17. Fanyar étcsokoládé

17. fejezet

A csókok azért vannak, hogy vágyat ébresszenek bennünk. /Sarah MacLean/

- Hyerin - 

- A patológust használod? Talán ő fogja lebeszélni a lányt? – kérdi elmosott mosolyával Taehyung.

- Nem is vagy te olyan buta – emelem fel államat, a kelleténél is nagyobb büszkeséget sugározva, ám mire újra szóra nyithatnám nagy számat, egy hirtelen mozdulattal ragadja meg karom az előttem álló, s maga után hurcolva, a következő, lassan megérkező kabinba tuszkol. Indulatosan fordulok felé, alig felocsúdva tettéből, de hiába próbálok mögé kerülni, szilárdan állja el a kijáratot, s megérezve az óriáskerék induló mozgását, higgadtan foglal helyet, kezeit szarkasztikusan karba fonva. Saját csapdámba estem...

- Ez mégis mire volt jó? – csattanok fel mérgesen.

- Az a baj tudod, hogy nem figyelsz rám – csóválja meg fejét, egy ócska vigyor kíséretében. - Megmondtam, hogy tűnj el az utamból.

- És miért kellene azt tennem, amit mondasz? – ráncolom rá homlokom, szinte fel sem mérve kiszolgáltatott helyzetem súlyát.

- Egy kicsit sem félsz tőlem? – sandít felemelt tekintetével a kabin legtávolabbi zugában, feszülten toporgó mivoltomra.

- Nem – válaszolok tettetett könnyelműséggel.

- Ezen változtatnunk kellene – mosolyodik el, s felállva pöffeszkedéséből, lomha léptekkel vesz célba.

- Ne merj közelebb jönni! – kiabálok rá okafogyottul, és hiába pásztázom ösztönösen végig a kabint, az egyetlen menekülés, az a mélybeugrás lenne. Kelepce, amit magamnak ástam...

- Egy nő, és egy férfi ketten egy… - néz gúnyos hunyorgással körbe. – Meglehetősen szűk helyen… - somolyog tovább, óvatos, kimért léptekkel közelebb araszolva hozzám.

- Hagyj békén – dünnyögöm, s csupán sötét aurájának fuvallatát megérezve bőrömön, rögvest beleborzong minden porcikám jöttébe. Hiteltelen minden szavam, ennyire érezném fölérendelt dominanciáját, hogy már mondataimnak sincs leheletnyi ereje sem? – Mondtam, hogy ne gyere közelebb – kezdek résnyire nyitott szemeimtől alig látva, önvédelemnek alig nevezhető céltalan hadonászásba.

- Hé – térít magamhoz Taehyung figyelmeztetése, ahogy pilláimat felnyitva, szembesülök erőfitogtató szorításával. – Kár hadonásznod – hajol arcomba, kábán rángatózó karjaimat erősen lefogva. Lehelete forró, illata bódító, bőre émelyítő, és mire újra szemkontaktusba keveredhetne tekintetünk, már csak indulattal párnáimra tapasztott száját érzem meg. Kíméletlenül veszi birtokba ajkaim, nyelvét ellentmondást nem tűrő felfedezőútra indítva, s hiába próbálok visszatérni a valóságba, agyamat fátyolos eufória fedi el. Irányít, örökké csak uralkodik, csókja fanyar, mint az általam oly nagyon utált étcsokoládé, most mégis kívánom. Zsigeri szenvedéllyel, tehetetlenül kívánom...

- Áu – mordul fel nyelveink vívta harcból, s kótyagosan hátrább húzódva, engedve fogásomból, szájához nyúl. – Te most… - vonja fel meglepetten szemöldökét. – Megharaptál? - kérdi, s összeráncolva homlokát, ziláltan nyúl karom után, ám célt érve, valamiféle megbolondult reflex indíttatta cselekedettel, engem ráncigáló kezébe mélyesztem gyengécske fogaim. – Jó ég, veszett vagy? – jajdul fel ismét, s azonnal eltávolodik tőlem.

- Az, és kórságokat terjesztek – fintorodok el fortyogó dühvel, egyensúlyt keresve elernyedt, megbódult lábaimmal. Nevet, szinte már vihog, szemlátomást jót derül szerencsétlenségemen, és elszántnak csúfolt megjegyzésemen. Hátamat egészen közel nyomom a kabin oldalához, szemeimmel lopva egy kósza képet a külvilágról, a madártávlat szédítette mesés városról. 

- Hm, még nem vagyunk a legtetején – konstatálja az elém táruló tényeket, és lassan ő is a mögöttem napsütés csillogtatta ablakhoz sétál. – Flúgos vagy – sóhajt fel, majd pár pillanatra lehunyt szemeit, végül mellette feszülten ácsorgó alakomra szegezi.

- Legalább nem pszichopata – morgom, egy idétlen grimasszal, és bosszúsan fordulok  el tenyérbe mászó képétől. – Mire volt ez jó – kérdem, ám szavaim valami vacak, buta kérdésre hajaz inkább, s szívem is még percekkel az incidens után is, zavaróan dobog torkomban.

- Mondtam, hogy így vagy úgy, de tartani fogsz tőlem – vázolja egyszerűen. – Tartanod kell… - folytatja immár alig hallhatóan, pillantásával az üvegen túli Szöult pásztázva. Nem szólok vissza, mély levegővel nyugtázom szavait, s elhessegetve zavart, cikázó gondolataimat, elnyűtten dőlök háttal az ablaknak. Néma csend veszi át a hatalmat a lassan lefele induló kabinban, és úgy érzem, ez a szótlanság most mégis nagyobb súllyal bír, mint bármely kimondott, bántó szó. Félszemmel, szinte tagadhatatlanul figyelem előre meredő, ebben a fényárban, egyre tökéletesebbnek tűnő vonásait, és a hirtelen jött bűnös bizsergés vegyítette félelmem, valami megenyhült, kellemes melegséggé foszlik. Vonatokat megszégyenítő szívdobogásom visszatér megszokott ritmusára, és lélegzetvételem is higgadt dallamra enyhül, mintha magamat győzködve, eszem a pár perce történt eseményeket, egy csapásra próbálná semmissé tenni.

- Zavar, ha bámulsz – vigyorodik el, felém sem pillantva.

- Tessék? – rimánkodok fel. – A várost néztem – vörösödök fülig, és azonnal magam elé szegezem tekintetem.

- Talán tetszett? – hajol közelebb felperzselt arcomhoz, szemeivel szinte lyukat égetve ajkaimba.

- Aljas – köpöm pusztán magam elé. – Semmi tisztelet nincs benned, semmi jó indulat, semmi kedvesség.

- Most, hogy mondod – gondolkodik el. - Talán túlélem valahogy.

- Befejeznéd az állandó gúnyolódást? – hergelődök ismét fel.

- Te sértegetsz engem – somolyog, mire legszívesebben agyoncsapnám.

- De csak, mert... - csattanok fel arca elé fordulva, mire végérvényesen is belevörösödök saját gondolatomba.

- Mert? Mondd csak ki... - húzza tovább agyam. - Úgy csinálsz, mint egy ostoba szűz - fintorodik el. - Mindenesetre… - tornáztatja ki higgadtan nyakát, ellépve az ablaktól, a kabin közepe felé véve lomhán az irányt. – Legközelebb felkészültebb leszek. Szájkosár, bilincs és társai – taglalja szarkasztikusan.

- Csak… - szívok be egy adag, nyugtató levegőt. - Hagyd abba a mocskos játékaid. Nem vicces, amit csinálsz – simítok saját felkaromra. 

- Azt mondják, a halálnak nincs humora – fordul vissza, ám korábbi cinizmusának már helye sincs vonásain. Hogy is kerülhette el a figyelmem a kőkemény valóság, hogy merenghettem el ostobaságokon, mikor ez az embernek csúfolt megátalkodott alak, maga a tömény gonoszság. Maga a halál… – Tarts észben – figyelmeztet, s lehunyva szemeit, háttal áll meg nekem a kabin kijáratában.

- Tudtam, hogy beteg a lány… Minah – kezdem halkan, hátamat a hűvös üvegnek döntve, fejemet a padlónak irányítva.

- Gondolom a mihaszna főnököd, mégsem olyan mihaszna – feleli.

- Abbahagyták a kezelését, mert nem volt pénzük – folytatom fokozott hangemeléssel.

- Van ez így - von vállat, mint, akit bosszant a társalgás.

- Nem kellene így lennie…

- Hyerin – hangzik el nevem. – Ne akard megváltoztatni azt, aminek megkell történnie – emeli vontatottan felém tekintetét.

- Ez tudod, mennyire szánalmasan hangzik? – grimaszolok szánakozva, s összeszűkült pilláit elnézve, ez koránt sincs ínyére.

- Talán nem is vagyok olyan aljas, mint hiszed, elvégre mindig megenyhülök veled szemben, és hagyom, hogy szerencsétlenkedve próbálkozz ellenem, de hidd el, kezd förtelmesen unalmas lenni a lábatlankodásod – mélyeszti mélyen íriszeimbe szemeit.

- Nem fogok félreállni – csóválom meg fejem, mereven megtartva a helység túloldalán allóval a szemkontaktust.

- Még mindig ezen az állásponton vagy? - vonja fel lesajnálóan egyik szemöldökét. 

- Ezen is maradok, nem rémíthetsz meg, sehogy! - szajkózom, már-már hisztérikusan.

- Csak figyelj, a mai csak a kóstoló volt – nyalja meg szája szélét, és az óramű pontossággal leérkező kabin kitáruló ajtaján, könnyedén lép ki. Azt hiszi ez valami ócska játék? Hogy nem vagyok méltó ellenfél a számára, azt képzeli, hogy, ha igazán akarná, könnyűszerrel félreállíthat az útjából? Piszkos játékokat űz velem, és nagyon téved, ha azt hiszi, ezzel összezavar! 

- Mégiscsak felmentetek ti is? – mosolyog telibe Minah, ahogy Taehyung után sietve, szemben találjuk magunkat a másik kettővel. – Még, hogy nincs közöttük semmi – kacsint vigyorogva Jimin-re, aki még mindig szótlanul tűri zavarba ejtő, már-már kínos beszélgetést, arról említést sem téve, hogy talán csak most jut el elmémig, mi is történt odafenn. Mintha ebben a pillanatban jutnék igazán oxigénhez, a fullasztó bezártság után, s agyam csak most tisztulna ki...

- Minah menjünk, a kilátó még hátra van – sétál zsebre hányt kezekkel a lány elé Taehyung, és szúrós pillantásokkal megszórva fapofa főnököm, szó nélkül iramodik el tőlünk, maga mellé terelve a buzgón integető Kwon Minah-t.

- Mi vitt rá, hogy felmenj azzal az alakkal? – lép hozzám Jimin, gyanakvóan rám sandítva.

- Semmi, beráncigált, hogy rám ijesszen – vázolom egyszerűen.

- Tessék?

- Ne aggódj, nem történt semmi – dünnyögöm, és az elviharzó pár után fordulok. Semmi sem történ igaz? Említésre sem méltó, jelentéktelen, bagatell, de, ha így is van, miért érzem ennyire furcsán magam? Meglehet, hogy a magaslati levegő nincs jó hatással a szervezetemre...  – Jutottál valamire? – indulok el lassan a sétányon, oldalamon Jimin-nel.

- Nem sokra, van valamiféle őssejt kezelés a tengerentúlon, de túl drága a számukra.

- Fenébe… - morgom.

- Nem gyógyítaná meg, de elég időt nyerhetne a tervei megvalósításához. Beszélt egy európai kirándulásról – ecseteli komolyan a mellettem sétáló.

- Köszönöm Jimin - torpanok meg, hatalmas mosolyt vetve a kellemes nyugalmat árasztó fiúnak.

- Mihez kezdesz?

- Csalok - kacsintok elszántan.
- Csalsz? 
- Nem most, majd holnap - legyintek orromat magasba emelve.
- Fogalmam sincs miről beszélsz - ráncolja össze értetlenkedve szemöldökét Jimin.
- Elvinnél egy bankhoz?
- De csak, ha nem rabolod ki - oson egy halovány félmosoly a fiú arcára, mire nevetve magam elé tuszkolom, ezzel is haladásra bírva az eseményeket.
Amikor édesapám elhagyott bennünket egy bizonyos összeget hagyott rám és az öcsémre, amit megfogadtam, hogy csak vészhelyzet esetén veszek ki. És, hogy miért akarom egy vadidegen, végstádiumú beteg életének utolsó pár hónapját szebbé tenné? Azért, mert megtehetem... Összeszorult szívem társaságában, vehemensen lépek a bank előtt álló automatához, s sebes mozdulatokkal már kezemben is tartom egy csodás utazás szennyes anyagias feltételét. 
- Kwon Nari házához vidd el kérlek, a lánynak mond, hogy egy névtelen felajánló küldi a nővérének, akit azonnal hívjon fel a hírrel - ülök kimérten főnököm autójába.
- Nem kellene ezt tenned... Ez már nem a...
- Nem az én hatásköröm? - fojtom Jimin-be aggódó szavait. - Meglehet... - sóhajtom.
- Hyerin - szólal fel nehézkesen a mellettem ülő.
- Csak tedd meg, rendben? - fordulok felé kérlelő kedvesség keverte elszántsággal.
- És te?
- Az óratoronyhoz megyek, remélve, hogy elég gyorsak leszünk, és Minah is megadja magának ezt az utolsó örömöt - fejezem be mondandóm, és egy biztató mosollyal Jimin kezébe nyomom a boríték rejtette pénzt, benne egy haldokló lány talán utolsó boldog perceivel. Szelíden intek a távolodó autónak, és összegyűjtve minden erőmet, hatalmas léptekkel indulok futásnak egyenesen kilátóként elhíresült óratorony felé. Nem éppen átgondolt, és nem is biztos, hogy helyes, de amíg a szívem ezt súgja, addig az eszem szinte képtelen birokra kelni egy-egy döntés meghozatalában, és, hogy mi lesz a pénzzel? Nos, talán az újraélt napok során egy előre megjósolt focimeccs fogadása, még hozhat némi anyagi jóvátételt megüresedett bankszámlámnak... 
Még mindig kavarognak gondolataim, képtelen vagyok rendet teremteni kusza teóriáim között, és hiába megannyi felmerülő kérdésem, egyikre sem találok megfelelő választ. Megeshet, hogy Taehyung a büszkeségemen akart csorbát ejteni a korábbi tettével, s azzal együtt a nőiességemet felhasználva összezavarni, és, ha nem állítom le talán össze is törni azt. Miért ráz egyszerre a hideg, és érzem minden porcikám forrónak, az emlékkép puszta felidézésével is...? Koncentrálj Jeon Hyerin, nem késhetsz el, kitudja Kim Taehyung ezúttal mit tervez...