24. Hidegzuhany

24. fejezet

Nem úgy történik minden, ahogy mi szeretnénk. Hiába akarunk eljutni valahová, hiába akarunk túlélni, ha a mindenség másként akarja. Elfuthatunk, de nem menekülhetünk. /Holdfény c. film/

Azt mondják, ha eleget töprengünk egy elénk keveredett probléma megoldásán, előbb utóbb megoldhatatlanná válik, és feladjuk; új célt tűzünk ki, más ösvényt taposunk ki, és járhatóbb útra lépünk. Ez talán azzal magyarázható, hogy minél tovább őrlődünk egy-egy akadályon, végül újabb és újabb szerencsétlen végkimenet ötlik fel, és azon kapjuk magunkat, hogy fikarcnyi bátorságunk is odavész a morajló, baljós elméletek felsorakoztatásával.

Bágyadtan bambulok már bődületesen hosszú ideje a felettem éktelenkedő barna tetőgerendákon, egy ágynak csúfolt kifeküdt bútordarabon, ahogy az ezer meg egy zsibbasztó gondolat megfékezhetetlenül járják körbe elmém. Jimin szavai, a felállított elméletek, Taehyung kifürkészhetetlensége, mind-mind arra eszméltetnek fel, hogy mennyire tudatlan is vagyok, és hiába próbálom mélyen elnyomni magamban, valójában rettenetesen félek.... Hogy mitől? Magam sem tudom körvonalazni, talán az ismeretlentől, a váratlan fordulatoktól, és attól, hogy olyan információ birtokába kerülök, amiről sosem akartam tudni, vagy egészen egyszerűen ezektől a kétes ambivalens érzésektől... Meglehet, hogy a tudás ténylegesen átok, és én boldog tudatlan akarok maradni…? Miért nem maradhat minden úgy, ahogy a kezdetekkor, hogy a halottak a segítségemet kérik, én pedig mindent beleadva, visszaadom az életüket? Mikor lettem ennyire sajnálatra méltó...

- Hyerin – robban be a faház ajtaján Yujin, kissé aggodalmas arccal. – Baj van? Egy ideje el vagy tűnve – sandít rám, ahogy közelebb sétál feltápászkodó alakomhoz.

- Leültem – dünnyögöm, – Mint az iszap – konstatálom egy fáradt vigyorral, mire nyugodt mosollyá enyhülnek Yujin vonásai is.

- Besötétedett – sóhajt, és lehuppan mellém az ágyra, melynek hatalmas nyikkanása összenézésünkből ítélve, mindkettőnket meghökkent egy pillanatra. – A fiúk valami tűzfélét akartak gyújtani, de valahogy kiszagolta a zsémbes úr, és ellehetetlenítette a tervet – biggyeszti le szája szélét a kissé sörszagú lány.

- Talán jobb is – jegyzem meg halkan, szinte csupán saját magamnak. – Elmentek aludni?

- Szerintem éppen elvonulnak – áll talpra, és kinyújtóztatva karjait, nemes egyszerűséggel kezd vetkőzésbe, meg sem állva a fürdőszobáig. – Te Hyerin – fordul vissza, felsőjétől könnyed mozdulattal megszabadulva. – Mi van közted és Taehyung között? – dönti furcsállóan oldalra fejét, s a hirtelen mellbevágó kérdésétől, egyszeriben nyelem félre saját nyálam.

- E- Ezt meg hogy érted – veszek fel egy esetlen, védekező pozitúrát. Ez meg hogy jött neki ilyen hirtelenséggel? És mégis mitől ugrott fel ennyire a pulzusom...?

- Furcsák vagytok – gondolkodik el, s elhúzva szája szélét hevesen csóváló fejem látványától, átlépi a küszöböt. – Figyelni foglak – jegyzi meg hunyorogva, majd magára húzva az ajtajót, egy feszült sóhajt engedek el. Mi az, hogy furcsák vagyunk, és, hogy mi van köztünk…? Bár a kérdés roppantmód helytálló, hiszen én magam sem tudom, hogy valóban ellenségek vagyunk, vagy valami egészen más erő köt össze bennünket, valamiféle láthatatlan, szúrós szögesdróttal... Lehunyt szemekkel, ernyedten dőlök ismét hátamra, s két hatalmas, mély levegőt véve terítem homlokomra alkarom. Rosszul vagyok…

-

Hangos, egészen haragos kopogtatásra nyílnak ki ráérősen szemeim, ám a rejtélyes módon rám került takaró alól kifülelve, egyhangúan nyugtázom: odakinn esik… Kábán fordulok az oldalamra, a sötét, kopott függöny takarta külvilág felé, s pár percig némán elmerengve az ablakot verő ezeregy megtelt esőcseppen, kótyagosan ülök fel. Barátnőm hangosan szuszog félig lelógva az ágyról, s csupasz lábait elnézve, a libabőr akaratlanul is végigszántja bőröm. Hűvös van…

Lomha, eleinte halk kopogtatás csapja meg fülem ismét, ám ezúttal a bejárat felől érkezik a nesz forrása, így sebesen kipattanva az ágyból, az ajtóhoz kapkodom fázó lábaim, majd résnyire nyitva azt, óvatosan kukucskálok ki.

- Hali – köszön rám halkan, talán a legkellemesebb látvány, ami egy reggelen fogadhat.

- Jin – fordulok el, hogy az esetleges szemem sarkában ragadt csipát kipiszkálhassam.

- Még mindig alszotok? – pillant a sötétségbe öltözött szobánkba, felmérve ezzel Yujin állapotát.

- Hány óra? – kérdem.

- Fél tizenegy - feleli, s hátrább lép, hogy a repedt műanyagtető alól, szemügyre vehesse az eget. – Ez nem most fog elállni – állapítja meg, s újra felém fordul.

- Jól elaludtunk – nyúlok zsibbadt tarkómhoz. - Mikor indulunk? – érdeklődök, kicsit vacogva.

- Jungkook az előbb ment előre a recepcióra – kezdi leaggatni magáról vastag, kötött pulóverét. – Gondolom, megérdeklődi mi a helyzet az aksival, meg, hogy mennénk – lép elém egy kedves, szelíd mosollyal. – Neked meg nem kellene megfáznod – teríti vállamra, s, hogy le ne csússzon, reflexszerűen kapom kezeim közé a ruhadarabot, meglepett szemeimmel, áttanulmányozva azt, majd Seokjin felé emelem elpirult arcom, de hiába a kellemes megjelenése, figyelmem viszonylag hamar a mögötte, távolból rohanó öcsém vonja el.

- Srácok – üvölti a zuhogó esőben felénk rohanva, és hiába okoz látványa minden alkalommal rejtett örömet bennem, rémült arcát elnézve, most mégis aggódó homlok ráncolással állok meg a korlát előtt. – Srácok – lihegi, s az időközben kiérkező szomszéd faházat lakó fiúk előtt nem sokkal, zihálva támaszkodik meg térdén.

- Jungkook, menj már be az esőről – kiabálom rosszallóan, de vonásai mindannyiunkban látható zavart keltenek.

- Mi van? – szól le a verandáról a szomszéd oldalon ácsorgó Hoseok. – Nyögd már ki!

- Az a n- nő – dadogja hitetlenkedve, ahogy felemelt tekintetét hol rám és Jinre, hol a többiekre futtatja. - M- Meghalt – hebegi tovább, mint, aki saját magában sem biztos. 

- Te meg… - kezdi értetlenül Jin. – Miről beszélsz? – indul meg vontatottan, s nyomába eredve, kisvártatva mindannyian a szakadó esőn találjuk magunkat, kisöcsémet körbeállva.

- Az épületben – rázza meg elkábult fejét Jungkook, s kiegyenesedve, szaporán veszi az irányt hátraarcba.

- Hívom a mentőket – ötlik fejembe a sor végén rekedve.

- Egy halotthoz? – sandít hátra, az észrevétlenül elém kerülő Kim Taehyung, kinek valója talán csak ebben a percben tudatosul bennem. Tudom, mire gondol…

- Akkor a rendőrséget - folytatom meglepő bátorsággal az előttem lépdelő szakmabélinek, ki egy fintorral nyugtázza jelenlétem, és ezzel együtt okafogyott megjegyzésem.

- Jungkook nem lehet, hogy pusztán másnapos vagy? – kezdi Hoseok egy erőltetett vigyorral. – Vagy még mindig részeg.

- Bár úgy lenne – dünnyögi öcsém legelőről, ám sebes vágtatása, hamar lassulni kezd a kietlenség körbekerítette főépület legalsó lépcsőfokához érve. Megfordult a fejemben, hogy valami ócska tréfát űz velünk; viccelni akar, hiszen ez korántsem áll távol a jellemétől, de megvallom őszintén ezek az eltorzult vonások, amik arcán ragadtak, vénámig rémítenek.

Óvatosan lépünk a nyitott bejáraton, a szerencsétlenül ténfergő csapat élén Kim Taehyung-gal, aki meglehetősen érdektelenül szúrja ki már messziről, a hall közepén, magatehetetlenül földön fekvő alakot. Hatalmasat nyelek, s megállva a recepciós pult oldalán, elködösült szemmel bámulom el, ahogy a fiúk körbeállják az elterült testet; diskurálnak, majd valamilyen szervnek intéznek hívást... Hogy lehetséges ez, pont most, pont, itt? Ez valamiféle ócska rémálom lenne, vagy mindössze hallucinálok, képzelgek, és mindez csak a fejemben történik...?

- M- Mi történt vele? – kezdem halkan. 

- Három lövés érte – állapítja meg egyszerűen Taehyung.

- Hogy nem hallottunk, mi a franc történt itt? – rezzen össze öcsém.

- Meggyilkolták – sziszegem, s egyre csak azt várom a távolban hol jobb, hol bal lábamra nehézkedve, hogy Oh Minjae végre valahára felnyissa elnyűtt szemeit, és…

- KÉRLEK – csap szinte fájóan arcon a fejemben motoszkáló név mozdulatlan tulajdonosának hangja. – Mentsd meg őket! – zengi körbe elmém segélykérése, s kitágult, elmerevedett szemeim, egy villanással később, újra a szobánk rozoga mennyezetét tálalják elém. Légzésem gyorsvonatokkal kel birokra, mellkasom dübörög, s ösztönösen telefonomhoz nyúlva, megnyugvásként ér a tény, hogy csupán reggel hetet mutat a telefonom vakító, retinaégető fénye. Yujin alszik, talán most készül átfordulni a másik oldalára, én pedig megsürgetett, óvatos mozdulattal, szinte szellemként veszem a kopottas verandán át, a főépület felé az irányt. Esik, én pedig újfent megfagyok; ezúttal Jin nem ébreszt, nem melegít át a pulóverével...

Összébb húzva magamon átnedvesedett kardigánom, felrohanva a főépület vizes lépcsőin, a recepciót elérő elém táruló nem várt látvány, úgy vág mellbe, hogy talán magam sem vagyok képes hinni szemeimnek. Megtántorodok, s talán csak a mahagóni pult az egyetlen, mely megóv a szédült összerogyástól. Lehetetlen...

- Hajnalban ölhették meg – szólal fel mögülem egy váratlannak közel sem mondható, mély tónusú, közönyös hang.

- Nem értem – remeg meg hangom, tekintetemet egy pillanatra sem elvéve az előtér közepén élettelenül heverő, Oh Minjae-ről.

- Meggondolatlan vagy, bátor semmiképp – sóhajt nyúzottan Taehyung eltávolodva a bejárat tövétől, s visszasétál a zuhogó eső zajától hangos verandához. – Idejönni egy gyilkosság helyszínére… 

- Nem szokásom gondolkodni – ismerem el ironikusan vehemens lépésem okát.

- Ez nem újdonság – hányja zsebre kezeit a lépcsők legtetején megállva, arcát a borús ég felé emelve. Kiráz a hideg ettől a közönyös ridegségtől…

Tévúton jártam, talán a megszokás vezérelt, és most újra kell gondolnom az egészet, hiszen Minjae a segítséget nem saját magának kérte ezek szerint, mintha... „Mentsd meg… őket?” Ezt mondta, igaz? – Most meg hova mész? – pillant ágyúból kilőtt mivoltomra kissé meghökkenve Taehyung.

- Tudod jól, mi folyik itt, hiszen láttad… Láttad Minjae emlékképeit, abban a pillanatban, amikor a segítségemet kérte – lassítok le az utolsó lépcsőról leugorva. – Csak, hogy tudd, a tudatlanságom nem tántorít el, meg fogom menteni azt, akinek szüksége van rám! – szűrőm át csikorgó fogaim között szúrósan, a homlokát ráncoló alaknak, s rögvest a lakóépületnek elképzelt házhoz futok, csuromvizes hajtincseimet ellapátolva kipirosodott arcomból. Nem hívhatok ide rendőröket, hivatalos személyeket, esélyem sem lenne, bárkin is segíteni, ha kihallgatnak, bevisznek, vagy még meg is gyanúsítanak közülünk bárkit is… Ki tehette ezt, miért, és mit kellene tennem; egyszerűen túl sok kérdés, túl kevés idő!

Bátortalanul nyitok be a tulajdonosok házának ajtaján, amit előbb csak centikre, majd egy mély levegőt követve teljes szélességére tárok. Rémisztő némaság csap meg, csupán az épület oromzatán függő zászló zaja lüktet, ahogy a nedves, hűvös szél odakinn vagdalja. Félhomály járja át a helységeket, s zsigeri félelmemet magamba tuszkolva, figyelő szemekkel vizslatom át a folyosó falain lógó, meghitt családi képeket, Oh Minjae-ről, a férjéről, és két kisgyermekről. Elszorul a szívem, amint egy komódra támasztott fotóhoz érek, s mintha egy villanás alatt körvonalazódni is kezdene, hogy a nő segélykérése minden kétséget kizáróan a szeretteire, és nem saját magára irányult… Hatalmasat nyelek, ahogy fürge mozdulatokkal forgolódni kezdek, cikázó gondolataimban, felötlő villanásszerű elméleteimben némi rendszert varázsolva, de hiába rohanó légzésem, és megannyi elgondolásom, egy ajtófélfa képes csak támaszt nyújtani megtántorodott testemnek. Mitől szédülök ennyire... Lehajtott homlokomhoz nyúlok, s talán csak ebben a pillanatban eszmélek fel tehetetlen tudatlanságom valós súlyára, ez annyira…

- Talán fel kellene adnod – szakítja félbe eszmefuttatásom, s hatol elmémbe egy már megszokott, mély hang, ám összezavarodott mivoltom elsőre saját belső hangjának tulajdonítja a lesajnáló javaslatot. – Ez már nem olyasmi, amit irányíthatsz.

Óvatosan emelem fel dühös, kételyektől torz arcomat Kim Taehyung egyhangú, rideg arcához, amin most helye sincs a gúnynak, mégis tudom jól, élvezi mindenkori fölényét velem szemben.

- Hagyj békén – sziszegem, ellökve magam a fal támaszából.

- Nem tehetem – előz ki, s az emeletre vezetők lépcsők előtt, tőlem csupán kartávolságnyira, karba fonva kezeit, a folyosó falának dönti vállát. Agyamat a másodperc töredéke alatt, menten önti el az ideg, s a morajló terveket szövő elmém fölé, rögvest frusztrált lepel hull. Hogy merészel ismét fogást keresni rajtam...

- Engedj – folytatom, s megpróbálva megkerülni pöffeszkedő, érdektelen alakját, vehemens léptekkel indulok meg az emelet felé, egy kósza pillantást véve a falon kattogó óráról. Ki kell derítenem, hol vannak a gyerekek, talán ők lesznek a kulcs Minjae segélykérésének okához!

- Nem akarsz leállni? – rivall utánam Taehyung, ezzel akaratlanul is, ismét önmagához szorítva figyelmem. – Gőzöd sincs, mit csinálsz – konstatálja a kemény valóságot.

- Szánalma vagy – köpöm vállam felett, ami szemlátomást váratlanul éri. – Veled ellentétben én megpróbálok megmenteni egy családot! – folytatom merészen. – Szóval ne hátráltass – úsztatom méregtől csillogó szemeimet a fiúra.

- Vitatkozhatnánk jelenleg ki a szánalmasabb – keveredik egy gusztustalan félmosoly arcára, és ellépve a fal támaszából, közelebb sétál hozzám.

- Hányingerem van tőled! – förmedek rá, a bennem fokozódó feszültségtől, szinte megállíthatatlanul szabadjára elengedve szavaim. – Az a két gyerek... – mutatok a komódra, ám Taehyung pillantást sem vesz az önfeledt családi fotóról. – Ma elvesztette az édesanyját, és feltehetően most veszélyben vannak! – üvöltöm, a belőlem kiáramló, nem várt hangerőtől mégis elszégyellve magam. – Gusztustalan, lelketlen ember vagy! Van fogalmad arról, mit jelent szeretni, mi az a család? – folytatom immáron kicsit halkabban.

- Ne pofázz olyanról, amiről nem tudsz – hunyorítja össze szemeit, amint közelebb araszol hozzám, kezét ingerülten ökölbe beszorítva. Nem ijeszt meg, egyszerűen nem ijeszthet meg!

- Akkor avass be – folytatom, nagy hangomban a kelleténél is több provokációval. Nem lesz ez így jó, Hyerin hagyd abba! – Ha tudnák a szüleid milyen ember vagy, inkább… - akad el bennem indulatom, ám hiába fojtom önként magamba, Taehyung csuklómért nyúl, megszorítja azt, és minden kihátrálásom ellenére, felfele kezd húzni a lépcsőkön. Kiáltozok, vagdalkozok; szívem rémülten a torkomban, s hiábavalóan rángatózok, mint egy döglődő hal a forró betonon, ám a fiú haragosan berugdalt ajtókat elhagyva, végül egy csempézett helységbe vonszol, ahol erőszakkal ránt be a zuhanytálcába. Értetlenül kapkodok levegő után, de fel sem ocsúdva a körülöttem zajló események váratlanságából, jéghideg víz zúdul a nyakamba, mire keservesen szisszenek fel. Mi ez az egész…?

- Kim Taehyung! – hőzöngöm nevét, ám tébolyultakat megszégyenítően tart testével a langyossá enyhült zuhanyrózsa csobogó vize alatt, s magát is átáztatva, ellentmondást nem tűrve hajol arcomhoz, kezét vállam felett, a hófehér csempén megpihentetve. Mereven bámul bele sűrűn pislogó, vízcseppek szegélyezte szemeimbe, mire egy szemhunyásra sem félrevonva tekintetét, könnyedén húzza le pulóverével együtt, minden felsőtestét borító ruhadarabját. Torkomban rekedt gombócommal küzdve, szótlanul fürkészem át a fiú rendellenes vonásait, s fölém tornyosuló csupasz testét, ahogy elvétve megrezzenő térdeimen egyre csak egyensúlyt keresek.

- Én ne tudnám, mi az a család? – töri meg rekedtes hangjával a zuhany zsongását, egy határozott lépéssel eltávolodva tőlem; lesajnálóan rám meredő arcán egy lopott, megvető grimasszal. Felemelem fejem, kiegyenesítem hátam, és erőt lehelve lelkembe, számat elharapva vizsgálom át a fiút, aki vontatottan fordul meg, ezzel széles, meztelen hátát fedetlenül elém tárva. A látványtól, hátamat a hideg csempének passzírozva dermedek meg , attól a képtől, amit villanásnyira már láttam, s csak képzelgésnek hittem, most mégis kegyetlenül vágódik arcomba a vérfagyasztó felismerés. Sérült, világos bőr, hegek, égések nyomai, s mintha egy élet fájdalma összpontosulna egyetlen, most végtelennek tűnő felületen...