23. Káoszelmélet

23. fejezet

„… egy rossz lépés is katasztrófához vezethet. De történjék bármi, tartanod kell az irányt, s ki kell kövezned a saját utadat.” /A pletykafészek c. film/

- De mit tudhat, és miért… Miért nem árulja el Taehyung – mélyesztem homlokom térdeimnek, kezemben tartott telefonomat kócos, hosszú hajam alá dugva.

- Mert a tudás átok – érkezik fülembe az említett mély hangja, s felpillantva, váratlan hidegzuhanyként ér a fának támaszkodó, talán már a hívás eleje óta engem figyelő fiú látványa. Kezem megremeg, ám pillanatnyi ijedt meglepettségem, hamar elkomorodik, s összeráncolva szemöldököm, rövidre zárom Jimin-nel való beszélgetésem. A felettem álló, elnézve szedett-vetett telefonomat zsebre csúsztató mozdulataimat, rejtélyes okoktól vezérelve, tőlem kissé távolabb, hátát a fának tartva, leül mellém; s mélyet szippantva a tiszta levegőből, könyökét térdére támasztja. Most meg mi az ördögöt akar, talán újra rám támad, itt, a többiekhez ennyire közel? Vagy nekem kellene újra szóra kerekedve válaszokat követelnem...? Már megint ez a figyelmeztetés; egyáltalán nincs jó előérzetem…

A lassan feltűnő borongós égbolt sötét felhői, csípős szellő kíséretében érkezik fölénk, s elsöpörve szemembe fújt tincseimet, óvatosan köszörülöm meg torkom, mintha ez a mellettem ülő fiú és közöttem rekedt szótlanságon bármit is változtatna...

- A tudás átok – piszmogok halkan, csupán saját magamnak elmotyogva Taehyung szavait.

- Emlékszel arra a lányra, aki a vonat elé akarta vetni magát? – kezdi kimérten a fiú, meglehetősen egyszerűen megformálva szavait, szemeit az égboltra emelve, fejét a mögöttünk magasló fa törzsének támasztva.

- Lee Marin – ötlik elmémbe az öngyilkos lány neve.

- Bevitted a kórházba, és még aznap éjszaka súlyosan rátámadt egy ápolóra, akit, ha nem látnak el azonnal, akkor elvérzik. – Hogy micsoda? Ezt egy szóval sem mondták, hogy életveszélyes állapotba került a nővér, csupán annyit, hogy nekiesett Marin, aztán… Kínomban csak bólintok, térdeimet közelebb húzva magamhoz, bár reakciómból aligha nem leszűrhető, hogy teljes váratlansággal ért az információ. - Tudod mi az a káoszelmélet? – folytatja, s szavajárása akaratlanul is magához invitálja pillantásom, s megérezve tudatlanságom, újra szóra kerekedik. – Ha egy pillangó egy káoszponton meglibbenti a szárnyát, a világ túloldalát óriási vihar kerekedik – taglalja mondatát, s egy percre sem elvéve tekintetem lehunyt szemeiről, önkénytelen merevséggel kezdek csüngni minden száját elhagyó szaván. - Egy nagyon bonyolult rendszernél, például egy számítógép, vagy a földi légkör vonatkozásában, egy egészen kicsi elem megváltoztatásával is egészen más végeredményt kapunk produktumként. Amikor a segítségedet kéri egy halott, az is egy káoszpont, és az élet megmentése, a sors rendszerébe való beavatkozás. A sors pedig nem hagy elvarratlanul szálakat, én már csak tudom…

- Tudod? – firtatom.

- Hagyjuk, kétlem, hogy megértetted - dönti előre fejét, lassan megcsóválva azt.

- Ezek matematikai találgatások, spekulációk, függvények lennének? – vonom fel tudálékosan szemöldököm, a kelleténél is gyorsabban kielemezve az elhangzottakat. - Úgy gondolom, holmi teóriák felsorakoztatása édeskevés, ahhoz, hogy a sötét oldalra csábíts – mélyesztem felbátorodott íriszeimet meglepett, felém leső tekintetébe, mire meghunyászkodva, egyszerűen elmosolyodik. Nem hátrálok ki, megkövülten ráncolom rá szemöldököm, holott fogalmam sincs pontosan miről is beszélt, és, hogy helytállóak-e egyáltalán esetlen következtetéseim. Nincs ez rendjén, nagyon nincs…

Újabb, immáron erősebb fuvallat csap arcon, mire kijózanodva értelmetlen merengésemből, egyre kényelmetlenebbül érezve magam, és okafogyott társalgásomat Kim Taehyung-gal, vigyázva feltápászkodok a kopott, eltűnő árnyék sötétítette fűből.

- Hyerin – szól rám barátnőm, mihelyt horizontjába sétálok, a fa rejtekéből, majd felvillanyozva mosolyodok el, s megszaporázva lépteimet, a hangoskodó társaság rögvest magába szippant. – Igyál valamit – javasolja a lány, amit egy fintorral nyugtázok. Szemem sarkából érzékelem, ahogy Taehyung a faházakhoz csoszog, de elhessegetve a fiú puszta gondolatát is elmémből, az asztal sarkához lépek.

- Nem szereti – legyint Jungkook, és elvéve az asztal közepén tündöklő, sötét színű keserű likőrt, feles poharát csurig tölti.

- Pedig, úgy emlékszek nem vetetted meg az alkoholt a gimnáziumi évek alatt – vigyorog rám Jin, ahogy lehuppanok a pad végébe. Jó hogy nem azt mondja, elzüllött voltam...

- Úgy itta, mint a vizet – neveti el magát Yujin, a kezében markolászott borszerű italt kissé ki is lötykölve. Remek, Jeon Hyerin a címeres alkoholista...

- Az alkesz – röhög fel Hoseok, és vele együtt az egész asztalt körülfogó brancs, ahogy felém gurít egy ízesített, alacsony alkoholtartalmú sörös fémdobozt.

- Ez való nekem – emelem fel a nedűt. – Kiöregedtem már az ivászatból – vigyorodok el, s felnyitva a sört, le is húzom az első kortyot.

- Azért még tegezhetlek? – húzza epés megjegyzésétől igencsak széles, a szeszes italtól pedig már egészen mámoros mosolyra száját Yujin, s kiöltve nyelvem egy grimasszal iszok sörömbe, a nevetgélő társaság szélén. Nyúzottan, mégis valamelyest megnyugodva sóhajtok fel, amint letéve magam elé a fémdobozt, és annak félig teli tartalmát, üvegesen merengek el a címke feliratain. A segélykérés lenne a káoszpont? Nem merek, nem akarok, és nem is fogok belegondolni, mi van, ha ez igaz, hiszen… A sors védelme egyenlő a halállal, és a megoldás képtelenség, hogy csak és kizárólag ennyire sötét kimenetű lehessen, az nem létezik! Kim Taehyung egyszerűen a készen kapott tényeknek behódolva, holmi teóriák mögé menekülve győzi meg saját magát, az elveknek csúfolt képzeteivel; ő a gyáva, nem pedig én az ostoba! Még ha foggal körömmel is küzdenék, feltehetően akkor sem lehetnék ennél is zavartabb és bizonytalanabb...

- Hyerin, hahó! – legyezi meg kézfejét arcom előtt Jin. - Hol jársz? – érdeklődik kedvesen. Hogy hol járok? Szeretném én is tudni…

- Elkalandoztam – somolygok szelíden felé. – Van víz? – hajolok előrébb, hogy áttanulmányozhassam a kupleráj uralta faasztal felületét.

- Víz? Az minek? – pislog rám elkerekedett szemekkel Jungkook nem sokkal mellőlem, ahol az előbb még Hoseok ücsörgött, ám most éktelen lyuk tátong helyén.

- Van a faházban az ajtó mellett két üveg – áll fel Jin, de szándékát megfékezve, sebesen ugrok el az asztaltól, kezemmel leheletnyi ütést mérve kisöcsém fejére, majd némán jelezve, hogy majd én megszerzem az ásványvizet, amire egészen hirtelen szomjazni kezdtem. Eltávolodva a zajongó, még mindig egészen furcsa összetételű csapat viháncolásától, egyre lassuló léptekkel battyogok fel a fiúk lakrészének rozoga pallóin. Arcom bágyadt, levakarhatatlan megviseltség tükröződik rajta, tisztán érzem, ehhez még tükör sem kell; és hiába próbálom magamra erőltetni nyomokban fellángoló jókedvem vonásait, végül elmosódva, csak a kellemetlenség ráncai kapnak helyet bőrömön. Kezem lendül az ajtó kilincsére, ám megtorpanva a küszöb tövénél, furcsa, emelt hangerejű, valamiféle vita kelti fel kétkedő figyelmem, s félve közelebb dőlve a bejáratnak, Hoseok, csupán elvétve tiszta félmondatai ütik meg fülem.

- Kár a gőzért, erről szerintem sürgősen tegyél le – dohogja.

- Ez aztán motiváló volt – zsörtölődik Taehyung, a távolabbi hang tulajdonosa. – Magam is rájöttem.

- És mit tud?

- Semmit, ami számítana.

- És azt tudja, hogy, ha ne adj Isten, megmentesz valakit, egészen egyszerűen meghalsz? – csap homlokon Hoseok nyugtalan hangja, és szinte fel sem ocsúdva a hallottakból, az előttem szótlanul álló ajtó, könnyed mozdulattal tárul ki tágra nyílt szemeim előtt. Hangosat nyelek, és apránként kiegyenesítve görnyedt hátam, finoman emelem fel tekintetem vonalát, a velem együtt, ugyancsak meglepett két fiúra.

- Te? – vonja fel szemöldökét Hoseok, s engedve a kilincs szorításából, egy lépést tesz a küszöbhöz.

- Mi kéne – fonja karba kezeit a szoba komódjának támaszkodó Taehyung.

- Á- Ásványvíz – nyúlok lassan az ajtófélfa mögé, szemeimet a két alak között idegesen jártatva, és felvéve egy üveg vizet, ócska vigyoromat megragadva, sarkon fordulok. Akarom mondani, sarkon fordulnék, de Hoseok olyan vehemens léptekkel suhan el mellettem a többiek irányába, hogy újabb meglepettségem, ismét a földbe gyökerezteti lábam.

- Furcsa – jegyzi meg mögülem Taehyung. – Nem is kérdezel semmit? – kérdi cinikusan, közelebb araszolva hozzám, kezeit lassan zsebébe csúsztatva.

- I- Igaz lenne? – intézem felé, lassan újra a szoba felé fordulva a verandáról. – Amit Hoseok mondott…

- Mit mondott – vonja fel jobb szemöldökét, vállával támaszt keresve az ajtófélfán. 

- Tudod te jól, vagy félsz, hogy meghallanak? Eleve, Hoseok tud rólad, rólam, meg az erőnkről? – fakadok ki villanásszerűen érkezett merészséggel, egyre szorosabban markolászva a kezemben tartott műanyagflakont. – Mit jelent az, hogy, ha megmentesz valakit, meghalsz?

- Nyugodj le – taszít félre útjából, s engedelmesen arrébb állva, magára húzva az ajtót, kimért tempóban hagyja figyelmen kívül kibukott, erőlködő toporzékolásomat.

- Van ennek valami köze ahhoz, amit a múltban tettél? – emelem fel rekedtessé vált hangom, mely oly vizekre készül evezni, melyről talán már nincs visszaút. – Vagy a szüleidhez? – élcelődök szemeimet összeszűkítve, egy ismeretlen, találgatások szegélyezte ködös útra térve, s alig kimondva tapintatlan meggondolatlanságomat, legszívesebben szájon csapnám saját magam. Taehyung megáll a lépcsők alján, s vontatottan hátrafordulva a veranda szélén ácsorgó mivoltom felé, szinte szíven döf feketés árnyalatokba fordult, gyűlölet homályosította szemeivel.

- Fogd be – hörgi. Beletapostam oda, ahova a legjobban fáj, oda, amit távolról sem ismerek… Ugyanez a reakció, mint legutóbb, amikor a családját említettem teljesen véletlenül, ugyanez a megvetés és undor. Bűnösséget kellene éreznem...?

- Nem te vagy az áldozat – köpöm szavaim, ám teljes testével felém forduló, vállaival felém hajoló alakja, még a vártnál is jobban megrémíti, tetetett bátor, provokatív felszólalásom, s vele együtt egész lényem.

- Jeon Hyerin, azt ajánlom, húzd meg magad – sziszegi, s fölényesen felemelve állát, egy futólagos pillantást vesz az égről. – A viharfelhők, még csak most gyülekeznek - szökik lesajnáló szája szélére egy félmosoly, azzal megadva magának az utolsó szó jogát, felöltve higgadt fapofáját, az egyre szélesebb körben szétszóródó társasághoz sétál. 

Ennyi elég... Egy rosszkor időzített döfés, és újra megmutatja a foga fehérjét; ám rettenetes tévedésben van, ha azt gondolja, hogy egy percig is megfordul a fejemben a megalkuvás, magam mögött hagyva minden szilárdan hitt elvem…

- Halo, Jimin? – emelem fülemhez a telefont, amint elernyedve helyet foglalok a rozoga falépcsők első fokán, az ásványvizes palackomat gondosan magam mellé ültetve.

- Hyerin, leraktál az előbb – válaszol a vonal túl feléről főnököm, s meghallva kissé aggódó hangját, egy sóhajt engedek el.

- Taehyung beszélt nekem valami katasztrófapontról, sorsról, változó végkifejlettről…

- Hé, lassabban! – int le egy lélegzetvételnyi szünet erejéig. – Katasztrófaelmélet?

- Rébuszokban beszél, vagy éppen olyan teóriákat vág elém, amikről azt hiszi, számomra teljesen egyértelműek lehetnek – morgom, ám érzem, beszédpartnerem már rég máson mereng, ezt mi sem magyarázza jobban, mint, a háttérből kiszűrődő, Jimin-féle csapkodások ölelte keresgélés; feltételezhetően az irodájában van.

- Végül is, ez közel sem badarság – gondolkozik el, mintha saját magával társalogna, amolyan önmegvitatás szintjén. – Atroposz, sorsistenség, katasztrófaelmélet… - morfondírozik tovább, mire egyre gyanakvóbban ráncolom össze homlokom.

- Jimin? – próbálom felhívni magamra a figyelmet, ahogy szinte hallom a fiú agytekervényeinek eszeveszett pörgésének ricsaját. Egy porhintés, és ez az alak azonnal egy másik, számomra ismeretlen univerzumban lapozza agyának hatalmas enciklopédiáit...

- Moirák – jelenti ki, most már minden bizonnyal nekem szánva megjegyzését. – Olvastam régebben róluk, és számba véve a körülményeket…

- Jimin, úgy, hogy a csekély értelmű Hyerin is értse – orrolom meg.

- Meg is van – Ért célt keresése, valószínűleg valamilyen internetes portálon, vagy végeláthatatlan oldalszámú lexikonjában. – Moriák, vagyis a sors istenségei; ők felügyelték, szőtték fonták a végzet fonalát a görög mitológiában. Klóthó szőtte az emberi élet fonalát, Lakheszisz kimérte a hosszúságát, és Atroposz ollójával kíméletlenül elmetszette azt. Nem szólhattak bele a végzet vezetésébe, ők csupán a rendet tartották fenn, ám hatalmuk minden Isten felett állt – taglalja végletekig menő komolysággal, felolvasásszerűen hirtelen eszébe ötlő képzetének feltételes magyarázat. – Egyes feljegyzések szerint, Lakheszisz megszegte az isteni törvényeket; visszaadta egy ember életét, s Atroposz megkérve apját, Zeuszt, hogy állítsa helyre a sors összekuszálódott fonalát, megbüntettette Lakhesziszt tettéért – viszi le hangsúlyát, s feleszmélve meredt bámulásomból, hirtelen egyetlen egy épkézláb szösszenet sem távozik kissé kiszáradt érzetű torkomból.

- Mi lett Lakheszisszel, és Atroposszal? – hadarom el.

- Nem találok róluk semmit, viszont… Van egy történész ismerősöm, Kim Namjoon, ő talán választ adhat a kérdésre.

- Nem térek magamhoz – hebegek, még mindig az információáradat zavaros örvényében elmerülve.

- Hogy a fenében nem jutott eddig eszembe a mitológiához nyúlni... – zsörtölődik Jimin. - Innen a káoszelmélet, innen a pillangó effektus, minden innen ered!

- Jimin, gondolod, hogy…

- Hogy te testesíted meg Lakhesziszt? Talán... Még nem tudom – lassul le szavajárása. - Viszont, ha te vagy ő, Kim Taehyung Atroposz, akkor ki a harmadik sorsfigyelő?