18. Bizarr félmosoly

18. fejezet

A jövő nyugtalanít, a múlt fogva tart, ezért a jelent elmulasztjuk. /Gustave Flaubert/

- Taehyung- 

- Nem is vagy te olyan buta – emeli fel állát büszkén a lány, mire ingerszerű, meggondolatlanság indíttatta mozdulattal ragadom meg alkarját, s magam után hurcolva, a következő, vontatottan megérkező kabinba tuszkolom, egy műmosolyt intézve a kielőzött párnak. Dühösen fordul felém, de hiába próbál mögém keveredni, szilárdan állom el a kijáratot, s megérezve az óriáskerék lassú mozgását, higgadtan foglalok helyet, kezeimet szarkasztikusan karba fonva.

- Ez mégis mire volt jó? – csattan fel egyre ingerültebben.

- Az a baj tudod, hogy nem figyelsz rám – csóválom meg egy arcomon ragadt vigyorral fejemet. - Megmondtam, hogy tűnj el az utamból.

- És miért kellene azt tennem, amit mondasz? – ráncolja rám homlokát, s érzem, hogy gúnyosnak próbál hatni, hangja mégsem magabiztos.

- Egy kicsit sem félsz tőlem? – sandítok felemelt tekintetemmel a kabin legtávolabbi zugában toporgó lányra. 

- Nem – válaszol könnyelműen.

- Ezen változtatnunk kellene – mosolyodok el, s felállva a kényelmes ülőhelyről, lomha léptekkel veszem célba a tágra nyílt pillantású alakot. A rémületet generáló eszközeim tárháza ezúttal a kelleténél is nagyobb szenvedélyben ég elmémben, s talán az erőszak, a félelem, egy teljesen új formájával ismertethetem meg ezt a szerencsétlen, szánalmas lányt, aki még nem is sejti, hogy saját maga fog könyörögni, hogy feladhassa okafogyott küzdelmét ellenem most, s mindörökre.

- Ne merj közelebb jönni! – kiabál rám ösztönösen végigfuttatva szemeit, nyilvánvalóan menekülési útvonal után kutatva.

- Egy nő, és egy férfi ketten egy… - nézek magam is körbe. – Meglehetősen szűk helyen… - somolygok tovább, óvatos, kimért léptekkel közelebb araszolva a feszült lányhoz.

- Hagyj békén – dünnyögi, s erőtlen elutasító szavai még erősebb vágyat lobbantva előretörtető mozdulataimban, amint elérem személyes terének határát. – Mondtam, hogy ne gyere közelebb – szorítja össze rémülten szemeit, ahogy félőrülteket megszégyenítve hadonászni kezd, mindenféle koordináció nélkül.

- Hé – szakítom félbe kapálózását, erősen megmarkolva egyik csuklóját. – Kár hadonásznod – hajolok arcába, kábán rángatózó karjait szorosan lefogva. Bódultan, egészen vonakodva emeli rám tekintetét, ám mielőtt íriszeink találkozhatnának, erőszakkal birtoklom el a vártnál is puhább ajkait. Nyelvcsapásokkal előrébb járnak tetteim, mint, ahogy azt pillanatok alatt összezavart elméje követni bírná, így kihasználva mindenkori előnyöm, ellentmondást nem tűrve térképezem fel szájának minden rejtett zugát. Rángatózik; hevesen ragadja meg egyik felszabadult kezével pulóverem ujját, de hasztalan cselekedetét felismerve, elúszik az általam irányított szenvedélyárral, és mintha viszonozná kegyetlenül elragadott csókom, enyhül ellenszenve. Egyre vörösödő, duzzadt párnái édes ízt idéztetnek fel bennem, talán szőlőcukor; valami általam rühellt cukormáz, ám most mégis úgy falom fel forró ajkait, mintha az életem múlna rajta. 

Meglep odaadó mozgásom, és talán csak összeráncolt homlokom, meg pár agyamban zsongó figyelmeztető jelzés próbál emlékeztetni tettem felszínes indíttatására, ám mielőtt kijózanodhatnék elrészegülésemből, éles fájdalom hasít számszélébe.

- Áu – mordulok fel, sajgó ajkamhoz nyúlva. – Te most… - vonom egyre magasabbra szemöldököm. – Megharaptál? – kérdem, ám mielőtt szóra nyithatná morcos, felduzzadt száját, kótyagosan nyúlok karja után, mire ezúttal alkaromban érezhetem meg fogai erejét. – Jó ég, veszett vagy? – jajdulok fel ismét, és azonnal eltávolodok tőle. Mi ütött ebbe a lányba…?

- Az, és kórságokat terjesztek – fintorodik el fortyogó dühvel, egyensúlyt keresve elernyedt lábain. Olyan hihetetlen átlátszó, hogy volt képes ennyire beleszédülni egy rövid csókba? Nevetek, szinte már vihogok, puszta létét elnézve, ahogy lopván egy kósza pillantást a külvilágról, az üvegen keresztül letekint a mélybe.

- Hm, még nem vagyunk a legtetején – konstatálom, lassan visszalépve a lány mellé, szemeimet a maszatos ablakon túlra szegezve. – Flúgos vagy – sóhajtok fel.

- Legalább nem pszichopata – morogja, egy idétlen grimasszal. – Mire volt ez jó – kérdi bátortalanul. Hogy mire? Pontosan erre… Azt se tudod drága Hyerin, hogy mit gondolj, szíved zakatolását ide hallom, légzésed pedig zaklatottabb, mint reméltem. Szórakoztatóbb vagy, mint azt elsőre képzeltem…

- Mondtam, hogy így vagy úgy, de tartani fogsz tőlem – vázolom egyszerűen. – Tartanod kell… - folytatom immár halkabban, pillantásommal az üvegen túli Szöult pásztázva. Nem szól vissza, magába merengve, kezeit tördelve, feszülten ácsorog háttal az üvegnek, s szeme sarkából vitathatatlanul engem figyel. Élvezném? Meglehet… Furcsa izgalom jár át haloványan, ahogy az üres csend belengte kabin ablakánál, csupán karnyújtásnyira érezhetem makacs közelségét. Nem tudom hova tenni, s az érzet szokatlansága, a megmagyarázhatatlanság vegyülete egyre fojtogatóbb létet kölcsönöz, hétköznapi higgadt, átgondolt mivoltomnak. Bosszant, mégis szórakoztat...

- Zavar, ha bámulsz – vigyorodok gúnyosan el, szemeimet egy távoli toronynak tapasztva.

- Tessék? – rimánkodik fel. – A várost néztem – vörösödik fülig, mire a magabiztosság fölényes vízcseppje, újra jégcsappá fagy bennem.

- Talán tetszett? – hajolok közelebb forró arcához, szemeimmel körültekintően végigmérve ajkait.

- Aljas – köpi felém szavait, rám sem pillantva. – Semmi tisztelet nincs benned, semmi jó indulat, semmi kedvesség.

- Most, hogy mondod – gondolkodok el szarkasztikusan. - Talán túlélem valahogy.

- Befejeznéd az állandó gúnyolódást? – hergelődik ismét fel.

- Te sértegetsz engem – méltatlankodok, bájosan szánalmat keltő szócsatánkon vigyorogva egy kellemeset.

- De csak, mert... - csattan fel, amint paradicsomokat kenterbe verő színekben pompázó arcát felém fordítja.

- Mert? Mondd csak ki... – húzom tovább agyát. - Úgy csinálsz, mint egy ostoba szűz – keveredik egy keresetlen fintor orrom alá. - Mindenesetre… - tornáztatom ki nyakam, ellépve az ablaktól, a kabin közepe felé véve lomhán az irányt. – Legközelebb felkészültebb leszek. Szájkosár, bilincs és társai – taglalom cinikusan.

- Csak… - sóhajt fel önmegnyugtatás látszatát keltve. - Hagyd abba a mocskos játékaid. Nem vicces, amit csinálsz – simít saját felkarjára, amolyan védekező mechanizmussal, szemét félresütve.

- Azt mondják, a halálnak nincs humora – fordulok a nem sokkal mögöttem ácsorgó lányhoz, korábbi gúnyos vonásaimat elkomorodottság mögé rejtve. – Tarts észben – figyelmeztetem.

- Tudtam, hogy beteg a lány… Minah – kezdi halkan, szinte csak pár másodpercnyi szótlanságot követően.

- Gondolom a mihaszna főnököd, mégsem olyan mihaszna – felelem, a kijárat felé fordulva egész testemmel, várva a megnyugtató leérkezést.

- Abbahagyták a kezelését, mert nem volt pénzük – folytatja, felemelve hangját.

- Van ez így - vonok vállat, nem kívánt csevejünktől egyre türelmetlenebbül.

- Nem kellene így lennie…

- Hyerin – ejtem el nevét. – Ne akard megváltoztatni azt, aminek meg kell történnie – sandítok hátra vállam fölött.

- Ez tudod, mennyire szánalmasan hangzik? – grimaszol lekezelően. Hát még mindig nem érti…

- Talán nem is vagyok olyan aljas, mint hiszed, elvégre mindig megenyhülök veled szemben, és hagyom, hogy szerencsétlenkedve próbálkozz ellenem, de hidd el, kezd förtelmesen unalmas lenni a lábatlankodásod – tűzöm tekintetem, mélyen íriszeibe.

- Nem fogok félreállni – csóválja meg fejét, remegő bátorsággal megtartva mivoltommal a szemkontaktust.

- Még mindig ezen az állásponton vagy? - vonom fel lesajnálóan egyik szemöldököm.

- Ezen is maradok, nem rémíthetsz meg, sehogy! - szajkózza, már-már hisztérikusan.

- Csak figyelj, a mai csak a kóstoló volt – nyalom meg szám szélét, szemeimmel futótűzként végigmérve a szűk térben, most még kívánatosabbnak tűnő alakját, dühös vakmerőség csillogtatta szemein megpihenve pár pillanat erejéig, majd kilépve a leérkező kabinból, a messziről feltűnő két ismerőshöz sétálok.

- Mégiscsak felmentetek ti is? – mosolyog felém, s a sarkomban loholó lányra Minah. – Még, hogy nincs közöttük semmi – kacsint vigyorogva Park Jimin-re, kinek arca, mintha üvöltene egy verésért; oly semmitmondó, oly álszent kedvesség sugárzik vonásairól, hogy a bennem pumpálódó indulat, lassan materializálódni kezd.

- Minah menjünk, a kilátó még hátra van – lépek zsebre hányt kezekkel az említett elé, majd magam mellé terelve a kissé vonakodó, buzgón integető lányt, magunk mögött hagyva a két kelletlen személyt, egy bosszús sóhajt eresztek el. Mintha most jutnék csak igazán oxigénhez… Ennyire fullasztó lett volna a bezártság Jeon Hyerin-nel? Valóban tériszonyom lehet…

Kwon Minah mellettem csoszog, ecseteli a múltját, a jelenét; úgy teszek, mint, aki figyel, holott eszem percek óta máshol jár, s kiborít a szokatlan, erőnek erejével elmémbe furakodó érzet. Emlékek törnek fel, olyan régmúlt képek, amikor a gimnázium utolsó évében, Jeon úr követelésére hébe-hóba figyelni kezdtem Hyerin-t. Szemmel kellett tartanom, ez volt az utasítás, gyanítom a főnök már akkor sejtette, hogy a lánya birtokolhatja később elhunyt anyja erejét, azon felül, hogy tagadhatatlanul érdekelte a hogyléte... Életvidám, könnyelmű lány, óriási mosollyal az arcán, szinte csak erre emlékszek, abból a pár alkalomból, amikor láttam régebben, csupán a távolból, egészen messziről… Undorodtam minden mozdulatától, és hiába tudtam, hogy ez mind csak irigység, a megvetés tudata, s annak minden érzete hamar elfeledtette velem pillanatnyi gyengeségem.

- Tae, figyelsz te rám? – zökkent ki mélázásomból a mellettem baktató. – Itt vagyunk – tekint fel az előttünk tornyosuló, folyóparti kilátóra. – Kihúzhatom a bakancslistáról – mosolyog derűsen, s kezébe fogja hosszúnak egyáltalán nem mondható listáját.

- Gyere – intek fejemmel a bejárat felé, s közönyösen zsebre dugott kezeimmel lassan fellépcsőzök, magam elé engedve a felvillanyozott, apró fájdalmakkal ködösítette szemű lányt. Kár tovább húzni ezt az egészet…
Telefonálni kezd, lépései lassulnak, ingatag minden mozzanata, s a felé intézett szánalom érzete, lassan kiteljesedik jéghideg bensőmben. A sors elkerülhetetlen, miért akar bárki is ellent menni ennek a törvénynek, miért kell feleslegesen harcolni, miért…

- Tae! – ugrik vissza egy lépcsőfokot. – Nem fogod elhinni! – vigyorog hitetlenkedve. – Most hívott a húgom – taglalja tovább levegő után kapkodva. – Egy névtelen adományozó, az „Utolsó esély” alapítványtól pénzt küldött nekünk – ecseteli, mire egyre mélyebbre ráncolom, tagadhatatlanul meglepett szemöldököm. - A postaládánkban volt. A lista utolsó utazása teljesülhet, eltudod ezt hinni? – ugrik nyakamba, s támaszt keresve a lépcső korlátján, mereven pillázok magam elé.

- Alig – felelem komoran, mely aligha jut el a lány füléig.

- Ez leírhatatlan – lobogtatja kezében markolászott papírját, vidáman fellépve az óratorony teraszára, szinte csak karnyújtásnyira a mélységtől. Jeon Hyerin, ezúttal sem hunyászkodott meg, úgy fest, komolyabb szankciókkal kell félre állítanom; kezdem unni a folyamatos téblábolását. Nem mintha egy percig is abba a hitbe ringattam volna magam, hogy ezúttal kihátrál a harcból...

- Minah – szólítom meg a viháncoló lányt, közelebb sétálva hozzá.

- Hm? – pillant felém, mire a közénk osonó magaslati szél, egy csapásra repíti ki apró kezéből a féltve őrzött bakancslistát. – A csudába – mozdul a cetli után, ami a korláton kívül, a párkányon talál menedéket magának. – A lista – sopánkodik, s hiába egy ösztönös, utána nyúló mozdulatom, lecövekelve bámulom el a papír után erőlködő cselekedetét.

- Hé – szólok rá felszínesen, mint, aki meggondolatlanságát készül megakadályozni.

- Nyugi, ez a bakancslistám, majd kapaszkodok – kacsint, és tagadhatatlanul felgyorsult légzésemmel birokra kelve nézem végig, ahogy Kwon Minah, az életét kockáztatva, mint egy bolond kisgyerek, a korláton kívülre mászik, egy vacak, semmit érő, mondvacsinált listáért.

- Kisasszony! – iramodik meg egy tőlünk pár méterre lebzselő férfi, nyomában egy hasonló korú egyénnel, s aggódva félrelökik mozdulatlan testem. – Jöjjön vissza! – érnek célt a párkánynál, de hiába lendül meg mindkettejük keze, már csak Minah egyensúlyt vesztett, ijedt arca tárul elém. Zúg… Egyre csak zúg a fejem, látásom elhomályosul, s szürkés hályog ereszkedik szemeimre. Emberek vesznek körbe, a szél erősödik, hallásom pedig, mintha víz alá lennék nyomva, oly áthatolhatatlanná válik. Sikításra leszek figyelmes, de testem még mindig nem mozdul, agyam zavart, és tudom jól, mi történik, tudom, hogy a homokóra utolsó porszeme is lepergett, ahogy azt is, hogy minden engedélyezett mozdulatom, csak is a toronyból lefele vihet, higgadtan, szem lehunyva, hátra egy pillanatra sem tekintve. Kizárok; elhatárolódok minden zajtól, egy hang mégis magára vonja figyelmem, s zavart, vegyes érzelmek torzította vonásai, egy mély sóhajra ösztönöznek.

- Gyilkos – szűri fogai között Jeon Hyerin, levegő után kapkodva, pár lépcsőfokkal lejjebbről, alig berobbanva az óratorony bejáratán. Nem méltatom válaszra, nyúzottan lehunyt szemekkel, zsebre vágott kezekkel kerülöm ki ideges mivoltát. – Bár te haltál volna meg helyette! – üvölti, lyukat égetve hátamba, s a lány remegő szavai a kelleténél is fojtogatóbban érik el elmém.

- Bárcsak… - lehelem magam elé, s kisétálva a kilátó ajtaján, elkerülve a megbolydult, hangoskodó tömeget, a mentők zaját, és a bennem kavargó kelletlen, ostoba érzéseket, fölényesen távozok a helyszínről. Céltalanul, lomhán vonszolom magam után lábaim, s kötelességtudóan nyúlok telefonom után.

- Küldetés teljesítve - ironizálom, egy ócska, bizarr félmosollyal.

- Nem csalódtam - konstatálja Jeon úr, a vonal túloldaláról. - A lányom?

- Kotnyeleskedik, mint mindig.

- Így vagy úgy, de állítsd félre - morogja.

- Miért van olyan érzésem, hogy többről van itt szó...

- Neked csak ne legyenek érzéseid - neveti el magát.

- Aztán olyan megfásult vénember leszek, mint te - reflektálok szarkasztikusan.

- Végezd a dolog - vágja ingerülten rám a telefont.

- Így teszek - felelem a kietlen, szűk utcában rideg mivoltomnak, és elmerülve semmitérő gondolataimban, a rendőrség felé irányítom kelletlenül vonagló végtagjaim.