30. A bátrak útja

30. fejezet

Ne feledd: mindig hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka. /Demi Lovato/

Mikor kislány voltam, édesanyám számtalan alkalommal vitt el magával, a külváros legnagyobb, gyermeki szemlélettel végtelennek tűnő templomába. Freskók, mesés festmények angyalokról, arany és dicsfény lengte körbe a hűvös, magasztos helyet, ahova bár ki nem állhattam járni, az ott töltött, számomra meglehetősen unalmas idő, mégis szokatlanul mély nyomott hagyott bennem. Édesanyám mély barna szemeinek csillogása, széles, meleg szívéből áradó mosolya még most is élesen ötlik fel elmémben; azt mondta, hogyha hiszünk, Isten csodává teszi az álmainkat, igazságot szolgáltat és megsegít minden hozzá hű halandót, s engem buzdítva, fohászait hosszú imákba foglalta. Úgy vélte, ha megtalálom az utam, Isten vezetni fog, és én tudni fogom, hogy az ösvény, még ha kitaposatlan is, az én utam lesz, s arról nem térhetek le. Csak most látom igazán, hogy a valóságban mindezt kegyetlen fájdalom szegélyezi, ködös halálszag járja át, s büdös ingovány borítja. Hitem felfalja a sötétség..., könnyeim perzselte arcomat a reménytelenség mardossa, s átkozva az emberi élet minden percét, elnyűtt létem sötét árnyak tépik szét, ahogy testemben ordító lelkemből, az enyészetté mállik minden fény…

- Már két órája behoztuk, ideigazoltam a holttest beszállítását – tisztul ki hallásom, amint éppen megérkező főnököm figyelmét, Yoongi szavai vonják el. – Nem tudtam, hogy Hyerin és ő… - fordul a szőke, tőle sosem látott sajnálattal felém, melyet még üvegesen előrebambuló szemeim sarkából is tisztán észlelek.

- Köszönöm, innen átveszem, menj haza – utasítja Jimin feszülten, a vele szinte egy magas szőke fiút. Hangja megnyugtat, de az önsajnálat útvesztőjében elkeveredett énem, hiába kapálózik, élettelenül szorítja még közelebb magához térdeit, egy félre eső székből szemlélve a bonctermet, mely talán sosem éreztette ennyire hideg valóját, s a veszteség minden fájdalmát. 

Jimin lomha léptekkel kerüli meg kihűlt, szürkés fólia fedte barátnőm élettelenül heverő testét; lop egy kósza pillantást, mire egyenesen hozzám lép, s végül elém guggol.

- Jimin, én… - kezdem, de torkom kaparása megrekeszti kiáramló mondatom.

- Hyerin – szólít meg, ám bátortalanul szemeihez emelt tekintetem pontosan érzékeli: nem tudja, mit mondhatna, nem találja a megfelelő szavakat, így kezem ragadja meg, s megszorítja azt.

- Nem kérte… Nem kérte a segítségemet – hebegem, el nem fogyni vágyó könnyeimet nyelve. – Jimin, miért…? Miért? – halkulok el, arcom saját térdeim biztonságába temetve.

- A jelentés szerint nagy sebességgel hajtott a híd felé, nem vett észre egy gyalogost, félrerántotta a kormányt… - kezdi taglalni, ám elharapva a tényeket, egy mély levegővel ellenőrzi át vonásaim.

- Akiket szeretek, veszélyben vannak – motyogom éppen csak magamnak. - Miattam!

- Ebben tévedsz – egyenesedik ki fejét higgadtan megcsóválva.

- Biztos? – mászik fel tekintetem a fiú nem túl magas, most mégis egészen távolinak tűnő szemeihez. - A tények nem ezt igazolják – dünnyögöm könnyes arcom kardigánom ujjával megtörölve, egyre csak a következő lépésre felkészítve létem. - Elég ebből, ha újra akarom élni a napot, hogy megmentsem Yujin-t, nem ülhetek itt az önmarcangolásban fulladozva – nyújtom ki elzsibbadt végtagjaim, s vontatottan mihaszna lábaimra ereszkedve, megigazítom ruháimat.

- Mire készülsz? – szól aggódóan, a kijárat irányába tébláboló mivoltom után.

- Négy másik hullaház van Szöulban, éjfélig csak lesz olyan elvetemült halott, aki a segítségemért folyamodik – dörmögöm el, majd a küszöböt elérve, Jimin felé fordulok. -– Végül mi lett a lakástűz áldozataival?

- A Tongil utcaiba épületbe vitték őket – jegyzi meg, s újra nekem intézve együtt érzőnek ható tekintetét, ismét szóra kerekedik. – Hyerin…

- Nem fogom őt elveszíteni – szorul ökölbe kezem, elszánt, kitisztulni látszó pillantásomat mélyen a fiú íriszeibe fúrva.

- Elviszlek – indul meg irányomba, de azonnal közbevágok, s leintem.

- Ez az én felelősségem, kérlek, ne engedd, hogy a szülei megtudják. Csak… - halkul el felbátorodott hangom. - Egy kis idő kell – nyelek egyet, amint elkapva főnököm arcára tapasztott szemeimet, feszülten kilépve a folyosó járólapjaira, hátrahagyva sanyarú lábnyomaimat, eltűnök Jimin aggódó tekintete elől. Mozgásom ingatag, gondolataim örvénylenek zsibongó agyamban, s most, hogy itt állok körvonalazódó célom előtt, távolibbnak tűnik, mint valaha. A bátrak útján, elhullik a gyenge, és én nem leszek erőtlen, sem gyáva…

A nap lemenőben..., a kopott házak között már csupán utolsó, végső leheletével küzd, de létjogosultsága már nincs…, sugarait az éj sötétsége, mint egy nehéz horgony, úgy húz magával a mélybe. Bánhatja ő? Hiszen holnap friss reggel virrad, új álmok kelnek útra, s újfent remény önti el minden ember szívét. Ez az ő szimbiózisuk, ettől kerek az egész: a nappalt az éjszaka váltja, a bánatot öröm, s akik elnehezedett szívvel eltévedtek a végcélhoz vezető úton, azok újra segítő kézre lelnek egy apró fénysugár által. Ez adja az élet esszenciáját...

- Mit mondott, ki maga? – pillant fel ismét, immáron sokadszorra aktái közül a Tongil utca közepén fekvő kettes számú halottasház recepciósa. 

- Jeon Hyerin vagyok – tolom közelebb igazolványomat a nőhöz. – A mai lakástűz…

- Ki küldte? – vág szavamba, meg sem várva valós szándékom tálalását.

- Dr. Park Jimin – felelem sebesen, tűréshatárom széléhez közelítve.

- Az alaksori hűtőknél vannak már – jegyzi meg. - Egy pillanat és ellenőrzöm az azonosítóját – hunyorog kártyám számaira, amint végletekig elnyújtott lassúsággal pötyögni kezdi azokat, a pult alatt megbúvó számítógépbe. Fesztelen dobogok, számat harapdálom, majd hajam borzolom meg, ahogy feszülten hátat fordítva a félig alvó hölgynek, mély lélegzetvételekkel igyekszek némileg megnyugtatni magam; látszólag kevés sikerrel. Fejem tekergetem; az idő csaknem telik, a nő pedig a bolondját járatja szemlátomást velem, s egy újabb sóhajjal egyhangúan konstatálom: ez az épület is rémisztően hasonlít a jól megszokott Gonam hullaház falaira. Vágni lehet a csendet, csak a pult mögött gépelő, kattintgató hölgy zaja járja át az étert, majd egy óvatlan pillantást véve a nem túl távol eső, pár lépcsőfok elválasztotta nyíló kapuról, a semmiből elém táruló látványtól, még a vér is egyszerre fagy belém. Az általam jól ismert alak belép, ábrázata csakolyan meglepett, mint az én arcomon ragadt döbbenet, mire ösztönösen hátrább csúszó lábaimra vezetve tekintetét, vonásai rögvest elkomolyodnak.

- Kisasszony, hé! – hallom meg a nyomaim után sivalkodó nőt, de lábaim visznek, egyre csak menekülnek, míg egy nyitott lift ajtaján belibbenve, ujjam a záródó gombra nem fekszenek, s talán csak centiknek köszönhetem, hogy Kim Taehyung utánam loholó mivolta, ne ragadhasson meg. Az ajtók bezáródnak, szemem lehunyom, cikáznak az események, légzésem szapora, s torkomban dobogó szívemmel karöltve, túlnőtt vakmerőséggel taposunk a következő, meggondolatlan pillanat futóhomokos szőnyegébe, ahogy az alaksorra érkezve, óvatosan kilépek liftből. Vigyázva nézek szét a pislákoló neonfény borzasztotta folyosón, minden igyekezetem ellenére is remegő kezemmel megtámaszkodva egy közeli fal sima felületén. Megnyugvásként ér, hogy Taehyung megjelenését talán csupán a felfokozott idegállapotom szülte, hiszen bőrére eresztett másodpercekkel később is, mindössze a kietlen magány úsztatja át az alaksor csempéit. Tegyük a hullákat őrző hűtőket a pincébe és szegélyezzük fel-fel villanó neoncsövekkel a hozzájuk vezető ösvényt, hát hogy a viharba ne! A hideg futkos a hátamon, ahogy újabb, és újabb vasajtó mellett elbicegve, fejemet paranoiásokat megszégyenítően minden egyes furcsa zaj irányába kapom. Nem vagyok normális, milyen ép elméjű ember tér önszántából egy ilyen…

- Hűtők – zökkent ki rémült gondolatmenetemből egy kétszárnyú ajtó felett éktelenkedő, jól olvasható írásjelesből összeverődött felirat. Újra körül nézek, de nyomát sem látom semmilyen létformának, és a korábban utánam kiabáló hölgy sem üti fel fejét a folyosón. Furcsállóan, szemöldökömet feszülten ráncolva tárom ki magam előtt az ajtót, melynek utórengése rideg fuvallattal borzolja át libabőrössé vált bőröm. A villanykapcsoló után fordulok a félhomály hideg helységében, s érzem, hideg vérem megőrzése sosem látott kihívást jelent jelen állapotomban. Szédülök…

- Lassabban nem megy? – csapja tarkón a szürkeségben tapogatózó alakomat egy, a váratlanabbnál is hirtelenebb hang, mire elordítva magam, a kapcsolóra ugrok, s hátamat elhűlve a fénnyel átjárt terem jéghideg falának nyomom.

- K- Kim Taehyung – hebegem hüledezve, a fémes tárolónak támaszkodó egyenruhás fiút hitetlenül végigmérve. Nem térek magamhoz…

- Komolyan azt hitted hagyom, hogy megtedd? – sandít rám, fölényesen felemelve állát, egy halovány, mégis gúny itatta mosolyt felém intézve.

- Fogalmad sincs… - kezdem, levegőt alig kiengedő torkommal bajlódva.

- Yujin meghalt. Ott voltam – vág szavamba egyszerű ridegséggel. – Kiszámítható vagy, mint mindig – csóválja meg fejét, ellökve magát az egymáson sorakozó tároló szekrények adta támaszból.

- Nem én vagyok az ellenséged! – oson ki a teljes váratlanságból egy, az eddigieknél is meggondolatlanabb mondat, mely csakolyan elképedést szül bennem, mint amennyire az előttem nem sokkal megálló arcára értetlenkedést fest.

- Ezt fejtsd ki – mosolyodik el.

- Tudod mit? – eresztek ki, idétlen grimaszra nyílt számon egy adag benn tartott levegőt. – Fogd meg magad – lépek közelebb hunyorogva Taehyung-hoz. – És takarodj el innen – szűröm át fogaim között, s durva szavaimtól összeszorult öklömet, hogy ne lássa reszketésem, combom mellé nyomom.

- Fáj, hogy ezt mondod – emeli rám teátrális sugallatú tekintetét.

- Itt fogsz állni, és éjfélig feltartóztatsz? – kuncogom el magam lesajnálóan, torkom gombócát egy hatalmas nyeléssel megsemmisítve.

- Az erősítés nemsokára itt van, hogy bevigyenek az Örsre – vázolja hűvös önelégültséggel. – A recepciós hölgy már egy ideje hívta a rendőrséget, minden bizonnyal már itt is vannak.

- Értem – nyújtom el pimaszul bólogató szavam. – Szóval egyedül kevés… - nyitom újra szóra számat, ám Taehyung nemes egyszerűséggel ragadja meg kezem, s mire felocsúdhatnék meghökkenésemből, már csak a könnyedén csuklóm köré font bilincs kattanását csípem el. - Hé! – hördülök fel mihasznán, amint ösztönös rángatózásba kezdek, csak, hogy szabaduljak a fiú önkényuralma alól.

- Állj le! – förmed rám. – Miért kell újra és újra eljátszanunk? – ránt meg vállaimnál fogva, s erőnek erejével a kijáratnak irányítja tuszkolásomat. 

- Meg fogom menteni Yujin-t, kerül, amibe kerül – kiabálom, ám hiába lendítem lábam támadóan az engem rángató ellen; halk morajlás csap keresztül a termen, mely mindkettőnk figyelmét magára vonja, s érzem, a szédület nem csak engem kerít hatalmába. 

- Segíts – ér egy tiszta, mégis halk suttogás fülembe. – SEGÍTS – fúrja át ismét dobhártyám az egyetlen, várva várt szó, s, mint, aki víz alól kapálózik a felszínre levegőért, úgy pattannak ki elmerevedett, a felettem fekvő plafonnak szegezett szemeim.  Újrakezdődik…

Mint egy őrült, ki letépte láncait szabadulok a takaró forgásából, ám elérve a napsütés körbelengte szoba mahagóni ajtaját, a felismerés, hogy ez a Kim Taehyung lakásában kezdődő reggel, mint egy vaskos hólapát, úgy csap tarkón. Késlekedést nem tűrve robbanok ki a folyosóra, ahogy hátra sem pillantva, eszelős tempóban érek a lépcsőházba, ahol az éppen felfele tartó öcsém, s annak nyomában lépdelő, meglepett arcú barátnőm látványa rég nem érzett örömmel ölelik át zakatoló szívem. Fekete, hideg árnyként érzékelem a lakás bérlőjét, ki hátamhoz vontatottan közeledve, hangos nyelésre készteti kissé még zaklatott testem.

- Noona – szólít meg bambán Jungkook, mire kielőzve elképedt alakját, magam után szedve mezítelen lábaim, a csupán pár lépcsőfokra megálló Yujin nyakába vetem magam. – Én is örülök neked, nővérkém – pufogja fentebb kisöcsém, csomagját nehézkesen a nyitott lakás ajtajáig vonszolva.

- Hyerin, minden rendben? – tol távolabb egy kedves mosollyal barátnőm, s talán csak az általa okozott csoda segíti meg könnyeim kordában tartását.  

- Csak… - hebegem. – Örülök, hogy hazaértetek – viszonzom szelíd vonását.
- Hát még én, ne tudd meg milyen éjszakánk volt - ecseteli fáradtan, ám tekintete hamar a testemet mindösszesen borító fehér ingre téved, ezzel némi furcsaságot kölcsönözve arcának.
- Ne szólalj meg – csitítom el éppen kitörő kérdését.

- Akkor segíts felvinni ezt – nyomja vidáman kezemben hátizsákját, melynek súlya jobban letaglóz, mint a fiúk lakásának ajtófélfájának dőlő, kifejezéstelen arccal engem fürkésző Kim Taehyung látványa. Jungkook szó nélkül pásztáz át, hümmög valami sértőt felém, majd somolyogva eltűnik; Yujin köszönésre nyitja száját, mihelyst lábnyomait letaposva, lesütött szemekkel veszem saját emeletünk felé az irányt.

- Nem fog sikerülni – ér utol Taehyung halk, visszafojtott ingerültségtől rekedtes hangja, éppen ellépve küszöbük elől, mire feszülten összeráncolva homlokom, arca felé fordulok. - Nem fogsz tudni mindenkit megmenteni – vájja sosem látott sötétségben úszó íriszeit összerezzent tekintetembe, s szemei oly elutasító érzéketlenséggel sújtják kővé dermedt pillantásom, mintha lelkem minden maradék erejét lenne hivatott kiszipolyozni testemből. Arca sötét, vonásait arrogáns komolyság birtokolja, amint szabadulni vágyó megrökönyödött mivoltomat magához láncolva, egy perce sem ereszti, s a fájdalom, mely auráját szennyezi, mintha az én szívemen is sáros foltokat hagyna. Valami megmagyarázhatatlan, elérhetetlen reked közénk…, valami bűnös, óvatos figyelem, melyet pusztán hőn vágyott barátnőm ismétlődő szólongatása képes csak kizökkenteni. Szaggatottan megpördülve sarkamon, görcsbe rándult gyomromtól fulladozva, saját lakásunk biztonsága felé kóválygok szeretett barátnőm után; a lépcsők szélét védő korlátban lelve kótyagos mozgásom egyetlen támaszát. Nem hagyom magam manipulálni, nem fogok elesni, utolsó lélegzetvételemmel is harcolni fogok azért, amiben hiszek, mert tudom: hitem még nem vált az enyészet homályos martalékává…