21. Mit tudhat?

21. fejezet

Van, amit soha nem lehet megtanulni, át kell élni, hogy megérthessük. /Elektra c. film/

- Merre menjek? – pillantok magam mellé.

- Honnan tudjam, ne nézz rám – dünnyögi a mellettem levő.

- Itt jobbra, kövesd a táblákat Gwangju irányába, aztán ki lesz írva az autópálya, menj vissza rá – darálja el mögülem Hoseok, kissé bágyadtan, mint aki menten bealszik, korábbi önfeledt pörgését maga mögött hagyva.

- Szóval jobbra – nézek körbe a gyér forgalmú úton, s előbányászva legösszeszedettebb koncentrációmat, mélyen az elém táruló útra meredek, gondosan ügyelve minden elsuhanó tábla alapos átvizsgálására.

Ha valaki azt mondja, például egy héttel ezelőtt, hogy Kim Taehyung-gal - az elviekben ellenségemnek nevezett alakkal - , a lakótársnőm által beszervezett régi nagy szerelmemmel - aki valamiért már koránt sem vált ki belőlem, egy árva szikrát sem -, és a többiekkel együtt egy ilyesfajta utazásba kezdek, azt hiszem rögvest arcon röhögtem volna... Lazítani akartam, megnyugodni, erőt meríteni a jövőre, erre mit csinálok? Egy csapat ittas srácot fuvarozok, a jó ég tudja hova... Gwangju? Vagy Gwangyang...? Jó formán azt sem tudom, mit csinálok, nem is vezetek rendszeresen, a tájékozódásom csapni való, és amúgy is… Mit keresek én itt?

Megszámlálhatatlan kétes jelzésű tábla elhagyása, és okafogyott átvizsgálása után, feleszmélve morfondírozásomból, végül felbátorodok, s előbb magamnak, majd a félig kidőlt, kába társaságnak is felteszem a kérdést, hogy ugyan helyes irányba tartunk-e...?

- Srácok, szerintem eltévedtünk – szökik ki számon, egy cseppet talán eltúlzott kijelentés, de válaszul csupán némi hörgés érkezik hátulról. -  Hahó – pillantok a visszapillantóba, s a furcsa csendet megmagyarázva, egy álmosan rám pislogó Jin-nel találok szemkontaktust, aki feldolgozva mondatom, meglöki a mellette terpeszkedő Hoseok-ot.

- Huh? – tér észhez némelyest a fiú, s nagyra nyitva kómás szemeit, furcsállóan bámul ki az ablakon. – Hol a rossebben vagyunk? – hördül fel, amint közelebb ugorva ülésem támlájához, erőteljesen az előttünk suhanó útra mered.

- Egy árva tábla nem volt az autópályával kapcsolatban – dörmögöm orrom alatt, ahogy szemem sarkából észlelem, hogy a csapat többi tagja is kezd magához térni, köztük a mellettem ücsörgő Taehyung is kiegyenesedik ülésén.

- És egészen eddig nem érdekelt merre tartunk? – rimánkodik Hoseok hitetlenkedve. Őszintén? Nem… Gwangyang irányába jöttem teljesen szabályosan, nem tudom mit fújtat ennyire...

- Mi a gond? – hallom meg öcsém hangját leghátulról, és érzem, hogy rövidesen oltások közelharcába kerülök, ballépésem miatt.

- Álljunk félre – javasolja Jin, és rövidesen teljesítve óhaját, egy földútra irányítom az autót, mire meglepve tapasztalom, hogy a mellettem ülő, furcsamód jóízűt somolyog saját magában, ezzel ügyetlen mivoltomat kinevetve. 

Kietlen, magas fák szegélyezte mellékút, kellemes meleg, lágy szellő, amihez persze az társul, hogy hiába próbálnak a srácok az autó körül keringve térerőhöz, vagy némi mobil internethez jutni, Hoseok szitkozódását elhallgatva nem tűnik sikeresnek a harci helyzet.

- Te aztán nem vagy semmi – húzza le még mindig gúnyosan vigyorogva Taehyung az ablakot, mire kínomban a kormányra borítom homlokom.

- Tae, aludtál, vagy mi? Te is ismered az utat – ugrik barátja mellé, a hevesen fújtató korábbi sofőr, akinek mérges tekintetét, inkább messziről elkerülöm, s még inkább a kormánynak dörzsölöm elnyűtt fejem.

- Nem figyeltem – von vállat a mellettem könyöklő, és felvonva szemöldökeit, diadalittas ábrázattal fordul irányomba, kiélvezve önsanyargatásom minden pillanatát.

- Te – kezdem a szavak megformálást. – Egyáltalán nem aludtál – fordulok Taehyung félmosolly tarkított arcához, egyre szűkebbre zárva hunyorgó, a másikban vájkálódó szemeim. – Hagytad, hogy többszörösen rossz irányba forduljak – folytatom kérdésnek indult, kijelentésbe fulladt megállapításom.

- Felért egy komédiával – harsogja. – Az arcod felülmúlhatatlan, amikor gőzöd sincs, mit csinálsz, mégis elszántnak akarsz tűnni.

- Megöllek – szűröm fogaim közt alig hallhatóan, mire újra elnevetve magát, magamra hagyva, kiszáll a többiekhez. Mély sóhajjal, gondterhes vállaimat görnyesztve csoszogok az autó mögött diskuráló csapathoz, és a bokorból visszatérő, látszólag meglehetősen vidám lakótársamhoz.

- Gwangyang felé jöttem, követtem a táblákat – piszmogok közelebb.

- Gwangyang? – sandít rám Hoseok. – Gwangju-t mondtam! – tárja ki méltatlanul kezeit, és megpördülve saját tengelye körül, az autó csomagtartójára borul. Most, hogy mondja...

- Eleve nem kellett volna hagynod, hogy a Szerencsétlen vezessen – szól felénk Taehyung, karba tett kezekkel az autó oldalán tehénkedve.

- Mert a Kisasszony két sör után, nem engedte, hogy én vezessem... – mutat egyenesen Yujin-ra a fiú. - A saját autóm!

- Volt az négy sör is – dünnyögi vigyorát leplezve kisöcsém, barátnőm hisztérikusan felhördülő alakja mellől.

- Jungkook már indulás előtt sörözött, és kínálgatta orrba, szájba! – csattan fel mentegetőzően Yujin.

- Jin mondta, hogy mindenképp hozzak pár rekesszel – vág vissza Jungkook a jéghegy csúcsán, mire megforgatva szemem a kitörni készülő harmadik világháború közepéről, nemes egyszerűséggel elsétálok. Majd megnyugszanak, vesznek egy mély levegőt, összetesszük, amink van – meg azt is, ami nincs- , és mehetünk tovább. Vagy haza…

Taehyung persze már réges rég lelépett, levonva a konzekvenciát, hogy sehova sem vezet az okafogyott, kommunikációnak nem nevezhető szócsata, az éppen kijózanodó társaság között, és ezúttal kénytelen vagyok egyetérteni vele...

- Kiszórakoztad magad? – lépek az út szélén ücsörgő fiú fölé, kezeimet számon kérően csípőre vágva.

- Nem igazán, de kezdetnek megtette – emeli rám, a nap vakításától kissé hunyorgó tekintetét. – Szerencsétlen – nyomatékosítja szánalmát epésen, és, ha az erős nyárérzetért felelős szél, nem fújja elkerekedett számba hajam minden egyes tincsét, talán még vissza is szólok valami hirtelen felötlő szitokszót.

- Srácok, gyertek – int felénk Jin, mire sarkon fordulva, visszahelyezkedek kezdeti, kényelmes, nyugalmas helyemre a sofőrülés mögé.

- Ki dühöngtétek magatok? – mászik be az anyósülésre utolsóként Taehyung.

- Ki… - sóhajt Hoseok, majd vonakodva hátrafordul nagyokat pislogó arcom felé. – Bocs, nem a te hibád – húzza el sajnálkozva száját, valamiféle bocsánatkérésnek csúfolt mondat keretében.

- Végső soron az enyém – grimaszolom bólogatva, melyet egy futó mosollyal nyugtáz, s a kocsi kulcshoz nyúl.

- Ha megbeszéltük sokadszorra is, hogy, kinek a hibája volt, indulhatnánk – rikkant ránk hátulról Jungkook, aki szemlátomást meglehetősen sértődött pillantásokat vet a mögöttem ülő Yujin-ról, ki egész testével elfordulva öcsémtől, az ablakon bámul kifele. Meglepne, ha nem vesznének percenként össze...

- Indulnánk – indít rá még egyszer a sercegő járműre Hoseok. – Ha tudnánk – tekeri újra el a kulcsot, de, mintha az élet szállna éppen ki a kocsiból, úgy nyög fel egy utolsót. - Hyerin – dermed meg a sofőr, s vészjósló hangja, mindannyiunk figyelmét felkelti. – Te rajta hagytad a világítást? – ráng meg válla, s fejét erőteljesen a kormányba vágja.

- Lemerült az aksi – konstatálja egyhangúan Taehyung, s látom, újra szarkasztikus nevetését készül visszafogni.

- Micsoda? Tíz percet, ha álltunk! – hajolok közelebb hitetlenkedve.

- Ezer meg egy éves az akkumulátor – siránkozik alig hallhatóan a sofőr, kinek cérna idegei már a végét járják.

- Toljuk be – javasolja mögülem Yujin, melyre hevesen bólogatni kezdek, ám Hoseok sírásra görbült szájával egészen egyszerűen adja tudtunkra, hogy kivitelezhetetlen az ötlet.

- Automata váltós autót ne nagyon tologassunk – jegyzi meg Jungkook, aki megingatva fejét, egy cinikus, tudálékos grimaszt vet lakótársnőm felé.

- Nem hiszem el komolyan – veszek egy mély levegőt, s követve a többiek egyöntetű cselekedetét, az autón kívülre masírozok, a kelletlenül összeverbuválódott csapathoz,  mely immáron jogosan érdemelheti ki a szerencsétlen banda kitüntetést. Nonszensz...

- Min nevetsz? – lépek Jin mellé, aki erőteljesen a fulladozó röhögését próbálja több kevesebb sikerrel visszafojtani.

- Eddig a pontig azt hittem ilyen, csak a filmekben van – vigyorog telibe, mire akaratlanul is felfele görbül számszéle. - Térerő? – nyúl zsebéhez.

- Nincs – felelem magasba tartott telefonomat szemügyre véve.

- Mondom mi lesz – szól ránk fennhangon Hoseok, fejével a naplopó, autót támasztó rendőrtársának intve, hogy méltóztasson közelebb araszolni. – Fogjuk az aksit, és stoppolunk. Irány egy benzinkút, feltöltjük, és jöhetünk is vissza – csapja össze tenyerét, rövidre fogott tervének darálását bezárva egy elszánt mosollyal. - A lányok itt maradnak.

- Na persze, szerinted ki állna meg négy, olajfoltos, aksit cipelő srácnak? – szól közbe Jungkook.

- Jogos – jegyzi meg Jin, vigyorogva végigfuttatva rajtam szemeit, mire mindannyian elnevetik magukat, és hiába próbálunk rosszallóan szemlélődni barátnőmmel az oldalamon, végül mi is hangos nevetésben törünk ki, és hosszú, levegőért kapkodó másodpercekkel később, talán, már mi sem tudjuk miért, de egyre csak a hasunkat fogjuk a nevetéstől. Groteszk az egész helyzet, úgy, ahogy van...

Azt már nem tudom ki, miért és hogyan döntött a mellett, hogy az autót magára hagyva, gyalog induljunk el a kátyúkkal furkált út mellett libasorban, egy kisbusz akkumulátorát cipelve, de, hogy csupán egyetlen autó száguldott el szemben velünk, az ellenkező irányba, az persze halálbiztos. A fiúk jó kedve tagadhatatlan, enyhül a feszültség, és meglehet, hogy észre se vesszük, de pontosan ezzel kerül közelebb egymáshoz a társaság… Jungkook jól érzi magát, szinte szünet nélkül csüng Yujin nyakán, aki kínjában, éppen előrefut, kielőzve Hoseok és Jin megfeszülő, cipekedő alakját, így hiába szaporázom meg lépteimet, a sorvégét Taehyung-gal kell zárnom. Mögöttem slattyog, alig pár méterre lemaradva, s szemem sarkából érzékelem lopva rám meredő tekintetét, közönyös, rideg testtartását, és hanyagul zsebre hányt kezeit. Teljesen egyértelmű, hogy a szemmel tartásom miatt van itt, ahogy én is e szándék vezérletével szántam rá magam az utazásra, ez szinte vitathatatlan... 

Úgy érzem minél többet, és minél tovább morfondírozok a kérdéseimen, a kételyeimen, annál inkább kezd gyötörni a kíváncsiság Kim Taehyung felé, és az egész, kettőnk által birtokolt, megmagyarázhatatlan, természetfeletti erővel kapcsolatban, szinte visszafojthatatlanná kezd válni tudásvágyam. Mintha csak a felszínt kaparásznám könnyelműen, mintha pusztán felületesen látnék mindent, pont úgy, ahogy a mögöttem baktató, gyűlöltnek elkönyvelt embert is…

- Taehyung – szólítom meg hirtelen a mögöttem megtorpanót, s egy mély lélegzetvétellel óvatosan, a felnyílt szemű illetőhöz fordulok. – Kérdezhetek valamit? – szorítom bátorságot merítve, ökölbe kezeim. Ezek csak kérdések, mégis mitől tartok...?

- Ha azt mondom, hogy nem, akkor is meg fogod kérdezni – hunyja le szemeit érdektelenül, s kikerülve alakom, folytatja útját előre. Ismét ez a kedélyváltozás... Egyszer kinevet, gúnyolódik, rajtam élcelődik, máskor figyelmen kívül hagy, és mintha nyűg lennék, úgy ignorál.

- Miért – vágom hátának kérdésem, ahogy nyomába eredek. – Miért csinálod?

- Mit – köpi felém egyhangúan, mint, akit zavar, hogy kommunikálnia kell velem, úgy, hogy ezúttal én kezdeményezek, és nem ő.

- Ezt az egészet; miért nem segítesz a holtakon?

- Ezt itt és most akarod megtudni? – oson egy óvatlan félmosoly lesajnáló vonásaira.

- Csak indokold meg, ennyire egyszerű – kötöm tovább a megsínylett ebet, ahhoz a bizonyos karóhoz.

- Egyszerű? – fékezi meg lépteit, és hirtelen felindulásból fordul szembe velem. – Drága kicsi Hyerin, nevetséges, hogy mennyire nem tudsz semmit – csóválja meg fejét szánakozva.

- Ideje lenne beavatnod - mélyesztem elszántan szemeim íriszeibe, egy percre sem meghunyászkodva.

- Tudod, a tudás nem mindig hatalom – lép hátrább, fejét lenézően felemelve, hogy ezzel látszólag még magasabbról szemlélhessen engem. – Van, hogy inkább átok – helyezi súlyát jobb lábára, s visszafordulva az előretörtetett csapat felé, kimért léptekkel távolodik el, ahogy szavai mélységétől, pár pillanatra zsigerig elhűlve gyökeredzik földbe talpam. Mit tudhat…? Mit nem akar elmondani nekem...? Ennyire élvezi a fölényét?

- Srácok! – rivall hátra Hoseok, egy tőlem még igencsak távol eső elágazáshoz érve, hevesen valami kék táblára mutogatva, melyhez közelebb igyekezve, a társaság diskurzusának, vélhetően a közepébe csöppenek bele.

- Arra mutat a nyíl – néz a tábla alatt húzódó jelre, majd az erdő felé öcsém.

- Akkor menjünk – tornáztatja ki elfáradt, cipekedő vállát Jin, s immáron Jungkook segítségével, ismét felkapja az olajcseppek borította, kopottas akkumulátort.

- Vörösfenyő Motel? – tanulmányozom át futólag az újszerűnek ható táblát, mire Yujin kezét érzem meg hátamon, ahogy irányt mutatva, elfáradt végtagjaimat, a többiek után sürgeti; korántsem meglepő módon, azonnal kisöcsém fárasztó hadműveleteit, bosszúsan elecsetelve.