27. Árnyak szította fekete lyuk

27. fejezet

Jól titkolod, (...) de azért le merném fogadni, hogy sokat szenvedsz. Csak nem engeded, hogy meglássák rajtad. Stephenie Meyer

- Taehyung -

Óvatlanul arcomon felejtett, hanyag vigyorral pásztázom át az előttem álló, egyre furcsállóban rám meredő lányt, ám sejtelmes vonásai is csak nehézkesen szembesítenek a ténnyel, hogy meglehetősen felelőtlenül feledkeztem meg balga mivoltom hűvös cinizmussal hintett oldaláról az elmúlt néhány, borgőzös percben.

- Mondd, te részeg vagy? – dönti kérdőn oldalra fejét, homlokát gyanakvóan rám ráncolva. – Vagy szedsz valamit? – folytatja, mire egyre magasabbra vonom szemöldökeim. – Rendellenesen viselkedsz – tesz pontot értetlenkedése végére, s alig kimondva szavait, kétkedése forgószélként söpör végig elmémben, majd újra végigjátszva szkeptikus megjegyzését, magam sem találok épkézláb választ saját, már felismert, tökéletlen viselkedésem okára. Talán az apja utasítása tett buzgóvá - mikor már eleve vacak szorongásommal kézen fogva úton voltam -, hogy tudjam biztonságban ezt az ökör lányt? Lázasnak érzem magam és, mintha kissé szédülnék is…

Egy meglehetősen szokatlan érzések keverte elegy áztatta sóhajt elengedve, végül egy vacak grimasszal nyitom szóra számat.

- Mondja ezt az, aki ilyen merész lett velem szemben.

- Már mondtam, hogy nem félemlítesz meg – vágja rá szemrehányóan, hisztérikus kislányokat megszégyenítő habitussal.

- Emlékeztesselek, mi történt alig húsz perce az ágyamon? – húzom újabb kéjenc vigyorra szám szélét, mire menten a kanapé mögé hátrál, kezeit figyelmeztetően maga elé tartva.

- Ha közelebb jössz, sikítok! – sziszegi morgó hangján.

- Inkább gyere enni, idáig hallom a korgó gyomrod – nevetem el magam, már egészen sokadszorra, ezzel szokatlanul jót derülve ennek a szerencsétlen lánynak a reakcióin, őszinte vonásain, s egész létén.

Fogalmam sincs, mit csinálok, valamelyest kontrollálom cselekedeteim, még kapaszkodok régi énem repedt formáiba, de oly törékeny, oly távolinak tűnik, amint agyamra, egy nyugtalanító ködfátyol ereszkedik, és már közel sem vagyok képes uralmam alá hajtani mindazt, amit testem önkénytelenül tesz, s szám akaratlanul is kimond.

Jeon Hyerin vonakodva araszol a konyhapult előtt ácsorgó négylábú asztalhoz, s félőn körbefuttatva tekintetét a helységen, végül helyet foglal, szeme sarkából, egy pillanatra sem figyelmen kívül hagyva őt figyelő mivoltom.

- Nem eszlek meg – zsémbelődök, s két instant rámen megpakolta tálat kezembe véve, egy mély levegővel ülök le elé.

- Köszönöm – dünnyögi, amint fanyalgón az elé tolt ételhez nyúl, és ezzel egyetemben szinte rögvest a bútor közepén árválkodó sót veszi célba. Kezem lendül, már nem tudom megállítani mozdulatom, s későn felismerve másodpercre pontos, azonos tervünket, ujját véletlenül súroltatva kézfejemen, lesütve szemeit, azonnal visszahúzza magához végtagját.

Megérintettem… talán csak éppen hogy. Talán bőrünk nem is ért egymáshoz, meglehet, hogy puszta képzelgés, mégis akkorát dobbant jéggé fagyottnak hitt, szunnyadó szívem, hogy torkomban váratlanul reked egy pokoli gombóc. Újfent frusztráció önti el egész testem, amint valamiféle bizalmas nyugalom hűsítette lepel hull vállaimra, s lopott pillantásokkal szemrevételezve az egyre lendületesebben étkező lányt, akaratlanul is elmosolyodok. Természetesen egyből kiszúrja bárgyú, visszaszívhatatlan ballépésemet, ahogy tele szájjal somolygok, így lenyelve összecsócsált falatját, zavartan köszörüli meg torkát.

- Kérdezhetek? – emeli rám óvatosan tekintetének vonalát.

- Nem – vágom rá szemrebbenés nélkül, mire egy jókora tésztaadagot tuszkolok számba.

- Miért jöttél el? – folytatja, mint, aki meg sem hallotta feleletem.

- Ez bonyolult – dörmögöm tele szájjal, kihátrálva az egyenes válaszadásból, hiszen a valóság pontos ismeretének meghatározó részeit, még jelenleg is köd fedi.

- Sejtettem, hogy ezt mondod – morgolódik, és kelletlenül beletúr a levesbe. – Köszönöm a… - pillant a konyhapult felett lógó órára. – Vacsorát – tolja ki maga alól székét, és faképnél hagyva álszent higgadtsággal falatozó jómagam, lassú léptekkel sétál el a folyosó irányába.

- Most meg hova mész? – szökik utána fennhangon kérdésem.

- Haza – kiált vissza, mire kirúgva magam az asztaltól, pár lépés alatt, a lassan araszoló lány mögött termek. Bolondabb, mint hiszem, s erre minden alkalommal emlékeztetnem is kell magam…

- Állj már meg – nyúlok ösztönszerűen csuklójához, amit vékony ingén keresztül megragadva, magamhoz rántok. – Be sem tudsz menni – vonom fel egyik szemöldököm, de cinizmusom szemlátomást csak még jobban felbosszantja.

- Tudom – röffen rám. - Majd ülök a lépcsőházban, amíg Yujin nem ér haza.

- Tudtam, hogy idióta vagy, de, hogy ennyire? – méltatlankodok ostobaságán.

- Inkább ülök kint reggelig, mint, hogy veled egy lakásban legyek - emeli fel ismét hangját, mint, akibe villám csapott. - Kettesben! – szúrja tekintetét íriszeimbe, ám alig kimondva szónoklata záró akkordját, fülig vörösödve süti félre szemeit, és megpördülve, lendületesen a bejárati ajtó felé irányítja lábait.

- Egy férfiingben, egy szál bugyiban – gúnyolódok. - Menj csak! – szólok utána, ám feldühödve makacs előrecsörtetésén, alig kitárva maga előtt a kijáratot, ingerülten csapom be orra előtt azt, s nemes egyszerűséggel elfordítva a kulcsot, bezárom az ajtót.

- Engedj ki – grimaszol mérgesen rám.

- Minden áron egy senkiházinak akarsz feltüntetni? – fonom karba előtte kezeim.

- Nem az vagy? – vigyorodik el lesajnálóan, ám vonásait hamar egy újabb grimasz veszi birtokba. – Csak engedj ki, vagy ennyire nem akarod, hogy elmenjek? Kedvelsz talán?

- Nem kedvelhetlek? – vágok vissza, jóformán meg sem emésztve az imént feltett kérdésének valós jelentését.

- Huh? – pattannak ki meglepetten szemei, és elfurcsállva komolyságom, egy lépést hátrább tesz. Minden alkalommal, szinte felkínálja felpaprikázott csevejünk vezető pozícióját, hogy a bolondját járathassam vele, s újra zavarba hozhassam, pont, mint egy fiatal szűzlányt. Megunhatatlan…

- Mi a gond azzal, ha egy férfi kedvel egy nőt, és szexelni akar vele? – húzom gúnyos vigyorra számat, kiélvezve elragadóan megijedt, zavarodott pillantásait, s testéhez lépve egy sejtelmeset, közelebb hajolok hozzá. – A nő vonzódik a férfihoz, a férfi vágyik a nőre, nincs megbánás, csak a pillanat élvezete – folytatom, elmerülve szeme mogyorószín íriszeiben, és csaknem azon kapom magam, hogy eszem veszettül, fennhangon közeledni vágyó testem ellen küzd, mintha csak valamiféle vészriasztó zaja zsongná körbe agyam, egyre lármásabban.

- N- Nem vagy eszednél – hebegi, mint, aki maga sem biztos a hallottakban.

- Nyugodj meg, te nem a nő vagy a történetben – sóhajtok fel győzedelmesen, amint komótosan, lehunyt szemekkel elfordulva egészen megrökönyödött alakjától, lomhán kezdek saját hálószobám irányába sétálni. - Inkább a kellemetlen szomszéd asszony – szólok hátra vállam felett, s, ha szemmel ölni lehetne, most minden bizonnyal egyre élesebb, szúró fájdalmak borítanák be, tarkómtól kezdve, egész hátamat.

Izgatott önelégültség lesz úrrá rajtam, ahogy kikerülve a lány látóteréből, szobám szennyes félhomályába lépek. Egy kellemetlen, már-már vidám gyermeteg nyugtalanság bizsergeti fájón át minden porcikám, s hiába tekergetem jobbra-balra szemeimet, egyre csak saját megbolondultságom ténye motoszkál felzaklatott elmémben. Kezdek teljesen becsavarodni, vagy valóban megfáztam volna én is, és ennek a bántó forróságnak, csupán a láz az oka? Mit művelt veled ez a lány Kim Taehyung, sürgősen térj észhez, különben…

- Akkor én, az öcsém szobájában leszek – szakítja félbe irritáló gondolatmenetemet az ajtófélfa mögül, hanyag merészséggel kileső lány.

- Zárva a szobája – felelem egyszerűen, ahogy ráérősen a szekrényemhez sétálok.

- Mi? Miért – hördül fel a küszöbről.

- Nyilván drogot rejteget, és zárva tartja – dünnyögöm. – Honnan tudjam – vonok vállat közönyösen. – De ne aggódj, alszok a kanapén, tiéd az ágy.

- Alszok én odakinn – bök fejével a nappali irányába.

- Megint lezongorázzuk ezt? – mordulok fel erélyesen. - Azt mondtam itt alszol, az ágyon, az én lakásom, az én döntésem, mi olyan érthetetlen ezen? Ismét idióta vagy? – förmedek rá, mire kinézve a gardrób ajtaja mögül, pillanatnyi meglepettséggel nyugtázom a lány elkámpicsorodott arcának látványát, ahogy a bejárat előtt, szemeivel a padlószőnyeget pásztázza. Kemény durvaságom észrevétlenül, csaknem tudattalanul hagyta el számat, mire valamiféle lelkiismeretnek csúfolt érzés szorongatta torkomból, újabb, immáron tompábban mondat kúszik ki. – Tudom, hogy gyűlölsz, és ez lenne az utolsó hely, ahol maradni szeretnél – sóhajtok tarkómra simítva, amint egy kényelmes pamutmelegítőbe bújtatom magam. – És azt is tudom, hogy a halálba kívánsz, de…

- Én nem – hadarja el szavamba vágva, ahogy lehajtott fejjel átlépve a küszöböt, az összedöncölt franciaágy széléhez ballag. – Nincs ez rendjén – áll meg a bútor előtt, nekem teljesen hátat fordítva, s összeráncolva szemöldököm, egy szúró érzéssel a mellkasomban csukom be a szekrényt. – Nem tudom milyen hátsó szándékkal mentetted meg ma az életemet, de tudd, hogy hálás vagyok – folytatja, de mintha hangja remegése, végül elcsuklásba fulladna; szívem üres helye pedig minthogyha kínzóan szorulna össze, gyomromban egy fájdalmas görccsel. – Látod mennyire bolond, ostoba, idióta vagyok? Igazad volt – nyöszörgi, egy vacak, önlesajnáló felnevetéssel. – Csak a szám nagy, és közben olyan emberre vagyok ráutalva, akinek teljesen mindegy, hogy létezek-e – inog meg teste, s darabos lélegzéstől rángatózó vállaira pillantva, jól tudom, hogy könnyeivel kezd harcolni, ám büszkesége erősen küzd, s látszatát sem kívánja kelteni összetörtségének. 

Hát nem ezért volt mindez, nem ez volt a célom mindvégig; nem ez volt az, amit az első perctől kiakartam belőle erőszakolni? A megfélemlített elesettség, a saját erőtlenségének felismerése, az elenyészett, semmissé tett céltudatos eltökéltség…

Hová lesz belőlem a közönyös undor, az egyszerű kötelességtudat, a szimpla megvetés…? Mióta táplál ez az elmezavarodott elegy; hova tűnik el az árnyak szította fekete lyuk a lelkemből, mióta vagyok én az áldozat; mikor engedtem le a maszkot, és miért fáj, hogy gyűlöl… Mivé lettem, mivé válok…?

A múlt horgonyának lánca, a körém gondosan megépített, minden kelletlen érzelmet elhatároló fal, mintha gyengülne, mintha csak repedést találna egy külső, hívatlan erő, és a szemem láttára, minden akaratom ellenére, egyszerűen billen meg, s talán egy óvatlan pillanatban, a földdel lesz egyenlő…

Hosszú percek némasága költözik közénk, s mintha az idő megállt volna, nem pereg tovább, csupán makacsul vánszorog, úgy hagy hanyagul pár örökkévalóságnak tűnő másodpercet maga mögött, és én csak állok tehetetlenül, szemeimmel mereven a csupasz, lábait megalázottan meztelenül hagyott lányon felejtve.

- Legalább beismered az ostobaságod – szólalok fel tárgyilagos érzéketlenséggel. – Talán végre azt is megfontolod, hogy letegyél az életek megmentéséről.

- Soha – vágja nekem fogai közt halkan átszűrt szavát, amint sarkán megpördülve, döcögve kihúzott háttal fúrja pillantását tekintetembe. Miért nem lep meg?

Szemeimet lehunyva, nyúzottan sóhajtok fel, s nemes egyszerűséggel átlépve a szőnyeg szegélye mentén fekvő küszöböt, zsibbadtan vonszolom magam után meggyötört lábaimat, egészen a nappali közepéig. A tér némaságába érve, bambán fordulok a dohányzóasztal felé, annak tetején morajló telefonomhoz, mire kedvetlenül veszem kezembe, s egy ócska fintorral nyugtázom a kijelzőn éktelenkedő nevet.

- Igen? – tolom fülemhez mobilomat, amint lezuhanva a kanapéra, fáradtan elterülök.

- Megoldottad? – mordul rám egy, a szokottnál is kellemetlenebbül felzendülő hang.

- Mikor nem – dohogom.

- A lányom? – folytatja kimérten Jeon úr.

- Jól van – dőlök kelletlenül hátamra, alkaromat nyúzottan lehunyt pilláimra terítve.

- A patológus szimatot fogott, talán még arra is előbb jönnek rá, ki a harmadik sorsfigyelő. A harmadik, aki…

- A sors fonalát szövi – köhögöm érdektelenül.

- Tartsd nyitva a szemed. Holnap reggel gyere az irodámba – zárja rövidre, azzal rám nyomva a vonalat, bágyadtan hullik ki kezemből a készülék, ám a földre puffanás zaját, már aligha hallom meg; agyam fesztelen kattogása enyhül, a húzódozó, zavaró gondolatok alábbhagynak, csillapodik zavarom, s végül egy megviselt álom, szinte pofonszerűen taszít le a mélybe.