20. Mit keresek én itt?

20. fejezet

Az ember nem futhat el a problémái elől, mert azok megvárják, amíg visszaérkezik - bármilyen jól is mulat addig. Louis Zamperini

- Hyerin, megint miattad késünk el – fújtat Yujin hevesen, ahogy lecsörtet a lépcsőházban, feleslegesen megpakolt hatalmas bőröndjét, zajosan lerángatva. – Itt leszünk hagyva.

- De sajnálnám – dörmögöm alig hallhatóan, s az ajtó elé vágva hátizsákom, behúzom a lakás ajtaját. Fáradtan, kialvatlanul baktatok le a lépcsőn, majd méterekkel előrébb siető barátnőm után igyekezve, az ismerős arcokból összeverődött brancshoz lépdelek, fejemet nyúzottan lehajtva. Vágyok a kirándulásra, a barátokra, de Taehyung okozta frusztrációm fullasztóan hat minden épkézláb gondolatomra… Egyáltalán nem kellene itt  lennem, sem nekem, sem az öcsémnek, erről a dilis lányról már szót sem ejtve...

- És itt vannak – löki el magát a kisbusz méretű jármű oldalától Hoseok, egy széles, már-már szemtelenül ránk meredő mosollyal.

- Sziasztok – hangzik kórusban, és oly egyszerre zendül fel a csapat, hogy egy halovány mosoly már rá is osont a társaság arcára, s hiába korai kedvetlenségem, Jin karnyújtásnyira ácsorgó megnyugtató alakja, öcsém szitkozódása a kocsi hátuljától, és Hoseok pörgése, valamelyest felvillanyoz.

- Yujin-ah, hátul, ketten, te… én – somolyog kajánul kisöcsém, kilépve a csomagtartó mögül, szemlátomást sörös rekeszekkel megtömve az autó pakolóterét.

- Na, most halkulj el – vág vissza bosszúsan a lány, s Jin segítségével behajítják hátra a rózsaszín árnyalatokban domborodó bőröndöt.

- Indítom a kocsit, Tae elaludt vagy mi? – pásztázza át a felettünk tornyosuló épületet Hoseok, megkerülve járművét.

- Fenn volt, azt mondta jön – von vállat Jungkook, s lakótársamat sorozatosan nyösztetve, elhúzza az autó tolóajtaját. Mélyeket sóhajtok, kissé feszengve ácsorgok, mire illedelmesen elvéve táskámat, Jin megszabadít terhemtől, s a csomagtartóhoz viszi. Gesztusai mit sem változtak, ugyanolyan hercegi a kisugárzása, mint akkoriban, a gimnáziumi éveim végén, s szóra sem kell nyitnia száját, szemei azonnal melegséggel töltik meg szívem. Nem hittem volna, hogy újra találkozhatunk, és amilyen tunya vagyok, ha eszembe is jutott volna, nem lett volna bátorságom felkeresni...

- Mehetnénk? – hangzik fel mögülem a hiányzónak egyáltalán nem nevezhető egyén hangja, ám kezdeti ösztönöm, hogy felé forduljak, végül enyhül, s megérezve hátamon közelségét, menten gombóc akad a torkomon.

- Feszültnek tűnsz – intézi felém halkan szavait, ám hiába nézek szemem sarkából rá, egy álmosoly mögé rejtőzve figyeli a többieket, engem pedig egy pillantásra sem méltatva. Ugyanaz a felsőbbrendű, szánakozó hanglejtés, a tömény gúny, amitől a hideg futkos a hátamon, s a kellemetlen benső reszketés, egycsapásra tör rám. Oly ambivalens érzések kavarodnak fel bennem, mint amilyen ellentmondásos, kiismerhetetlen maga a mögöttem, kelletlenül ácsorgó is...

- Nem fűlik a fogam ehhez az egészhez – dünnyögöm, szemeimet hol a rendezkedő srácokra, hol saját cipőm orrára szegezve.

- Nekem ne panaszkodj – sóhajtja, ám mielőtt kibukhatna belőlem bármilyen mentegetőző, rosszalló szó, visszavágással címkézve, kitárva mögöttem az anyósülés ajtaját, kimérten magára csukja azt.

- Beülsz? – úszik fülembe Jin szava, mire levakarva arcomról bosszúságom, bólintok, s maga elé engedve, végigköveti esetlen, itt-ott megbotló mozdulataimat a sofőr mögötti ülésre.

- Szerencsétlen – sandít hátra közömbösen Taehyung, de türtőztetve magam, elnyelem mérgem, s felkönyökölve az ablakhoz, az üvegen túlra révedek. Nem fogok leállni a többiek előtt veszekedni vele, meg gyerekes szócsatákat vívni... Okos enged, vagy hogy is volt az iskolában...?

- Mindenki megvan? – fordul hátra egy népszámlálás erejéig Hoseok, s egy hatalmas vigyorral elkönyvelve a teljes létszám meglétét, az autóval együtt, némi zenére is rákapcsol. Nyüzsögnek, ahogy Jin hátrafordulva Jungkook-nak ecsetel valamit; Yujin valakivel telefonál, fél percenként csendre intve a srácokat; az elől ülőket pedig már nem is hallani a zsivajban, de talán jobb is ez így… Hirtelen hiányozni kezd a kietlen, rideg hullaház...

- Bocs, hogy tegnap olyan sietősen leléptem – helyezkedik vissza mellém Jin, mire előkotorva kedves mosolyom, megrázom a fejem.

- Nem gond – pislogok a mellettem ülőre. – Örülök, hogy felnéztél, sejthettem volna, hogy talán rólad beszél Yujin.

- Én is meglepődtem – konstatálja. – Rég nem beszéltünk már.

- Utoljára az érettségid után talán – gondolkodok el. – Mi lett veled utána?

- A Szöuli Egyetem orvosi karára mentem, most vagyok harmadéves – mosolyog vissza.

- Komolyan? – hökkenek meg, s rögvest felbátorodok. – Én is oda szeretnék menni szeptembertől.

- Gyere, szívhatunk együtt – kacagja el magát, amihez szívélyesen csatlakozok. – Lesz egy felkészítő kurzus, jövő hónapban, a felvételizőknek.

- Ott leszel? – döntöm kérdően oldalra fejem egy kaján vigyorral.

- A sejtbiológiát én tartom – emeli fel orrát büszkén. – Tanársegéd vagyok.

- És ezt csak így mondod? – nyúlok vállához, és összeráncolva homlokom, ösztönösen csapok rá. – Szüleid? – lépek a témaváltás ingoványos terepére.

- Nem nagyon beszélek velük, tudod milyen volt a kapcsolatunk – hümmögi. – Apámat nem láttam már… Talán édesanyád temetése óta – fut ki száján, amint rögvest bánkódóan tarkójához nyúl

- Hé, nincs baj – mosolyodok szelíden el. – Nem most volt…

- Érzékeny téma, ugorjunk – bátorodik fel újból. – Szóval… Mit csinálsz mostanában? – érdeklődik teljes figyelmével, jóindulat csillogtatta mogyoró íriszeivel engem fürkészve. Hogy mit csinálok? Röviden összegezve életeket próbálok megmenteni, a teljes sikertelenség köntösébe csavarva... Amúgy semmi különöset; azt mondtam már, hogy aki ott elől ül maga a kaszás, és szándékában áll akár a legbizarrabb módszerekkel félre állítania engem az útjából...? Ecsetelem a hullaházat, a furcsa kollégáimat; néhány futólagos szó a nagyszüleimről, a szeles öcsémről - amin felnevet, Jungkook pedig tagad-, végül pedig a szerelmi életemre óvatlankodva, azonnal más irányokba terelem el a felötlött témát. Megdöbbentő, hogy a „hogy vagyok” kérdésre, meglehetősen hosszú, néma másodperceket igénylő gondolkodást követően tudok csupán egy teljesen általános, semmitmondó válasszal szolgálni, amit Seokjin egy percig sem hisz el, elvégre a teljes hiteltelenség hangszíne uralja mondataim, de úri ember módjára, nem is firtatja tovább a mellettem ücsörgő.

- Fiúk, nem vonattal megyünk? – szólal fel mögülem Yujin, közel egy órás úton lét után.

- Jó reggelt kisasszony – les a visszapillantóba Hoseok. - Egyszerűbb az autópályán.

- Az oké, de miért Daejeon felé fordultál? – folytatja barátnőm.

- Figyel a kisasszony – somolyog hátra a sofőr. - Gwangju-ban felvesszük a nővérem.

Az öcsém sejthető módon, azonnal a lány kilétéről kezd kérdezősködni, és szinte ügyet sem véve Hoseok rosszallásáról, mintha már fantáziálgatna is a futólag említett hölgyről. 
Mélyet sóhajtok, és újra az üvegen túlra tapasztom egyhangú szemeim, elmerülve kavargó, véletlenszerűen felötlő gondolataimban. Jungkook soha az életben nem vallaná be, még nekem sem, de tudom jól, hogy azért pattant ki a fejéből ez az egész kirándulósdi, mert magányosnak érzi magát, olyan embernek, aki magával sem tisztázná, tulajdonképpen milyen elhagyatott önértékelési zavar van az örökös szélhámoskodás, és pimasz mosolyok mögött. Eltávolodtunk… Mindig azt éreztem, hogy ő az egyetlen családtagom, az első és az utolsó, akire számíthatok, és, akit védelmeznem kell, mégis mintha ő maga lökött volna el… Talán nem így van, megeshet, hogy én nem törődtem vele eleget…? Nem tudom mit tehetnék, nem tudom, vajon ő milyen nővérnek lát engem, szeret vajon úgy igazán? 

- Min mélázol? – szakítja félbe gondolatmenetem Jin. – Nem szállsz ki?

- Huh? – pillantok körbe enyhe meglepettséggel.

- Yujin könyörgött, hogy álljunk meg – vázolja egyszerűen a felmerült helyzetet, és kilépve az autóból, Jungkook hívására hátrabaktat, nyilvánvalóan felmérni a rendelkezésre álló alkoholmennyiséget. Mély levegővel kászálódok ki a járműből, a kellemes napsütés úsztatta erdőszéli, kietlen pihenőhelyre, majd körbenézve, találomra indulok meg az egyik, fenyők szegélyezte szűk ösvény irányába. Pulóverem zsebébe kucorgó kezeimmel megcsomózva derekamon kardigánom, vontatottan térképezem fel a kellemes hűvösség átjárta helyet, szemeimet a színes csíkokkal itt-ott megfestett fatörzsekre emelve. Barátságos, egyenletesen kijárt utacska, madarak énekével bezsongott magas fák, és a frufrumat fújdogáló szellő egyre előrébb viszi végtagjaimat, talán pontosan ez kellene nekem... Magány, természet és csend? Na várjunk csak, élnek itt medvék? De most komolyan...

- Nem kellene elcsászkálnod – hördül fel mögülem egy ismerős egyén, kellemesnek ható, mély tónusú hangja, melynek hirtelensége némi ijedtséget kelt bennem.

- Nem kellene követned – sandítok hátra, mire vállat vonva, vehemensen fordulok sarkon, hogy rövid kitekintésem, visszavezethessen az autóhoz. Szemeimet könnyelműen lehunyva, magabiztos léptekkel kerülöm ki a szűk ösvényt elálló magas alakot, aki lesajnálóan félmosolyra húzva száját, kérdés nélkül ragad alkaron.

- Hiba volt belemenned ebbe a kirándulásnak csúfolt valamibe – mélyeszti szemeit bosszúsan ráhunyorgó íriszeimbe.

- Ugyan miért? – vonom fel bátran szemöldököm, mire lassan megcsóválva fejét, röviden elneveti magát.

- Súlyos probléma lehet a felfogásoddal – mér lassan deréktól felfele végig. – Nem rémlik, mi történik akárhányszor ketten maradunk?

- Fenyegetsz? – sziszegem nagy hanggal, mely mögött cseppnyi vakmerőség sincs.

- Mint általában – vágja rá szemrebbenés nélkül.

- Hagyj békén, engem, és a barátaimat is – rántom ki kezem szorításából.

- Seokjin? Az elragadó, jóképű Seokjin… - taglalja nyájasan elnyújtva, tenyérbe mászó vigyorával. – Nyilván azért jöttél, hogy szemmel tarts – fonja karba gőgösen kezeit. – Lazíts, ha nem életekről van szó, mondhatni ártalmatlan vagyok – lép egy lépést közelebb, újra szemérmetlenül belemászva aurámba. – Egy bizonyos fokig… - hajol előrébb törzsével, és egy faág hangos reccsenésével egyetemben, ösztönösen visz hátrább lábam. – Ha érted miről beszélek – nyalja meg száját, pillantását ajkamra vezetve.

- Súlyos problémák lehetnek a felfogásoddal – veszem elő lesajnálónak feltüntetett fapofámat. – Mint mondtam, hagyj békén, nincs humorom hozzád, és az ócska játékaidhoz – forgatom meg szemem, elfordulva enyhén szólva is meglepett arcától. Zsigeri zavar tört már percekkel ezelőtt rám, ám leplezve furcsa érdeklődésem, láthatatlan, mély sóhajokkal kísérlem újra elérni a belső harmóniám. Belső harmónia? Mikor volt nekem olyanom, főleg az utolsó pár hétben...

- Srácok, gyertek már – üvölti az ösvény túl végéről Hoseok, mire megszaporázva lépteit, a mögöttem toporgó, nemes egyszerűséggel előz ki.

- A halálnak nincs humora, és nem is játszik – veti nekem futólag, és kimért, hosszú léptekkel, meg sem áll az anyósülésig, ahova befészkelve magát, szemlátomást kivonja magát a brancsból. A halálnak nincs humora? Ezt már hallottam; megeshet, hogy nem is egyszer… Úgy gondolom, Kim Taehyung nem csak maga a kiismerhetetlenség, de maga a megtestesült rejtély, és titok; s egyre csak az az érzés fog el, hogy a felszín alatt sokkal több bújik meg, mint amennyit pusztán feltételezhetek… Fogalmam sincs, mi lakozik benne, tényleg a puszta halálos gyűlölet, vagy valami egészen más? Tulajdonképpen miért is őrlődök ezen…? Nagyokat szusszanva, vánszorgok vissza az autóhoz, s előbányászva zsebemből mobilomat, egyhangúan könyvelem, hogy nincs térerőnk, így csak remélni tudom, hogy Jimin értesült korábban elküldött üzenetemről.

- Hol vagyunk? – lépek a sörös dobozokat szorongató társasághoz.

- Nem rég lejöttünk az autópályáról, mert a kisasszony… - kezdi fintorogva Hoseok.

- Ma mindenki belém áll? – hördül fel ingerülten Yujin, hirtelen kitörésétől egészen hisztérikusan hatva társaságra.

- De, csak mert olyan elragadó vagy – folytatja a lány piszkálását kisöcsém.

- Aki nem bírt várni a legközelebbi benzinkútig – konstatálja Hoseok.

- Na, jó, gyertek ide – mordul fel a lány, és a két vigyorgó idióta nyomába ered; Jin-nel az oldalamon pedig jót derülve a három lükén, kibontok egy dobozos kólát.

- Mi van vele? – biccent fejével Taehyung irányába, az előttem álló nemes vonású fiú, mire vállat vonok, ő pedig elhúzva száját, visszasétálva a csomagtartóhoz, mélyen az egyik hűtőtáskába kotor.

- Ne törődj vele, bosszantó és rosszindulatú – kapom fel ismét vállaimat ingerszerűen, szemeimmel követve az autó mögé eltűnő fiút.

- Mit mondtál? – kiált vissza.

- Hogy rosszindulatú és bosszantó! – hangoztatom fennhangon, de hiába kapok számhoz a tervezettnél is hangosabb elszólásomtól, szemem sarkából már érzékelem a lehúzott ablakon kikönyöklő gyanúsan rám meredő, hunyorgó Taehyung-ot. Látom, hogy morog valamit, de a visszacsörtető három félnótás veszekedésének zaja, szerencsémre, és talán saját szerencséjére is, elnyomja azt.

- Basszus! – csoszog vissza mérgesen Yujin, nyomában a felhevült, kipirosodott Hoseok-kal, és Jungkook-kal. – Ez az idióta megivott két doboz sört! – mutat sofőrünkre.

- Ez csak  sör! – csattan fel méltatlankodva Hoseok.

- Volt az négy is – fojtja vissza röhögését Jungkook.

- Ő nem rendőr? – súgja mögém settenkedve Jin, egy apró lépést kihátrálva a barátnőm generálta veszekedésből.

- Elvileg – vigyorodok el a lehetetlen, meglehetősen groteszk helyzeten.

- Tae, vezess – dobja be a nyitott ablakon a kocsi kulcsot Hoseok, egyenesen az említett ölébe.

- Hagyj lógva – dünnyögi és kinyújtva karját, egyenesen felém bök, egyik szemöldökét cinikusan felvonva. Értetlenül bámulok vissza, mutató ujjamat saját magam felé szegezve, mire bólint.

- Csak te nem ittál – vázolja egyszerűen a helyzetet.

- Te sem - vágok vissza, de úgy tesz, mint, aki nem hall. Vagy nem akar hallani... - Hol vagyunk az óvodában? – sóhajtom bosszúsan, mire válaszul hangos, kórusokat megszégyenítő ütemmel összekovácsolt röhögést kapok a körülöttem összeverődő, már enyhén ittas csapattól. – Add ide! – puffogok és kikapva Taehyung kezéből a kulcscsomót, vehemensek kerülöm meg a járművet.

- Megmondó kisasszony üljön inkább vissza hátra – ingatja meg fejét Hoseok, gúny áztatta felszólalását egyenesen lakótársamnak intézve.

- Eszed, mint egy tál zsírnak – viszonozza a fiú cinizmusát Yujin, és bemászik hátra, néhány hitetlenkedő szitokszóval megszórva a mögém beülő, felelőtlennek elkönyvelt sofőrt. Volt sofőrt… Ez a kinevezés immáron engem illet, s megvárva a nevetgélő bagázs lassú bekászálódását, szinte kilököm helyéről a sebességváltót.

- Vezetni oszt tudsz é? – rikkant rám Jungkook, alkoholtól kissé pirosodott fülével egészen vicces ábrázatot kölcsönözve saját magának.

- Inkább kösd be magad öcsi – sandítok hátra, ezzel akaratlanul is egy fél perces szemkontaktust teremtve a mellettem pöffeszkedő Kim Taehyung-gal. Elmereng tekintetemben, majd mosolyra húzva száját, vigyorogva fojtja vissza szánakozó nevetését, és kikönyökölve a letekert ablakon, a szélben borzoltatja össze frufruját. Nem térek magamhoz, komolyan mondom, megállok kiszállok és Isten áldja az egész társaságot, mosom kezeim, oldják meg maguk... Csak tudnám mitől vagyok hirtelen ennyire mérges; bár aligha nem az anyósülésen félig fekvő alak a kiváltó ok, elvégre mi más lenne... 

- Khm – köszörülöm meg torkom, indulatos megindulásomat követően az első kereszteződésnél kicsit lassítva a még egészen szokatlan autó tempóját. – Merre menjek? – pillantok magam mellé.

- Honnan tudjam, ne nézz rám – dünnyögi a mellettem levő.

- Itt jobbra, kövesd a táblákat Gwangju irányába, aztán ki lesz írva az autópálya, menj vissza rá – darálja el mögülem Hoseok, kissé bágyadtan, mint aki menten bealszik, korábbi önfeledt pörgését maga mögött hagyva.

- Szóval jobbra – nézek körbe a gyér forgalmú úton, s előbányászva legösszeszedettebb koncentrációmat, mélyen az elém táruló útra meredek, gondosan ügyelve minden elsuhanó tábla alapos átvizsgálására.
Ha valaki azt mondja, például egy héttel ezelőtt, hogy Kim Taehyung-gal - az elviekben ellenségemnek nevezett alakkal - , a lakótársnőm által beszervezett régi nagy szerelmemmel - aki valamiért már koránt sem vált ki belőlem, egy árva szikrát sem -, és a többiekkel együtt egy ilyesfajta utazásba kezdek, azt hiszem rögvest arcon röhögtem volna... Lazítani akartam, megnyugodni, erőt meríteni a jövőre, erre mit csinálok? Egy csapat ittas srácot fuvarozok, a jó ég tudja hova... Gwangju? Vagy Gwangyang...? Jó formán azt sem tudom, mit csinálok, nem is vezetek rendszeresen, a tájékozódásom csapni való, és amúgy is… Mit keresek én itt?