17. Fanyar étcsokoládé

17. fejezet

A csókok azért vannak, hogy vágyat ébresszenek bennünk. /Sarah MacLean/

- Hyerin - 

- A patológust használod? Talán ő fogja lebeszélni a lányt? – kérdi elmosott mosolyával Taehyung.

- Nem is vagy te olyan buta – emelem fel államat, a kelleténél is nagyobb büszkeséget sugározva, ám mire újra szóra nyithatnám nagy számat, egy hirtelen mozdulattal ragadja meg karom az előttem álló, s maga után hurcolva, a következő, lassan megérkező kabinba tuszkol. Indulatosan fordulok felé, alig felocsúdva tettéből, de hiába próbálok mögé kerülni, szilárdan állja el a kijáratot, s megérezve az óriáskerék induló mozgását, higgadtan foglal helyet, kezeit szarkasztikusan karba fonva. Saját csapdámba estem...

- Ez mégis mire volt jó? – csattanok fel mérgesen.

- Az a baj tudod, hogy nem figyelsz rám – csóválja meg fejét, egy ócska vigyor kíséretében. - Megmondtam, hogy tűnj el az utamból.

- És miért kellene azt tennem, amit mondasz? – ráncolom rá homlokom, szinte fel sem mérve kiszolgáltatott helyzetem súlyát.

- Egy kicsit sem félsz tőlem? – sandít felemelt tekintetével a kabin legtávolabbi zugában, feszülten toporgó mivoltomra.

- Nem – válaszolok tettetett könnyelműséggel.

- Ezen változtatnunk kellene – mosolyodik el, s felállva pöffeszkedéséből, lomha léptekkel vesz célba.

- Ne merj közelebb jönni! – kiabálok rá okafogyottul, és hiába pásztázom ösztönösen végig a kabint, az egyetlen menekülés, az a mélybeugrás lenne. Kelepce, amit magamnak ástam...

- Egy nő, és egy férfi ketten egy… - néz gúnyos hunyorgással körbe. – Meglehetősen szűk helyen… - somolyog tovább, óvatos, kimért léptekkel közelebb araszolva hozzám.

- Hagyj békén – dünnyögöm, s csupán sötét aurájának fuvallatát megérezve bőrömön, rögvest beleborzong minden porcikám jöttébe. Hiteltelen minden szavam, ennyire érezném fölérendelt dominanciáját, hogy már mondataimnak sincs leheletnyi ereje sem? – Mondtam, hogy ne gyere közelebb – kezdek résnyire nyitott szemeimtől alig látva, önvédelemnek alig nevezhető céltalan hadonászásba.

- Hé – térít magamhoz Taehyung figyelmeztetése, ahogy pilláimat felnyitva, szembesülök erőfitogtató szorításával. – Kár hadonásznod – hajol arcomba, kábán rángatózó karjaimat erősen lefogva. Lehelete forró, illata bódító, bőre émelyítő, és mire újra szemkontaktusba keveredhetne tekintetünk, már csak indulattal párnáimra tapasztott száját érzem meg. Kíméletlenül veszi birtokba ajkaim, nyelvét ellentmondást nem tűrő felfedezőútra indítva, s hiába próbálok visszatérni a valóságba, agyamat fátyolos eufória fedi el. Irányít, örökké csak uralkodik, csókja fanyar, mint az általam oly nagyon utált étcsokoládé, most mégis kívánom. Zsigeri szenvedéllyel, tehetetlenül kívánom...

- Áu – mordul fel nyelveink vívta harcból, s kótyagosan hátrább húzódva, engedve fogásomból, szájához nyúl. – Te most… - vonja fel meglepetten szemöldökét. – Megharaptál? - kérdi, s összeráncolva homlokát, ziláltan nyúl karom után, ám célt érve, valamiféle megbolondult reflex indíttatta cselekedettel, engem ráncigáló kezébe mélyesztem gyengécske fogaim. – Jó ég, veszett vagy? – jajdul fel ismét, s azonnal eltávolodik tőlem.

- Az, és kórságokat terjesztek – fintorodok el fortyogó dühvel, egyensúlyt keresve elernyedt, megbódult lábaimmal. Nevet, szinte már vihog, szemlátomást jót derül szerencsétlenségemen, és elszántnak csúfolt megjegyzésemen. Hátamat egészen közel nyomom a kabin oldalához, szemeimmel lopva egy kósza képet a külvilágról, a madártávlat szédítette mesés városról. 

- Hm, még nem vagyunk a legtetején – konstatálja az elém táruló tényeket, és lassan ő is a mögöttem napsütés csillogtatta ablakhoz sétál. – Flúgos vagy – sóhajt fel, majd pár pillanatra lehunyt szemeit, végül mellette feszülten ácsorgó alakomra szegezi.

- Legalább nem pszichopata – morgom, egy idétlen grimasszal, és bosszúsan fordulok  el tenyérbe mászó képétől. – Mire volt ez jó – kérdem, ám szavaim valami vacak, buta kérdésre hajaz inkább, s szívem is még percekkel az incidens után is, zavaróan dobog torkomban.

- Mondtam, hogy így vagy úgy, de tartani fogsz tőlem – vázolja egyszerűen. – Tartanod kell… - folytatja immár alig hallhatóan, pillantásával az üvegen túli Szöult pásztázva. Nem szólok vissza, mély levegővel nyugtázom szavait, s elhessegetve zavart, cikázó gondolataimat, elnyűtten dőlök háttal az ablaknak. Néma csend veszi át a hatalmat a lassan lefele induló kabinban, és úgy érzem, ez a szótlanság most mégis nagyobb súllyal bír, mint bármely kimondott, bántó szó. Félszemmel, szinte tagadhatatlanul figyelem előre meredő, ebben a fényárban, egyre tökéletesebbnek tűnő vonásait, és a hirtelen jött bűnös bizsergés vegyítette félelmem, valami megenyhült, kellemes melegséggé foszlik. Vonatokat megszégyenítő szívdobogásom visszatér megszokott ritmusára, és lélegzetvételem is higgadt dallamra enyhül, mintha magamat győzködve, eszem a pár perce történt eseményeket, egy csapásra próbálná semmissé tenni.

- Zavar, ha bámulsz – vigyorodik el, felém sem pillantva.

- Tessék? – rimánkodok fel. – A várost néztem – vörösödök fülig, és azonnal magam elé szegezem tekintetem.

- Talán tetszett? – hajol közelebb felperzselt arcomhoz, szemeivel szinte lyukat égetve ajkaimba.

- Aljas – köpöm pusztán magam elé. – Semmi tisztelet nincs benned, semmi jó indulat, semmi kedvesség.

- Most, hogy mondod – gondolkodik el. - Talán túlélem valahogy.

- Befejeznéd az állandó gúnyolódást? – hergelődök ismét fel.

- Te sértegetsz engem – somolyog, mire legszívesebben agyoncsapnám.

- De csak, mert... - csattanok fel arca elé fordulva, mire végérvényesen is belevörösödök saját gondolatomba.

- Mert? Mondd csak ki... - húzza tovább agyam. - Úgy csinálsz, mint egy ostoba szűz - fintorodik el. - Mindenesetre… - tornáztatja ki higgadtan nyakát, ellépve az ablaktól, a kabin közepe felé véve lomhán az irányt. – Legközelebb felkészültebb leszek. Szájkosár, bilincs és társai – taglalja szarkasztikusan.

- Csak… - szívok be egy adag, nyugtató levegőt. - Hagyd abba a mocskos játékaid. Nem vicces, amit csinálsz – simítok saját felkaromra. 

- Azt mondják, a halálnak nincs humora – fordul vissza, ám korábbi cinizmusának már helye sincs vonásain. Hogy is kerülhette el a figyelmem a kőkemény valóság, hogy merenghettem el ostobaságokon, mikor ez az embernek csúfolt megátalkodott alak, maga a tömény gonoszság. Maga a halál… – Tarts észben – figyelmeztet, s lehunyva szemeit, háttal áll meg nekem a kabin kijáratában.

- Tudtam, hogy beteg a lány… Minah – kezdem halkan, hátamat a hűvös üvegnek döntve, fejemet a padlónak irányítva.

- Gondolom a mihaszna főnököd, mégsem olyan mihaszna – feleli.

- Abbahagyták a kezelését, mert nem volt pénzük – folytatom fokozott hangemeléssel.

- Van ez így - von vállat, mint, akit bosszant a társalgás.

- Nem kellene így lennie…

- Hyerin – hangzik el nevem. – Ne akard megváltoztatni azt, aminek megkell történnie – emeli vontatottan felém tekintetét.

- Ez tudod, mennyire szánalmasan hangzik? – grimaszolok szánakozva, s összeszűkült pilláit elnézve, ez koránt sincs ínyére.

- Talán nem is vagyok olyan aljas, mint hiszed, elvégre mindig megenyhülök veled szemben, és hagyom, hogy szerencsétlenkedve próbálkozz ellenem, de hidd el, kezd förtelmesen unalmas lenni a lábatlankodásod – mélyeszti mélyen íriszeimbe szemeit.

- Nem fogok félreállni – csóválom meg fejem, mereven megtartva a helység túloldalán allóval a szemkontaktust.

- Még mindig ezen az állásponton vagy? - vonja fel lesajnálóan egyik szemöldökét. 

- Ezen is maradok, nem rémíthetsz meg, sehogy! - szajkózom, már-már hisztérikusan.

- Csak figyelj, a mai csak a kóstoló volt – nyalja meg szája szélét, és az óramű pontossággal leérkező kabin kitáruló ajtaján, könnyedén lép ki. Azt hiszi ez valami ócska játék? Hogy nem vagyok méltó ellenfél a számára, azt képzeli, hogy, ha igazán akarná, könnyűszerrel félreállíthat az útjából? Piszkos játékokat űz velem, és nagyon téved, ha azt hiszi, ezzel összezavar! 

- Mégiscsak felmentetek ti is? – mosolyog telibe Minah, ahogy Taehyung után sietve, szemben találjuk magunkat a másik kettővel. – Még, hogy nincs közöttük semmi – kacsint vigyorogva Jimin-re, aki még mindig szótlanul tűri zavarba ejtő, már-már kínos beszélgetést, arról említést sem téve, hogy talán csak most jut el elmémig, mi is történt odafenn. Mintha ebben a pillanatban jutnék igazán oxigénhez, a fullasztó bezártság után, s agyam csak most tisztulna ki...

- Minah menjünk, a kilátó még hátra van – sétál zsebre hányt kezekkel a lány elé Taehyung, és szúrós pillantásokkal megszórva fapofa főnököm, szó nélkül iramodik el tőlünk, maga mellé terelve a buzgón integető Kwon Minah-t.

- Mi vitt rá, hogy felmenj azzal az alakkal? – lép hozzám Jimin, gyanakvóan rám sandítva.

- Semmi, beráncigált, hogy rám ijesszen – vázolom egyszerűen.

- Tessék?

- Ne aggódj, nem történt semmi – dünnyögöm, és az elviharzó pár után fordulok. Semmi sem történ igaz? Említésre sem méltó, jelentéktelen, bagatell, de, ha így is van, miért érzem ennyire furcsán magam? Meglehet, hogy a magaslati levegő nincs jó hatással a szervezetemre...  – Jutottál valamire? – indulok el lassan a sétányon, oldalamon Jimin-nel.

- Nem sokra, van valamiféle őssejt kezelés a tengerentúlon, de túl drága a számukra.

- Fenébe… - morgom.

- Nem gyógyítaná meg, de elég időt nyerhetne a tervei megvalósításához. Beszélt egy európai kirándulásról – ecseteli komolyan a mellettem sétáló.

- Köszönöm Jimin - torpanok meg, hatalmas mosolyt vetve a kellemes nyugalmat árasztó fiúnak.

- Mihez kezdesz?

- Csalok - kacsintok elszántan.
- Csalsz? 
- Nem most, majd holnap - legyintek orromat magasba emelve.
- Fogalmam sincs miről beszélsz - ráncolja össze értetlenkedve szemöldökét Jimin.
- Elvinnél egy bankhoz?
- De csak, ha nem rabolod ki - oson egy halovány félmosoly a fiú arcára, mire nevetve magam elé tuszkolom, ezzel is haladásra bírva az eseményeket.
Amikor édesapám elhagyott bennünket egy bizonyos összeget hagyott rám és az öcsémre, amit megfogadtam, hogy csak vészhelyzet esetén veszek ki. És, hogy miért akarom egy vadidegen, végstádiumú beteg életének utolsó pár hónapját szebbé tenné? Azért, mert megtehetem... Összeszorult szívem társaságában, vehemensen lépek a bank előtt álló automatához, s sebes mozdulatokkal már kezemben is tartom egy csodás utazás szennyes anyagias feltételét. 
- Kwon Nari házához vidd el kérlek, a lánynak mond, hogy egy névtelen felajánló küldi a nővérének, akit azonnal hívjon fel a hírrel - ülök kimérten főnököm autójába.
- Nem kellene ezt tenned... Ez már nem a...
- Nem az én hatásköröm? - fojtom Jimin-be aggódó szavait. - Meglehet... - sóhajtom.
- Hyerin - szólal fel nehézkesen a mellettem ülő.
- Csak tedd meg, rendben? - fordulok felé kérlelő kedvesség keverte elszántsággal.
- És te?
- Az óratoronyhoz megyek, remélve, hogy elég gyorsak leszünk, és Minah is megadja magának ezt az utolsó örömöt - fejezem be mondandóm, és egy biztató mosollyal Jimin kezébe nyomom a boríték rejtette pénzt, benne egy haldokló lány talán utolsó boldog perceivel. Szelíden intek a távolodó autónak, és összegyűjtve minden erőmet, hatalmas léptekkel indulok futásnak egyenesen kilátóként elhíresült óratorony felé. Nem éppen átgondolt, és nem is biztos, hogy helyes, de amíg a szívem ezt súgja, addig az eszem szinte képtelen birokra kelni egy-egy döntés meghozatalában, és, hogy mi lesz a pénzzel? Nos, talán az újraélt napok során egy előre megjósolt focimeccs fogadása, még hozhat némi anyagi jóvátételt megüresedett bankszámlámnak... 
Még mindig kavarognak gondolataim, képtelen vagyok rendet teremteni kusza teóriáim között, és hiába megannyi felmerülő kérdésem, egyikre sem találok megfelelő választ. Megeshet, hogy Taehyung a büszkeségemen akart csorbát ejteni a korábbi tettével, s azzal együtt a nőiességemet felhasználva összezavarni, és, ha nem állítom le talán össze is törni azt. Miért ráz egyszerre a hideg, és érzem minden porcikám forrónak, az emlékkép puszta felidézésével is...? Koncentrálj Jeon Hyerin, nem késhetsz el, kitudja Kim Taehyung ezúttal mit tervez...

16. Tériszony

16. fejezet

Szerintem, ha valaki nagyon sokáig hordozza a dühét, hozzászokik. Kényelmessé válik, mint ahogy a bőr bakancs is betörik. És végül annyira hozzászokik, hogy nem is emlékszik, milyen volt előtte. Star Trek c. film

- Taehyung -

Alkohol és halálhörgés gyötörte vöröslő kínban úszik a szoba, ekkor talán már hosszú percek óta. Egy vézna, bátortalan test, remegve húzódik hátrább, a szertefolyó véres özönvíz elől szinte menekülve, s hiába a segélykérés, a homokóra túl gyorsan pereg, és a talpon maradt fiatal fiú megkövülten áll meg a küszöbnél.

- Fiam – hörgi a földön, hátán fekvő alak, de válasz nem érkezik. Kezét hasához szorítja, ám fogása lassan enyhül, s végtagja végül élettelenül a padlóra hull.

A fiú már nem reszket, háta kiegyenesedik, a kést eldobja, arca vonásai felett pedig egy sosem látott zsigeri gyűlölet veszi át a hatalmat. Már nem fél, léptei egyenletesek, az ajtót magabiztosan tája ki, s határozottan nyit a napfény vakította külvilágba. Halálszag, bűn és kilátástalan, soha véget nem érő jéghideg üresség birtokolja minden lábnyomát, ahogy kietlen útja, talán ebben a percben, ebben a sötét pillanatban körvonalazódik körülötte, sötét aurát kölcsönözve ezzel viselőjének. 

- Tea, figyelsz te rám? – legyezi meg kezét, gyanúm szerint már nem először szemeim előtt Minah.

- Bocs – pislogok párat, amint a lányra kúsztatom tekintetem.

- Semmi gond, talán valami volt barátnőd volta az a lány? – sandít rám vigyorogva.

- Még csak az kéne – dünnyögöm orrom alatt. – Gyere, igyunk egy kávét – vetem fel következő lépésem ötletét, mire a törékeny lány beleegyezően bólint, s kiirányuló alakom mellé téved. Gyanakodva szeli át tekintetem a lézengő tömeget, de Hyerin-nek már nyoma sincs, és kopott lelkem legmélyéről remélem, hogy ez így is marad. Így is zsibbad már az agyam, semmi szükség a kelletlen lábatlankodására.

- Itt jó lesz – foglal helyet egy szabad, távolabbi asztalnál Minah, pár percnyi bolyongást követve. – Még nem is mesélted, hogy mit csinálsz jelenleg.

- Rendőr vagyok - felelem egyszerűen, ahogy kihúzom székemet.

- Tényleg? Vagyis igazságot szolgáltatsz – kuncog érdeklődő szemeit egy pillanatra sem levéve rólam.

- Fogjuk rá – simítok tarkómra. - Figyelj, tudom, hogy nem alakult a legjobban a kapcsolatunk. Kiskorunk óta ismerjük egymást, nem kellett volna eltávolodnunk.

- Kétszer vallottam neked szerelmet, és te kétszer utasítottál el. Talán mostanra megemésztettem – tapasztja tenyerét kézfejemre, pontosan mintha nekem lenne szükségem megértésre.

- Minah – sóhajtom, egyre csak emelve színjátékom drámaiságát.

- Semmi gond, már úgy sem számít – süti oldalra szemeit, egy zavart mosollyal. Ezek szerint jó nyomon haladok...

- Mi lenne, ha összefutnánk a hétvégén? – vonom fel álszenten szemöldökeim.

- Már nem leszek a hétvégén itt – pásztázza tovább az itallapot. - De ugye még nem kell menned? – bátortalanodik el vékony hangja, s rám szegezi tekintetét.

- Hol leszel? – feszegetem tovább a karnyújtásnyira lévő színvallást.

- Hat hónapja leukémiát diagnosztizáltak nálam – kezd vonakodva mondandójába, egy mély levegőt követően. - Az orvosok egy évet adtak, de már most elviselhetetlen fájdalmak gyötörnek, és ez csak egyre rosszabb lesz. Nari, a húgom felmondott, hogy gondomat viselhesse, de már alig van pénzünk az ellátásomra. A jó napok, mint a mai, veled, szinte teljesen megszűnnek - taglalja halkan. - Kötöttem egy nagy összegű életbiztosítást régebben, de csak baleseti halálkor fizet. Azt akarom, hogy a húgom kapja meg.

- És megfogod magad ölni – konstatálom borzongató nyugalommal.

- Akkor nem fizet a biztosító – harapja el száját, s idegesen újra félresüti pillantását.

- Balesetnek kell látszódnia – komolyodik el arcommal együtt hangom is, ami meglepett reakcióját elnézve, roppant váratlanul éri. Hát ez a kulcs, ezért a hívás, emiatt szólított engem… Bődületesen ostobának érzem magam, és bár jelét sem mutatják tetteim, homályosan zavar, hogy a gyerekkori barátom halálában kell segítő kezet nyújtanom, ám a szánalom érzete, elnézve elnyűtt alakját, egyre csak erősödik, s a vártnál is rövidebb idő alatt, újra úrrá lesz rajtam a megszokott rideg közöny. Groteszk, ahogy az el nem ért céljait taglalja, szemében keserűség csillogtatta láthatatlan könnyekkel, arcán a fáradt fájdalom erőtlen mosolyával. Ismeretlen ismerős érzés önti el testem, mintha ezt a benyomást már tapasztaltam volna, s felismerve az érzet eredetét, undor vegyítette gyűlölet hatalmasodik el felettem.

Édesanyám a születésem pillanatában hunyt el, melynek okán apám teljesen elhagyta magát, s vele együtt minden emberi mivoltát is. Megvetésben nőttem fel mellette, alkoholszag áztatta koszos szobák falai között, s az elnyomott kín sebeit, titkon talán máig viselem. Gyűlöltem… Gyűlöltem őt, a világot, nem ismertem a fényt, a szeretet. Nem volt helyem a Földön, ahogy annak az aljas lénynek sem, akit valaha apa néven csúfoltam. Nem vettem észre sokáig, hogy eszembe ötlő eszméje milyen zsigeri haraggal is ontotta ki az érzelmi intelligencia minden szikráját belőlem, és hiába akartam hajdanán tiszta szívből reményhez jutni, aznap, amikor az az ember meghalt, és segítség kérésének ellenére, kihátrálva néztem végig haláltusáját, egy részem vele halt. Azzá váltam, amitől a legjobban féltem, amit a végletekig megvetettem… Akkoriban kezdődött minden, az idő tájt ismertem meg Jeon úrt, a fertő középiskola közepén, abban az időben eszméltem fel a képességemre, és az élet valós múlandóságára. Beleégve magát elmémbe, a kínhalál emléke még mindig fogva tart, s végignézve az előttem ülő, minden reményétől megfosztott Kwon Minah-t, túl halványan dereng fel szívem leheletnyi szikrája. Úgy tartják megszokja a létünk, ha túl soká hordoz az emberi szív haragot, egyszerűen, csak megszokjuk, mintha mindig is hozzánk tartozott volna, mintha nem is tudnánk milyen volt előtte, vagy milyen lehetne nélküle... 

- Mennünk kellene – szakítom félbe, a bakancslistájának be nem teljesült részleteit ecsetelő lányt.

- Hm? – pislog rám értetlenül, majd tekintetem vonalát követve, pillantása a vészesen közeledő Jeon lányon telepszik meg. - Ez a lány rád van szállva? – kérdi kacagva, mire szem forgatva sóhajtok fel.

- Sziasztok – vigyorog telibe minket a kissé zilált hajú, kipirosodott arcú Hyerin, jobb oldalán maga mellé rángatva az életvitel szerűen gyanakvó patológus főnökét. – Micsoda véletlen, megint összefutunk – folytatja viháncolva.

- Véletlen, huh? – vonom fel szemöldököm. - Minah, elmegyek, hozok valamit inni – tápászkodok fel az asztaltól, ügyet sem véve a megjelent, furcsa párról.

- Jimin, egy perc és jövök – oson mellém a Jeon lány, képén még mindig ezzel a gyomorforgató, kétszínű mosollyal.

- Szóval nem hagyod abba – pásztázom magam előtt utam. – Még a főnöködet is magaddal rángattad? Mert így aztán nagyon nem feltűnő – nevetek szánakozva.

- Meglepő, hogy azt gondolod, hogy nem próbálom megmenteni – veszi elő egyre lekicsinylőbb hangnemét a lány, mire lesajnálóan, szememet ismét megforgatva lépek a pulthoz.

- Két hosszú kávét – vetem a pultosnak, majd egy mély sóhajtól felbuzdulva fordulok a sarkamban toporgó egyénhez. - Van egy életbiztosítása, halálos balesetre. Mikor meghalt az első napon, mindenki öngyilkosságnak tartotta, de ma este… Balesetnek kell látszódnia. Ezért kérte a segítségem – formálom meg szavaim halkan.

- És megteszed? – dönti oldalra fejét, szemöldökét összeráncolva.

- Ő akarja így – artikulálom érthetően.

- Hiszen ismered, nem? Hogy vagy képes… - dörmögi megvető hunyorgással Hyerin. – Ha a szüleidről, a családodról lenne szó, akkor is…

- Fogd be – szakítom félbe az érzelmektől hányingert keltően tocsogó mondandóját.

- Akkor is hagynád… – próbál újra szóhoz jutni, mit sem törődve óva intésemmel. 

- Azt mondtam fogd be! – szúrom keresztül egészen ártatlannal sugárzó mivoltát elsötétült tekintetemmel, s magam mögött hagyva az elkészült italokat, szemlátomást pillanatnyi félelmet keltve a lányban, közelebb lépek hozzá. – Azért vagy itt, azért teheted meg hogy közbe avatkozz, mert hagyom. Azért van hétről hétre esélyed, hogy megments valakit velem szemben, mert én engedem – szűkül össze pillantásom, mire Hyerin meginogva hátrább csoszog. – És most tűnj el az utamból – köpöm felé szavaim, s megkerülve alakját, tisztán érzékelem, hogy próbálna szóhoz jutni, de minden maradék szava torkában reked. Hogy meri a szájára venni ez a kis senki a családomat, semmit sem tud, semmit! Most meg, ahelyett, hogy fülét farkát behúzva osonna el, vehemens léptekkel próbál kielőzni az asztalok között. Eszem megáll…

- Minah, mennünk kellene, azt mondtad az óriáskerékhez akarsz menni - érek asztalunk sarkához.

- Ah, rendben – bólint meglepetten, s negédes beszélgetését illedelmesen megszakítva Park Jimin-nel, feláll az asztaltól. – Nektek nincs kedvetek jönni? – fordul a két jómadárhoz, és mielőtt államat felkaparhatnám a földről, már hevesen bólint is Hyerin. – Akkor induljunk – mosolyog kedvesen Minah, aki látszólag a kelleténél is jobban kezdi élvezni annak a szerencsétlen patológusnak a társaságát, aki egy nem túl rejtélyes oknál fogva egy futó, szurkálódó pillantásra, valahogy mindig megtalál.

Arcom torz, légzésem a kelleténél is hangosabb, s a tervet szövögető, hunyorgó szemeim, aligha lepleznék a bennem dúló indulataimat. A vidám, előttem cammogó, a közeli parkot keresztül szelő hármas hátába lyukat égetve, ismét úgy érzem, hogy az egyetlen eszköz, amihez képes vagyok jelenleg nyúlni, az az erőszakos fenyegetőzés, holott korábban ez cseppet sem vallott rám… Hideg fej, átgondolt trükkök, gúnyos taktika, hol van mindez, miért borít ki ennyire ennek a makacs lánynak a nyughatatlansága? Megfulladok…

- Menjetek csak, Taehyung-nak tériszonya van – torpan meg előttem az agyamban éppen megforduló lány, s kezével legyint az óriáskerék lábától visszapillantó két egyénnek.

- Mi? – vonom fel egy idétlen grimasszal szemöldököm, hol a Jeon lányra, hol a másik kettőre pillantva.

- Nem is tudtam, biztos nem jössz? – sopánkodik Minah, flúgos patológusunk oldaláról.

- Azért nem tudtad, mert nincs tériszonyom - köszörülöm meg torkom.

- De, mindig hány, és órákig rosszul van – folytatja Hyerin bosszantó füllentésáradatát, amit döbbenetemben nem is tudok hova tenni, ám mire felocsúdnék lassúságomból, Jimin maga elé engedve gyerekkori barátomat, egy mozdulattal zárják magukra az óriáskerék egyik érkező kabinjának ajtaját.

- Nem tudom, mit tervezel, de ez nevetséges – röhögöm el magam, elég kellemes ízvilágban. – Hacsak… - döntöm kérdően oldalra fejem, a mellettem maradt lány engem bámuló hatalmas, tettetett ártatlanságtól sugárzó szemeibe lesve. – A patológust használod? Talán ő fogja lebeszélni Minah-t?

- Nem is vagy te olyan buta – emeli fel állát büszkén a lány, mire ingerszerű, meggondolatlanság indíttatta mozdulattal ragadom meg alkarját, s magam után hurcolva, a következő, vontatottan megérkező kabinba tuszkolom, egy műmosolyt intézve a kielőzött párnak. Dühösen fordul felém, de hiába próbál mögém keveredni, szilárdan állom el a kijáratot, s megérezve az óriáskerék lassú mozgását, higgadtan foglalok helyet, kezeimet szarkasztikusan karba fonva.

- Ez mégis mire volt jó? – csattan fel egyre ingerületebben.

- Az a baj tudod, hogy nem figyelsz rám – csóválom meg egy arcomon ragadt vigyorral fejemet. - Megmondtam, hogy tűnj el az utamból.

- És miért kellene azt tennem, amit mondasz? – ráncolja rám homlokát, s érzem, hogy gúnyosnak próbál hatni, hangja mégsem magabiztos.

- Egy kicsit sem félsz tőlem? – sandítok felemelt tekintetemmel a kabin legtávolabbi zugában toporgó lányra. 

- Nem – válaszol könnyelműen.

- Ezen változtatnunk kellene – mosolyodok el, s felállva a kényelmes ülőhelyről, lomha léptekkel veszem célba a tágra nyílt pillantású alakot. A rémületet generáló eszközeim tárháza ezúttal a kelleténél is nagyobb szenvedélyben ég elmémben, s talán az erőszak, a félelem, egy teljesen új formájával ismertethetem meg ezt a szerencsétlen, szánalmas lányt, aki még nem is sejti, hogy saját maga fog könyörögni, hogy feladhassa okafogyott küzdelmét ellenem most, s mindörökre.

15. A sors tréfája

15. fejezet

Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent, Ami még nemrég lelkemig hatott; Mi lett belőlem? Emberek közt járó, El nem siratott, bús élő halott. /Ady Endre/

- Taehyung -

Az ember számos alkalommal érkezik el életének ahhoz a pontjához, ahol válaszút szeli ketté megszokott létét, ahol választania kell, hogy jobbra, vagy balra indul tovább. Az esetek túlnyomó részében ezek a döntések egész létünkre kihatással lesznek, meghatároznak bennünket, és, ami a legfontosabb, a választás esélye egyszer kopogtat be, nem többször. Az elhatározásból nincs visszaút, a sors nem átverhető, nem kijátszható, kötelességünk vállalni a lépéseinkért a felelősséget, ez az élet rendje, nem több, és nem kevesebb. Murphy törvénye sem arról szól, hogy minden elromlik. Azt mondja ki, hogy bármi, ami megtörténhet, megtörténik, mert a sorsunk vezet, a végzet, az elrendeltetés, és súlyos árat fizethet az, aki trükkhöz folyamodva, babrálni kezd a szabályrendszerrel... 

Talán akkoriban számomra is megadatott a döntés lehetősége, ám az idő múlása arra eszméltet fel, hogy a sors szánt erre az ösvényre, s talán választhattam volna az ezzel járó fájdalmat, én mégis az érzéketlen közöny mellett határoztam. Érzelmek nélkül nincs fájdalom, nincs csalódás, nincs öröm, csak a semmi van. A nagy, büdös, kietlen, üres semmi, és ez így van jól…

- Hyerin – zökkent ki telefonom búgása, mibe szinte gondolkodás nélkül szólok bele.  – Csak nem jártál a kórházban? – pásztázom át az épületből kisétáló, feldúlt lány alakját.

- Gyilkos – sziszegi gyűlölködve, ami korántsem lep meg. Ócska mosoly kúszik arcomra, s egy sóhajt követően, újra a távoli lányra pillantok.

- Ez egy kicsit erős, nem gondolod? – dőlök elégedetten járőrautóm oldalának.

- Minek neveznéd ezt? – förmed rám.

- Munkának – komolyodok el értetlen viselkedésén. – Nézz előre!

- Tessék? – csattan fel ingerülten.

- Előre – utasítom újból, mire pár pillanatnyi forgolódást követően, kiszúrva engem, egyenesen rám mered. Erősen, egészen remegve szorítja meg telefonját, mire ész nélkül, hevesen rohan ki a négysávos út forgatagába, elködösült szemeivel szinte lyukat égetve meghökkent testembe. Se hall, se lát, meghibbant volna? Hirtelen mozdulattal, ösztönszerűen nyúlok felkarja után, kirántva ezzel a lomhán lassuló sárga kisbusz elől, mire mellkasomnak borul idegtől reszketve. Kiguvadt szemekkel pislogok magam elé, kissé zihálva, ami minden bizonnyal a meggondolatlan cselekedetem hatására fellépő, megemelkedett pulzusszámomnak köszönhető, semmi másnak...

- Elment az eszed? – tolom el magamtól, vállait megmarkolva. Vonakodva emeli rám pillantását, mintha tudatában sem lenne a történteknek. - Tényleg az orrom előtt akarod kinyíratni magad?

- A halál megmentett volna? – morogja halkan, lopva maga köré lesve, szemlátomást magához térve.

- Fáj ez a megbélyegzés... Halál? – engedek végtagjai szorításából, s karba font kezekkel dőlök a mögöttünk parkoló rendőrautónak. – Meg amúgy is, ki mondta, hogy meg is haltál volna? – élcelődök tovább a bosszús ábrázatú lánnyal.

- Talán nem örülnél neki? – dünnyögi egy hasztalan grimasszal.

- Akkor az erőd másra szállna, és újabb patthelyzet – vázolom egyszerűen, egy cinikus félmosollyal. – Óvatosabbnak kellene lenned magaddal szemben, ha életeket akarsz menteni – mérem végig, fölényesen, egy rejtett, apró, szinte csak porhintésnyi aggodalomszerű érzéssel. – Ha kinyíratod magad, eljátszod az esélyed, és én nem foglak megmenteni.

- Valószínűleg nem süllyedne addig a lelkem, hogy a te segítségedért folyamodjon – gúnyolódik, s egy megvető pillantást intézve őt pásztázó alakom felé, megkerülve az autót, a járdára sétál egy mély levegővel karöltve. Ügyel a megjelenésre, a magabiztos kisugárzásra, de belül reszket meggondolatlanságától, és én ezt pontosan látom. - Azt hiszed, a gyűlölet erőssé tesz? – szólok utána indulatosan, mire hangom nem várt hangszínen, mintha elcsuklana. – Túl tiszta a lelked, ahhoz, hogy szívből gyűlölj – konstatálom torkomat megköszörülve, s kinyitom az autó ajtaját. – Ez lesz a veszted, és páholyból fogom végignézni a bukásod – folytatom, szótlan másodpercekig elmerengve a rám figyelő lány kócos, megviselt, mégis szívből jövő melegség körbelengte auráján. Hideg lelkemet újabb jeges lélegzetvétel járja át egyre távolodó mivoltától, s teljesen kihűlve rázódok vissza saját valómba, ahogy kimérten a gázra taposok. Irritál a lány minden pillantása, minden mozdulata, minden törekvése, hogy nyerjen velem szemben, hogy megmentsen minden életet, amit a sors elvenne. Dühít, felzaklat, egyszerűen félre kellene állítanom makacs mivoltát az utamból, ha kell erőnek erejével, hiszen eljön az idő, hogy nem fog tudni mindenkin segíteni, eljöhet a perc, amikor választania kell, és, akkor összeomolva átkozza majd a napot, hogy nem adta fel, hogy folytatta önző útját, és átverte a sorsot. Égető vágyam, hogy lássam elbukni, megbánni a tettét, feladni mindent, szúró sóvárgásom, hogy érezzem kihunyni a benne tomboló tüzet, már túl izgatóan járja át minden porcikám, s a kelleténél is erősebbé kezd válni bennem a zsigeri óhaj, hogy lássam őt. Egyszerűen csak lássam…

- Központ minden járőrnek – recseg meg a mellettem heverő rádióm, mire rögvest kezembe veszem a készüléket. - 187-es a Monhwa pláza földszintjén.

- Kettes járőr úton – hajítom magam mellé a fekete rádiótelefont, s a tőlem csupán fél sarokra tornyosuló épülethez hajtok. Gyilkosság a plázában? Még egy lélekkel kevesebb…

Sebes léptekkel szelem át a totojázó tömeget, az ijedt arcokat, csatlakozva a sorban feltűnő kollégák hadához, s utat törve magamnak, kifejezéstelen fapofával érkezek a vércseppek, furcsa ösvényére.

- Ki az áldozat? – sétálok egy guggoló egyenruháshoz, aki engedve háta takarásából, a földön heverő holttesthez enged lépnem.

- Kwon Minah, lezuhant a legfelső emeletről. Öngyilkosságnak tűnik – taglalja a mellém érkező egyenruhás fickó.

- Kwon Minah? – nyitom a név hallatán egyre tágasabbra tekintetem, s az ismerős vérben úszó női alakhoz közelebb lépve, azonnal belém hasít a felismerés. Meredten vizslatom át élettelen testét, s utat engedve a kiérkező mentősök sietségének, egyszerűen állok odébb. Lehunyt szemmel nyugtázom a lány halálát, ám tarkómat valamiféle zsibongás kezdi átjárni, s hiába simítok zavartan bőrömre, újabb rendellenes érzés zsongja szét fejem.

- Kim Taehyung – hallom meg mögülem nevem, de hiába fordulok a hang irányába, senki sem szólít. Mi a farnc van velem… - Taehyung – ismétlődik meg a tisztán kivehető női hang, mire rögvest a hófehérré hűlt Kwon Minah alakjára pillantok. – Segíts! – pattannak ki megkövült szemei, s mélyen magába szippantva minden szava, ingataggá vált testem, mintha eszméletét készülne veszíteni.

Légszomjtól gyötörve tárul elém a következő, kissé még fátyolos kép, és zavartan eszmélek fel saját szobám kora reggeli látványára.

- Ez meg mi volt? – krákogom magam elé, s a furcsa morajló érzéstől még mindig zsibbadva, fájóan ráncolt homlokommal együtt, rendezetlen tudattal indulok meg, amerre értetlenkedő lábaim elsőnek vezetnek. 

- Még sosem éreztem ilyet – járom körbe a mahagóni bútorokkal letisztultan berendezett tágas irodát.

- Nem tudom, hogy mit mondjak neked – gondolkodik el maga elé bámulva Jeon Dongwoo. – Sosem hallottam, hogy ilyesmi történt volna – vonja fel szemöldökeit rám pillantva.

- A segítségemet kérte, eddig soha, senki sem tette – tárom ki kezeimet az íróasztal előtt megtorpanva. – Ki kérne segítséget a haláltól? – méltatlankodok tovább.

- Ne hagyd, hogy ez eltérítsen, mindig a helyes út a nehezebb – taglalja Jeon úr.

- Te már csak tudod – fintorgok.

- Azt hiszed könnyű volt… - halkul el rekedtes, mély hangja.

- Megölni a nejed? – hangoztatom lekezelően, szinte szavába vágva. - Hyerin anyját?

- Ékes példája vagyok annak, hogy nem eshetsz az én hibámba.

- Nem kell aggódnod, nem fenyeget holmi szerelem néven csúfolt kémiai reakció – vonok vállat, s kimért lépésekkel, a kijárat felé veszem az irányt.

- Óvatosnak kell lenned, meg van az esélye, hogy Hyerin látta az emlékképeket, és minden bizonnyal nála is újraindult a nap.

- Kicserélték a képességeinket, vagy mi a rosseb? Gyűlölöm a sors fintorát – morgom orrom alatt.

- Tarts szemmel a lányom, és tartsd magad a szabályokhoz – utasít elkomorodottan Jeon úr.

- Igenis edző – imitálok tisztelgést, s magam mögött hagyva a világfájdalmas képű férfit, feldúltan csapom be a helység ajtaját.

- Hyerin -

Felbőszült oroszlánokat megszégyenítve robbanok be a hullaház nyikorgó kapuján hajnalok hajnalán, olyan lehetetlenül korán, hogy szinte okafogyottnak érzem a telefonját még hírből sem felvevő fiatalembert itt keresni.

- Jimin - csattogok be az említett irodájába, s hiába lep meg, hogy főnököm hajnalok hajnalán már két pohár kávé társaságában dolgozik, hamar beletörődök látványába. – Hívtalak, nem vetted fel – lihegem nagyot nyelve. Sosem fogok hozzászokni a rohanáshoz…

- Egy újraélt nap? – csúsztatja vissza az ajtó mellett magasló polc egyik aktáját.

- Azt hiszem – hebegem szemöldökeimet összehúzva.

- Azt hiszed? – sandít rám értetlenül a fiú.

- Ez most más volt, egyáltalán nem olyan, mint eddig – kezdem taglalni a megmagyarázhatatlan, belém hasító érzést. – Senki sem kérte a segítségem, egy holttest sem volt a közelben.

- Talán csak nem hallottad – sétál könnyelműen íróasztalához.

- Eddig mindig hallottam – méltatlankodok hevesen.

- Akkor lehet, hogy te haltál meg? – pillant fel rám, teljesen rám hozva a frászt, s rögvest megtorpanok az asztal sarkánál.

- Azt azért nem hinném – grimaszolok Jimin-re.

- Na jó, mit csináltál, amikor történt? – huppan le székére, s megkönyökölve iratai közt, egyenesen irányomba mered.

- Jungkook-kal futottam össze, akinek éppen az autóját fújták meg – taglalom elgondolkodva.

- Rendben, mesélj az érzésről, mit láttál – vesz kezébe egy tollat.

- Jegyzetelni fogsz? – döntöm meglepetten oldalra fejem, de elnézve a fiú komoly tekintetét, azonnal folytatom mondandóm. - Furcsa volt, először valamiféle ruhabolt, aztán tömeg… Lépcsők, talán.

- Bevásárlóközpont?

- Ez az! – mutatok ösztönszerűen mutatóujjammal a fiúra. - A Monhwa pláza kivetítője volt az utolsó, amit láttam, és… Egyre csak távolodott, mintha zuhannék – gondolkodok el megkeserült arcommal. Borsózik a hátam az érzéstől…

- Talán így halt meg az áldozat? – bámul rám Jimin. – Talán – nyomatékosítja feltevésének bizonytalanságát.

- Az egyik emeletről… Lezuhant volna? – elmélkedek szemeimmel kényszeredetten bejárva a szoba minden zugát.

- Ez csak találgatás Hyerin – sóhajt fel Jimin, letéve maga elé golyóstollát.

- Utálom ezt, éppen, amikor kezdtem érteni a dolgokat… - dünnyögöm megtéve pár indokolatlan lépést az irodában.

- Kim Taehyung megjelenésével a megszokott szabályok megváltoztak – hangzik főnököm komolyság itatta mondata, s megtorpanva a tér közepén, újra átjár a korábban megtapasztalt, fagyos, gyötrelmes érzés.

- Ez az egész olyan… Hideg volt – élénkítem fel a korábban hirtelen, teljesen váratlanul belém mart érzetet. - Mintha egy részem belehalt volna. Sosem akarom ezt újra érezni – fújom ki elnyűtt levegőmet, szemeimet egy pillanat erejéig lehunyva tartva.

- Nem szívesen mondom ezt, de meg kellene keresned egyenruhás barátunkat – térít merengésemből vissza Jimin, s hiába sandítok, tisztán látom, hogy most sem viccel… - Lehetséges, hogy ő ismeri ezt az érzést - dünnyögi halkan.
- Gondolod, hogy…

- Minden csak feltevés – sóhajt ismét a fiú, s maga elé húz egy adag paksamétát.

Valamelyest kijózanodva sokkhatás hintette reggelemből, vehemensen szabdalom keresztül a korai forgatagot, meg sem állva Szöul egyik felkapott, emberfeletti nagyságokat öltő bevásárló központjáig, agyamban meglehetősen sokszor felidézve az elmémbe furakodó emlékképeket. Valaki más emlékképeit…

- Ez lesz az – érek egy közép árkategóriás butik elé, aminek végigvizslatva kirakatát, minden kétséget magam mögött felejtve lépem át szélesre tárt bejáratát. És láss csodát, a halál mégsem vett ki szabadságot, itt lófrál valami nőcske társaságában? Eszem megáll…

- Sziasztok– lépek sunnyogva a két nézelődő alak mellé. – Taehyung – húzom el vigyorogva a szemét rám kapó nevét. – Hát nem ismered a jó modort? – mosolygok a két egyénre nyájasan. – Jeon Hyerin – nyújtok kezet a kissé feszengő, csinos megjelenésű fiatal lánynak.

- Kwon Minah – viszonozza széles mosolyom, s megragadja kezem.

- Minah, megbocsátanál egy percre? – simít végig a kedvesen bólintó lány vállán Taehyung, s egy szúrós pillantást vetve felém, némi ráhatással a bolt kijárata felé vezet.

- Tudom, honnan szerzed a belső információidat – hadarom elégedetten a mellettem koslató alaknak. – Látod az áldozat napját és halálát, mikor felébredsz.

- Hű de okos vagy Hyerin – torpan meg felém fordulva, a lehető leggúnyosabb hangján intézve nekem szavait. – Hadd találjam ki, láttad a butikot.

- Csak szerencsém van, ez volt az első ruhabolt, ahova betévedtem. Azt ne mond, hogy ez a lány az… - tátom el számat a fiú furcsán feszült vonásait áttanulmányozva. - Tőled kért segítséget, ugye? – teszem karba kezeim.

- Egyre gyorsabban vág az agyad te lány – fertőzi meg ismét, a fiú minden rezdülését a lekezelő cinizmus.

- Hű, itt valami hatalmas kozmikus félreértés történhetett – hunyorgok hasonló gúnyos vigyorral arcomon.

- Talán nem – hajol szemtelenül közelebb Taehyung. - Talán valami oka van annak, hogy így történt.

- Ezt, hogy érted, segítesz neki? – ráncolom össze furcsállóan homlokom.

- A segélykérés nem mindig azt jelenti, hogy ments meg – taglalja dühítő racionalizmus áztatta mondandóját.

- Hogy a fenébe ne – vonom fel szemöldököm, mire lesajnálóan csóválja meg fejét.

- Még nem tudom, de kiderítem, de egy biztos. Nem tőled kért segítséget, vagyis semmi dolgod itt, hacsak… Nem akarod megölni – mászik megállíthatatlanul aurámba, ami oly váratlanul ér, hogy kedvem lenne képen törölni, lemosva ezzel azt az idétlen, mesterkélt vigyort tényérbemászó arcáról.

- Ó nem fosztanálak meg az élvezettől – húzom fel egy grimaszra számat.

- Úgy is ő végzi el a piszkos munkát – egyenesedik ki háta, s lassan visszafelé veszi az irányt, a lányhoz.

- Piszkos munkát? – fordulok utána.

- Megfogja ölni magát, és, ha nem akar élni. Nincs is rád szüksége… - von szinte vállat.

- Talán ismerted ezelőtt is? - találgatok meghökkenve.

- Meglehet – válaszol, s nemes egyszerűséggel hagy faképnél az emeleten lézengő tömeg között. Mit akar a lánytól, miért avatkozik bele, ha nem akarja megmenteni? Engem akar ezzel távol tartani tőle? Kristálytisztán érzem, hogy ezúttal maga Kim Taehyung sincs tisztában a következő lépéssel, ám hiába a sors ócska, egészen megmagyarázhatatlan fintora, nem érzékelem előnyöm...