19. Ismeretlen ismerős

19. fejezet

Az ember nem futhat el a problémái elől, mert azok megvárják, amíg visszaérkezik - bármilyen jól is mulat addig. Louis Zamperini

- Hyerin – 

Tömeg, riadalom, és fülsiketítő szirénázás hallatszik a kilátó körül vevő park széléről, én pedig hiába csóválom hitetlenkedve fejem, ahogy egyre közelebb sietek, pontosan tudom mi történt… Elkéstem… 

- Gyilkos – szűröm fogaim között, porszáraz, levegő után kapkodó torkomhoz nyúlva, ahogy megvető pillantásomat a pár lépcsőfokkal feljebb, trehányan levonagló Kim Taehyung-ba döföm. Lehunyva szemeit, kelletlenül sóhajt, s nemes egyszerűséggel sétál el mellettem, egyenesen az óratorony kijáratának irányába. – Bár te haltál volna meg helyette! – üvöltöm meggondolatlanul, s hiába kapok számhoz, gyűlölködő szavaim már visszavonhatatlanul érik el a közönyös fiú, engem egészen ignoráló mivoltát.

- Bárcsak… - leheli, oly halkan, hogy talán csupán magának intézi, s kitárva a nyikorgó, kopott fakaput, másodpercek alatt tűnik el a felbolydult tömegben. Ökölbe szorított kezekkel, mereven, talán percekig bámulok magam elé, birokra kelve a bennem forrongó, megannyi érzelmemmel, majd kelletlenül vonszolom ki végtagjaim, a tornyot körül ölelő tér szétszóródó tömegébe. Fátyolos, egészen elüvegesedett szemmel figyelem az elhűlt tekintetű járókelőket, a kiérkező rendőröket, és a lassan megérkező, általam már jól ismert hullaszállítót. Yoongi feltűnése, sebes, céltudatos mozdulatai, ahogy előkészül a szállításhoz némelyest megnyugtat, de képtelen vagyok, akár csak egy lépést is közelebb menni. Szorongok, minden porcikám zavart, és hiába próbálok nem kezet tördelve fel-alá sétálgatni, nem tudom megállni frusztrációm materializálódását. Fogalmam sincs mi van velem, mintha fulladoznék, ismét legszívesebben csak kiabálnék, és sírnék egy sarokban, magamat okolva, Kim Taehyung nevét gyűlölködve, minden lélegzetvételemmel elátkozva...

- Yoongi – botorkálok lassan a furgon mögé, pontosan kivárva a percet, amikor már nem kell látnom Kwon Minah holttestét. Buta vagyok és gyenge, most mégis megértőbb vagyok magammal szemben, mint valaha…

- Szívem – rikkant rám, becsapva a kisbusz hátsó ajtaját. – Hát te? – érdeklődik meglepetten. 

- E-Erre jártam – vonok zavartan vállat, óvatosan a szőkére emelve tekintetem.

- Mesés, segíthetsz bevinni ezt a szegény lányt – fancsalodik el képe. – Vagy szabadnapos vagy?

- Igen, de beszélnem kell Jimin-nel, szóval megköszönném, ha bevinnél – oson egy erőltetett vigyorszerű képződmény arcomra. Igazából, csak valakit traktálnom kell a sikertelenségem okozta kínlódásommal, más pedig nem igazán értene meg, de furcsán venné ki magát ezt ilyen formában Yoongi orrára kötni...

- Minden rendben? Szarul festesz – sandít rám hunyorogva.

- Jól vagyok – szelídül el mosolyom, s mozgásra ösztönözve a fiút, az anyósülésre huppanok. 
Igaza lett Taehyung-nak… A sors érvényesítette akaratát, és hiába tudom, hogy csak közvetetten tehet az esetről, ahogy egyre elhatalmasodni érzem az ellenségem felé irányult félelmem, gyűlöletem; valami meghatározhatatlan érzelmek vegyülete, valami kíváncsiság hajtotta tudásvágy lesz úrrá rajtam. Miért akarok ezek után is megtudni arról az alakról bármit is…? Ennyire zavar, hogy nem látok a felszín alá…?

Yoongi nem kérdezősködik, nem firtatja szótlan, az ablakon túlra bambuló viselkedésem okát, zenéjét halkabbra tekeri, és csendesen, a szokottnál is nagyobb odafigyeléssel vezet a hullaház hátsó parkolójához.

-  Öcsi? – emelem fülemhez, esztelenül búgó telefonom, alig kikászálódva a furgonból.

- Noona – hangzik Jungkook hangja a vonal túloldaláról.

- Mondd – csapom be az ajtót, fél szemmel Yoongi-t figyelve, aki legyint, így nyitva hagyva magam után az üvegajtó szárnyait, bebaktatok a hullaház hűvösségébe.

- Délelőtt felhívott a főnököd, az a Jimin - kezdi furcsállóan. - Azt mondta, azt üzened, hogy ne hagyjam őrizetlenül a verdám. Elkönyveltem, hogy kattant, mint te, és fogalmam sincs, mit akar igazából. Erre mi történik? – emeli meg teátrálisan hangját. – Megfújják! Lába kélt a nyüves kocsinak!

- Jungkook – sóhajtom fejvakarva. Mégis mi a fenét mondjak neki, azt hittem Jimin kitalál valami mesét…

- Azóta a rendőrségen toporgok, nem rég láttam bejönni Taehyung-ot, remélem, megsürgeti az ügyem – darálja hisztérikusan. – Sík ideg vagyok! Arról nem is beszélve, hogy mégis honnan a rossebből tudtad, hogy, ha a park előtt hagyom, ellopják?

- Gyakori arra… - hebegem. Nem hiszem el, hogy nem jut eszembe semmi, hogy érhetett ennyire váratlanul, hogy feledkezhettem meg ennyire erről a dilis gyerekről...

- Nem, egyáltalán nem gyakori, mindig ott hagyom.

- Csak egy megérzés volt – nyögöm egy silány, közel sem biztató hanglejtéssel. Jesszusom, ennyire rossz dumát…

- Mindenesetre itt dekkolhatok még úgy – vesz egy mély levegőt. – Még egy jó ideig.

- Jungkook – ráncolom össze elkomolyodva szemöldököm. – Azt akarom, hogy költözz hozzánk... Vagy legalábbis el onnan, ahol most laksz.

- Ez most, hogy jött? - hökken meg.

- Nem akarom, hogy Kim Taehyung-gal bármilyen kapcsolatba kerülj a továbbiakban - vázolom egyszerűen, a lényegre törve.

- Miről beszélsz, örülnél inkább, hogy nem a nyakadon vagyok – dünnyögi öcsém. – Fura vagy… Mint mindig.

- Nem tudom most elmagyarázni, ezért szépen kérlek…

- Na, itt az emlegetett – szakít félbe rosszallóan, egyenesen lekezelve Jungkook.

- Öcsi, figyelj rám – próbálok újból, esetlenül szóhoz jutni, de egy értelmes magyarázat sem ötlik elmémbe, így csak hebegek-habogok össze-vissza, teljesen hiteltelenül.

- Vagy beszélj érthetően, vagy bele se kezdj! – nyomja rám könnyedén a telefont. Remek… Újra idiótának néz, egy ostoba, aggodalmaskodó nővérnek, aki minden helytálló indok nélkül próbálja megvédeni a szerencsétlen, bajkeverő kisöccsét. Bosszúsan fúrom farzsebembe kopottas, valaha fehér borítású telefonom, és hatalmas, csattogó léptekkel vergődök át a bonctermen, egyenesen főnököm irodájába.

- Annyira szánalmas vagyok – krákogom fennhangon, alig belépve Jiminhez, aki meglepetten pillant rám, ám tekintete végül újra papírjaira kúszik. – Egy nagy adag tömegszerencsétlenség – sajnáltatom tovább magam, amint hasztalan testem egy közeli fotelba vetődik.

- Figyeltem Nari-t, azonnal hívta a nővérét… Azt gondoltam rendben lesz így - kezdi halkan, nehezen rám irányítva figyelmét a szemüveges.  – Tudod mi történt?

- Nem egészen. A tömeg valami olyasmit sutyorgott, hogy elvesztette az egyensúlyát; többen is próbálták felhúzni, de… Aish! – kócolom össze hosszú, kusza hajam mérgesen. – Az a szemét, aljas alak pedig egyszerűen elsétált… Mint aki jól végezte dolgát! – méltatlankodok tovább fújtatva. - A legrosszabb, hogy nem is sajnálatot érzek Minah, vagy a családja iránt, egyszerűen csak bosszús, frusztrált és ideges vagyok...
- Nem sokra mennél a sajnálatukkal, nekem elhiheted. Yoongi behozta már? – érdeklődik higgadtan.

- Igen, most intézi. Segítenem kellene neki…

- Inkább menj haza. Pihend ki magad – emeli rám megnyugtató tekintetét.

- Jimin… - fordítom gondterhes arcom a fiú felé.

- Csinálnod kellene valamit, ami kikapcsol, ami megnyugtat - ötletel Jimin.

- Igazad van… Mint mindig – sóhajtok fel, szemeimet pár pillanat erejéig lehunyva. – Köszönöm a mait – hajtom le fejem, s feltápászkodva a fotelből, csigatempóban kezdek kivánszorogni az irodából.

- Hyerin – szól utánam Jimin. Kényszeredetten nézek vissza, mint, akinek a puszta létezés is nehezére esik, s kérdően pásztázom át mélybarna íriszeit. – Már hoztál egy döntést, és tudtad, hogy ez áldozatokkal, és megküzdéssel fog járni. Azt akarom, hogy bízz önmagadban, és járd végig az utad, mert többre vagy képes, mint azt gondolod – formálja meg szavait az előttem ülő, s elmerülve mondataiban, egyszeriben kezd enyhülni a bennem tomboló, korábban csillapíthatatlannak vélt kételyek, düh és mérhetetlen csalódottság egyvelege. – Senki, és semmi nem szegheti a kitartásod, egyedül saját magad, a kérdés, pedig csak az, hiszel el… Magadban, a tetteidben, és mindazokban, akik melletted állnak - taglalja békésen az előttem ülő, s kellemes szavai, valamiféle aromaterápiaként ringatják el bosszús búskomorság körbelengte valómat.

- Ezt valami Paulo Coelho könyvből idézted? – vonom fel egyik szemöldököm, egy idétlen vigyor kíséretében, ezzel tökéletesen szétrombolva a bölcsesség nemes pillanatát.

- Ez fájt – röhögi el magát Jimin, oly hirtelen jött jókedvvel, és olyan széles mosollyal, hogy meghökkenésemben, én is nevetésben török ki. Szívesen felhánytorgatnám neki, hogy mosolyoghatna ilyen szélesen többször is, de helyette inkább hálásan biccentek, s erőt merítve lábaimba, lendületesen szelem keresztül a hullaház rideg, sötét, homályos folyosóját. Levakarhatatlan vigyorom, hosszú percekre ül arcomra, de hiába Jimin szelíd nyugtatása és bátorító monológja, mélyen belül még mindig egy enyhe, kelletlen vacakság jár át…

- Hyerin – hallom meg már messziről lakótársnőm csilingelő hangját, alig átlépve a küszöböt. – Csak, hogy hazakeveredtél. Hol voltál? Mindegy is – darálja szövegét, egy kisebb felfordulás közepéből kikecmeregve. – Nem pakolsz?

- Költözünk? – pásztázom át a szokatlan kuplerájt, görnyedt, levert vállaimat kiegyenesítve.

- Mi? Dehogy – ráncolja rám homlokát vigyorogva. – Jeju volt tervbe véve. Bár az előbb hívtam az öcséd, elég morcos a kocsija miatt, de Taehyung megsürgette az ügyet szerencsére, így nyugodtan jön mindenki – somolyog negédesen.

- Még szerencse – morgom orrom alatt szarkasztikusan, s elnézve Yujin értetlen rám meredését, inkább csak legyintek. – Nem megyek. Te se menj… - vonok vállat és a szobám felé veszem az irányt, fancsali fapofámmal karöltve.

- Már megint ezzel jössz? – sandít felém rosszallóan a lány.

- Semmi kedvem.

- Pedig olyan vagy napok óta, mint, akin átment egy úthenger. Vagy kettő…

- Nem akarok vele együtt… - szökik ki számon a tömör igazság egy apró részlete. –Hagyjuk!

- Kivel? – dönti érdeklődve oldalra fejét Yujin, de félre sütött szemeim, egyértelműen adják a tudtára, hogy nem kívánom elárulni. - Ah, jut is eszembe, emlékszel a srácra múltkorról?

- Milyen srácra?

- Seokjin, tudod… - vigyorodik el ismét. - Meséltem, hogy találkoztam vele, de nem az esetem. Viszont… - hunyorítja össze pilláit, szája szélét kajánul felfele görbítve.

- Mi ez a nézés – hőkölök vissza gyanakodva.

- Neked szerintem bejönne – csapja össze tenyerét, szőrös mamuszában ide-oda dülöngélve.

- Choi Yujin, a kerítőasszony – nevetem el magam egy csipetnyi bosszúsággal. – Volt egy srác még alsó középiskolában, Seokjin volt az ő neve is, oda meg vissza voltam érte – tör fel egy halvány emlékkép, a padlóra úsztatva tekintetem.

- Szóval, elhívtam, kiderült, hogy ismeri Jungkook-ot.

- Az öcsém kit nem – fonom karba kezeimet.

- Nemsokára felugrik – pillant a falon lógó digitális órára. – Erre szokott hazamenni – kacsint barátnőm, mire megforgatva szemeim, a kanapén oldalának dőlök. – És mivel ismerlek, tudom, hogy nem engednél egyedül ennyi fiúval elutazni, így akár el is kezdhetnél pakolászni addig. Taehyung haverja reggel hétre itt van értünk.
- Egy vasam sincs, mondtam már? - dünnyögöm, eszembe juttatva, hogy az önzetlen segítőkészségem az anyagi helyzetemet, a béka feneke alá terelte. Ideje lottózni, hátha újraélek egy napot...
- Majd ledolgozod házimunkával - kacagja el magát, megjátszott gonosz hanglejtésével, amint visszacsoszog a konyhába, kezébe fogva egyik táskáját.

- Hogy mehetett ki a fejemből ennyire az utazás – sóhajtom, pusztán saját magamat letolva halkan, kényszeredetten megvakarva fejem. Yujin noszogat, fel-alá járkál, sürög-forog, én pedig még mindig a gondolattal barátkozok, hogy mégis, hogy a fenébe csöppentem ebbe az indokolatlanul összerakott baráti társaságnak sem nevezhető brancsba, ahol elvileg jó pofát vágva, úgy kellene majd tennem, mint, aki jól érzi magát… Groteszk! Megbénít a puszta gondolat, hogy két napot összezárva töltsek el Kim Taehyun-gal... Bár még mindig jobb, mintha engedném Yujin-t és az öcsémet egyedül elmenni velük, még az is lehet, hogy valamit tervez, az az aljas… Aish! Lazításra vágytam, de előre érzem, hogy egy perc harmónia sem fog rám köszönni...

- Megyek – kiáltok fel, meghallva az ajtónk mögül érkező egyenletes kopogtatást. Lendületesen nyomom le a kilincset, s résnyire nyitva az ajtót, vontatottan tárom szélesebbre azt. Szemeim elkerekednek, óvatosan lépek hátrább, és hirtelenjében minden épkézláb mondatom mélyen torkomban reked az elém táruló, meglepetésszerű látványtól.

- Jeon Hyerin – formálja meg nevem betűit az előttem álló, elszelídült szemeit fénysebességgel átfuttatva alakomon.

- Oppa – hebegem el, oly elfehéredve, mint, aki szellemet lát.

- Ah, Jin! – szól a konyhából kisiető lakótársam, a csakugyan meglepett, mégis kedvesen mosolygó, magas, ismerős idegent megpillantva. – Ti, ismeritek egymást? – térképezi át gyanúsan megkövült mivoltom, és a közénk ereszkedő kínos légkört.

- Egy középiskolába jártunk, és a szüleink jó barátok voltak régen  – vigyorodik el Jin, a küszöbön álldogálva, immáron bátrabban végignézve rajtam, mire akaratlanul is fülig vörösödök. Ilyen nincs, valóban ennyire kicsi lenne a világ, vagy éppen Szöul? Kim Seokjin, a bálványozott, okos, művelt Seokjin lenne az a fiú, akivel Yujin randevúzott, és, akit a véletlenek szele erre fújt ma? Nem térek magamhoz, mi jöhet még...?