2017. január 2., hétfő

A hívás - 39. A sors harmadik őrzője

39. fejezet


A világ egy veszélyes hely, nem azok miatt, akik gonoszságokat követnek el, hanem azok miatt, akik ezt tétlenül nézik. Albert Einstein




- So Jisub nyomozó vagyok a rendőrségtől – iramlik meg felénk a férfi, nyomában egy minden szavamat belém rekesztő illetővel, s, mire az események tudatosulni tudnának bennem, már kezet is ráznak főnökömmel. Jimin rám les, egyenesen döbbent pillantásomba fúrva értetlen kérdését, mely minden bizonnyal pontosan egyezik az elmémet keresztül hasító szalagcímmel: Ő meg a büdös francot keres itt? – A társam, Kim Taehyung – mutat a rajtunk meglehetősen keresztülnéző fiúra So Jisub nyomozó. – Mi felelünk az ügyért.
- Nos, egyeztettem a Hanyang halottasházba szállított másik két áldozat patológusával, és első ránézésre ugyanaz a tettes – vezeti a férfit közelebb a boncasztalhoz Jimin, higgadt nyugalommal, míg én pillantásommal szinte fojtogatom a hátrább megálló, kifejezéstelenül nézelődő fiút.
- Második ránézésre is – hajol a lány megcsupaszított, vágások torzította teste fölé Yoongi. – Egy huszonnyolc centis pengeélű, fedelező kés.
- Kérlek – ékel utat egy vékony nesz oldalamról. – Mi? – kapom arcom munkatársaim felé.
- Fedelező kés – ismétli meg Yoongi tovább tanulmányozva a testet.
- Kérlek, segíts rajtam! – nyesi át elmém a zsivajjá erősödött hang, s mire a szűkülő tér tornácáról, ingatag testem visszaléphetne, csupán Kim Taehyung rám pillantó, kétes tekintetébe kapaszkodhatnék, ám az elenged, s a mélység magával húz.
Úgy térek magamhoz, mintha csak egy mindent átszelő zúgás kaparná végig agyam legrejtettebb, józan eszemért felelős sarkait. Szívem torkomban dobog, s mintha kegyetlen erőszakkal löknének ki ágyamból, az első kezembe akadó farmerrel karöltve loholok ki szobám falai közül.
- Te jó ég, minden rendben? – hőköl vissza a konyhából felém kémlelő lakótársam. – Mintha szellemet látnál – néz végig hanyagul felöltözött testemen. – Ennyire rosszul festek? - igazgatja meg kócos fürtjeit Yujin.
- El kell mennem – fújom ki résnyire nyitott ajkaimon zihált szavaimat.
- Korai vagy – húzza el száját furcsállóan. – Kávét nem kérsz? Most készültem csinálni egyet.
- Az öcsémmel csak az időt vesztegeted – robogok az előszoba komódjához. – Vidd be az üzletbe, szerintem még érvényes a jótállás.
- Te meg miről beszélsz – rikkant vissza mit sem sejtve a lány.
- Igaz is, még nem szólt neki – mormolom orrom alatt cipőm sebes bekötésével. – Semmi, majd jövök! – erőltetek magamra egy feszült mosolyt, majd kirúgva magam előtt a bejárati ajtót, a másodperc tört része alatt kerülök szembe azzal, amihez sorsom útja, folyton folyvást vezet, hiába minden igyekezetem. Ezúttal azonban roppantul hasznosnak vélem óramű pontosságú megjelenését, s eltökélt szándékomként tűzöm ki megfigyelését, és nonszensz faggatását.
- Jó reggelt – böki felém Kim Taehyung, lezser, mit sem törődöm habitussal, a lépcsőház lakásunk ajtaja előtt elhaladva. Állítom, rám sem emelete tekintetét...
- Pocsék reggel – morgom válasz gyanánt, s szűk farmerom zsebébe hányva kulcscsomómat, a vallatásra korántsem áhítozó egyén után sietek. – Beszélnünk kell – érem utol, ám nemes egyszerűséggel folytatja baktatását a lépcsősoron lefele, hiába minden szólongatásom. – Mióta vagy te holmi nyomozó, aki gyilkosságok ügyében dolgozik? – dobom, mi több, vágom erőnek erejével hátba a fiút időszerű kérdésemmel.
- Mindig is az voltam – dohogja a kapu kilincsért nyúlva.
- Akkor mit kerestél az utcákon, járőrözés címszóval – szajkózom tovább.
- Elég a kérdésekből – sandít hátra, s meglökve a rozoga kaput, a napsütötte utcára lép. – Nincs időm veled és a gyermeteg, idealizált világoddal foglalkozni.
- Gyermeteg? – tolom képébe lankadatlanul, mely már percekkel ezelőtt sem volt ínyére, most meg aztán végképp kilábalni látszik sodrából.
- Süket vagy? – torpan meg a város hömpölygő forgatagába érve éppen csak egy karnyújtásnyira az épület előtt parkoló autók sokaságától.
- Ha nem segítesz, ma meghal még egy lány!
- Hangosabban nem tudsz kiabálni? Még nem hallottak elegen – pördül felém mogorva vehemenciával.
- Áruld el, mit tudsz a korábbi áldozatokról – csattogom tovább, bosszús pillantásokkal sorozva az előttem álló, engem fájdalmas nyűggel szemlélőt.
- Maradj távol tőlem és az egész ügytől – szűkülnek össze mandulavágású, mélybarna szemei.
- Tudod jól, hogy ez nem lehetséges – mosolyodok el elszántan, ami szemlátomást lelkéig hatol, s szinte lefagy a szavak övezte magabiztos gesztustól. Lehunyt szemekkel, némileg meghunyászkodva lobbanékony közeledésem elől ér autója mellé, mely mintha gazdája minden apró titkát őrizve pihenne egy magas platánfa hűvös árnyékában. – Meg fogom menteni a lányt, te pedig nem fogsz megakadályozni ebben.
- Ha így is lesz, rajtad ki fog segíteni? – szól vissza higgadt kicsinyességgel, tekintetéből a legegyszerűbb érzelmeket is megtagadva szemem világa elől. - Nem biztos, hogy ezúttal megmentelek – tesz pontot száraz mondandója végére, s egy megfáradt sóhajjal karöltve kivágja maga előtt a sofőrülés ajtaját. Fortyogok a tehetetlen dühtől, szinte saját nyelvembe vájom tompa fogaim, ám mielőtt vér serkenhetne, valamiféle megtébolyult Isteni sugallat tuszkol be az éppen induló autóba. Megfeszülve préselem magam az ülésbe, amint szaggatott tempóban bekötve biztonsági övem, ellentmondást nem tűrve meredek az útra, egy pillanatra a rám bámuló fiúra, majd újra a forgalomra. Nem szól rám, egészen belegyezően nyúl a sebváltóért, amit marconán megragad, s a gázra lép.
Megszokott, kissé feszült céltudattal, néma merengéssel pásztázza az elé táruló utat, annak minden rezdülésével együtt, engem látszólag teljességgel kizárva figyelméből, noha kétségtelenül érzékeli leplezetlenül őt fürkésző mivoltomat. Egy pillanatra a pirossá váló közlekedési lámpára szalad tekintetem, ám, mintha valamiféle mágneses vonzás invitálná ismét, mi több, erőnek erejével rántaná magához szemeimet, úgy kémlelem át vonásait. Elbűvöl, megbabonáz, és ez ellen már réges rég óta semmit sem tudok tenni…, túl mélyen égette be magát elmém mindig elzárt, érinthetetlen zugába. Leplezem, noha beletörődtem... Bizton állítom, mindig is úgy hittem, hogy sosem ismerhetem meg igazán, hogy a felszín alatt rejtegetett terület, míg világ a világ egy féltve őrzött, fel nem törhető páncél fogságába vész majd, most mégis…, szorongó félelmet áraszt minden mozdulata. Bántja, hogy nézem, és bár ezelőtt kedvére volt gőgös gúnnyal megorrolni ezért, ebben a pillanatban önként fordítom fejem a kora nyári napsütés hintette utcákra. Nagyszüleim jutnak eszembe, az öcsém…, a lány a rakpartról.
- Maradj itt – ejti felém szavait Taehyung, éppen csak kikászálódva a járműből egy szűkös parkolóba érkezve. – Vagy menj el, bánom is én, de… - ecseteli tovább, de gondosan megformált mondandóját egy pillantás erejéig félbe szakítva, bosszúsan vizsgálja át mellé lépő alakom. – Hagyjuk – sóhajtja nyekkletten, azzal maga mögött hagyva autóját, lendületes léptekkel szeli át a rendőrség monumentális épületéhez vezető gyalogátkelőt, nyomában lankadatlanul velem. Magam sem tudom megfogalmazni miért követem, meg mernék esküdni, hogy minden tettével, gondolatával azon van, hogy engem hátráltasson, hogy gondoskodjon arról, hogy az az ártatlan fiatal lány ma este a hullaházban feküdjön, ennek dacára mégis mentsvárként cövekelek le minden előre törtető lábnyomában. Tudni akarom azt, amit ő tud…
Szokatlan fizimiskával megáldott egyenruhás, tébláboló emberek fogadtatásába ütközünk minduntalan, amint újabb és újabb folyosókra tévedünk, miközben Tae tiszteletet parancsoló kisugárzása kollégái felé, felettébb meglep.
- Tae – csörtet mellénk alig a lépcsőfordulókhoz érve, egy elsőre nem túl ismerős hátú fiatalember, ki csak másodpercekkel később vesz szemügyre, engem és a bárgyú, semmit mondó, kissé ijedt arcomat. Jung Hoseok az, efelől semmi kétségem, ámbár haja mintha hosszabb lenne, vagy csupán a beltéri fények ábrázolják új keletűnek komoly megjelenését.
- Megjött a halottkém jelentése? – rezdül fel az előttem trappoló hangja.
- Ő mit keres itt? – horkantja a mellette loholó kollégájának.
- Kérdeztem valamit.
- Igen, alig két perce vittem az irodádba – halkul el megalkuvón Hoseok. Nem vagyok köteles elhinni, hogy ő miatta történt Yujin-nal az, ami…, hogy ez az ember csavarta el a legjobb barátnőm fejét. - A központiak már úton vannak.
- Nyilván tudnak valamit, amit mi nem – nevet fel cinikusan Taehyung. – Szánalmas idióták, hátráltatják csak a nyomozást, ideküldenek egy csapat profilozót vagy mi?
- Magyarázd meg a minisztériumnak – feleli a másik, egy üvegajtónál lelassulva. Szememet hunyorítva olvasom újra és újra a feliratot, ennek ellenére mindannyiszor ugyanaz a név fogad, kinek ideges arcára futtatva pillantásom, megannyi felötlő kérdésemmel kelek birokra. – Figyelj, nem tudom, mi jár a fejedben, de nem mehet a nyomozás rovására, ezt te is tudod.
- Még ma kézre kerítem a tettest – csikorgatja meg fogait Taehyung, s faképnél hagyva barátját, szólni sem merő testem mellől kiragadott alkaromnál fogva ránt magával az ajtó túloldalára. Talán csak most realizálódik bennem, mennyire rossz ötlet volt vele jönnöm, sőt, kezd egy hatalmas, meggondolatlan fejetlenségnek tűnni az egész…
- Miért keltetted mindvégig azt az érzést, hogy egy egyszerű járőr vagy? – andalgok óvatos távolságtartással végig az egyszerű, minimalista helység falai mentén, kotnyeles kérdésemet a fiúnak intézve.
- Volt egy ügyem…, jobbnak gondolták, ha az utcára küldenek fejet szellőztetni – válaszol egyhangúan meglepetésemre. – Mentem volna magamtól is – bontja fel az ablak előtt elhelyezkedő, sötétbarna asztalának dőlve a kapott iratokat. Elmerengve olvassa a sorait, de a közöny, az érdektelen semmi kisvártatva arcára ül, s mintha a szöveg az ég adta világon semmi újjal nem szolgálna számára, egy fiók mélyére dugja azt.
- Nem érzel lelkifurdalást, amikor hagysz meghalni embereket? Ez nem ütközik az eskütételeddel? – fonom karba kezeim egy közeli polcos szekrénynek dőlve. - Vagy, hogy nevezek ezt...
- Tisztázzunk valamit – húzódik lekezelő mosoly szája szegletébe. - Nem az áldozatokat mentem meg, hanem a bűnözőket vadászom le, és fontoskodó kérdésedre válaszolva, az életben minden okkal történik.
- Furcsa észjárásod van – forgatom meg szemeim egy grimasszal. – Miért van olyan érzésem, hogy már pontosan tudod ki áll a gyilkosságok mögött?
- Fogalmazzunk úgy, erős a gyanúm, és bármilyen furcsa, amíg minisztérium kutyái meg nem érkeznek, mi legfeljebb barkóbázhatunk egymást nézve, a mondvacsinált bizonyítékainkkal együtt. Tudod… – lép közelebb, újra asztalának támaszába helyezkedve, szavait kellő gondossággal felém irányítva. – Van egy bizonyos szám, ez a három. Ennyi embernek kell összefüggően meghalnia, hogy bárki kimerje ejteni a száján: sorozatgyilkosság – fullad megfáradt, leheletnyi kacajba mondata. - Ez Dél-Korea, nem az Államok...
- A tegnap - puhatolózok. - Ugyanígy zajlott? – döntöm kérdőn oldalra fejem.
- Igen – vágja rá könnyelműen.
- Vagyis a nyomozás megrekedt, és a lány ma is meghal.
- Vág az eszed – gúnyolódik eszmefuttatásomon.
- Azt mondtad még ma kézre keríted a tettest! – csattanok fel, fel sem véve sértését.
- Ehhez Kim Dahyun-nak meg kell halnia, és az utolsó nyomok fogják révbe terelni az ügyet, úgy, ahogy annak lennie kell.
- Fel nem tudom fogni, hogy volt egyetlen egy perc is, amikor azt hittem, tehetsz valamit, hogy a tegnap történtek elvezetik a nyomozást általad a tetteshez – csóválom meg hitetlen reményvesztettséggel fejem. -  A rendszer, a minisztérium, és saját téveszméid bábja vagy, és ezt te is pontosan tudod – lököm el magam a szekrény sivár borításától, mire az egy magas polc szélére rejtett képkeret zuhanását előidézve inog meg. Megrökönyödve bámulom el, ahogy a tárgy minden apró szeglete szilánkjaira törik centikre lábaimtól, s a védelmezett fotó, hányatottan terül végül el a szőnyegen.
- S- Sajnálom – hebegem, amint térdre rogyva, menten a romok után lendítem kezeimet.
- Hagyd – utasít hidegen hátam mögé lépve.
- Áú! – hördülök fel egy töredék szélét élét éppen, hogy érintve. Lüktető pulzálással buggyan ki mutató ujjam vére, s áttanulmányozva a sajgó vágást, morogva nyugtázom ügyetlen megmozdulásomat.
- Mondtam, hogy hagyd ott! – förmed rám emelt hangon, mihelyt megrántva karom talpra állít, s a vérző sérülés csúfította ujjat oly könnyedén helyezi ajkai közé, mintha csak egy elcsépelt, romantikus vámpír sztori kellős közepére csöppentünk volna. Látom, egészen tisztán kínálkozik fel a kép, de mintha elmém minden erejével tagadná, azt, amiről pontosan tudom, hogy megtörténik. 
- Mi a jó francot csinálsz? – sikítom hisztérikusan, ám lehunyva szemeit, nagyot szívva a sebből, csak pár, hosszú perceknek tűnő pillanattal később vesz rólam tudomást, amint szabad kezével farzsebét felkutatva, egy hófehér, enyhén gyűrött papírzsebkendőt emel elő.
- Még csak az kellene, hogy összevérezd a szőnyegem – tekeri be balgatag sebesülésemet.
- Ez…, ez marha undorító volt – ráncolom rá rémület átjárta, grimaszos arcomon éktelenkedő szemöldökömet, mint, aki még mindig a történtek hatása alatt áll. Vagy inkább hátán vergődik, mint egy sorsára hagyott csótány…
- Igen, minden bizonnyal valami kórság terjeng a nyálamban – gúnyolódik a fényképért lehajolva. – Jobb lesz, ha vigyázol, az első tünet a heves szívdobogás – egyenesedik ki, majd a fotót felmarkolva, kimért léptekkel asztala fiókjaiban keres neki újbóli menedéket. – A második a szavak elakadása, nehézlégzés, forróság – folytatja önelégülten, s a felsorolt összes tünettel magamban, menthetetlenül gyökereznek földbe lábaim, mintha csak Kim Taehyung puszta hangja is okafogyott lázban égetné fel minden porcikám. Valóban betegséget terjesztene…?
- Aztán legyűrhetetlen sóvárgás, megmagyarázhatatlan vonzalom kerít hatalmába – fordul résnyire eltátott szám irányába, amin szemlátomást meglehetősen jót derül.
- Ha a megérzéseim nem csalnak, az én vérem is hordoz némi nyavalyát hasonló tünet együttessel – szállok be epés humorába, csak, hogy hárítsam rám gyakorolt befolyását, s ezzel saját feszengésemről elterelhessem figyelmét, mely úgy fest, nem számított válaszreakcióra, és bár meglepik szavaim, fejét rajtam kellemeset derülve csóválja meg. - Remélem el is visz a kór! - pufogom kezemet vizsgálva. - Ki ő? – idézem fel a fiatal, kedves mosolyú lány portréját, megfontoltan elkerülve Taehyung tekintetét.
- Valaki, aki fontos nekem - von vállat. - Nem hiszem, hogy erre akarod vesztegetni az időd.
- Igazad van – emelem fel állam kihúzva minden testrészemet, aztán tengelyem körül megpördülve, ügyelve magabiztos lépteimre, a kilincset lenyomva tárom ki magam előtt a bejárat homályos üveg díszítette ajtaját.
Mély, mintha órákig tüdőmbe rekesztett levegőt fújnék ki a rendőrség kapuján kilépve. Nem tudom mit kerestem bent, hogy mi folyik körülöttem, hogy miért vártam, akár egy elkóborolt segítségfoszlányt is tőle, hsiz feltehetően akkor sem mondana nekem semmit az üggyel kapcsolatban, ha pisztolyt tartanék a fejéhez. A túloldal tömött parkoló soraiba andalgok, mobilom névjegyzékével babrálva, egyre csak főnököm neve után kutakodva, s miután harmadszorra is félrenyomom kezdőbetűjét, a híváselőzményeimből csörgetem fel Park Jimin-t. Máskor is oldottunk már meg ketten ügyet, miért lenne ez most más? Pusztán azért, mert sorozatgyilkossal van dolgunk, aki minden bizonnyal lépten-nyomon új áldozatokért kajtat a városon belül jóformán bárhol? A hideg is kiráz…
- Jó reggelt – üdvözöl a vonal túl végéről hívottam.
- Jobbat – dünnyögöm megkerülve egy újabb kocsisort. – Ez is egy olyan nap, és nagyobb szükségem van rád, mint valaha.
- Hallgatlak, ezúttal ki halt meg - száll rögvest ringbe főnököm.
- Inkább kik – sóhajtom. – Tegnap este fele, a műszakom elején egy fiatal lány holttestét hozta be Yoongi. Kim Dahyun, tizennyolc éves diáklány – körvonalazom a történteket.
- Már nézem is – feleli Jimin, s szinte lelki szemeim előtt felderül, amint kihangosítva mobilját, hangos pötyögésbe kezd. – Ez furcsa…, pont egy ilyen nevű lány eltűnését jelentették két napja, még a média is felkapta.
- Ezt nem hiszem el – lehelem, kezemmel elaludt tarkómra simítva. – Egy másik hullaházba vittek az elmúlt héten két másik fiatal lányt, közel azonos szúrt sebesülésekkel, róluk mit tudunk?
- Ugye tudod, hogy ezekhez az adatokhoz nekem…
- Nem lenne szabad hozzáférned, tudom.
- Eléggé úgy hangzik, mintha valamiféle sorozatgyilkos fiatal lányokon élné ki a szadizmusát – elmélkedik főnököm pár pillanat alatt a szomszédos körzet patológiájának jelentéseit áttanulmányozva.
- Mit találtál? – préselem át magam két egymás mellett parkoló autó között, akárha utam rövidítené.
- Nemi erőszak mind a két esetben, amiben a legmegbotránkoztatóbb, hogy mindezt tárgyakkal. Tudod, mire gondolok?
- Hogy az elkövetőnk impotens – vágom rá hidegvérrel.
- Pontosan és a szúrások, azok mértéke és mennyisége, fokozott dühre utal. Úgy látom specifikus eszközt használt mindkét áldozatnál, egy kissé tompa élű fedelező kést.
- Fedelező kés?
- A méhészek használják, és ez a kaptárvadász úgy tűnik, szívből gyűlöli a nőket…
- Nincs ennek szíve – szorítom meg telefonom ingerülten. – Jimin, a nyomozásról találsz valamit?
- Szigorúan titkosak, az ügy részleteit kizárólag a rendőrség tudja, sajnálom Hyerin.
- Minden lehetséges magánnyomozás, ami eszembe jut, órákba telne, és biztos vagyok benne, hogy Kim Dahyun-nak egy perc is rengeteg… Fogalmam sincs, mit tehetnék – remeg meg reményfosztott hangom minden második szónál, míg kesergésemből villanásszerűen felrázódva, a korábban leparkolt autója felé robogó, eltorzult arcú, Kim Taehyung vonja el figyelmem. Mi a...?
- Hívlak, ha találtam valamit, ami nyomra vezethet, addig is elküldöm Dahyun lakcímét, kezdd ott – javasolja biztató határozottsággal Jimin, de válaszra már képtelen vagyok méltatni, az autójában eltűnő, feldúlt zaklatottsággal elviharzó fiú megzavarja minden összpontosításom, ahogy a távoli járda padkáján megtorpanva, páholyból bambulok hűlt helye után. Távol volt tőlem, arcának halálfélelemmel vegyített háborgása mégis mintha csak egy karnyújtásnyira lett volna meghőkölt mivoltomtól. Rémes érzés kerít hatalmába mobilom képernyőjére mászatva szemeimet, amint lábaimat az aluljáró irányába mozdítom, megdöbbentő nehézségek árán, ám alig elhagyva pár tétova lépést, vacak testem mellett egy világos, elsőre egészen fehéres színeknek örvendő autó lassul le. Sofőrje ismerős, kezével int, majd mosolyát élesebbé téve, a felém eső ablakot leengedve késztet megállásra.
- Elvigyem szép hölgy? – kandikál ki a kormány mögül Kim Seokjin, bántó vidámsággal. 
- Szia - köszöntöm illedelmesen a váratlanságból előbukkanót. - A külvárosba megyek – húzom el nyúzottan számat, közelebb hajolva. – Sürgős dolgom van, el kell, hogy érjem a metrót.
- Szállj be, elviszlek – ajánlja fel, hangjában némi burkolt paranccsal egykori hőn áhított, plátói szerelmem. – Na, mi lesz, nem azt mondtad igyekszel valahová? – sietett meg morfondírozásom közepette, s sebtében mérlegelve lehetőségeimet, végül az anyósülés kényelmes ülésébe helyezkedek, a fiú kedélyes mosolyának kíséretében. Talán ez a fuvar képes megspórolni nekem most egy jó adag időt...
- Köszönöm, ez most nagyon jól jön – erőltetem magamra viszonzó derűmet. – Ide kérlek – mutatom felé telefonom kijelzőjét. – Dobong kerület.
- Ez nincs messze – konstatálja, ahogy fejét az elhaladó forgalom felé fordítja, s hevesen a gázra lép. – Mit csinálsz arra?
- Egy barátomat látogatom meg - füllentem halkan.
- Ilyen sietősen? – folytatja most meglehetősen zavaró kérdezősködését.
- Mikor kezdődik az orvosi előkészítő kurzus? – terelem azonnal más vizekre a témát, mibe úgy néz ki azonnal bele is nyugszik.
- Két hét múlva, remélem, el tudsz jönni, később átküldöm az óratervezeteket és a jelentkezési lapot – folytatja egyre irritálóbb hanglejtéssel, mely korábban, mintha egy kicsit sem érdekelt volna, vagy pusztán nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.
- A Yeongdong híd irányába kellett volna fordulni – tapasztom meg tekintetem a szélvédőn át elsuhant táblára.
- Nagyszerű véletlen, hogy a semmiből beléd futottam a rendőrség parkolója mellett – mosolyog tovább maga elé Jin, korábbi felszólalásomat látszólag eleresztve füle mellett.
- Igen, de eltévesztetted az utat, valahol fordulj le jobbra – szajkózom, mire alig kimondva utasításom, a kormányt hirtelen mozdulattal rántja az ellenkező irányba, egyenesen egy soron következő szűk utcába. – Ez nem vicces Jin, fordulj vissza, nem erre kell jönni! – ráncolom a mereven előre tekintetőre homlokom, kinek ábrázata egyre frusztráltabbá alkotja a köztünk lebegő légkört. Most meg mi ütött belé?
- Pedig ott volt a lehetőség, csak egy hangyányit kellett volna a gázpedálra lépnem, hogy balesetből elüssem feldúlt Taehyung barátunkat – szorít a kormánykerékre megkövült figyelmét egy pillanatra sem elvonva az útról. – De tudod, akkor hol maradt volna az élvezet? 
- Tessék? - nyelem félre saját nyálam, mélyebbre passzírozva hátam az ülésbe.
- Sokan még csak nem sejtik milyen sötét is az internet, mennyi beteg ember kész embereket venni, hogy aztán…
- Mi van veled, mi a fenéről beszélsz? – csuklik el hangom az ajtó kapaszkodóját markolászva mind két karommal, hogy a lehető legtávolabb húzódhassak a sofőrtől, kit egykor talán ismertem, most viszont… Miféle terv része vagyok, ki ez az ember mellettem, mi folyik körülöttem, mit hagyhattam figyelmen kívül? 
- Azt sajnálom egyedül, hogy csak a végeredménnyel szembesülhetünk majd, pedig szívesen végignézném azt, ami veletek fog történni - kuncog fel, egy apró gombnyomással lezárva az összes ajtót, minden menekülési útvonalamat. 
- Elment az eszed! – üvöltöm mindhiába. - Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? - köpöm remegő szavaim vérlázító dühvel. 
- Sok nevem van - nyújtja el nyájasan mondatát. -  Van, akik Fonónak neveznek, míg mások Klothóként említenek meg.
- A harmadik sorsfigyelő - hűl meg egy csapásra  véremmel együtt tisztán látásom is. - Képtelenség...
- Szervusz Hyerin, vagy mondjam inkább úgy..., Lakheszisz? - nevet fel tébolyult elmezavar keserítette torz arccal.
- Mit akarsz - vicsorgom, körmeimet az ajtó műanyag borításába mélyesztve.
- Pontot tenni a létezésetek végére - fagy meg kíméletlenségben ázott tényközlése, és bár irányába lendítem felbátorodott kezem, egy égető érzés, mely vékony felsőmön át gyomorszájam környékét éri, a teljes mozgásképtelenségbe taszít, míg végleg el nem ernyed utolsó lélegzetvételem is, s el nem sötétül a minket körülvevő, elérhetetlen néma sikoly övezte külvilág.

4 megjegyzés:

  1. Hogy lehet itt befejezni?!En azt hittem,hogy Hyerin apja a 3.sors figyelode mint kiderult nem!Ez nagyon jo pls gyorsan hozd a kovi reszt!!!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm a hű kommenteket :) Nagyon szuperül esik ^_^
      Holnap érkezik a folytatás!

      Törlés
  2. Szia. Tegnap kezdtem el a ficidet és most végre sikerült felzárkóznom. :)
    Nem tudom vajon láttad e, de próbáltam már veled felvenni a kapcsolatot Facebookon, de ha már így itt vagyok gondoltam írok neked itt.
    Azt kell mondjam, hogy eddig ez életem legjobb ficije, amit olvastam. Annó én is rabja voltam a Tru Calling című sorozatnak szóval hatalmas érdeklődéssel kattintottam rá a blogodra, és nem egyáltalán nem csalódtam. Fantasztikusabb story-t ki sem találhattál volna. Köszönöm, hogy olvasója lehetek a blogodnak és mivel látom még az idén volt új rész, remélem a későbbiekben még folytatod. Rettenetesen szomorú lennék, ha befejezezlenül maradna ez a fantasztikus sorozat. További szép napot és sikereket a jövőben. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Már beszéltünk facebook-on, de megint újraolvastam a kommented, és nem akartam üresen hagyni ezt ^_^
      Szóval nagyon nagyon szépen köszönöm még egyszer a támogatást, és borzasztóan jól esik, hogy ennyire megtetszett a történet, örülök, hogy kedved leled a részekben :) Holnap érkezik a folytatás!

      Törlés