Nyakamra simítok karmazsin vörös ágynemű borította ágyam szélére evickélve, mire nyúzottan állapítom meg: ismét elaludtam fájó tagom.

- Yujin? – csoszogok végig a kopottas parkettán egészen a zsizsegő morajok körbejárta konyháig. – Yujin – folytatom barátnőm szólongatását a helység hűvös metlakijához érve.

- Jó reggelt – dob felém egy sanda üdvözlést a lány, lassan felém pillantva a kávéfőző gép élces hangjának gomolyfelhőjéből. – Felébresztettelek? – kérdi, mire egy látványos ásítást eresztek el.

- Más hangdimenziókban élsz, rá se ránts – dörmögöm a pultoz helyezkedve, hogy onnan szemlélhessem a lány szerelői tevékenységét.

- Komolyan mondom, most fogom kivágni az ablakon – zsörtölődik, ám a szerkezet csak nem engedelmeskedik, s már hangját sem hallatja, egyszerűen csak áll és vár, hiába az őt ütlegelő egyén dühe. – Jungkook meg hol a fenében késik? – csap mérgesen a kávéfőzőre, majd csuklóját kezdi vakarni.

- Az öcsémtől vársz segítséget? – grimaszolom, köntösöm zsebéből kiemelt mobilomat böngészve.

- Taehyung nem ért rá – magyarázza, szeme sarkából érdektelenül magam elé bámuló mivoltomat méregetve, amint visszafojtva minden gyanút keltő vonást arcomon, némán tovább babrálom telefonom.

Hisz, mit is olvashatna ki belőlem, talán azt a zavaros vízesést, melyen az értetlen kételyeim hömpölyögnek le, s egyre csak Kim Taehyung irányába sodródnak? Tulajdonképpen inkább zúdulnak, hatalmas robajjal a mélységbe csobbanva, mintsem hömpölyögnek…

- Na, hadd lássam – csörtet be az ajtón kisöcsém, válltáskáját flegmán a konyha küszöbére hajítva.

- Érezd otthon magad – orrolom meg az érkezőt szemöldökeimet felvonva.

- Korán reggel van, és te máris otrombáskodsz egyetlen testvéreddel? – sétál közelebb, hangjában megannyi iróniával.

- Remélem, túléled faragatlanságom - dünnyögöm felelet gyanánt, ahogy titkon összemosolygunk.

- Bekapcsoltam, elkezdett sercegni – kezdi taglalni a történteket Yujin a fúnak. – Most meg már nem reagál semmire.

- Megnézem, mit tehetek – konstatálja elszánt udvariassággal Jungkook.

- Mi van veled, vakarózol, mintha bolhás lennél – sandítok a mosogatógéphez somfordáló hosszú, fekete hajúra.

- Úgy is érzem magam – sóhajt, s lábait a konyhán kívülre irányítja. – Két napja, minden reggel viszketek.

- Valami allergia? Nézesd meg – javaslom nyomába ballagva.

- Az lesz. Mész ma valahova?

- Délután a hullaházba – bólintok, félúton elhagyva Yujint.

- Én meg azt hiszem, vehetek új kávéfőzőt – sopánkodik a fürdő küszöbéről. 

- Igyál instantot – vigyorodok el.

- Na, azért tudd, mit beszélsz – csukja nevetve magára az ajtót, s mintha valamit a vakarózásról kiabálna, szitkozódni kezd, míg az én utam szobám falai közt ér célt.

Tündöklő napsütés vakít el, ahogy széttárt függönyeim mellé állok, hogy onnan vizsgálhassam át az ébredő város zűrös forgatagát. A nyár itt ül az ablakpárkányon, efelől már semmi kétségem sincs. Az pedig, hogy a párás meleg milyen kihívások elé állít majd..., talán jobb nem is mélázni rajta, hisz megfogadtam: csak a most van, ez a perc.

Már nem tartom számon pontosan mennyi, egy ideig számláltam, azonban hamar feladtam…, már nem követem nyomon mióta nem kérte a segítségem egy lélek sem. Átfutott, most is felötlik…, vajon milyen lenne, ha egyszerűen csak elillanna mindaz, ami az utóbbi időben fenekestől felforgatta, és adott új értelmet az életemnek? Én is a semmivé válnék, elvesznék a hétköznapok szürkeségében?

Sosem ápoltam jó viszonyt a melegedő időjárással. Szinte még ki sem tettem lábam a délutáni napsütés tébláboló fényeibe, máris egy fa árnyékba kapkodom ösztönszerűen lábaimat, mintha csak a világosság égetné meg bőröm, ahányszor eléri csupasz karjaimat.

Nagyszüleim pékség nincs messze, most mégis egy furakodó, lelkiismeretnek csúfolt érzéstől egészen nehézkesek lépteim, amint egymás után hagyom magam mögött lábnyomaim a hirtelen jött forróságtól izzadó urbanizációban.  

- Zárva – nyögöm értetlenül egy pár emeletes épület, apró üzlethelyiségéhez érve. Homlokomat ráncolva kezdek körbeforogni, s végül az üvegnek hajolva, meglepett aggodalommal pásztázom át a kihalt, üres pultokat. Itt meg mi a fene történt? Nyugtalanító félelemmel tárcsázom nagyanyámat, aki hosszas búgást követően, kedvesen leheli szavát a készülékbe.

- Hyerin, kicsim.

- Miért van zárva a pékség, hol vagytok, minden rendben? – hadarom egymás után zaklatott mondandómat.

- Ó drágám, pár napja végleg megszűnt a bolt – csügged le hangja. - Nem akartalak ezzel zavarni, tudom, hogy elfoglalt vagy mostanában.

- Hol vagytok, otthon?

- Az ügyvédi irodába tartunk nagyapáddal.

- Pénzre van szükségetek? Miért nem szóltatok – vagdalkozok hevesen tovább.

- Ez nem ilyen egyszerű, de ne aggódj miattunk egy percig se – enyhül meg nagymama.

- Mi történt – nyúlok egy mélyről feláramló levegőért.

- Egy cég kivásárolta az egész épületet, nem volt maradásunk.

- Ez azt jelenti, hogy… - hebegem.

- Visszaköltözünk Pohangba – feleli kedves nyugalommal. – A házba.

- Nem térek magamhoz – fogom meg fejem, s szédületem egészen egy járda menti padig visz.

- Talán ennek így kellett lennie, a férfi nagyon befolyásosnak bizonyult, egyik napról a másikra kaptuk a hírt.

- Milyen férfi, milyen cég? - kérdezősködök tovább lankadatlanul.

- Egy magáncég a Jamwo úton, a számát könnyű volt megjegyezni, hisz a születésnapod dátuma, huszonegy – vázolja higgadt türelemmel. - Valamiféle komplexum fog épülni, de ne foglalkozz ezzel, nincs semmi gond.

- Mikor jöttök vissza – sóhajtom immáron sokadszorra, lábaimat gondosan a pad alá húzva.

- Csak egy aláírás az egész, gyertek át vacsorára az öcséddel – javasolja jámbor melegszívűséggel. Bólintok szavaimat elnyelve, majd hümmögök valami beleegyezőt, s táskám mélyére nyomom elsötétült telefonomat. Nincs ez így jól, közel sincs rendjén semmi sem. Pohang…, ahol anya született, ahol mindig is éltek, és, ami mindig a lányuk halálára fogja emlékeztetni őket. Ide jöttek, hogy vigyázzanak ránk, hogy megnyissák minden megtakarított pénzükből a pékséget, hogy talpra álljanak…, hogy újrakezdhessenek. Bánt az egész tény eszméje, hosszasan emészt, ám kisöcsém, a váratlanságból felötlő gondolata, amint kudarcot vall, mint kávéfőző szerelő, halvány, egészen láthatatlan mosolyt csal arcomra. Írnom kellene neki, nem mintha nem feledkezne meg róla...

Úgy érzem, minél tovább töprengek a nehézségek okozta problémákon, annál megoldhatatlanabbá válnak kócos fejemben. És miért kellene megoldanom mindent, egyáltalán miért kellene egyedül tennem? Hisz lehet, magam is része vagyok a bonyodalomnak, s senki sem kérte, hogy segítsek.

A nyár beköszöntével a tömegközlekedés csakolyan elviselhetetlen tortúra lett, mint maga a rendkívülien megugrott hőmérséklet. Mindenki rohan, a tömeg áramlik, csődül a metró kijáratai felé, az ajtó az arcomba lendül, s tódul a nép a késődélutáni árral, egyre csak patakzik, mint a fel-fel csillanó izzadságcseppek néhány homlokon. Egy vagyok közülük, és mégsem…

Megnyugtat a hullaház régies hajléka, a hűvös falak üdvözlő fogadtatása. Emlékszek, tisztán előttem van a kép, az érzés a végtagjaimban, a bizonytalan gondolatok az elmémben, mikor először tettem be a lábam ide. Nem volt túl régen..., a tavasz már karját nyújtotta, s a tél is elengedni látta súlyos kötelékéből az újjászületés évszakát.

- Gonam Hullaház? – sétáltam a potenciális helyszín épülete elé, és hiába forgolódtam, hol a papíromra, hol az épületre pillantva, csak nem akart megváltozni a felirat. A helyszín stimmelt, a cetlin szereplő név pedig ott dolgozott a portás szavaiból ítélve. Nem hittem a szememnek, sem a fülemnek, hitetlenkedtem fesztelen, s végül, elnyújtott percekkel később, egy nagy adag sóhajjal a zsebemben, számlálva a lépcsők fokait, az emeletre engedtem vinni magam lábaim által.

- Elnézést – kopogtattam be egy iroda feliratú üvegajtón. - A portán azt mondták…

- Miben segíthetek? – vágott rögtön mondandómba az íróasztala mögött ülő, furcsa hajú férfi. A helyzet csak nem akart enyhülni, egyre kényelmetlenebbül, mi több, hulla hülyén éreztem magam ott akkor, jövendő főnököm egyhangú íriszeibe bámulva. Az akaratlanul is feltörő szóvicceket már meg sem említve…

- Dr. Park Jimin-t keresem – köszörültem meg zavartan torkom.

- Én vagyok, milyen ügyben? 

- Dr. Kim Heechul küldött, hogy…

- Voltál már hullaházban? – szólt mondatom közbe ismét, mire halványan megráncoltam szemöldökömet.

- Még soha.

- És gondolom, itt akarsz dolgozni. Biztos vagy ebben? – meredt rám kissé ijesztően az egészen bordóra festett hajú fiú. – Mert őszintén szólva, a legtöbb ilyen csinos lány, aki idejön… Nos, már hulla – nevette el magát döbbenetemre, s ez a röhögés sokkal inkább furcsálló grimaszt mázolt az arcomra, mintsem jóérzésű mosolyt. Rögvest a menekülési útvonalak kezdtek körvonalazódni agyamban, ám mindez végül egy hatalmas nyelésbe torkollott.

- Szeretnék bejutni az orvosi egyetemre, és… - sóhajtottam egy kellemetlen szájhúzással.

- Kellene egy ajánlás, referencia, na meg pénz – állt fel székéből, és kielőzve engem, megindult a folyosóra. – Kövess!

Bosszantónak találtam a viselkedését, idegesített, hogy képtelen voltam eldönteni, hogy egy fiatal patológus zsenit követtem ösztönösen, vagy egy elmebeteg őrültet. Vagy esetleg ez így egyben adja ki Dr. Park Jimin-t? Rémisztő volt a hely, a falak, az az ember előttem, de a tény még félelmetesebbé vált, miszerint jobb lesz megszoknom a légkört, ugyanis pontosan azon a szent helyen alapozhatom meg később a karrieremet. Mit kerestem egy hullaházban a belváros közepén? Hiszen életeket akartam menteni…

- Először egy törvényszéki orvos veszi kézbe a holttestet, ezután előkészítik tárolásra – magyarázta egy fémasztalokkal körülrakott termet átszelve, s kezeimet magam köré fonva, lassan lépkedtem az alak után. Nem kellett volna az afféle dolgoktól tartanom, de elég méretes megnyugvással töltött el, hogy az a nő tőlünk nem messze, még nem látott hozzá annak a férfi hullájának a feltárásához. 

- Ezek itt a hűtők – vezetett be egy, a korábbinál is frusztrálóbb helységbe, ahol jéghideg fémdobozok sorakoztak, a villódzó neonfényben. – Itt tároljuk azokat, akik nem természetes halált haltak, és még boncolásra várnak.

- Nem természetes halált haltak? – álltam meg egy emeletnyi tároló előtt, amint lassan tanulmányozni kezdtem azokat.

- Ha a legkisebb nyoma is van, hogy a halál nem természetes volt, akkor ide kerülnek.

- Vagyis minden hűtőben…

- Van egy holttest – fejezte be ismét gondolatmenetemet a kezeit hátraszorítva felém sétáló fiú, s ácsorgó alakom mellett, egy oszlopnak dőlt. – A legtöbbnek közülük még nem kellett volna meghalnia – futtatta ő is végig szemeit az egyhangú, némi félelmet keltő tárolókon. – Nyiss ki egyet – szólított fel.

- Huh? – pillantottam menten Dr. Park-ra, ám tekintetéből egyértelműen kiszűrhető volt, hogy véletlenül sem viccel. Vonakodva, meg-meg szakítva mozdulataimat nyúltam az egyik kallantyúhoz, s óvatosan kitárva a sötétséget rejtő hűtőt, a benne fekvő halott látványát érzékelve, azonnal visszacsaptam az ajtót.

- Ma este kellene kezdened – közölte nemes egyszerűséggel, majd ellökve magát a támaszt nyújtó oszloptól, egy félmosollyal indult vissza az irodák irányába, engem faképnél hagyva a halott emberi lények szegélyezte, jéghideg csempék között.

Sosem hittem volna, hogy egy ilyen helyhez bármiféle közöm lehet a jövőben, sosem gondoltam ilyen eshetőségre, most mégis…, a biztonság érzete ölel át valahányszor e falak közé tévedek. Bólintok a portásnak, ki pusztán egy pillanat erejéig emeli rám életunt tekintetét, pontosan úgy, ahogy mindig is tette.

- Jó reggelt! – szólalok fel már a folyosón terjedelmes hangerővel, ám az első boncteremből egy pusztán látásból ismert köpenyes alak sétál ki, így mosolyom menten arcomra fagy. Most minden bizonnyal teljesen hibbantnak gondol... – Jó reggelt! – ismétlem újult erővel immáron az éppen mögém érkező, vaságyat toló szőke munkatársamnak, ám szemrevételezve a fehér lepellel letakart holttest formáit, vigyorom újfent vonásaimba vész.

- Neked is jó reggelt szívem – viszonozza kedvesen köszöntésem, amint odébbálló alakom mellől, egy szemközti boncterembe löki az asztalt. – Gyere – szól vissza futólag.

Hiszen délután öt óra, és fapofával, csípőből visszaköszön, hogy jó reggelt? Tudhattam volna, hogy ez a gyenge poén édes kevés, vagy éppen túl sok Min Yoongi-nak.

- Szia Hyerin – sétál a tűző lámpa fénye alá tolt hullához Jimin, tollát kötelességtudóan a kezében tartott, kitöltésre váró boncolási jegyzőkönyv fölé tartva. – Kipihented magad? – utal vissza az elnyúzott tegnap esti ügyeletre.

- Fogjuk rá – legyintek közelebb caflatva. - Ki ő? – érdeklődök, mire Yoongi rögvest lerántja a leplet a fiatal áldozat, szinte még meleg testéről.

- Kim Dahyun, tizennyolc éves – kezdi mormolni az áldozatot méregetve a szőke. – A rakparton dobták ki a testét úgy fél órája. Több halálos késszúrást ejtettek a mellkasán – taglalja, s széttárja a véres, egykor talán fehér inget. Elborzaszt a látvány…

- Egy órája lehet halott – konstatálja Jimin a lány szemeit vizsgálva.

- Szinte még gyerek – dörmögöm bágyadtan zacskót tartva Yoonginak, ki a fiatal áldozat nyakláncát engedi óvatosan a műanyagba.

- A nyomozók mindjárt itt vannak – sóhajt Jimin megkerülve az asztalt. – Komolyabb az ügy, mint gondolnánk.

- Ezt, hogy érted? – kapom a fiúkra tekintetem.

- Ő a harmadik a héten, akit ugyanezzel a módszerrel öltek meg – feleli.

- Úgy látszik, egy igencsak aktív sorozatgyilkos ólálkodik Szöul utcáin – távolodik el Yoongi a kredencek irányába. – Vigyázz hazafele, nehogy tudod…, itt végezd – kuncogja, makulátlanra tisztított eszközeit sorban egy tálcára pakolászva.

- Legszívesebben lenyomnám a torkodon ezeket a sziporkázó megjegyzéseket – grimaszolom, mire jóízű mosolygásba kezd. – A hideg ráz ki, rémes még belegondolni is, hogy ilyen megtörténhet. Ki és miért tehette?

- Ez az, amit mi is szeretnénk kideríteni – érkezik a boncterem kijárata felől egy ismeretlen hang. - So Jisub nyomozó vagyok a rendőrségtől – iramlik meg felénk a férfi, nyomában egy minden szavamat belém rekesztő illetővel, s, mire az események tudatosulni tudnának bennem, már kezet is ráznak főnökömmel. Jimin rám les, egyenesen döbbent pillantásomba fúrva értetlen kérdését, mely minden bizonnyal pontosan egyezik az elmémet keresztül hasító szalagcímmel: Ő meg a büdös francot keres itt? – A társam, Kim Taehyung – mutat a rajtunk meglehetősen keresztülnéző fiúra So Jisub nyomozó. – Mi felelünk az ügyért.

- Nos, egyeztettem a Hanyang halottasházba szállított másik két áldozat patológusával, és első ránézésre ugyanaz a tettes – vezeti a férfit közelebb a boncasztalhoz Jimin, higgadt nyugalommal, míg én pillantásommal szinte fojtogatom a hátrább megálló, kifejezéstelenül nézelődő, túl jól ismert fiút.

- Második ránézésre is – hajol a lány megcsupaszított, vágások torzította teste fölé Yoongi. – Egy huszonnyolc centis pengeélű, fedelező kés ejtette vágások.

- Kérlek – ékel utat egy vékony nesz oldalamról. – Mi? – kapom arcom munkatársaim felé.

- Fedelező kés – ismétli meg Yoongi tovább tanulmányozva a testet.

- Kérlek, segíts rajtam! – nyesi át elmém a zsivajjá erősödött női hang, mire a szűkülő tér tornácára taszított ingatag testem, utolsó mentsvárként Kim Taehyung kétes tekintetébe kapaszkodik, ám az elenged, s a feneketlen mélységbe zuhanok.