28. A végzet megsebzett fonala

28. fejezet

Az élet sokkal inkább hétfő reggel, mint szombat este. Godfried Bomans

- Hyerin -

Fakó némaság ereszkedik a lakás minden apró szegletére, csupán a halkan csepergő eső kósza kopogása óv meg a teljes kietlenségtől. Nedves hajtincseimet törölgetve, magamat egy méretes, hófehér lepedőbe tekerve osonok végig a szűk folyosó félhomályában, s óvatosan felkapcsolva a nappali küszöbétől pár lépésre heverő komód lámpáját, egy mély sóhajjal bámulok bele a felette lógó, maszatos tükörbe. Fintorgok, számat húzogatom; semmi sincs jól, semmi sincs a rendjén…

Zsibbadt nyakam tornáztatom jobbra, balra, amint futólag szemrevételezve a nappali közepén hangosan szuszogó Kim Taehyung alvó alakját, a térből nyíló konyhába lépek. Csak van itt valahol egy dunsztos gumi, vagy valami, amivel ezt a kócot a fejem tetején befonhatom…

Nesztelenül húzogatom a fiókokat sorban, ám kisvártatva feladva okafogyott próbálkozásaimat, az utcai világítás beszűrődő fényén át, újból a lakást kezdem fürkészni, pillantásomat óhatatlanul is a békésen, hátán fekvő fiúra eresztve. Kilenc múlott, az eső egyre erősödik, s akaratlanul összerezzenve egy hirtelen bőrömet kóstolgató hűvös fuvallattól, újabb, immáron szűkebb kört írok le a lakás otromba, meglehetősen bonyolult bérlője körül. Talán itt lenne a megfelelő alkalom, hogy minden mocskos titkára fényt derítve felforgassam a lakást, vagy szimplán egy párnába fojtsam? Vajon hiányozna valakinek? Ismét megborzol a libabőr, valamiféle kellemetlen gyomorgörccsel társulva, s észbe sem kapva, szinte karnyújtásnyira állok meg tőle. Még mindig nem látok a felszín alá, még mindig csupán az érdes, hideg borítást kaparászom, és ez bántóbban fojtogat, mint valaha …

- Ne – hördül fel váratlanul, száját csupán résnyire tárva, mire a rémülettől, szemeim ingerszerűen pattannak ki. – Bámulj – folytatja, s pilláit fel sem nyitva, feje alól kivett párnáját, egyenesen a képembe hajítja. – Hangos vagy – pufogja álmosan, majd hátat fordítva nekem a kanapé támlája felé fordul. Megrökönyödve reked belém minden szavam, mire félig meddig felocsúdva tettéből, minden józan gondolatomat eldobva, egy bosszús mozdulattal viszonzom gyerekes cselekedetét. Arcomat, fülem hegyéig önti el a pír, kezemet ökölbe szorítom, s mint egy zavarba hozott kislány, vehemens léptekkel irányítom lábaimat minél gyorsabban a hálószoba felé, ahova még be sem érve, hisztérikus, ám néma toporzékolásba kezdek. Rég égtem le ennyire, hát mennyire megalázó volt már ez? Hogy bambulhattam ennyire el, mégis hol az ördögben hagytam az eszem…? Mi a franc van velem...

Kezemet mellkasomhoz, valahova szívem fölé nyomom, s sajgón az ágyra vetődve, mély sóhajjal fúrom arcom a paplan redőibe. Talán percek telnek el a bosszankodásommal, mire magamat lesajnálón kinevetve, arcom pirospozsgás bőrét, végül apró, leheletnyi könnycseppem szántják fel. Szorít, egyre csak szorít, fullaszt, egyre csak fullaszt, görcsöl, egyszerűen csak görcsül, mintha egy kínzó eufória mérgezné testem minden porcikáját… Mi ez az egész, miért kalapál a szívem gyorsvonatokat megszégyenítően, mintha csak nem lenne holnap? Miért gyötrődik ennyire agyam, miért bénít meg Kim Taehyung puszta, elmémbe ötlő képzete?

Kelletlenül vergődve az ágy egyik végéből a másikba, hátamon megpihenve, a vékony függöny takarta ablak üvegén, egyre hangosabban kopogtató esőcseppek zajába merengek, s letörölve kába szemem sarkából, feleslegesen kiszökött könnyeim nyomát, a mihasznaság érzete bódítóan szédít meg.

Fogalmam sincs, hogy hány órát aludhattam, vagy, hogy aludtam-e egyáltalán, de egy biztos: a mennyezet minden görbületét, minden repedését, és göröngyét, legalább hatvanszor átszámoltam. Ha nem többször… A nevetséges az egészben nem csupán az, hogy kiszáradtak az egyre püffedtebb szemeim, de még az eredmények sem egyeztek meg, szinte soha. Nem kell, hogy tükörbe nézzek, tudom: életképtelenül borzalmasan festek…

Ajtónyikorgás, léptek zaja, csapódások sorozata csap fülön, mire bágyadtan tápászkodok fel, ám hiába keresgélem ruháimat, fejemet ide-oda tekergetve, az erősödő lármát kénytelen vagyok a combomat is alig takaró, férfiingben szemrevételezni.

- Noona – döbben le a nyitott bejárati ajtót maga mögött hagyó öcsém, alig meglátva kikandikáló pillantásom. – Megölelnélek, de az… - pásztáz át gyanakodva. – Azok nem hiszem, hogy a te ruháid – fintorodik el, s karba fonva kezeit, szúrós szemeivel rám meredve áll meg a fényár úsztatta folyosó közepén.

- Jungkook – hebegem el nevét, óvatosan kilépve a helyiségbe. – Minden rendben, mindenki egyben van? – sietek közelebb.
- Az Taehyung szobája - konstatálja szavaimra sem hederítve.

- Hyerin – tűnik fel nem sokkal kisöcsém mögött lakótársnőm is, ábrázatán egy aggodalmas, mégis megenyhült vigyorral.

- De jó látni titeket – szökik arcomra egy megnyugvó mosoly. – Mi történt? – kérdezősködök tovább, egyre türelmetlenebbül.

- Ez valami kitervelt szökés volt a részetekről? – sandít rám, egyre rosszallóbban Jungkook, még mindig mellőzve kérdéseim. – Leléptek, aztán szexeltek reggelig Taehyung-gal?

- Hogy micsoda? – hördülök fel. - Jungkook! - mordulok rá erélyesen.

- Hyerin, igaz ez? – siet beljebb Yujin. – Az egy férfiing rajtad? - mér végig tetőtől talpig.

- De még mennyire – ér fülemhez a lakás bérlőjének mély hangja, amint két ásítás között a folyosóra téved, s döbbenetemtől fulladozva, halakat megszégyenítően kezdek tátogni, hol Kim Taehyung-ra, hol a másik kettőre. – Viccelek – neveti el magát, mire, mint egy óvodás buta kislánynak, ujjaival kitágult szemeim közé pöcköl. – Én vagyok itt az áldozat, nem ez – mutat rám egy grimasszal. Ez…?

- Nem normális – dörmögöm, s kikerülve önelégülten vigyorgó alakját, lendületesen magam után rángatva barátnőmet, pufogva csattogok ki a lépcsőház kövére, kezemben már-már fájdalmasan szorongatva szerencsétlen telefonomat. – Kiborít ez az ember – folytatom morcosan, saját emeletünkre lépcsőzve. – Kulcs? - kiáltok a kelleténél is hangosabban, furcsán somolygó barátnőmre.

- Lefogadom, a táska legalján van – sóhajt Yujin, s összegörnyedve a küszöbünk elé érve, ingerült pakolászásba fordult turkálásba kezd.

- Ezek a mai fiatalok – dülöngél le komótosan egy emelettel feljebbről a már többször látott, kosztümös asszony, oldalán hasonló lenézéssel szemlélődő elvtársnőjével.

- Szégyenletes – szurkál meg tekintetével a másik.

- Semmi tartás nincs a mai lányokban - jegyzi meg kellő hangerővel, a felkontyolt hajú, ötvenes évei végét járó nő.

-  Hé, vigyázzanak a… - szólalok fel, ám mielőtt közelebb léphetnék a sietősen lelépcsőző, meglepett egyénekhez, Yujin pattan fel elállva utamat.

- Elnézést, elnézést – hajlong a fejüket csóváló, hamar eltűnő alakok után, mire betuszkolva a zárba kulcsát, kitárva a bejáratot, engem kezd a lakás biztonságot nyújtó falai közé tuszkolni.

- Szégyenletes vagy nővérkém – harsogja a lépcsőházat bezengve öcsém, a fentebbi korlátról lelesve.

- Ne bosszants fel – kiáltok utána, s, hogy lehűtsem felpaprikázott mivoltomat, keresztül trappolva lakásunkon, a nappali közepén elhelyezkedő, puha szőnyegre vetődök. – Kora reggel van, és már kicsinálnak idegileg - morgolódok orrom alatt, egy mély, megfáradt lélegzetvétellel.

- Eléggé magadra vetted, talán tényleg történt valami az este köztetek? – incselkedik a lassan beballagó lány, eszét még mindig a fent elhangzottakon feledve.

- Igen, igaz. Olyan jól elvoltunk kettecskén – ülök fel egy újabb mély levegővel. – Miszerint komolyan elgondolkodtam, hogy belefojtom a párnájába azt az önelégült seggfejet.

- Egyelek meg a kipirosodott arcoddal együtt – kacagja el magát Yujin, s rámutatva lenge öltözékemre, rögvest a fürdőbe szedem csupasz lábaimat, mire amilyen gyorsan csak végtagjaim engedik, megszabadulva a fehér ingtől, a zuhany alá ugrok. Némán, ernyedten hunyom le szemeim, ahogy a kellemes meleg vizet nyakamba zúdítva a csempén keresek némi támaszt. Hétfő reggel van, én pedig pontosan olyan ramatyul érzem magam, és hiába ez a vacak érzés, nincs más választásom, csak összeszedni széthullott maradványaimat a padlóról, fogni némi pillanatragasztót, és várni, hogy a forma megkössön. Mindig is azt mondtam eddig, hogy mindenki más a szokatlan, élükön a legkülönösebbel, Kim Taehyung-gal, és kezdek ráébredni, hogy az igazi furcsaság egész végig, valójában én magam voltam, és vagyok…

- Minden rendben ment, igaz? – csoszogok szobám felé, kényszeres pótcselekvésbe torkollt mosdásomat követve, egy bézs lepelbe csavarva magam, mintha csak a klóros, város víz, bármilyen terhet, vagy oda nem illő érzést lemosna rólam...

- Igen elvileg megvannak a tettesek, valami tartozás miatt történt az egész, de nem avattak be bennünket igazából – feleli a teraszajtót maga után behúzva lakótársnőm.

- Még mindig hihetetlen – csóválom meg fejem. – Jin hazament?

- Hoseok hazavitte. Igencsak aggódott érted – görbíti le szája szélét közelebb ballagva, mire lejjebb sütve pillantásom, halványan bólintok. – És neked? – érdeklődik szobám felé fordult nyomomba settenkedve. – Kellemes estéd volt?

- Még mindig azt hiszed, hogy együtt szöktünk haza azzal a…

- Nem hiszem – vág szavamba. – Tudom! – neveti el magát. - Utálom, hogy nem mondasz el soha semmit, elég unalmas mindig a reakcióidból olvasni - zsörtölődik száját húzogatva. 

- Bolond vagy a fejedre – nyúlok utána, de mielőtt tarkón csaphatnám, viháncolva, egészen a szobájáig oldalazik egy sunyi vigyorral a képén. Meglehet, hogy én vagyok a furcsa, de az már egyszer biztos, hogy a körülöttem élők is mind, egytől egyik, így vagy úgy, de zakkantak… - A hullaházban leszek, ha keresnél! – kiáltok a lány után, aki válaszul csak valamit dünnyög, majd megvonva vállaimat, motivációs beszédeket mormolva saját magamnak, villámgyors öltözködésbe kezdek. 

Szennyes, sorakozó, elmosódott  felhők, egymást követő pocsolyák, sürgő-forgó nagyvárosi hangulat, foltokban feltűnő nap, és egy némileg jobb kedvre derült én. Hatalmas platánfák illata szegélyezte lendületes lépteim egyre virultabban követik egymást, s végigszántva a halottasház épületének lépcsőit, a kelleténél is erőszakosabban, egészen izgatottan tépem fel a bejárati kaput. A portás illedelmesen üdvözül, melyet egy vidám biccentéssel viszonzok, ami látszólag meglepi, hiszen ki jön be egy hullaházba, ekkora idétlen vigyorral kézen fogva… Pár napja csak, hogy utoljára itt jártam, mégis, mintha haza jönnék… Ez azért némileg groteszk, nem? Elvégre ki tekintene egy ködös, hideg hullaházra úgy, mint otthonára? Persze Park Jimin-en felül…

- Szívem – úszik fülembe egy érces tompa hang, alig felérve a potenciális szintre. – Szívem – ismétli meg immáron közelebb, mire irányába pördülve a fényes járólapokon, egy nekem rontó mellkas nyom homlokon. – Hiányoztál – szorongat magához egyre közelebb Yoongi, s a felismerés, hogy hajdanán fehérben pompázó köpenyét friss vér borítja, egy méretes hólapát eszméjében vág mellbe.

- Yoongi! – szólok rá, amint karmaiból némelyest szabadulni enged. – Viccelsz ugye? – bámulom el saját, vérfoltossá vált, induláskor még élénksárga kardigánom.

- Ah, bocsi, elvittek az érzelmek – vigyorog rám, de jól ismert vonásai, az összképet ijesztőbbé bénítják, mint valaha. – Két napja egy nagyon durva balesethez hívtak, olyan jó lett volna, ha velem jössz – karolja át nyakam, ahogy maga mellé terelve, a bonctermek felé kezd sétálni. – Volt ott minden, ami szem szájnak ingere… Az egyik szerencsétlennek leszakadt a fél…

- Min Yoongi – horkantok rá, mire újfent elröhögi magát.

- Ugratlak nyugi – csap a vártnál is erősebben hátba, ahogy kis híján beesek az üvegajtón. – Mellesleg ritka pocsékul festesz – távolodik el tőlem egy kacsintással, egyenesen a mosdótálak felé, ahol bőven halmokban állnak a szinte sikító, véres szikék.

- Te viszont tündökölsz, mint mindig – gúnyolódok, de üres reakciójából ítélve, fülét már nem érik el cinikus szavaim, majd tovább lépdelve a szürkés, fém asztalok között főnököm irodája felé, újra a biztonságos megnyugvás érzete ölel át, kellemes, mégis hűvös karjaival.

- Szia – nyújtom el nyájasan beköszönésem, az ajtófélfának dőlve.

- Hyerin – ugrik csaknem fel székéből Jimin, mihelyt közelebb araszolok, a szokottnál is rendezetlenebb, rumlis iroda forgatagába. – Nem is szóltál, hogy bejössz – csukja le idegesen laptopját, némi pakolászással egybekötve. – Sikerült mindent megoldani, jól vagy, ugye? – hadarja. - Jó hírem van - darálja tovább.

- Zene füleimnek – huppanok le az asztal mellett álldogáló székbe. – És igen, kezdek feltöltődni – mosolyodok el kedvesen. – Mi a jó hír? – sürgetem meg.

- A történész, akit említettem – kezdi lelassult kimértséggel, torkát megköszörülve.

- Talált valamit? – csapok heves izgatottsággal az asztalra, mire Jimin rögvest hátrább ugrik, szemüvegét meglepetten megigazgatva. – Ki vele! - vágom neki vaskalaposan.

- Ma ráér, elmehetünk…

- Induljunk! – szakítom félbe, amint tenyerem ismét a mahagóni íróasztal felületén csattan.

- M- Most? – ráncolja rám szemöldökét Jimin.

- Jimin, egy percet sem vesztegethetünk – komolyodik el fellobbant tekintetem, mire rögvest, ellentmondást nem tűrve, a kijárat felé kezdek robogni.

- Yoongi – szól rá a ténykedő boncmesterre, a nyomomba siető. - Ne vágj fel semmit, és ne varrj össze semmit, amit nem kell – ecseteli fennhangon, az ártatlan ábrázatú, ijesztő összképet mutató szőkére. - Úgy is észreveszem – morogja, amint a másik elnevetve magát, egy kósza fintorral reagál.

- Van, ami nem változik – kuncogok fel jóízűen, sebtében a folyosó metlakijára csörtetve.

- Pár napja, majdnem kirúgták – ér mellém az ingje ujját könyökéig feltűrő fiú. - Tudnád, mit csinált…

- Azt hiszem, nem akarom tudni – rázom meg sebesen fejem, egy mamlasz vigyort vonásaimon felejtve. Van, ami valóban nem változik, és a megszokás biztonságérzete, az, ami igazán képes megmelengetni euforikus petyhüdtséggel ténfergő lelkem. Úgy érzem puszta valójuk okozta megnyugvásom, hálásabb lehet ennek a kettőnek, mint valaha...

- Hé, nem válaszoltál! – szó rám Jimin, a parkoló repedt aszfaltjára érve.

- Hm? – emelem rá kérdően tekintetem.

- Hogy megoldottad-e az ügyet, rendben vagy-e. Hívtalak párszor, de ki voltál kapcsolva, kezdtem aggódni.

- Oh, mondhatni minden oké – kapom szemeim, lassan koslató cipőim orrára.

- Mondhatni? – gyanakodik sajátos hanglejtésében, ezüstös csillogású kocsijához lépve, melyet megkerülve, érdeklődve fürkészi át vonakodó mivoltom.

- Nem tudom, hol kezdjem, vagy egyáltalán… - hebegem.

- Hyerin! - noszogat, amint lendületesen elfoglalja a sofőrülést.

- Odataláltam, tudod, a gyerekek nagyanyjának a házához, de aztán… Minden ismét kicsúszott a kezeim közül – sóhajtom, vontatottan elhelyezkedve, Jimin letisztult, makulátlan tiszta autójának, bőr anyósülésén. Jimin figyelmesen hallgat, nem kritizál, nem vonja kétségbe a döntéseimet, s Kim Taehyung nevének többszöri eldörmögésére is csupán futólag pillant rám; szemeiben pedig pusztán a tiszta aggodalom tükröződik, mélységes megnyugvásomra. Nem orrol meg, nem méltatlankodik, nesztelenül figyel, míg nem belém nem reked történetem pontos vázolása, valahol az első frusztráló Taehyung féle közeledésnél, s szívem akkorát dobban egy hangos nyelés társaságában, hogy hirtelen magam sem tudom eldönteni, hogy az elsuhanó szöuli utakról, vagy valóban belőlem ered a zaj…

- Megmentett – összegzi a mellettem ülő egyhangúan a hallottakat, mire zavartan bólintok. Minden kétséget kizáróan, megragadta a lényeget… - Ah, nézd! Itt vagyunk – hajol közelebb a kormányhoz, ahogy lassítva egy hatalmas, barokkhangulatot idéző, hatalmas oszlopok tartotta oromzat ékesítette épület elé parkol. – Rég jártam itt – jegyzi meg szimplán saját magának. Rég járt itt?  Most mondjam, hogy én és minden műveletlenségem, még csak hírből sem járt ehhez hasonló helyen…? Céltudatosan indul meg, megigazítva ingjét, s alaposan ügyelve, hogy le ne maradjak, oldalához egyengetem sebesen egymást követő jobb, és bal lábamat. 
Kellemes hűvös képel fel alig az előtérbe érve, amint Jimin hátra sem pillantva, határozottan jelzi a recepción, ki is ő, és mi járatban ezen a tudás vegyítette levegővel körbelengett épületben. – Gyere, ne maradj le, és lehetőleg ne tévedj el – somolyog, magabiztos lépteit, új irányba terelve.

- Nagyon vicces – dünnyögöm orrom alatt. – Érzed ezt? – szaglászok körbe az éterben, amint egy újabb sarkon fordulok Jimin után.

- Mit? – emeli rám szemöldökeit.

- Hát ezt… Tudás szag van – hunyorgok hol a falon csüngő ókort idéző festményekre, hol az elsuhanó vitrinek ereklyéire.

- Régen sokat jártam ide – mosolyodik el kedvesen, bár nem tudom, hogy rajtam vigyorog, vagy egy kellemes emléket idéz fel éppen mélyen belül.

- Park Jimin – szeli át a kihalt folyosót egy számomra teljességgel ismeretlen hang. – Jimin – ismétli, s megpördülve tengelyünk körül, egy magas, jól öltözött férfivel találjuk magunkat szembe, kinek megszaporázott léptei egyenesen bambán bámuló alakom elé vezetik őt.

- Namjoon – szólítja meg a mellettem álló, az elénk érkező, felnyírt hajú, széles mosolyú férfit. – Ő itt az asszisztensem, Jeon Hyerin – mutat rám Jimin.

- Örvendek – hajlongok megszeppenten. 
- Kim Namjoon - viszonozza udvariasan gesztusom. - Nem mondom, elég érdekes témával ötlöttél fel – sétál kissé elkomolyodottan főnököm mellé, ahogy mögöttük bicegve, elcsípve néhány félmondatot, utunk végül egy óriási könyvtárszerű teremben ér látszólag célt. – Foglaljatok helyet – invitál egy kellemes, beszökő napsütés hintette üvegasztalhoz, melynek már puszta megjelenése is a műveltség ókori tereire repít minket. Izgatottan, és egyre türelmetlenebbül huppanok le Jimin mellé, lábaimmal fesztelen dobogásba kezdve. – Mivel nyilván valóan a könyvtári iratokon túlmutató az érdeklődésetek, így végül is Varsóból kaptam egy ókori fordítás a terítéken lévő témáról.

- Hű – tátom el szám, mint egy elképedt kisiskolás, mire Jimin rögvest oldalba bök.

- Köszönjük a fáradozásaid – köszörüli meg torkát.

- Nem tesz semmit, nem egyszer húztál ki a bajból – legyint Namjoon, s fellapozva előttünk egy öreg jegyzetet, az asztal szélén keres támaszt magának. – Mint azt már tudjátok a Moriák, vagyis a sors istenségei felügyelték a végzet fonalát a görög mitológiában. Klóthó szőtte az emberi élet fonalát, Lakheszisz kimérte a hosszúságát, és Atroposz ollójával elmetszette azt. Feljegyzések szerint Lakheszisz megszegte az isteni törvényeket; szerelembe esett, és visszaadta egy ember életét. Ekkor testvére, Atroposz megkérte apjukat, Zeuszt, hogy büntesse meg Lakheszisz-t tettéért, és állítsa helyre a sors összekuszálódott fonalát, hiszen ez eredeti értelmezésben, nem szólhattak bele a végzet vezetésébe, ők csupán a rendet tartották fenn; ám itt jön képbe ez – mutat az ereklyeszámba menő papírra. – Van egy mítosz, mely szerint Klóthó irányítást nyert, s uralma alá hajtotta a sors fonalához elengedhetetlen szöszt, ezzel saját bosszúvágya és hataloméhsége szerint fonva azt. Istenek felett álló hatalomhoz jutott, mely elvakította, s csak Atroposz és Lakheszisz együttes ereje volt képes legyőzni, és helyrehozni a végzet megsebzett fonalát. – tesz pontot velős mondandója végére, mire a hallottak súlya levakarhatatlan pecsétet nyom arcom minden vonására, s szabadulni tőle, szinte képtelennek bizonyulok. 

- Van még valami? – érdeklődik határozottan Jimin.

- Csak szösszenetek, apróbb töredékek, ezeket lemásoltattam nektek. Ne mutogassátok, itt ez tilos lenne – tol elém egy dossziét Kim Namjoon.

Szavai újfent mondatokká egyesülnek elmémben, kombinálva a valóságot, mire újra és újra mögöttes tartalmak lehetőségei keringik körbe agyam. Nem vagyok benne biztos; közel sem konstans egy következtetés sem, de, ha van bármi, a valóságra reflektált igazság ebben, és van ennek az egésznek bármiféle jelentősége, akkor... Akkor tulajdonképpen nem Kim Taehyung az ellenség, hanem egy rejtélyes harmadik személy? Mi az ördög folyik itt...