26. Cívódás

26. fejezet

A szenvedély olyan, mint a drog: kezdetben azt hiszi az ember, hogy az uralma alatt tartja, de egy napon kénytelen beismerni, hogy a drog uralkodik rajta. /Guillaume Musso/

Kellemetlen, fullasztó érzés járja át minden, a kelleténél is forróbb porcikámat, s végtagjaim, mintha csak lekötözve hevernének egy folyó mélyén, oly elnyűtten terülnek el testem mellett. Akaratlanul is nyöszörgök, ahogy nehézkesen résnyire nyitott szemeimmel körbepásztázva tekintetem horizontját, egy miértek és hogyanok kérdéseiből összeverődött osztag rohamozza meg ürességtől kongó elmémet. Gyanítom hasonló lehet megtapasztani, milyen az, amikor az emberen oda-vissza átmegy egy méretes úthenger, leitatják, majd meg is verik… Sajog mindenem.

Vontatottan tápászkodok fel egy számomra teljességgel ismeretlen, hófehér lepedő puhaságából, s szemügyre véve a bordó ágyneműt, újra legátütőbb értetlenségemet konstatálom magamban. Egyre furcsállóbban, megszaporázott mozdulatokkal tekerem körbe fejem a helységben, amint még mélyebbre túrva emlékeimben, fájón nyúlok elzsibbadt tarkómhoz.

Félhomály, némaság és egy jóleső, bódító, ismerős férfiparfüm illata lengi körbe a szűk, fénnyel csupán nyomokban hintett szobát, mire óvatosan kitakarva lábaimat a takaró biztonságosnak közel sem megítélt rejtekéből, megrökönyödve tapasztalom, hogy mindössze egy fehérnemű és egy hófehér, nagyméretű ing választja el testemet a teljes csupaszságtól.

- Na, végre felkeltél – toppan be a nyitott bejárati ajtón egy zsémbes hangú alak, mire irányába kapva zavarodott vonások fedte arcom, elképedésemben még kiszáradt torkomhoz tévedt nyálamat is félre nyelem.

- K- Kim Taehyung – hördülök fel, s ösztönösen magamra húzva a paplant, hátamat az ágy támlájának gyömöszölöm. – Mi a… Mi a rosseb?! – morgom, félrevetve a váratlanságtól fülig vörösödött képem.

- Jobban tetszett amikor kussban aludtál – dünnyögi száját elhúzva, amint megállíthatatlanul, egyenes léptekkel mellém ér, s felém nyújtva kezét, homlokomnak tapasztja azt.

- Mit csinálsz? – lököm el reflexszerűen karját, - Perverz! – vágom fejéhez első eszembe ötlő, nem túl sértő, és talán helyt sem álló sértésnek csúfolt megjegyzésem. Mi a fene folyik itt, miért nem jut eszembe semmi, és mégis mit keresek az Ő lakásán? 

- Szóval perverz vagyok – kuncogja el magát lesajnálóan, s lehuppanva lábaimhoz, súlyától, rögvest megrezzenő lábaimra feszül az engem gondosan burkoló, bordós pléd. Karját túl oldalamra emeli, majd megtámaszkodva a fényes felületű, csúszós anyagon, alaposan engem vizsgáló pillantása, végül félőn tágra nyílt szemeimen telepedik meg. – Mondja ezt a lány, aki egy idegen lakásban, egy férfi ágyában fekszik, és minden testét fedő ruhadarab egy ingben merül ki – dönti kéjencül oldalra fejét, s belemosolyogva saját cinizmusától ázott megállapításába, szabad kezével kérdés nélkül simít végig, a takaró alól kidomborodó lábaimon.

- Na, tudod kivel szórakozz – köpöm szemen dühös szavaimmal, ahogy erőteljes kapálózásba fulladt karlendítésemmel a fiú vállán keresek fogást, minél gyorsabb eltávolítása érdekében, ám dugába dőlt próbálkozásom hatására, egy könnyed mozdulattal lök hátamra, a szemlátomást igencsak bosszússá vált alak. Méreteset nyelek, s felengedve pilláim kényszeredett szorításából, hirtelen, nem várt közelsége, zsigerig zsibbasztja le minden lüktető porcikámat.

- Ez a hála? – ráncolja rám elégedetlenül homlokát, a fölöttem tornyosuló, elnyűtt csuklóimat szorosan lefogva, ezzel minden további ellene irányuló menekülési hadműveletemet egy csapásra elintézve.

- Hála? – piszmogom halkan.

- Csököttebb az agyad, mint hittem – sóhajt fel egy szemhunyással.

- Unom a mocskos játékaidat – bátorodik fel hangom.

- Unalmasnak találod? – vigyorodik el. – Akkor mit szólnál, ha ezen változtatnánk? – ragad meg arcán egy sanda, kaján vonás, mire ellentmondást nem tűrve, résnyire tátva maradt ajkaimhoz hajol, s újra fölényesen elmosolyodva, végül nyakam libabőrössé perzselt bőréhez fúr, összekócolt hajtincseimen keresztül utat magának.

- Engedj – rángatózok meg, már-már kéjes nyögéssé csukló hangon. Mi ez az egész, miért csinálj ezt velem? Szerinte ez humoros, talán viccnek szánja? Hogy lehetek ismét ennyire kiszolgáltatott, alárendelt, vacak semmiség...? Agyam kattog, gondolataim morajlanak, s testem minden pontja valamiféle kéjes vegyülettől megtébolyulva, mintha egyenesen könyörögnének Kim Taehyung újabb érintéséért, ahogy végérvényesen is összeegyeztethetetlenné válik elmém figyelmeztetése, és láztól égő testem féltett, megrészegült óhaja... Fülemhez tér nyelve, amint újfent erogén zónámban megpihenve, feltérképezi azt, mire enyhülő szorításából menekített kezeimet, erőtlenül mellkasának támasztom. Tolom, de mindhiába, mintha egy fal támaszkodna felettem, s újabb vad csókot hintve állam vonalába, számra kapott kezeimmel akadályozom meg, pihegő sóhajom kiszűrődését. Véget kell ennek vetnem, nem engedhetem, hogy ezt tegye velem, képtelenség az egész…! – Azt mondtam, engedj! – rivallok rá ismét, amint a paplan alól harcba hívott, forrongó lábammal, menekvésem zálogaként, alhason térdelem az engem molesztáló, gusztustalan, émelyítő tettébe belefeledkezett fiút. Cselekedetemtől felszisszen, s azonnal elhúzódik tőlem, kezét fehér pólójához szorítva.

- Megvesztél? – krákogja, miközben kiugorva az ágyból, már az első lépésem szédületével találom szemben magam, s megtántorodva elnehezedett végtagjaimtól, mint egy zsák, úgy huppanok vissza a bútora. – Még lázad van – kezdi a lassan mozgolódó, frusztrált egyén. – Nem kellene ugrálnod – telepedik meg az ágy szélén, kezét még mindig feszesen oldalához tartva, mire kihasználva a közénk ékelődött pillanatnyi szótlan nesztelenséget, meghökkenve térképezem fel egy lopott pillantással, pólójának vöröslő nedv áztatta felületét. 

- Te vérzel! – rikkantok rá, a hirtelen látványtól egészen elképedve.

- Na, ne mondd – dünnyögi, amint csiga tempóban felállva, kimért, magát türtőztető léptekkel a kijárat felé veszi az irányt.

- Elárulnád, mi a franc folyik itt? – követem példáját torkomban dobogó szívemmel, itt- ott megtámolyogva lábaimon.

- Mondtam, hogy ne ugrálj – fordul vissza szúrósan az ajtóból, de állva sötét kisugárzását,  nyomába eredve, vehemensen kontrázok.

- Ne ugráljak? Azt mondod, ne ugráljak? – méltatlankodok az előttem gyalogló sarkában evickélve. - Az előbb kis híján megerőszakoltál! – hajítom fejéhez kijelentésem, mire menten birtokba veszi a bántó pír, arcom minden szegletét.

- Ácsi! – cövekel le egy csempézett helység küszöbe előtt, s felkészülve esetleges agresszív támadására, ösztönösen hátrálok el tőle. – Megmentem a semmirekellő életed, kórházba viszlek, haza hozlak, merek engedni egy hirtelen felindulásnak, és még én vagyok a szemét? – vonja fel ledegradálóan szemöldökeit, kezét szélesre tárva.

- He? – döbbenek le, háborodottan hunyorogva, mire semmitmondón legyint, és csaknem rám csapja a fürdőszoba ajtaját, mint, aki saját, hirtelen felinduló őszinteségét szégyelli el. – Ja, hogy az én hibám, hogy rám másztál – vágom ki orrom előtt a bejáratot, csupasz lábaimmal a jéghideg járólapokra lépve. 

- Férfi vagyok, nem tűnt fel? – folytatja bosszús cinizmusát, ahogy a kád széléhez érve, könnyed mozdulattal szabadul meg vörös folt éktelenítette felsőjétől. Sosem tapasztaltam ilyen fokú zavart idegességet Kim Taehyung-on, mégis mi ütött belé?  Arról már szót sem ejtve, hogy jóformán majdhogynem… – Ennek a vitának semmi értelme, húzz inkább haza! – pufogja, s felnyúlva a mosdó felett csüngő kredenchez, egy orvosi dobozt emel le.

- Hogy lehetsz ennyire kiállhatatlan, bunkó, rideg ember – dohogok, ám szembesülve a fiú oldalát csúfító vértől átázott viseltes tapasszal, menten magamba fojtom további vagdalkozásom, torkom megköszörülésével. – Mi történt – kérdem megint csak, lejjebb tekert hangerővel, közelebb sétálva az ügyetlenkedő, egészen szerencsétlenül mozgó alakhoz. – Várj, ezt ne így csináld – kapok alkarjához, s megfékezve egy újabb adag géz leejtését, a mosdóba húzom az elsősegélydobozt. – Ülj le – utasítom, mire egy mély sóhaj társaságában, vonakodva ugyan, de eleget tesz kérésemnek. Le kellett volna lépnem addig, míg volt rá lehetőségem, erre mit teszek? Az ördög házában, magam mászok bele a rám leselkedő csapdába. Ténylegesen nem vagyok magamnál, ezt a láz tenné? Hasogat a fejem...

- Áú – jajdul fel, amint a fertőtlenítővel átitatott pamacs, pár öltésnyi varrás rútította bőrével találkozik, s rajtam felejtve szúrós, végül egészen megenyhült szemeit, gondosan ténykedő mivoltomat kezdi tanulmányozni. Szokatlanul viselkedik, én pedig még furcsábban érzem magam, és ez egyáltalán nincs így rendjén...

- Hadong-ban – köhentek óvatosan. – Mi történt? – kotorok ki egy hámosító kenőcs feliratú krémet a doboz aljáról, amint fel sem pillantva a kád szélén ücsörgőre, lányos zavaromban, egyre csak némi magyarázatra várok, a kelleténél is többet mutató combjaimat, lelógó inge aljával takargatva.

- Mi történt volna… Bebizonyosodott, hogy teljesen elment az eszed – hümmögi. – Áú, figyelj már oda – mordul rám, szavaitól szándékosan is erősebb nyomással felkent kencéjét megérezve. – Az egyik tettes az autóban várta azt, aki rád támadt odafenn, mire egy kisebb összetűzést követve rám lőtt. Silány döntését megbánni sem volt alkalma, ahogy a fenti alaknak sem. Elájultál, megérkeztek a rendőrök, kórházba vittelek, tele nyomtak lázcsillapítóval, idehoztalak – mert lakáskulcs persze nem volt nálad -, levetkőztettelek, csináltam pár pornográf fotót, eladtam a neten, aztán felébredtél – darálja el felgyorsult esettanulmányát, s fülembe fúródó utolsó szavai hallatán, egy grimasszal arcomon, a sebre ragasztott gézt, újabb nyomorgatással díjazom, mire újfent felszisszen.

- Ha ez igaz halottnak kellene lenned – sóhajtom, s térdeimen feltápászkodva, gyanakvóan állok meg a pöffeszkedő, félmeztelen fiú előtt.

- Nem sok híja volt – húzza el száját, futólag sérülésére kúsztatva szemeit.

- Hallottam, amit Hoseok mondott – komolyodik el hangom –, a motelben. Hogy mi történik, ha megmentesz valakit…

- Nem szép dolog hallgatózni – ringatja meg fejét.

- Csak válaszolj! - szólítom fel türelmetlenül.

- Ki mondta, hogy meghaltál volna, ott, akkor? – komorodik el ábrázata, mire akaratlanul is, egy leheletnyit hátrább lépek. – Ez az apró szabály, csak, akkor érvényes, ha a segítségemet kérted volna. – áll fel, egy ásítás kíséretében. – Amit nyilvánvalóan ignoráltam volna, és most egy gonddal kevesebb lenne.

- Köszönöm – kiáltok hevesen távolodó mivolta felé, s a kelleténél is hangosabbra csúszott szavamra egy egyszerű vállvonást ereszt el, átlépve a fürdőszoba küszöbén. Valamiféle teljesen indokolatlan somolygás keretein belül lépdelek végig a lakás helységeit elválasztó, szürkés folyosón, érdeklődő szemeimmel, félőn pásztázva a közeg felépítését, mígnem egy ismerős ricsaj szántja át a néma teret. Nem ez nem a korgó gyomrom zaja…

- Ez nem az én mobilom? – tévedek egy nappalinak tűnő szobába, mihelyt sikeresen megállapítom: ugyanilyen a mi lakásunk is.

- Az lenne? – ironizál a konyha felől Taehyung, így fürge, felbátorodott keresgélésbe kezdve, menten rálelek egy töltő végére dugott készülékemre, melyet még időben sikerül fülemhez tolni.

- Hyerin? – hallom meg barátnőm házsártos hangját a vonal túl feléről, mire menten belém reked minden épkézláb, ésszerűnek keresztelt mentegetőzésem. – Mégis hol a jó életben vagy? VAGYTOK! – folytatja hőzöngését. – Egy perced van megmagyarázni! – perlekedik tovább, amint megfeszült, Taehyung ingét viselő testemen végignézve, magam is beleszédülök szerencsétlenségembe.

- Yujin-ah – kezdem nyájasan, de rögvest rám kiált. – Sürgősen el kellett jönnöm, és…

- Már rosszul kezdődik, lefogadom, a főnöködre készülsz fogni – szakítja félbe dadogásom. Talált süllyedt… - Tudod, hol vagyok? Van fogalmad arról, hol van most mindenki, kettőtöket kivéve? – kötekedik tovább felpaprikázva.

- A motelben? Úton hazafele? – találgatok szemtelenül.

- A rendőrségen! – harsogja, s kínosan elnevetve magát, érzem, menten felrobban lehetetlenné vált helyzetüktől felfeszülve.  

- Te jó ég, mit csináltatok? – támaszkodok meg a kanapén támlájának, pillantásomat a konyhából kiérkező, kezét egy rongyba törölgető, időközben pólót cserélt, közönyös arcú, közelebb ballagó fiúra emelve.

- Jungkook reggel megtalálta a tulajnő hulláját a recepción, kihívtuk a rendőrséget,  erre mivel köpni, nyelni sem tudtunk, bilincsbe vágtak mindannyiunkat. Bevittek minket, mint gyanúsítottakat, és még Hoseok sem tudott mit tenni ellene, hiába rendőr. Azóta itt ülünk, most rendeződik az ügy, elvileg Hadongban megtalálták az elkövetőket. Holtan... – csillapodik le Yujin hangja, ahogy menten elkerekednek szemeim, Taehyung-ra úsznak.

- M- Mi történt – kezdem hebegve.

- Nem tudjuk, az ügy részleteibe nem avattak be minket, csak, annyit árultak el, hogy valamiféle adósság miatt történhetett a gyilkosság. A nő férje is gyanúsított, őt még keresik – tesz pontot mondandója végére, mire megkönnyebülten sóhajtok fel.

- Ez borzasztó, nem is tudom, mit mondjak – kotrom elő együtt érző, mégis hitetlenkedő hanglejtésem, mire az előttem ácsorgó, engem figyelő alak elvigyorodva megcsóválja fejét, melyet rögvest egy rosszalló grimasszal jutalmazok.

- Szóval, akkor leléptetek Taehyung-gal – konstatálja váratlanul, újfent gyanakodva a lány. – Mióta tart?

- Nincs köztünk semmi! – szabadkozok, ismét a vigyorgó alakba szúrva ijedt, bosszús tekintetem. – Mi csak…

- Szóval tényleg együtt vagytok – folytatja.

- Nem járunk, semmi nincs köztünk, barátok sem vagyunk – fordulok el az egyre csak kuncogó fiútól, kinek talán sosem látott jókedve még nagyobb zavart kelt örvénylő, magyarázatok után kapkodó elmémben.

- Úgy értem, együtt vagytok; egy helyen tartózkodtok – neveti el magát lakótársnőm, a hangulatingadozások koronázatlan királynője.

- Inkább igyekezzetek haza, nincs lakáskulcsom – dörmögöm rosszallóan.

- Ezek szerint a lakásán vagy? – csilingel pimaszul. – Lefogadom, az ingében toporogsz.

- Szervusz Yujin – nyomom ki villámgyors, figyelmetlenül csapongó mozdulatokkal, s zakatoló szívemmel birokra kelve, egy lendítéssel hajítom telefonom egy közeli komódra.

- Ez fájt – nyúl teátrálisan szívéhez Taehyung, mihelyt egy vacak grimasszal karba fonom előtte kezeim. – Még barátok sem vagyunk? – gúnyolódik.

- Mondd, te részeg vagy? – döntöm oldalra, gyanakvóan fejem. – Vagy szedsz valamit? – kérdem, mire elmosva jókedvét, értetlenül vonja fel egyik szemöldökét. – Rendellenesen viselkedsz – hunyorítom össze szemeim.

- Mondja ezt az, aki ilyen merész lett velem szemben – húzza el egy grimaszra száját.

- Már mondtam, hogy nem félemlítesz meg – vágom rá szemrehányóan.

- Emlékeztesselek, mi történt alig húsz perce az ágyamon? – húzza újabb kéjenc vigyorra szája szélét, mire menten a kanapé mögé osonok, kezeimet figyelmeztetően magam elé tartva.

- Ha közelebb jössz, sikítok! - sziszegem szemöldököm ráncolva.

- Inkább gyere enni, idáig hallom a korgó gyomrod – neveti el magát, olyan különös ízzel, mely percekig próbál agyamba fészkelődni, vagy csupán megemésztődni, ám elmém mégsem érti, s nem képes ezzel a furcsa, szokatlan viselkedéssel dűlőre jutni, így percekig csak állva a nappali kellős közepén, végül a fiú élces, bosszús hangja térít észhez, amint ismét a konyhába invitál. Mi a fene folyik itt, Kim Taehyung részeg vagy? Ez valamiféle humoros, provokatív köntösbe csavart csapda lenne; ideje lenne komolyan pánikba esnem...?