29. A csend beszél tovább

29. fejezet

Sokféleképpen segíthetünk egy barátnak. Néha az a legjobb, ha békén hagyjuk. /Star Trek c. film/

- Nem tesz semmit, nem egyszer húztál ki a bajból – legyint Namjoon, s fellapozva előttünk egy öreg jegyzetet, az asztal szélén keres támaszt magának. – Mint azt már tudjátok a Moriák, vagyis a sors istenségei felügyelték a végzet fonalát a görög mitológiában. Klóthó szőtte az emberi élet fonalát, Lakheszisz kimérte a hosszúságát, és Atroposz ollójával elmetszette azt. Feljegyzések szerint Lakheszisz megszegte az isteni törvényeket; szerelembe esett, és visszaadta egy ember életét. Ekkor testvére, Atroposz megkérte apjukat, Zeuszt, hogy büntesse meg Lakheszisz-t tettéért, és állítsa helyre a sors összekuszálódott fonalát, hiszen ez eredeti értelmezésben, nem szólhattak bele a végzet vezetésébe, ők csupán a rendet tartották fenn; ám itt jön képbe ez – mutat az ereklyeszámba menő papírra. – Van egy mítosz, mely szerint Klóthó irányítást nyert, s uralma alá hajtotta a sors fonalához elengedhetetlen szöszt, ezzel saját bosszúvágya és hataloméhsége szerint fonva azt. Istenek felett álló hatalomhoz jutott, mely elvakította, s csak Atroposz és Lakheszisz együttes ereje volt képes legyőzni, és helyrehozni a végzet megsebzett fonalát. – tesz pontot velős mondandója végére, mire a hallottak súlya levakarhatatlan pecsétet nyom arcom minden vonására, s szabadulni tőle, szinte képtelennek bizonyulok. 

- Van még valami? – érdeklődik határozottan Jimin.

- Csak szösszenetek, apróbb töredékek, ezeket lemásoltattam nektek. Ne mutogassátok, itt ez tilos lenne – tol elém egy dossziét Kim Namjoon.

Szavai újfent mondatokká egyesülnek elmémben, kombinálva a valóságot, mire újra és újra mögöttes tartalmak lehetőségei keringik körbe agyam. Nem vagyok benne biztos; közel sem konstans egy következtetés sem, de, ha van bármi, a valóságra reflektált igazság ebben, és van ennek az egésznek bármiféle jelentősége, akkor... Akkor tulajdonképpen nem Kim Taehyung az ellenség, hanem egy rejtélyes harmadik személy? Mi az ördög folyik itt...

Elhalványulnak a földi léttel való szilárd összeköttetéseim, Jimin kezet ráz a jól öltözött, fiatal történésszel, bólintok, talán még szó is elhagyja szám, de, mintha robbanás süketítene el, úgy zúg még mindig fejem. Nem tudok figyelni, a kicsivel előttem sétáló megeshet, hogy beszél hozzám, nevemen szólít, de egyre csak magam elé bambulok, megkövült, fájón kiszáradó szemeimmel csupán néha-néha pislogva.

Lépteim erőtlenül lassúak, ahogy Jimin mögött kullogva, felkarolva minden talán sosem kívánt tudásomat, szótlanul elhagyjuk a kutatóintézet rideg kapuját. Mintha csak sárban csúszkálnának lábaim, oly ingatagnak és elnyűttnek érzem minden előrevonagló mozdulatom…

- Orra fogsz esni – szól rám, az előttem megtorpanó, mire felemelve földhöz ragadt tekintetem, számat még lejjebb biggyesztem.

- Jimin – nyúlok egy mély levegő után. – Szerinted mennyire támaszkodhatunk erre? – lépdelek kelletlenül le a hosszú, széles lépcsősoron. – Úgy értem, van ennek bármi értelme!? Azonosulva a mítosszal, kárhozatra vagyok ítélve a bűnöm miatt?

- Meglehet – dörzsöli meg kétkedően tarkóját. – Illetve úgy gondolom mindenképp érdemes szem előtt tartani, hogy nem te és Kim Taehyung vagytok az egyedüli játékosok a pályán.

- Még azt a felállást sem lehetett megszokni – sóhajtom.

- Sietsz vissza? – pillant hátra a parkoló autók irányába sétálva.

- Nem – fordulok gyanakvóan felé.

- El kellene mennem az éves pszichológiai tesztemre – dünnyögi.

- Pszichológiai teszt? – ugrok le az útpadkáról a kocsi mellé.

- Hogy alkalmas vagyok-e a munkámra – konstatálja egyhangúan. - Most esedékes.

- Na, várj – ráncolom a járművet megkerülő fiúra furcsálló szemöldökeim. - Yoongi, hogy a fenében szokott átmenni? – kérdem, lassan kinyitva a jármű ajtaját.

- Na, látod, ez az, amit nem tud senki – rázza meg fejét egy idétlen grimasszal, mire nevetésben kitörve, mindketten behuppanunk a napon felforrósodott autó üléseibe.

Elmém fejfájásig zsibong, gondolataim örvénylően zubognak keresztül agyam minden szegletén, mire elnehezedett halántékomat az ablak üvegének támasztva, elkedvetlenedetten pásztázom végig az elszaladó, elmosott főutcát, és annak minden, valahova siető emberét, s azok minden láthatatlan terhét. Jimin telefonál, magas higgadt hangja úsztatja körbe az autó légterét, s szemem sarkából lopva egy futó pillantást a szokottnál is szebbnek ható vonásairól, egy apró, arcomra tévedt mosollyal bámulok ki újfent a napsütés csillogtatta ablakon. Fogalmam sincs, mi lenne velem nélküle, vagy egyáltalán lenne-e olyan, hogy én, hiszen kitudja nem-e fulladtam volna már réges régen a kilátástalan önsajnálatom folyójába…

- Elutazott a megszokott orvosom, de nem hiszem, hogy sokáig tartana – húzza be a kéziféket Jimin, s összeszedve minden holmiját, kitessékelve az autóból, egy gigantikus irodaház felé irányítja lépteit; mire jobb híján nyomába eredve, végig csattogok a parkoló autók között. – Ne vessz el, sietek – villantja rám ritkán előtűnő fogait, ahogy engedelmesen bólintok, s átlépve az épület fotocellás ajtaját, pillanatok alatt tűnik el tekintetem látóteréből. Mint egy hátrahagyott kislány lépek el a ki és beáramló tömeg útjából, s megtámaszkodva egy oszlop érdes felületén, telefonommal kezdek babrálni.

Percek telnek el, de mintha órák peregnének el mellettem fel-fel pillantva az öltönyös figurákra, s már éppen feladva óhatatlan keresgélésem, egy ismerős alak rántja magához pillantásom. Sietősen libben el mellettem, amint sebes lépteinek fuvallata szinte megborzolja arcom, s a magas, széles vállú, jól öltözött egyén után pördülve, kitágult pilláim, a látványt egy másodpercre sem eresztik el. Ösztönösen nyúlok utána, amint lábaim reflexszerűen lábnyomát kezdik taposni, ám hiába nyitom szóra szám, egy hang sem távozik torkomból, és ajkaim hiába formálják némán újra és újra: Apa…

- Nocsak, kit fújt erre a szél – döf hátba egy felettébb cinikus hang. – Követsz? – folytatja, mire egy ingerült sóhajjal irányába fordulok.

- Ezt én is kérdezhetném – hunyorgok Kim Taehyung tenyérbe mászó, megmagyarázhatatlan vonzerő birtokolta képébe, s szemem egy távoli szegletéből véve egy hosszúra nyúlt pillantást, fejem megrázásával konstatálom, hogy apám árnya minden bizonnyal a melegben felforrósodott agyvizem szüleménye. Már képzelődök is...?

- Szóval mit keresel itt – nyomatékosítja kérdését, meglepő érdeklődés hintette szokásos gúnnyal. Mi a fenét csinál itt, miért talál meg állandó jelleggel? Én követem őt…?

- Jimin-t várom, nem mintha közöd lenne hozzá – vonok vállat, és ellépve előle, vissza battyogok a korábbi oszlop adta árnyékba. Ennyire kicsi lenne Szöul, a véletlenek járatják a bolondját velem, vagy valami egészen más keresztezi folyton folyvást utunkat? Gyanakvóan sandítok hátra, alig elérve a tartófalat, mire kisebb szívinfarktus belém hasította ijedséggel hátsó felem meglehetősen keményen vágom az oszlop érdes felületének.

- Most meg mi… - hördülök fel, a kelleténél is közelebb hajoló Kim Taehyung mélybarna szemeivel bátortalanul farkasszemet nézve.

- Nem fejeztem be – húzza fel egy lekicsinylő grimasszal szemöldökét. – A ruháid – folytatja kiegyenesítve hátát, távolabb lépve tőlem. – Este átviszem őket.

- K- Köszönöm – bámulom el furcsállóan a fiút.

- Egy új pszichológus lány helyettesít most, nem hiszem, hogy egyhamar végez a pártfogód – dünnyögi zsebéből előhúzott telefonjára pillantva, a teljes érdektelenség érzetét életre keltve.

- Honnan… - kezdem, de füléhez nyomva készülékét fordul el, megiramozza lépteit a lépcsők felé, s hátra intve helyben hagyott mivoltomnak, másodpercek alatt szívódik fel az irodaház tömegében. Mr. Mindentudó ismét úgy felejtett magamra, és úgy oldott kereket, hogy legszívesebben utána loholnék, csak azért, csak is kizárólag azért, hogy végre az enyém lehessen az utolsó szó. Menten felrobbanok, szabályosan érzem, hogy belém áll a feszület… Még, hogy mi ketten valaha is egy oldalra álljunk, még poénnak sem vicces! Ahogy az sem, hogy a megjelenése óta ismét fullasztó légszomj gyötör szívem felgyorsult lüktetésétől…

Telefonom rezgése zökkent ki morgolódásomból, s fülemhez nyomva mobilomat, barátnőm furcsán halk, szinte suttogó hangja önt el gyanakvással:

- Hyerin, azt hiszem, szükségem van rád – piszmogja alig hallhatóan Yujin.

- Miért suttogsz? Baj van? – kérdem kissé aggódva.

- Baj az még nincs – motyog zavartan.

- Nem értelek – kerülöm meg homlokomat ráncolva az általam támasztott oszlopot. – Nem suliban vagy? – értetlenkedek tovább rébuszokba rejtett mondandóján. Mi a fenéről beszél…?

- Gyere a Lotte Mall második emeleti kávézójához! – adja szinte parancsba meglepésemre.

- Mi? Most rögtön? – hőkölök vissza, de válasz gyanánt csak a kinyomott vonal üressége érkezik, s szemrevételezve a kijelző elsötétedését, egy fáradt fintort engedek el. Hátralépdelek, fellesve az irodaház emeletein fénylő ablakokhoz, amint megvakarva hosszú loboncos hajam, bosszankodva egy rövidet, egy sóhajjal kísérve, végül főnököm zargatására indítok hívást.

Mint később kiderült, Jimin jócskán várt még a sorára, így két lábamon megindulva, eszeveszettül elkapva két vonalnyi villamost, a házsorokon túl, már egészen kivehetően körvonalazódik a Lotte Mall hatalmas, szinte gigantikus épülete. Vágtatok keresztül a forgalmon, a tébláboló tömegen, Yujin persze vagy rám nyomja a telefont, vagy tudomást sem vesz a hívásomról, ami az egyik pillanatban mélységes aggodalommal, másszor mérhetetlen bosszúsággal tölt el. Meg kell hagyni, sosem voltam egy sportember, és a fenekestől felfordult, felgyorsult életem szaladgálásai mellett is ugyanolyan puhány vagyok, mint, amilyen voltam, sőt, meglehet, hogy ez a sebtében felfutás a mozgólépcsőn, végérvényesen is kizsigerel. Kicseng…

- Itt vagy már? – sutyorog Yujin.

- Itt – nyúlok egy mély, higgadt levegőhöz. – Elindulok a kávézóhoz, hol vagy? – mérem fel a potenciális helyszínt.

- Látlak – konstatálja pusmogva.

- Mesés – húzom el számszélét. - Elárulnád végre, mi ez az egész? – pumpálódok fel, minden önmegtartóztatásom ellenére, de felelet már nem érkezik, csak valamiféle hibbant nőszemély, aki a csuklómnál fogva, alig elérve a kávézó nyitott teraszát, egy furcsa formára nyúlt tuja mögé ránt.

- Yujin – rivallok rá, mire rögvest számra tapasztja mindkét kezét. Ennyi, ennek a lánynak végleg elment az esze, én mondom… Lassan elemeli grimaszok hada borította arcomtól karjait, csendre int, majd ujjával a növényeken túl, a székek fele bök. Szemem lehunyva sóhajtok, majd engedelmesen követem útmutatását, és kilesek a tuják közül; ám hiába hunyorgok jobbra-balra, az egyetlen ismerős figura Jung Hoseok, aki egy nem túl távoli asztalnál, egy nem túl sokat takaró ruhában ücsörgő nővel diskurál, önfeledt jókedvvel.

- Nem értem – kúszik ki számon első gondolatom, amint barátnőm felé fordulok, követve példáját, kissé görnyedve, hátha kevésbé leszünk feltűnőek Szöul lakossága előtt.

- Amikor a motelben ragadtunk… - kezdi egy mély levegővel, kissé félénken. – Te is korán elmentél aludni, míg végül csak én és Hoseok maradtunk az udvaron.

- Azt ne mondd, hogy… - rikkantok rá, mire azonnal elcsitít.

- Nem feküdtünk le – vágja rá zabosan. – Csak majdnem… - süti félre tekintetét.

- Ácsi, ácsi, ácsi – lépek hátrább, s futólag kipillantva a zöld bokor mögül, szemeim újfent ideges barátnőm arcán telepednek meg. – Lássuk jól értem-e – ráncolom rá sandán homlokom. – Röviden tömören: megkedvelted és most utána kémkedsz?

- Még akkor este elmondta hol lakik, összeszedtem minden bátorságom, elmentem reggel hozzá, erre mit látok? – méltatlankodik, s immáron én utasítom csendre. – Egy nőcskével találkozott a ház előtt és egyenesen idejöttek.

- Na, jó, ez gyerekes, menjünk – legyintek Yujin felé, mire kiegyenesítve hátamat, elfordulva a barna faládák ölelte tujáktól, s, ha nem maga Kim Taehyung érkezne fel a mozgólépcsőkkel, és tekintetük ne találkozna egy hajszál híján, most minden bizonnyal rég az utcán masíroznék a munkahelyem felé. – Ilyen nincs – sziszegem alig hallhatóan, szinte csak saját magamnak, amint lakótársnőm vállain átdobott karjaim segítségével, mindkettőnket ismét a bokor irányába fordítom. – Ilyen nincs, ilyen nincs – hadarom, s lejjebb hajolva, a fiút kezdem követni pillantásommal, mely egyenesen Hoseok és a gyengéd öleléssel üdvözölt, csinos nőhöz vezet.

- És még én vagyok a gyerekes – dörmögi orra alatt cinikusan a mellettem álló.

- Csak semmi kedvem összefutni vele, ma már kaptam belőle eleget – dünnyögöm mentegetőzően.

- Jah, persze - vonja fel szemöldökét. - Tervet szőttem, de elvetted a kedvem – csüggeszti le szája szélét megjátszóan, kissé eltávolodva tőlem.

- Miféle tervet?

- Hogy kiderítsem ki az a lány – közli magabiztosan.

- Ennyire belehabarodtál? Mint egy kislány – nevetem el magam, de Yujin rosszalló pillantása menten belém rekeszti gúnyos kacajom.

- Nézd! Elmennek – húz közelebb magához. – Követnünk kell őket!

- Elment az eszed? Ez már így is rettentő kínos – torpanok meg.

- Akkor megyek egyedül – fonja karjait össze.

- Vissza kell mennem a hullaházba – jegyzem meg a valós tényállást. – Ne csinálj hülyeséget!

- Beülök a kocsiba és egyenesen a suliig hajtok, jó lesz így? – húzza el száját, és vele együtt arcát is tekintetem vonalából.

- Némi iróniát érzek – sandítok rá. – Yujin, csak arra kérlek – lépek a lány durcás ábrázata elé. – Egy fellángolás ne zökkentsen ki a józan gondolkodásodból!

Mély levegőt vesz, bólint, s legyint; majd magamra hagyva a nyüzsgő Lotte Mall második emeletén, eltűnik a tömeg népesítette horizonton. Bőrére eresztett másodpercekig állok, mint, akit karóvá vertek, s megrázva megsokasodott gondolatár körbemosta fejem, elnyűtten fordulok a mozgólépcsők irányába. Bűnösnek érzem magam, hisz jól tudom: Yujin egyáltalán nem vissza a főiskolára, de még csak nem is haza megy… Újfent megingatom fejem lelépve az utolsó lépcsőfokról. Hiba volt elengednem, Yujin és az ő bolond fellángolása, nem csak bajt, de katasztrófát fog végső soron, mind a kettőnk fejére hozni, és ez nem borúlátás, ez szín tiszta realizmus. Az évek meg a rutin…

- Yoongi? – kapom fülemhez eszmefuttatásomat félbeszakítva, zsebemben megrezzenő telefonomat, alig kilépve a forgóajtóval elválasztott külvilágba.

- Szívem, te sosem dolgozol?

- Úton vagyok – füllentem, pillantásommal óhatatlanul, s okafogyottan barátnőm után kémlelve a sürgő forgalom megállíthatatlan robogását. Már elment…

- Merre vagy? Egy lakástűz helyszínére indulok, el kéne a segítség – vázolja.

- A Lotte Mall előtt.

- Maradj ott, felveszlek – zárja rövidre, mire egy utolsó, Yujin-nak szánt óva intő üzenetet bepötyögve, farzsebem mélyére tuszkolva lemerülés szélén táncoló telefonomat, egy árnyékot nyújtó fa lombjai alá húzódok. Nyomasztó érzés kerít hatalmába, mely minden elsuhanó, hajamat megborzoló autó okozta apró örvénnyel, egyre magasabb fokokra tör, s számat itt-ott elharapva, feszülten merengek el az emberek sietős, a melegtől kissé homályosnak ható alakjain.

Talán pusztán ez..., a hétköznapok forgataga ébreszt rá minket, mikor egy pillanatra megállunk, és csak nesztelenül hallgatunk…, hogy milyen múlandó is minden, ami körülvesz mindannyiunkat. Az egész csak egy porhintés, egy ócska fuvallat, nem több, és nem is kevesebb; és míg az aggodalmak, a kételyek láncolnak a forró betonhoz, sosem leszünk igazán boldogok, sem teljesek. Félnék? Mindig is féltem… Az emberi kapcsolatoktól, a kötődéstől, a csalódástól. Sosem voltak barátaim, nem hittem bennük, Yujin mégsem hagyott magamra, soha, egy percre sem. Gyűlöltem a világot anya halála után, gyűlöltem apámat, amiért elhagyott bennünket, és szinte még most is látom: egy vékony, feketehajú, népszerű lány, aki felém nyúl, megragadja remegő kezem, és azóta sem ereszti el, legyen bármilyen borús vihar is felettünk. Mellkasom összeszorul, telefonomért nyúlok, ám hiába hívom szeleburdi barátnőmet, a vonal egyre csak kicseng…, nem érkezik válasz. Magam mellé lógatom kezem, úgy bámulom el az útpadka kopárságát, s csupán a hullaház sötétkék furgonja ránt vissza valóságba. Yoongi széles mosollyal üdvözöl, mire vaskos léptekkel megkerülve a járművet, sebesen huppanok be szőke munkatársam mellé.

- Mi történt? – pillantok az autók közé hajtó fiúhoz.

- Érted jöttem? – vonja fel futólag egyik szemöldökét.

- A lakástűzről beszélek – hagyja el ajkaim egy rövid kacaj.

- Egy testvérpár holttestét hozták ki a tűzoltók, nem tudták már megmenteni őket.

- Széndioxid mérgezés?

- Úgy fest, de kiderül, ha…

- Ha? – fordítom hunyorgó pillantása vonalába fejem.

- Remek – dünnyögi. – Valamiféle baleset történhetett – ágaskodik feljebb, hátha a furgon adta magasságnak köszönhetően átlátja az akadályozott autók tömegét. – A híd előtt, ha jól látom – konstatálja.

- Lezárták? – érdeklődök.

- Egy sávon döcögünk – pufogja, ahogy visszahelyezkedik az ülésbe. Bágyadtan támasztom meg könyököm az ajtón, s arcomat a környék felé fordítva, állam kezemen talál támaszt. Szirénázás csapja meg a fülem, amint a híd túloldaláról rohamosan, egyre több egység csatlakozik a forgalom eltereléséhez. Nagyobb lehet a baj, mint gondoltuk; állapítom meg, s kisvártatva elérve a hídfő széles, több sávból álló peremét, tekintetem menthetetlenül a kint zajló eseményekre tapad.

- Szerencsétlen – hümmögi a mellettem ülő, mihelyt a kíváncsiskodó, kezüket rémülten szájuk elé tartó nézelődőktől gondosan elhatárolt, fehér kisbusz, és egy hasonlóan világos autó roncsra tört maradványai mellé érünk.

- Állj meg! – rivallok fel, szinte a teljes váratlanságból. Lehetetlen...

- Mi? Miért? – hőköl vissza, de az autó nem lassul.

- Yoongi, állj meg! – üvöltöm, mire a mellettem ülő, rögvest a fékre tapos, s meg sem várva, míg a furgon teljesen megáll, kirobbanva az elém álló egyenruhások elzárta területre, torkom szakadtából üvöltöm el barátnőm nevét. Nem lehet...
Kegyetlenül vág mellbe a kárhozat melyre ítéltettem, melyet könnyelmű kétkedéssel fogadtam mindig, mondván a sors nem létezik, a végzetünket mi irányítjuk. Kim Namjoon szavai hömpölyögnek végig elmémben, ahogy Lakheszisz nevét formálja... Hát ez lenne a tömény valóság, a kíméletlen igazság? Az egyik percben még mosolyába, nevetséges grimaszaiba révedsz, a következő pillanatban pedig... Ennyi lenne egy ártatlan élet fonala?

Az emberek ócska, utolsó utáni pillanatokban eszmélnek rá, hogy mi is az igazi szeretet, hogy a veszteség pillanatában szeretted csak igazán, hogy minden, ami körülvesz ott akkor, nem több a hazug pokolnál. Amikor már csak a fájdalom üres zúgása fúrja át lelked széthullott darabkáit; amikor az élet kifoszt, és nincstelenül hagy helyben a kietlen ridegség, sivár valóságában. Nem tudod, mit mondj, kihez szólj, csak üvöltesz, de már magad sem hallod. Emlékek törnek fel, kapálózol…, kezek nyúlnak utánad, fognak, rángatózol, s végül erőd vesztve a földre rogysz. Ekkor még mindig nem hiszel a jelenben, s a koromfekete takaró fólia, a vér, a tettek…, mind csupán egy nevetséges rémálom, gúnyos maszkot viselő képkockájának látszatát kelti. Ismét a neveden szólongatnak, de oly távolian hatol zsibongó elmédbe, mintha már te sem tartoznál igazán saját nyüves testedbe. Hosszú percek telnek el… Nem szól, nem kér, s nem felel, míg végül nem marad semmi, csak a kietlen némaság, a vöröslő homály, a könny, és megannyi emlék egy barátságról, mely igazán sosem lehetett a tiéd. Szorítod, még mindig tartod kihűlni nem vágyó kezét, de csak a csend beszél tovább, és minden, amiben addig hittél, az ocsmány fekete enyészetté lesz.