25. Tortúra

25. fejezet

Ha te magad nem vagy hajlandó összeszedni magadat, semmilyen gyógyszer nem segít rajtad. Rados Virág

- Kim Taehyung! – hőzöngöm nevét, ám tébolyultakat megszégyenítően tart testével a langyossá enyhült zuhanyrózsa csobogó vize alatt, s magát is átáztatva, ellentmondást nem tűrve hajol arcomhoz, kezét vállam felett, a hófehér csempén megpihentetve. Mereven bámul bele sűrűn pislogó, vízcseppek szegélyezte szemeimbe, mire egy szemhunyásra sem félrevonva tekintetét, könnyedén húzza le pulóverével együtt, minden felsőtestét borító ruhadarabját. Torkomban rekedt gombócommal küzdve, szótlanul fürkészem át a fiú rendellenes vonásait, s fölém tornyosuló csupasz testét, ahogy elvétve megrezzenő térdeimen egyre csak egyensúlyt keresek.

- Én ne tudnám, mi az a család? – töri meg rekedtes hangjával a zuhany zsongását, egy határozott lépéssel eltávolodva tőlem; lesajnálóan rám meredő arcán egy lopott, megvető grimasszal. Felemelem fejem, kiegyenesítem hátam, és erőt lehelve lelkembe, számat elharapva vizsgálom át a fiút, aki vontatottan fordul meg, ezzel széles, meztelen hátát fedetlenül elém tárva. A látványtól, hátamat a hideg csempének passzírozva dermedek meg, attól a képtől, amit villanásnyira már láttam, s csak képzelgésnek hittem, most mégis kegyetlenül vágódik arcomba a vérfagyasztó felismerés. Sérült, világos bőr, hegek, égések nyomai, s mintha egy élet fájdalma összpontosulna egyetlen, most végtelennek tűnő felületen...

- Ezt... - kezdem vigyázva megformálni szavaim. – Ki tette? - lehelem magam elé elhűlve. 

- Az apámnak gúnyolt lény – fintorodik el, amint újra felém fordul. Nem merek íriszeibe nézni, egyszerűen képtelen vagyok felemelni a fejem arcához, és szembenézni a pillantásából áradó felém irányuló megvetéssel…

- S- Sajnálom – szorul el szívem, ahogy megdermedt szemeimet a fiú csupasz mellkasán felejtve, valamiféle maró érzés járja át szemem sarkát. Hogy lehettem ennyire ostoba, én nem, én nem voltam soha ilyen ember, nem gázoltam bele az ellenségeimbe sem, én csak…

- Ne sajnáld – nyúl lassan torkomhoz, s ösztönszerűen összeszorított szemeim, meglepve enyhülnek pislogásra, amint szelíd érintést tapasztalok meg állam vonalánál, ezzel kényszerítve mivoltom, hogy tekintetünk ugyanarra a vonalra révedjen. Megfékezhetetlenül hajol közelebb vízcseppes ajkamhoz, ám mielőtt önkénytelenül hagynám, hogy kedve szerint rendelkezzen testemme, centikre számtól megtorpan, elmosolyodik, s elégedett félmosolyával karöltve, elképedt szemeimet pásztázza át. Egy hang sem jön ki a torkomon; várok, mint, akinek kutya kötelessége Kim Taehyung akaratának behódolni, élettelen rongybabákat megszégyenítően, elhagyva minden épkézláb gondolatot. – Szárítkozz meg, és menj vissza a többiekhez – nyugtázza, s lehajolva csuromvizes gönceiért, egy törölköző társaságában nemes egyszerűséggel hagy a zuhanyrózsa kellemesen felmelegedett vízesése alatt. Nem térek magamhoz, egyszerűen nem mozdul egy porcikám sem, ez mégis mi a jó élet volt…? Vonakodva nyúlok a csaphoz, s teljesen átázott ruháimban kitocsogva a fürdőszoba közepére, egy hatalmas törölközőt terítek vállaimra. Úgy érzem magam, mint, akit egy méretes hólapáttal csaptak tarkón, amint a sokkhatásból még jelenleg is egyre csak ocsúdni próbálok. Víztől cuppogó, piros tornacipőmben rohanok le az emeletről, szemem sarkából elcsípve a konyha bejárata előtt lógó nagyméretű falinaptár feljegyzéseit, s meg sem állva a rendíthetetlenül zuhogó zivatar mosta udvarig, elmérgesedve robbanok ki a motel kapuján.

- Állj! – kiáltom a sejtéseimnek megfelelően, indulásra kerekedő taxi elé ugorva, mely nagyot fékez a kavicsos feljárón, s értetlenül bámulja el szerencsétlen alakom a benn ülő sofőr. – Üdv – vágom ki a hátsó, hozzám közelebb eső ajtót, s behuppanva az addig száraz kárpitra, vacogva burkolom magamra a kékes színű, erőnek erejével magamhoz szorított leplet. – Oda, ahova ezt az urat – hajolok kicsit előrébb a meglepett taxisofőrhöz.

- Nem, a hölgy kiszáll – szólal fel mellőlem feszülten Taehyung, kényelméből, szúrósan rám meredve.

- Indulhat, köszönöm – jegyzem meg, mire a záróakkordot követve, az elől ülő férfi bólint, s rögvest a gázra tapos. Mit gondolt? Hogy nem jövök rá, hogy pontosan tudja mi zajlik körülöttünk, hogy teljesen tisztában van azzal mi történt Minjae-vel és, hogy hol vannak a gyerekek…? Hatalmas tévedésben van, nem engedem, hogy kijátsszon...

- Nem vagy eszednél – folytatja a fiú, elképedésének hangot adva. – Eleve honnan tudtad, hogy lelépek? – ráncolja rám szemöldökét.

- Nem csak én vagyok a kiszámítató – dünnyögöm, mire újfent nekiesek vizes végtagjaim szárításának. Jobban fázok, mint hittem, hála ennek a…

- Fogd – szakítja meg belső szitkozódásomat Taehyung, arcomnak dobva némelyest még száraz törölközőjét. – Idióta – grimaszol felém lesajnálóan, s könyökét az ablak széléhez tartva, fejét megtámasztva, engem kezd bámulni. A rohanástól felhevült légzésem lassulni kezd, ám rajtam felejtett szúrós szemei szinte lyukat égetnek bőrömben, s feszültségem ismét a kritikus állapotot kezdi súrolni. Miért néz, nem akarom, hogy nézzen, ennyire szánalmasnak tűnök a szemében, ennyire nyomorult lennék…?

- M- Mit bámulsz – pufogom orrom alatt, az anyósülés fejtámlájának körvonalain körbefuttatva szemeim újra, és újra, ahogy a nekem hajított törölközőjével, nedves hajtincseimet itatgatom fel.

- Téged – felel nemes egyszerűséggel, mire rögvest rákapva meglepett pillantásom, fülig vörösödök. – És azon morfondírozok, hogy lehet ennyire csökevényes agyad – folytatja, mire eltátva szám, nagyokat pislogva kezdek tátogni, mint egy víz alatt lubickoló nem túl eszes ponty.

- Tahó – jegyzem meg alig hallhatóan, s vicsorogva egyet, az ablakon túlra meredek egy mély lélegzetvétellel. Kérdeznék, egyre csak kérdéseket vágnék neki, de minden bátorságom valahol a tusoló és az autó elé ugrás között egy jó időre kifogyott belőlem.

- Uram, elnézést – törik meg a pár pillanatnyi közénk ékelődött csend, ahogy Taehyung kicsit előrébb dőlve, a sofőrt szólítja meg. – Kérem, ne a szöuli rendőrkapitánysághoz vigyen, ahogy azt korábban mondtam, hanem a Dosandaero úthoz.

- Tessék? – pattannak ki szemeim lakóutcánk hallatán. – Haza mész?

- Ja, a rendőrségre terveztem, de fáradt vagyok – von vállat, tekintetét köpni-nyelni sem tudó mivoltomon felejtve.

- Én azt… Azt hittem – hebegem.

- Hogy elmegyek felderíteni az ügyet? - vonja fel egyik szemöldökét.

- A gyilkos nem visszatér a bűntett helyszínére? - ironizálok bosszúsan. 

- Maradj már ezzel a gyilkos jelzővel – kontrázik azonnal, s talán csak a furcsállóan megrökönyödött sofőr jelenléte képes belém fojtani újabb méltatlankodó mondandómat. – Még sem vagyok olyan kiismerhető, nemde? – neveti el magát, amint elégedetten hátrább dől az ülésen. – Mondtam, hogy csökött agyú vagy – mélyeszti belém gúnyosan összeszűkült szemeit. Menten felrobbanok, de pillanatnyilag a baklövésem okozta döbbenetemből sem vagyok képes kikecmeregni, nem, hogy a lehetetlenné vált, kilátástalan helyzetemből...

- Álljon meg! – utasítom higgadtan, a most már teljesen összezavarodott taxis férfit.

- Hölgyem, a főút közepén vagyunk – értetlenkedik szokatlan, meggondolatlan kérésemtől.

- Csak álljon félre, kiszállok – fejezem be, mire beleegyezően kifújva fáradt levegőjét, az út szélére kormányozza a kocsit.

- Nem vagy eszednél – konstatálja ledegradálóan a mellettem ülő, kihez egy szánakozó, mérges grimaszt intézve, azonnal kikászálódok a taxiból, s vehemensen becsapva azt, ingerült léptekkel indítom meg lábaimat, a szalagkorlát mentén előre. Komolyan egy percig is elhittem, hogy Taehyung odamegy, ahol a Oh Minjae gyerekei vannak, ahol minden bizonnyal veszélyben lehetnek?  Röhejesen festek, mint mindig; hogy lehettem ennyire ostoba, csak az időmet vesztegettem, ő pedig páholyból élvezte ki újra mindenkori , tagadhatatlan előnyét…

- Hyerin, szervusz – hallom meg idegesen összepötyögött telefonom vonalának túl végéről Park Jimin megnyugtató hangját.

- Ez egy olyan nap – sóhajtom, egy talpam alá feküdt kavicsot a fűbe rúgva.

- Hogy micsoda? – hökken meg.

- Jól hallottad, a fogadó tulajdonosnőjét holtan találtuk, segítséget kért, de mikor újraindult a nap, már halott volt! Újragondoltam, mintha azt mondta volna, hogy „mentsd meg őket!”, és némi zűr után kiderült, hogy a családja lehet veszélyben és… - függesztem fel őrült darálásomat egy lélegzetvétel erejéig.

- Folytasd, azt hiszem, tudlak követni.

- Egy bizonyos, Oh Minjae, Vörösfenyő Motel tulajdonosa… volt – csügged le számszéle.

- Keresem – hangzik, s a zajból ítélve, éppen most vetődik minden iratát félresöpörve számítógépe elé. – Oh Minjae, születési és lakhely Gwangyang, férje Kim Hongbin.

- Ő lesz az. Gyerekekről találsz valamit? – sürgetem meg a hallhatóan kapkodó fiút.

- Nincs róluk semmi, viszont a nagyszülők elérhetősége itt van, hívjam?

- Szuper, a naptár szerint ma a nagyanyjuknál vannak – vigyorodok el, egyre csak azt kívánva, bár ezt a vonást szemtől szembe is láthatná egyetlen pártfogóm…

- A hullaház hozzáfér ahhoz is, ami nincs – kacagja el elégedetten magát Jimin, s megszakítva beszélgetésünket, menten kinyomja a vonalat.

Feldúlt lendületem, hamar lankad, s egyre lelassulva az útszéli porban, azon kapom magam, hogy alig haladok, szinte csak vánszorgok előre, egy olyan irányba, ami újragondolva is teljesen kilátástalannak, sőt, csaknem egészen okafogyottnak tűnik. Nem tudom, merre kellene mennem, mi lenne a szükséges lépés, a helytálló megoldás; látom magam előtt a célt, tudom, hogy nehézségekkel térkövezett az odavezető út, de a tehetetlenség érzete oly rútul, oly erősen láncol le, hogy már-már beleszédülök elmém kételyeibe. Dühös vagyok, gyenge, és bőven kevés, ahhoz, hogy saját nem létező erőmből előrébb jussak; mi lenne velem Jimin nélkül…? Mit kellene máshogy csinálnom, hogy küzdhetnék azért, ami igazán értékes, ha ahhoz egy heggyel kell harcba szállnom, noha tériszonyom van, s megrémít a mélység…?

- Jimin? – kapom fülemhez megcsörrenő mobilomat.

- Hadong-ban vannak a gyerekek a nagyanyjukkal, elküldtem a pontos címet.

- Szűk másfél órám van odaérni, lemerülök, és még mindig csurom víz mindenem – dünnyögöm, szabad kezemet, mindhiába egy újabb elsuhanó autó elé lendítve.

- Csurom víz? – érdeklődik főnököm.

- Most kezd elállni az eső – morgom, mire akkorát tüsszentek, hogy hirtelenjében taknyom, nyálam egybefolyik. – Ah, bocs – törlöm meg orrom roppantmód nőiesen. - Hogy szedted ki belőlük ilyen hamar az információkat?

- Meggyőző tudok lenni, de te hogy jutsz oda? – folytatja aggodalmas hangszínén Jimin.

- Stoppolok, már mióta kiszálltam a taxiból.

- Ez egyre zavarosabb – jegyzi meg egy sóhajjal.

- Majd elmesélem, most viszont, azt hiszem, félreáll nekem egy teherautó – állok érdeklődve lábujjhegyre, ellenőrizve, nem-e pusztán képzelődök. - Talán legalább ebben szerencsém lesz, ha már minden ellenem játszik, Kim Taehyung-ról már nem is beszélve – dörmögöm, s elköszönve egyetlen segítőmtől, merészen bámulok be a kisteherautó kitárt ajtaján. Nálam jobban azt hiszem senki sem fél ismeretlen, véletlenszerűen felbukkanó emberek társaságában, nem, hogy nagy bőszen beülni melléjük minden gyanú nélkül… Most azonban, más lehetőségem aligha van.

- Hova, hova kishölgy? – vigyorodik el látványomtól a kormány mögött ülő, középkorú férfi.

- Jó napot, Hadong-ba szeretnék eljutni – kezdem nagy hanggal.

- Pattanj be, Busan-ba tartok, útba esik – int kezeivel, s egy pillanatra sem hezitálva, máris a férfi mellett kezdek bajlódni a biztonsági övemmel. Groteszk az egész helyzet, legszívesebben letekerném az ablakot, és haragosan kiüvöltve, könnyeimtől átázott arccal panaszkodnék, ahogy éppen kiröhögöm saját magam… A vezetőülést elfoglaló illető meglepetésemre – a maga habitusával – meglehetősen kellemes alak, kérdezget, furcsállja a nedves gönceimet, és valamiféle pokróccal próbál betakargatni, amint kis híján frontálisan ütközünk egy traktorral, kacsázóan itt-ott átlépve a két sávot elválasztó terelővonalat. Agyam kattog, tüsszentéseim halmozódnak, és egyre csak a kifürkészhetetlen, következő mozzanaton járnak gondolataim, vajon mi vár ott rám, vajon tényleg jó úton járok, Hadong-ban lesz a kulcs, a megoldás, ami a segélykérés beteljesítéséhez vezet? Akaratlanul is Kim Taehyung úszik elmém rejtett, elnyomott zugából elő, kérdés nélkül körülölelve elmélkedésem, amint lelki szemeim előtt sebhelyes forradások borította meztelen háta jelenik meg. Arca, mozdulata, s mély tónusú, gyakran egészen rekedtes hangja ötlik gondolatörvényem közepébe, ahogy szavait formálja, s minden felém eső pillantása, amint szinte vesémig lát. Bódultan, csaknem meggyötörve döntöm fejem az elsuhanó tájat tőlem elválasztó, kissé leengedett maszatos ablaknak, üveges tekintetemmel céltalanul pásztázva a borult, szürkés eget, és az alatta elfekvő magányos fákat. Ismét érzem: rosszul vagyok…

- Kishölgy, hé – szólongat fel egy ismerős hang, legmélyebb, kissé didergő, mégis forró érzettel átitatott álmomból. – Ébredjen, megérkeztünk – jegyzi meg szelíden, de a tervezettnél is lassabban felnyíló szemeim, látszólagos aggodalommal töltik meg vonásait. – Jól érzi magát? Falfehér – állítja le a jármű motorját, mire végérvényesen magamhoz térve, rángatózás-szerűen lököm el magam az ülés háttámlájától, elkerekedett szemeimet, tengelyem körül sebesen végig futtatva.

- Jól vagyok – dörmögöm halkan. – Azt hiszem – nyúlok fejemhez, s megérezve homlokom tüzelését, egyenesen kiszédülök az autó nyikorgó ajtaján. Vacak remény volt abban bízni, hogy nem betegszek meg, hiszen a ruháim még mindig teljesen nyirkosak. – Nagyon, – tüsszentem el magam. – Köszönöm – emelem fájó szemeimet a sofőrre.

- Vigyázzon magára – ráncolja rám őszülő szemöldökeit, majd egy erőltetett bólintást követve, elhátrálva a kocsitól, felbicegek a járdára, pillantásommal alaposan szemügyre véve a környék egyhangú házaiból összeverődött lakóparkot. Hát itt vagyok... 

A kimerültségtől sötét telefonom kijelzőjén kisilabizálva a pontos időt, egy megfáradt sóhaj kíséretében nyugtázom időelőnyöm, s előrébb jutásom sikerét. Feltéve, ha ebben a formában ezt az egészet sikernek lehet nevezni… Lábaim zsibongnak, agyam ködös, lépteim nehezek, s a potenciális házszáma alá érve, minden eltervezett szónoklatom torkomban rekedt gombócom alá fullad. Fogalmam sincs mit kellene mondanom, korábban a rendőrséget állt szándékomban értesíteni, de túl zavaros a helyzet, és mégis ki hinne nekem, meg amúgy is, mit képzelne az itt lakó hölgy, menten elhajtaná őket, vissza pedig már aligha tévednének a rend őrei. Önkénytelenül támaszkodok meg a csengőn, s a kelleténél is tovább lenyomva tartva azt, a zajtól átszúrt sajgó fülemhez nyúlok.

- Igen? – nyílik ki orrom előtt a hófehér, dekoratív koszorú díszítette ajtó. – Miben segíthetek? – bámul el ártatlanul egy idős, ősz haját kontyban hordó, szemüveges hölgy.

- A nevem… - kezdek hebegő dadogásba. – A nevem Jeon Hyerin, Oj Minjae barátja vagyok.

- A lányom? – tárja szélesebbre kérdőn az ajtót, mire visszafojtva valós érzelmeim, egy hatalmasat nyelek, s bólintok. Szedd össze magad Hyerin, most nem omolhatsz össze!

- Figyeljen rám, őszinte leszek – húzom ki céltudatosan hátam, elszánt szemeimet mélyen az asszony értetlen szemeibe fúrva. – Nincs időnk, alapos okom van feltételezni, hogy veszélyben vannak.

- Tessék? – ráncolja össze homlokát.

- Menjen be, hívja a rendőrséget, és bújjanak el – vázolom egyszerűen minden átgondolás nélkül, a hatásvadászat minden erejét segítségemül hívva. Várjunk, talán… Talán ez nem a megfelelő lépés, gyerünk Hyerin gondolkozz!

- Nem értem, ki maga és…

- Csak tegye meg, kérem, a gyerekek… - folytatom keserves győzködésem, mire egy ijedt, mély lélegzetvétellel a fogas alatt fekvő hálózati telefonhoz sétál, s rajtam tartva furcsálló szemeit, három számjegyet tárcsáz.

- Halló? Egy ijesztő, minden bizonnyal kábítószerek hatása alatt álló nő zaklat, kérem, küldjenek ki valakit – ecseteli az idős asszony, mire elhallgatva szavait, még a szívverésem is kihagy egy dobbanást.

- Nem, én… - tartom védekezően magam elé kezeim, de szemlátomást egy percig sem hatja meg esetlen próbálkozásom a benn, tisztes távolságban megállót.

- Hadong, Tantara lakópark, igen-igen, köszönöm – emeli el fülétől a kagylót, s elhúzott szájával végigmérve rajtam, egy grimaszt intéz felém. Fél tizenegyre kattan az elém nyíló előszoba falán lógó óra, mire rémülten magam mögé lesve, egy fekete furgont pillantok meg a szomszéd ház feljáróján leparkolni, s még a sötétített üvegen át is, tisztán érzékelem vesztünk közeledtét; nincs vesztegetni való időnk! - Maga meg mit képzel – rimánkodik fel a néni, ahogy ellentmondást nem tűrve, nemes egyszerűséggel robbanok keresztül a küszöbön, s berúgva magam mögött a bejárati ajtót, erőszakkal hurcolom magam után a sikoltozó asszonyt. Nem vagyok normális, ennek semmi értelme, itt fogok meghalni, aztán rajtam ki a jó élet fog segíteni…?  

- Nagyi, nagyi! – hallom meg egy kislány rémült hangját az emeletről, mire felkutatva a felfelé vezető rozoga lépcsőket, az égzendítő lármával utánam eredő asszonnyal a sarkamban, felsietek a tetőtérbe. – Nagyi – ér immáron szemtől szembe a jajveszékelés, s figyelmen kívül hagyva az asszony fenyegetéseit, a gyerekszoba előtt értetlenül megálló lányka elé vetődök.

- Menj vissza a szobába, vigyázz a testvéredre, a nagymamádra, és egy pillanatra se gyere ki onnan – utasítom a megszeppent gyereket, aki rögvest nagyanyjára pillant.

- Utoljára mondom - kezdi újfent az idős hölgy hátam mögül, meglehetősen vehemensen. - Hagyja el a… - töri meg mondandóját a földszintről érkező, égrengető csattanássorozat, s a lépcsők felé kapva fejünket, egyszerre fagy belém még a lélek is. – Ez… - fordul hebegve, idegtől kattogó agyamtól eltorzult arcom felé.

- Vigyázzon a gyerekekre, bújjanak el! – suttogom erőteljesen, mire a halálra rémült nő, félredobva korábbi indulatait velem szemben, a szobába siet, s szó nélkül egy kattanással zárja magukra a szobát. Na, most légy okos drága, ostoba, meggondolatlan Jeon Hyerin, itt fogsz meghalni az ország másik felében, és senki, ismétlem senki, nem fogja tudni, hogy mégis mi a fityfenéért keveredtél ebbe a rejtélyes ügybe, ami már így is egy fiatal nő életét követelte… Gratulálok, és őszintén remélem, hogy megérte!

- Nem megmondtam, hogy a kocsiban várj meg? – hatol fülembe egy, a földszintről érkező ismeretlen férfihang. – Fent lesznek, elintézem, indítsd a verdát – zárja rövidre, és a felszűrődő zajongásból ítélve, a szavak tulajdonosa, egyenesen a nyikorgó lépcsőket készül birtokba venni. Ténfergek saját tengelyem körül, kezem ügyébe egy ócska bronzgyertyatartóval, amit az imént sikerült fegyvernek elkeresztelnem, ám legszívesebben a padlástér folyosójának egyetlen ablakán vetném ki magam. Várjunk csak, ha csupán egy rövid időre is, de feltudnám tartóztatni, míg a hozzám kirendelt egyenruhások meg nem érkeznek talán… Miről hadoválok, az egész helyzet úgy, ahogy van egy menthetetlen öngyilkosság, hogy szúrhattam el ennyire...?

Lélegzetvisszafojtva, remegő lábakkal, kilátástalanul kukucskálok ki a feljáróhoz közelebb eső résnyire nyitott fürdőszobaajtón, s némán kipislogva a folyosóra, kővé dermednek végtagjaim, amint a fekete ruhás, hosszú csövű fegyvert markolászó alak, egyenesen a gyerekszobát veszi lassú léptekkel célba. Nem nézhetem ölbe tett kézzel, nem engedhetem, egyszerűen…

- Mi a – förmed rám a maszkos férfi, s ezzel jóformán én magam is felocsúdok képszakadásomból, mely szerint kiüresedett gondolataimmal kézen fogva, hátulról fejbe vágtam a támadót. Ennyi erővel valóban kiugorhattam volna az emeletről... Csökött karjaim újra önálló életre kelve, a felspannolt adrenalintól elvakulva lendülnek fel, ám szempillantást alatt hullik ki kezemből a bronzos, megkopott gyertyatartó, ahogy a másodperc tört része alatt, a következő tekintetem vonalát eltakaró látvány, egy pisztoly csövének legvége.

Az igazat megvallva, világ életemben féltem a halált, ám az ismeretlen is vonzott, mégis félem a váratlant, a kifürkészhetetlent. Ez minden bizonnyal valamiféle ambivalens katyvasz a fejemben, és valószínűleg ez lehetett az oka, hogy amint idősödtem, folyamatosan változtak, formálódtak a halállal kapcsolatos teóriáim. Volt egy idő, amikor hittem a mennyországban, volt, hogy éppen a reinkarnáció foglalkoztatott, most viszont valamiért egy végtelen álomnak hiszem, idegpályák ide vagy oda. Egyet viszont úgy érzem egész földi létem alatt kijelenthetek: félek meghalni…

Meginognak lábaim, érzem, hogy a semmiből feltörő erőm kihunyni készül, ám mielőtt a testemet végérvényesen is elöntő forró láztól, szédülten rogyhatnék magatehetetlenül össze, egy lövés moraja feszíti szét lecsukódó szemeimet. Minden maradék energiám is kiúszik elnyűtt lelkemből, s euforikusan támaszt keresve hátamnál, egy váratlanul mögém keveredő kar enyhíti erőtlen kapálózásomat. Zúgó üresség veszi át a hatalmat elmémben, és utolsó lélekjelenlétemet harcba hívva, előbb az előttem elterülő sötét ruhás férfire, majd az engem szilárdan tartó alakra emelem homályos tekintetem. Kim Taehyung…?