13. Vakság

13. fejezet

Ha nem tudod, hogyan kell hazudni, azt sem tudod, hogy mikor hazudnak neked. /Doktor House c. film/

- Hyerin –

- Hyerin – töri meg a bizsergetően felvillanyozó beszélgetést a folyosóra tévedt Yoongi, ahogy lendületes léptekkel maga előtt készül betolni egy testet a boncterembe. – Nyisd, kérlek szélesebbre az ajtót – szól rám, mire rögvest kitárom a bejárat mind a két szárnyát. – Ó, helló – biccent fejével Taehyung felé, aki int, s közelebb sétál a helység küszöbéhez.

- Látom sok a dolgot, bocsánat, hogy zavartalak. Nem bírtam várni – dünnyögi, de madarat fogatható örömöm okán, csak legyintek. Nem hittem volna, azt hiszem jóformán soha, hogy valaha is boldogsággal tölt el Kim Taehyung váratlan megjelenésének…

- Örülök, hogy eljöttél – vigyorgok, már-már zavarba ejtő őszinteséggel. – Ki az áldozat? – lépek beljebb Jimin és Yoongi felé, fél szemmel a jegyzőkönyvbe lesve.

- Lee Marin – kezdi szőke munkatársam, a lepel fedte testet óvatosan átemelve a hordágyról. - Vonat gázolta el alig fél órája, vizsgálják még az idegenkezűséget. Szép lány lehetett, most inkább ne akarjátok látni – neveti el magát Yoongi, s látva Taehyung megrökönyödött grimaszát, újra csak legyintek.

- Lassan mennem kell, még a végén búcsút inthetek az állásomnak – hátrál ki a nem sokkal mögöttem álló, mire kedvesen fordulok utána.

- Kérlek – töri meg a szótlan pillanatot egy ismeretlennek tűnő hang, és némi ide-oda nézelődés után, végül mind a ketten kollégáim után lesünk.

- Igen? – fürkészem át a két köpenyes alakot, de azok csak értetlenül bámulnak vissza munkájuk közepette, s legnagyobb aggodalmamra, Jimin ránk emelt tekintete ugyanolyan gyanakvással van tele, mint korábban…

- Kérlek, segíts – hangzik ismét, mire összenézve a tőlem jócskán magasabb Taehyung-gal, a felismerés mindkettőnket azonnal eltorzít, és a mélybe taszít. Segélykérés? 

Kellemes öblítő illat oson orrom alá, s nagyra tágult szemeimet csupán pár, rövid pillanat erejéig meresztem a repedések tarkította plafonba. Oly lendülettel ugrok fel ágyamból, mintha egy minden eddiginél is erősebb erő, egy morajló, lüktető hívás invitálna magához, s hezitálás nélkül nyúlok megcsörrenő mobilom után. Újrakezdődik…

- Hyerin – darálja el nevem újdonsült társam, a vonal túl végéről. – A mi dalunkat játsszák.

- Taehyung – lehelem, mély levegők után kapkodva.

- A lépcsőház bejáratánál foglak várni, igyekezz – utasít egyszerűen, mire keresztül rohanva a lakáson, eszeveszett, meglehetősen hanyag készülődésbe kezdek. Szívem a szokottnál is hevesebben ver, szinte kirepülök az ajtón, és a kételyem Kim Taehyung-gal szemben, szinte köddé válnak, a belé vetett hitem erejétől. Lehet, hogy sokkal többet tud, mint én, meglehet, hogy az a bizonyos híres sors keresztezte utunkat? Jó lenne valakivel megosztani ezt a terhet, ezt a felelősséget…

- Na, végre – löki el magát az épület bejáratától, s engedve karba tett kezein, kitárja előttem az kaput. – Mit tudunk? – igyekszik mellém a fiú.

- Lee Marin, és vonat gázolta halálra – taglalom mélyen beletúrva emlékeimbe, amint kisétálunk az utcai forgatagba. – Ha jól lestem ki a jegyzőkönyvből, fél tízkor egy Icheon-ból érkező vonat elé esett.

- Van vagy hét vasútállomás a városban, és ha a környékre redukálom is marad kettő, szét kell válnunk. – indul meg hatalmas léptekkel Taehyung a parkoló autók irányába. – Én a Han folyó felőli állomásra megyek, te a keleti pályaudvaron nézz szét.

- Várj, azt sem tudjuk, hogy néz ki a lány – torpanok meg a járda szélén, szemeimet a zebrát átszelni készülő fiú mozdulatain tartva.

- Légy találékony, tartsd nyitva a szemed – konstatálja egyszerűen, és még fel sem ocsúdva gondolataimból, a barna hajú fiú, már kereket is old. Hogy mi? Legyek találékony? Eddig is az voltam! Francba… Hogy képes ilyen higgadt maradni? Túl magabiztos, én meg hirtelen azt sem tudom, mégis hol szálljak le a villamosról... Össze kell szednem magam, nem bőghetek le, és nem veszíthetjük el a lányt!

Minden magam mögött hagyott léptemben úgy érzem, egy-egy apró kételyem int búcsút zavaros elmémből, s talán ez valami egészen új kezdete lesz, és, hogy ennek része lesz-e az idegesítő rendőrfiú, az már csak a jövő zenéje… Túlságosan is megbíznék benne...?

A pályaudvar zsúfolásig megtelt várójában feleslegesen kémlelem már hosszú percek óta a kivetítőket, a legközelebbi Icheon-ból érkező vonat délután egy órakor érkezik, és hiába pörgök idegesen saját tengelyem körül, csupán egy lehetséges magyarázat ülepedik meg elmémben…

- Taehyung – ordítom a kelleténél is hangosabban telefonomba. – Lee Marin nincs itt!

- Itt sincs. Nem indul Icheon-ba a közeljövőben vonat - reagál egyszerűen.

- Micsoda? Akkor…

- Máshonnan hozhatták be - jegyzi meg higgadtan.

- De a többi kívül esik a hullaház fennhatósága alól! – taglalom zaklatottan, zsibongó lábaimat magam után kapkodva. – Odamegyek - szólok, s zsebre vágva mobilom,  tüdőm maradék, viszonylag csekély levegőellátását felemésztve, őrült tempóban rontok fel az első, leggyorsabbnak vélt tömegközlekedési eszközre. Agyam morajlik, szívem zakatol, és  már csupán a reménybe tudok kapaszkodni, hogy időben megleljük a lányt... Hol lehet? Nem bízok meg Taehyung-ba? Hiszen azt mondta ott sem indul ilyen szerelvény, én meg azonnal, ösztönszerűen kérdőjeleztem meg megállapítását... Megállíthatatlanul dübörgő bensőmmel karöltve, keresztül szelve a Han folyó mellett fekvő állomáson lézengő emberek sokaságát, egészen céltalanul rontok be a hatalmas épület várójába.

- Hyerin – ragad ki a tömegből egy magabiztos kar, szinte karnyújtásnyira a kivetítők elől – Elkéstünk – süti félre szemeit Taehyung, kezével erőteljesen megszorítva alkarom.

- Engedj, meg kell győződnöm – sziszegem feldúltan, ahogy szemeim akaratlanul is a menetrendeket elénk vetítő táblára vándorolnak. – De hát, ott van. Hét perc múlva indul Icheon… - reked belém hebegő szavam, s hirtelen megkövült tekintetemet óvatosan fordítom vissza a fölém tornyosuló alak irányába.

- Miért csinálod ezt? – ránt közelebb magához ingerülten a fiú.

- Miről beszélsz, azt teszem, amit tennem kell – válaszolok, és hiába vagyok minden maradék energiámmal azon, hogy szilárd, eltökélt látszatot keltsek, érzem, hogy lábaim megremegnek...

- Ahogy én is – komorodik el tekintete, mely pillantásomban áskálódik, s lelkemig hatol. Fülemben elcsendesedik a kettőnket körülvevő tömeg moraja, karom szorítása fokozódik, és én újra elmerülök aggodalmam, kételyek szegélyezte örvénylő folyójában. Hogy lehettem ennyire vak, hogy bízhattam meg egy percig is benne...? Miért engedtem, hogy a szívem elnyomja eszem suttogását, miért nem hallgattam Jimin gyanújára, miért akartam, hogy ne legyek ennyire... egyedül.

- Te… - hebegem alig hallhatóan, mintha magam sem lennék biztos saját mondandómban. - Nem akarod, hogy megmentsem.

- Hyerin, gondolkodj már, Lee Marin-nak meg kell halnia, miért akarsz változtatni ezen? – hangoztatja, minden szavát, arcomba köpve.

- Mert a segítségemet kérte! – kiáltom fennhangon, okafogyottul megpróbálva elmenekülni keze erős szorításából. – A segítségünket…

- Az egyetlen ember, akihez szólt az te voltál – húzódik egy egészen halovány, gúnyos vigyor arcára. - Fogalmad sincs, hogy mit csinálsz! Nem tudsz elszámolni, a következményekkel, hát nem érted? – folytatva, egy percre sem elengedve testemet, szemeivel szorosan magához láncolva tekintetemet.

- Hogy hihettem azt, hogy egy oldalon állunk – szűkülnek össze gyűlölködve pilláim. - Te tettél keresztbe a kezdetek óta, szánt szándékkal követtél! – kiabálom méregtől izzó szemeimet mélyen a fiú íriszeibe vájva. – Lefogadom, tudtad jól, hogy a lány itt lesz, ezen a pályaudvaron – köpöm tovább képébe szavaimmal együtt az igazságot, amit elmém legmélyén, talán mindig is éreztem  - Eressz! A segítségemet kérte, és én nem fogok félreállni! – zihálom zaklatottan, belülről feltörni készülő, mardosó sós könnyeimet visszanyelve.

- És én, nem állítalak meg – lép egy aprót hátra, végtagomat elengedve szorításából. – Ezúttal – sötétül el tekintete, mire egy utolsó, gyűlölet áztatta pillantást vetve a fiúra, megborzongva tűnök el a tömegben, hol az órára, hol pedig a menetrendeket sugárzó kivetítőre lesve. Muszáj egyben maradjak, nem hullhatok szét, nem láthatja sem ő, sem más, hogy a szívembe furakodó kín, oly pusztítóan fojtogat, hogy fájdalmas légszomj gyötri minden előrerohanó mozdulatomat…

A legtávolabb eső, egyelőre üres vágány peronján, csupán egy lány ácsorog, élettelen szemeit a sínekbe mélyesztve, így hatalmas levegőt véve, felemelt, magabiztos arccal lépek mellé, s legmélyebb meghökkenésére, szelíden simítok vállára. Ennyit az intim szféráról...

- Szia – mosolyodok el kedvesen. – Marin, igaz?

- H-Honnan ismersz? – emeli rám vörös, sírástól duzzadt szemeit, miknek látványa elsőre meglepnek, ám végül újra megszelídítem mosolyom.

- Gyere beljebb, túl közel állsz – húzom egy bátor mozdulattal hátrább, az éppen bezakatoló vonat örvényéből. – Mindig a peron szélén ácsorogsz? – elmélkedek a lány keserves arcát pásztázva.

- Nem, csak most - hajtja le fejét.

- Nem festesz túl jól, bánt valami?

- Az élet, az élet bánt… - sóhajt fel, és elhűlt tekintetével kézen fogva, a pályaudvar kijárata felé kezd halkan csoszogni, a szó szoros értelmében, hiszen járása meglehetősen furcsa.

- A lábaid… - osonok a lány mellé.

- Beütöttem - von vállat.

- Látnia kellene egy orvosnak – próbálkozok tovább aggodalmasan.

- Miért követsz? – torpan meg, keserűségben úszó szemeit, mérgesen nekem szegezve.

- Mert úgy érzem bajban vagy.

- Egy autó ütött el reggel – fordul újra el Marin.

- Tessék? – kövül arcomra egy bárgyú, hitetlen vigyor, a távolodó lány után merengve.

- Hagyj békén, nem ismerlek – folytatja útját a zajos tömeg felé, mire egy hirtelen mozdulattal a bicegő lányba karolok, s ellentmondást nem tűrően magam mellé fogom. – Ki vagy? – értetlenkedik, egyre bosszúsabban.

- Jeon Hyerin vagyok, és most kórházba viszlek – kúszik fülemig szám, kissé bolond, egyenesen őrült megjelenést kölcsönözve ezzel saját magamnak. Nem szól, tekintete üres, s járása épp oly ingatag, mint maga Lee Marin. Fogalmam sincs mi történt vele, nem kérdezek, s ő nem szól, némán lépdel mellettem a villamos szerelvényről le, egészen a legközelebbi kórház bejáratáig, ahol az első orvost le is intem. Elképed a baleset hallatán, furcsállóan bambul el a lányon, s végül maga után hívja, mire a lány világfájdalmas arcával együtt, készségesen ballag el a férfivel. 

Feszülten dobolok lábammal, saját cipőm orrát bámulva, számat az aggályok, és tények felsorakoztatásával, egyre csak harapdálva. Olyan ostobának érzem magam, legszívesebben sírva üvöltenék a világnak, kiadva magamból minden haragom, gyűlöletem és félelmem...

- Hogy van? – pattanok fel a váróterem székéből, ahogy az orvos kilép a vizsgálóból, maga előtt kísérve Marin-t.

- Nincs belső vérzés vagy törés, de benn tartjuk megfigyelésre – darálja el az orvos, és intve egy nővérnek, egy kórterem felé küldik az imbolygó, törékeny lányt.

- Maradjak itt? – sietek utánuk.

- Nem kell – dörmögi rám sem pillantva.

- Feltudsz valakit hívni, hogy jöjjön érted, ha kiengednek?

- Nem – folytatja halkan.

- Mármint…

- Nincs senkim, ne kérdezgess!

- A-Akkor, holnap bejövök hozzád.

- És miért tennéd? – torpan meg, s kérdően rám tekint.

- Unalmas az életem – nevetem el magam, ami szemlátomást a lány meggyötört arcára is mosolyt csal, de elfordul, így integetve neki, hatalmas léptekkel csattogok vissza a korábbi orvoshoz, akinek elmagyarázva a fiatal lány szuicid hajlamát, fokozott figyelmet kérek Lee Marin benntartása során. Félek, hogy nem ez volt az első, és utolsó próbálkozása, hogy kioltsa saját életét. Mi történhetett vele...? 

Félőn lépkedek végig a hullaház sötét járólapjain, s óvatosan előretörtető lábaim végül, egészen főnököm irodájáig vezetnek. Halkan kopogok a boncteremből nyíló üvegajtón, amin halkan belépve, aggodalmasan tanulmányozom át a könyvéből fel sem pillantó fiút.

- Megmentettem ma egy lányt – kezdem bátortalanul, mintha magam sem tudnék tiszta szívből örülni.

- Az jó, akkor ez is egy olyan nap – bólogat, de szemei még mindig a betű kavalkádban merengnek.

- Elmondtam Kim Taehyung-nak, hogy tudok róla.

- Várható volt.

- Gyanakvóan viselkedtél, amikor tegnap bejött ide - ecsetelem a számára át nem élt eseményeket. - Figyelmeztetni akartál valamire, de nem törődtem veled – sóhajtom bűnbánóan.

- Csakugyan? – dörmögi orra alatt, s lapoz egyet.

- Ma, amikor elmentünk együtt megmenteni a lányt, meg akart állítani… - csuklik el hangom, újra felidézve a pályaudvar bejáratánál történteket. - Jimin, annyira sajnálom… Én csak – sütöm le szemeim, számat elharapva, ahogy ismét kínzó levegő után nyúlok, vontatottan előrébb bicegve. – Úgy örültem, hogy nem vagyok egyedül… de Ő, egyáltalán nem olyan, mint én – dünnyögöm tovább rekedten.

- Sejtettem… - sóhajt fel, s becsukva a koromfekete, apró aranybetűk díszítette könyvet, lassan felemeli rám tekintetét. - Nézd, ez nem csak természetfeletti elmélet, hanem tudományos tény, Newton örvényeitől a keleti filozófiákig, mind ugyanazt mondják… - kezd elkomolyodott taglalásba Jimin, s lassan feláll íróasztalától. - Minden erőnek, van egy ellentétes párja. Korábban is mondanom kellett volna, amikor tudomást szereztem rólad, és a… képességedről, de nem volt igazi bizonyítékom, a srác megjelenéséig. Jól látod, Kim Taehyung nem olyan, mint te! Te életeket mentesz, ő pedig…

- Elveszi őket – fejezem be a fiú mondatát, meredten az előttem álló, korábban pusztán pillantásával is óva intő alakba bámulva. Hogy lehettem ilyen vak... Hogy engedhettem, hogy megvezessen....
- Hyerin - szól rám Jimin, komolyságtól fénylő szemeivel megkeresve elmerengett tekintetem vonalát. - Mindig tartsd szem előtt... Nem vagy, és sosem leszel egyedül - veti felém szavait, és mélyről feltörni vágyó, szabadságért sikító könnyeim, észrevétlenül szántják keresztül keserűség torzította arcomat.
Néhányan úgy vélik, az tesz minket erőssé, ha kapaszkodunk valamibe. Pedig néha az, ha elengedjük...