14. Gyűlölet

14. fejezet

A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny. /Elie Wiesel/

- Nézd, ez nem csak természetfeletti elmélet, hanem tudományos tény, Newton örvényeitől a keleti filozófiákig, mind ugyanazt mondják… - kezd elkomolyodott taglalásba Jimin, s lassan feláll íróasztalától. - Minden erőnek, van egy ellentétes párja. Korábban is mondanom kellett volna, amikor tudomást szereztem rólad, és a… képességedről, de nem volt igazi bizonyítékom, a srác megjelenéséig. Jól látod, Kim Taehyung nem olyan, mint te! Te életeket mentesz, ő pedig…

- Elveszi őket – fejezem be a fiú mondatát, meredten az előttem álló, korábban pusztán pillantásával is óva intő alakba bámulva. Hogy lehettem ilyen vak... Hogy engedhettem, hogy megvezessen....?

- Hyerin - szól rám Jimin, komolyságtól fénylő szemeivel megkeresve elmerengett tekintetem vonalát. - Mindig tartsd szem előtt... Nem vagy, és sosem leszel egyedül - veti felém szavait, és mélyről feltörni vágyó, szabadságért sikító könnyeim, észrevétlenül szántják keresztül keserűség torzította arcomat.

Görnyedt vállaimmal, arcomba lógó hajammal bámulok magam elé, talán már órák óta, a hullaház távolabb eső szegletében, egy kényelmes fotelben. Szánalmasan festek, szemeim pirosak a magamba fojtott könnyek, fátyolosan kiszökő cseppjeitől, arcom torz, lelkem pedig kába. Nem akarom, hogy így lássanak, nem akarom magamat így látni, el akarok tűnni, egyszerűen elmenekülni, s mindent elfelejteni… Nevetségesnek érzem magam, mintha mindaz, amit eddig hittem, mind csak vacak porhintés lenne, egy ócska fuvallata annak, amivel igazából szembe nézek. Naiv vagyok és tudatlan, egy gyenge ember, aki önsajnálatában marcangolja magát, elzárkózva a kegyetlen külvilág gyarlóságától. Félek…

- Hyerin, haza kellene menned – téved mellém Jimin, halkan, óvatosan átlépve a kietlen irodahelyiség küszöbét.

- Nem – rázom meg fejem, s kisöpörve kócos hajamat szemeimből, a fiú felé fordulok.

- Minden rendben? – guggol le lábaimhoz.

- Csak… Össze kell szednem magam – kúszik arcomra egy lesajnáló, silány vigyor.

- Hyerin – sóhajt fel lehunyt szemeivel.

- Nem, Jimin – ingatom meg ismét, hevesen fejem, hátha kusza gondolataim végre egyenesbe jönnek. – Jól leszek.

- Nem vagy meggyőző – sandít rám.

- Majd meglátod – szökell szélesebbre mosolyom, szemöldökeimet eltökélten ráncolgatva.

- Hiszek neked, és segíteni fogok – tápászkodik fel, s megállva felettem, kezét nyújtja. Megfogom, ő felhúz, majd egy mély levegővel kijózanítva magam, kinyújtózva ballagok vissza a bonctermek irányába, főnököm megnyugtató oldalán. Fejem lóg, úgy érzem még mindig, mint, akinek csak a szája nagy, és a szíve erős, de a lelke gyenge…

- Szívem, mi a baj? – tanulmányoz át tetőtől talpig szőke munkatársam, alig belépve a helyiségbe. – Elkullogtál a folyosón már vagy másfél órája – fordul vissza az eszközök fertőtlenítéséhez Yoongi. 

- Csak rá kellett jönnöm, mennyire ostoba is vagyok, aztán a felismerés jobban megviselt a vártnál – dünnyögöm egy hanyag vigyorral, közelebb araszolva hozzá.

- Egyáltalán nem vagy ostoba – von vállat a szőke és szorgosan folytatja a kések, szikék mosogatását a pultban. Közel sem erre a reakcióra számítottam, meglehetősen meglep.

- Ma milyen kedves mindenki – dörmögöm orrom alatt, szinte csak saját magamnak.

- Mondtál valamit? – pillant rám oldalamról a szőke.

- Csupán annyit, hogy örülök, hogy ilyen jó emberekkel vagyok körülvéve – mosolyodok el Yoongi-ra, tekintetemet lassan az irodában éppen leülni készülő Jimin-re vezetve. Valóban vak voltam… Szemellenzővel jártam, közben annyi nagyszerű emberrel voltam mindvégig körülvéve. A kollégáim, az öcsém, a nagyszüleim és a barátnőm, mindig mellettem vannak, és örökre mellettük leszek… Yoongi elvörösödve bámul vissza az eszközökre, ami még jobb kedvre derít, s beszippantva egy mély, fertőtlenítőszer facsarta levegőt, somolyogva kezdek bele én is, a szikék mosogatásába. Nem ülhetek a sarokban, magamat sajnáltatva, az mégis kinek lenne jó? Sürgősen fel kell nőnöm a sors által elém állított feladatokhoz, mielőtt túl késő lenne... 

Bágyadtan, valamiféle vánszorgásra hajazó mozgásformával keveredek le a villamosról, és alig egy saroknyi sétálás után, óvatosan nyitok be a félhomályos lépcsőház nagykapuján. Hosszú, a kelleténél is hosszabb nap van mögöttem, és hiába mentettem meg Marin életét a vasútállomáson, közel sem nyugtat meg a tény, hogy egy épületben kell, hogy éljek a Halál-lal… Jungkook-nak sürgősen el kell onnan költöznie, egy percig sem maradhat annak a tébolyult alaknak a lakásán!

- Ah, Hyerin – köszön rám elmémben motoszkáló egyén valós húsvér mivolta, alig befordulva emeletükre. Kétségtelen, hogy rám várt… Ignorálva egész létét, hatalmas ívvel , egy mihaszna fintorral arcomon kerülöm ki a korláton támaszkodó Kim Taehyung-ot, ám éppen elérve az első, feljebb vezető lépcsőfokot, bosszúsan ragadja meg felkarom. – Nem szép dolog levegőnek nézni a szomszédodat – élcelődik felé nem tekintő arcomba.

- Nem szép dolog elvenni mások életét sem – köpöm, lassan rátévedő szemekkel.

- Úgy érzem, nem figyelsz rám. Én… - sóhajt, s közelebb lép hozzám. – A sorsot védem, ellenben veled.

- Jól látod, ellenben velem! – emelem magasabbra fejem, egy tapodtat sem meghátrálva közeledésétől.

- Remélem, egyszer majd megtudod állni, hogy nem mentesz meg olyat, akinek meg kell halnia - ráncolja rám homlokát, megrezzenő testemhez túlontúl közel megállva.

- Ígérem, ha ez a valaki te leszel, erőt veszek magamon, és visszaalszok – hunyorgok rá megvető cinizmussal, mire elneveti magát.

- Megtudnád állni? – hajol egy hirtelen, kivédhetetlen mozdulattal fülemhez, jobb kezével megtámaszkodva a korláton. Bűnös izgatottság terjed szét elnyűtt testemen, mire elfordulva a fiatal férfi gúnyos arcától, erőltetetten nyelem le a képzeletbeli gégémnél rekedt gombócot. Undor vegyülne félelemmel, és megvetéssel? Kiráz a hideg ettől a vegyülettől...

- Inkább ne akard megtudni – szűröm fogaim között, s ellökve utamat elzáró kezét, a lépcsőhöz sétálok. – Nem fogok ellened veszíteni! – pillantok szúrósan hátra.

- Majd meglátjuk – vonja fel futólag szemöldökét, s szinte menekülve lépdelek fel az egymást követő lépcsőfokokon, majd kimérten magamra húzva lakásunk ajtaját, nyúzottan sóhajtok fel. Nem veszíthetek, nem szabad, nem tehetem... Yujin alszik, a lakás néma, elmém mégis zajos, hiszen millió meg egy gondolat morajlik elmémbe, szinte esélyt sem adva higgadt pihenésemnek.

Nem aludtam jól, ami korántsem vall rám, és úgy érzem, ez a kialvatlan ábrázat az egész napomra rányomja majd a bélyegét. Jobb lenne ki sem mozdulnom ma…

- Hyerin – pillant fel rám kedvenc kanapéjáról pizsamás lakótársnőm. – De rosszul festesz – pislog nagyokat.

- Rosszul is érzem magam – dünnyögöm közelebb csoszogva hozzá. - Volt itt az öcséd tegnap délután – halkítja le a tévében zajongó zenecsatornát.

- Mit akart? – érdeklődök egy hatalmas ásítás kíséretében.

- Hogy menjünk vele meg az új haverjával le a tengerpartra – húzódik egy halovány mosoly arcára.

- Haver?

- Hát a lakótársa! Taehyung – folytatja, mire rögvest kitágult szemekkel meredek rá, s bamba időzésem a lány furcsálló arcán, végül egy orbitális röhögésben tör ki. – Hyerin, minden rendben? – dönti oldalra fejét kérdően Yujin.

- Bocsi – fulladozok tovább a nevetéstől. – Ez túl jó poén volt.

- Nem vicceltem – sandít rám értetlenül. – Te, én, Jungkook, Taehyung, meg valami Seok…

- Hoseok? - emelem fel arcomra fagyott vigyor csúfította fejem.

- Azaz, ismered?

- Nem megyünk, felejtsd el – válaszolok egyszerűen, tovább vánszorogva a fürdő irányába.

- Mi? – bámul utánam Yujin. – De én akarok! Menjünk!

- Yujin-ah! Nem is ismerjük őket – füllentek a hajthatatlannak tűnő barátnőmnek.

- Ha nem jössz, én akkor is elmegyek – csapja össze tenyereit, s felállva a kanapéról, nagy léptekkel indul meg a konyha felé.

- Yujin-ah – kiáltok a sértődött lakótársam után, de rá sem hederítve erőtlen próbálkozásomra, csak a hűtő csapódását hallatja. Remek… Mérget vehet rá ez a bolond lány, hogy nem fogom engedni sem neki, sem az öcsémnek, hogy egy percet is együtt töltsenek azzal a szemét alakkal, nemhogy kirándulni menjenek negédesen. Lemerem fogadni, hogy ez az egész Kim Taehyung ötlete, csak tudnám, miben mesterkedik… Menten elkáromkodom magam falba vert fejjel, elegem van! Még el sem kezdődik a nap, máris pipa vagyok, karikásak a szemeim és a hajam is borzalom, nem beszélve arról, hogy Marin-t is ideje lenne meglátogatnom a kórházban. Jobb lesz sietnem…

Roppantmód elkeserítő, hogy az útközben vett tejeskávé sem képes életképessé varázsolni, s hiába tornáztatom minden porcikámat, kezdem úgy érezni, hogy igazából mentálisan vagyok fáradt, mintsem fizikailag. Kellemetlen…

- Elnézést – battyogok a kórház recepciójához. – Lee Marin-hoz jöttem, tegnap érkezett – vigyorodok erőltetetten el, hátha némi hitelt nyer megjelenésem.

- Lee Marin? Az a fiatal lány? – mereng el rajtam, s végül maga elé bámul elgondolkozva. a fehér blúzos nő. – Ön hozzátartozója?

- Csak barátok vagyunk.

- Értem, nos – sóhajt fel a nő, ahogy közelebb hajol hozzám a pulton át. – Tegnap éjjel volt egy komoly incidens – húzza el sajnálkozva száját a hölgy, mire szemöldökömet ráncolva kezdek minden szaván csüngni. - Rátámadt egy ápolónőre, és végül – pillant körbe. – Magában is menthetetlen kárt tett.

- Hogy micsoda? - rázom meg hitetlenkedve fejem, mint, aki nagyothall. 

- Kapott egy hívást egy fiatal férfitól, kijött, beszélt vele, aztán teljesen összeomlott, közveszélyessé vált - tekint egyenesen, elkövülni készülő szemeimbe. - A rendőrség is járt itt, de mi nem tudtunk kit értesíteni, átvették az ügyet.

- Nem, az lehetetlen – csóválom hevesen meg fejem egy ingatag lépést kihátrálva a pulttól.

- Nagyon sajnálom – fújja ki levegőjét a recepciós nő, s visszaül lassan helyére. – Komoly probléma lengte körbe a lányt – biggyeszti le száját, de szavai már aligha érik el elmém, elüvegesedett tekintettel botorkálok el a kijárat felé, mit sem törődve lézengő, itt-ott vállamnak rohanó környezetemmel. Képtelenség… Nem lehet… Idegtől remegő kezeimmel nyúlok zsebembe tuszkolt mobilom után, és alig kilépve a tavaszi napsütés átjárta utcára, gyűlölettől eltorzulva tárcsázom egyenesen a Halált.

- Hyerin – hallom meg Taehyung mázos, mély hangját a vonal túloldaláról. – Csak nem jártál a kórházban?

- Gyilkos – sziszegem meggondolatlanul, elborult elmémmel.

- Ez egy kicsit erős, nem gondolod? – terpeszti szét szavait.

- Minek neveznéd ezt? - förmedek rá.

- Munkának – komolyodik el a fiú hangja, mire egyszeriben szorul össze gyomrom. – Nézz előre!

- Tessék?

- Előre – utasít újból, mire a az elém táruló horizonton feltűnik életnagyságú alakja, egy rendőrautó oldalának dőlve, az úttest túloldalán. Engem figyel… Mit sem törődve a gyalogátkelő hiányával, a megállíthatatlan forgalommal, lecsapva telefonom, elvakult dühvel indulok meg Taehyung irányába, aki először meghökken meggondolatlan cselekedetemtől, majd szemlátomást ijedten pásztázza át a forgalmas utat. Nem látok már semmit, csak a harag és a gyűlölet tombol bennem, és mintha autók dudálnának, ám agyam oly ködös, hogy az egyetlen mozzanat, ami magamhoz térít, az egy erős kar, ami magához ránt. Lihegek, kapkodom a levegőt, torkom száraz, szemeimet mintha könnyek marnák, és mégis valami egyben tartja, dühtől megrészegült, imbolygó testem.

- Elment az eszed? – ránt el magától az előttem álló egyenruhás, erősen megmarkolva vállaim. Vonakodva emelem rá pillantásom, még mindig zúg a fejem… - Tényleg az orrom előtt akarod kinyíratni magad?

- A halál megmentett volna? – morgom halkan, lopva szemrevételezve a mögöttem elsuhanó forgalmat. Kirántott az autók közül… Remegek, mintha halálra rémültem volna tudatom alatt, amit az agyamat elöntő indulat leple fedne.

- Fáj ez a megbélyegzés... Halál? – enged végtagjaim szorításából, ahogy karba font kezeivel a fehér rendőrautónak dől. – Meg amúgy is, ki mondta, hogy meg is haltál volna?

- Talán nem örülnél neki? - dünnyögöm még mindig túl erőtlenül.

- Akkor az erőd másra szállna, és újabb patthelyzet – vázolja egyszerűen, egy cinikus félmosollyal. – Óvatosabbnak kellene lenned magaddal szemben, ha életeket akarsz menteni – mér végig. – Ha kinyíratod magad, eljátszod az esélyed, és én nem foglak megmenteni.

- Valószínűleg nem süllyedne addig a lelkem, hogy a te segítségedért folyamodjon – gúnyolódok, s egy megvető pillantást intézve az egyenruhás fiú felé, megkerülve az autót, a járdára sétálok, ügyelve magabiztos kisugárzásomra. Nem mintha Kim Taehyung nem látna át minden egyes lépésemen…

- Azt hiszed, a gyűlölet erőssé tesz? – szól utánam indulatosan, de hangja sosem hallott színekre úszik, egészen, mintha… Megremegne? Lassan fordulok felé, arca komorodottságtól torz, szemeiben mégis valamiféle keserűség csillan meg. – Túl tiszta a lelked, ahhoz, hogy szívből gyűlölj – konstatálja a rendőrautó ajtaját kitárva. – Ez lesz a veszted, és páholyból fogom végignézni a bukásod – folytatja, s újra meglátom az önteltség gúnyos vonásait. Gőg járja át minden porcikáját, talán rosszul érzékeltem korábban, hiszen egy csipetnyi megbánás, vagy keserűség sincs lelkében, szíve fagyos, szavai pedig késként szabdalják mindazt, amiért érdemes küzdeni. Miért lát elém, belém és mögém, miért ennyire magabiztos minden tette, hogy képes mindig egy lépéssel előttem járni...? Hogy lehetek ennyire kiszámítható, és kiszolgáltatott… Elvakít ez az erőtlen gyűlölet, megbénít, és elhomályosítja elmém, mint egy szenvedély, egy ártalmas, bűnös szenvedély...