31. Kegyetlen őrület

31. fejezet

Lehetséges egyszerre igent és nemet mondani valamire? Úgy vágyni valamire, hogy közben rettegek tőle? S. J. Watson

Még a szokottnál is hosszabbnak tűnik a hullaházhoz vezető kanyargós út a kopottas villamos zajos világában, mely világ ablakán kitekintve, mintha egyre csak lassulna a minket korlátoló kozmosz, s mostanra már nem suhan, egészen egyszerűen csak vánszorog, hanyagul maga mögött hagyva néhány ócska percet. Már nem érzékelem az időt; a napok egybefolynak, mintha csupán a tegnapban élnék, abban a múltban, amit változtatni vagyok hivatott, ám a sorssal való küzdelem, a végzet felülírása az én lelkemet szipolyozza, s az én erőmet falja fel… A valóságra miért nincs orvosság, ami elfojtaná ezt a kegyetlen őrületet?

- Szívem – úszik fülembe egy érces hang, alig felérve a halottasház emeletére. – Szívem – ismétli meg immáron közelebb, mire irányába pördülve a fényes járólapokon, egy nekem rontó mellkas nyom homlokon. Pont, mint tegnap… Az átélt, életem talán legrosszabb napjának reggelén. – Hiányoztál – szorongat magához egyre közelebb Yoongi, s a felismerés, hogy hajdanán fehérben pompázó köpenyét friss vér borítja, egy méretes hólapát eszméjében vág mellbe, pontosan úgy, akárcsak először.

- Yoongi! – szólok rá, amint karmaiból némelyest szabadulni enged. – Viccelsz ugye? – bámulom el saját, vérfoltossá vált, induláskor még élénksárga kardigánom.

- Ah, bocsi, elvittek az érzelmek – vigyorog rám, de jól ismert vonásai, az összképet ijesztőbbé bénítják, mint valaha. Ő is velem volt…, akkor, ott. – Két napja egy nagyon durva balesethez hívtak, olyan jó lett volna, ha velem jössz – karolja át nyakam, ahogy maga mellé terelve, a bonctermek felé kezd sétálni. – Volt ott minden, ami szem szájnak ingere… Az egyik szerencsétlennek leszakadt a fél…

- Min Yoongi – horkantok rá, mire újfent elröhögi magát, s bugyuta vigyora engem is somolygásra késztet.

- Ugratlak nyugi – csap a vártnál is erősebben hátba, aminek hatására kis híján beesek az üvegajtón. – Mellesleg ritka pocsékul festesz – távolodik el tőlem egy kacsintással, egyenesen a mosdótálak felé, ahol bőven halmokban állnak a szinte sikító, véres szikék. Van, amit nem változtat meg egy új nap, például Min Yoongi lustaságát…

- Te viszont tündökölsz, mint mindig – gúnyolódok utána, de üres reakciójából ítélve, fülét már nem érik el cinikus szavaim, így tovább lépdelve a szürkés, fém asztalok között főnököm irodája felé, újra a biztonságos megnyugvás érzete ölel át, kellemes, mégis hűvös karjaival.

- Szia – szaporázom meg lépteimet, egy hangos beköszönéssel.

- Hyerin – ugrik csaknem fel székéből Jimin, mihelyt közelebb araszolok, a szokottnál is rendezetlenebb, rumlis iroda forgatagába. – Nem is szóltál, hogy bejössz, és meglehetősen korán is van – pillant karórájára, majd a falon lógó vekkerre, s végül rám. Egy esti műszakhoz valóban korán van még...

- Újraélt nap – jegyzem meg a tervezettnél is könnyelműbben. – Yujin autóbalesetet szenvedett – állok meg az asztal előtt, amit elképedésében rögvest megkerül Jimin.

- Choi Yujin? – kezdi finoman, mire bólintok. – Hogy…

- Valami őrültséget készült csinálni, amikor az autója átvágott a másik sávba, és egy szembejövő autóval karambolozott. Yoongi-val éppen egy tűzesethez mentünk, nem sokkal előttünk történhetett - halkulok el.

- Segítséget kért?

- I- Igen, még ott, akkor a helyszínen – tőr ki bődületes hazugságom, szinte reflexszerűen. Ismerem már Park Jimin-t, egyszerűen nem mondhatom el neki, hogy Yujin nem kért segítséget, hiszen csak újabb felesleges teóriákat szülne elméjében, amire most a legkevésbé sincs szükség.  – Mielőtt eljöttem szétvágtam mind a négy kereket, levertem a kipufogót és a visszapillantókat is az autóján – hadarom el.

- Gondolod, ez megakadályozza, hogy újból megtörténjen, ami tegnap? – ráncolja rám kérdőn szemöldökét a fiú.

- Szerinted nem? – lepődök meg, s szemem ide-oda mozgatásával gyors eszmefuttatásba kezdek. – De hát… Még a garázsból sem tudna így kiállni, nem, hogy balesetbe keveredni – nevetem el magam erőltetetten, elhessegetve pillanatnyi aggályom. – Rá megy az egész napja, hogy megjavíttassa – konstatálom, fel-fel törő kételyeimet elnyomva magamban. Látom, hogy főnököm nem igazán van megelégedve elsőre talán túlontúl gyerekesnek tűnő cselekedetemmel, s megeshet, hogy kicsit neheztel is rám, amiért nem telefonáltam az eset ügyén már reggel.

- Mi van a tűzesettel, ahova kiirányítottak titeket? – kérdi.

- A Younhwa kereszteződés emeletes házában volt délután… - gondolkodok el egy pillanatra. – Négy körül.

- Akkor menjünk – fordul az ajtó irányába eltökélten Jimin. – Kiderült mitől… – nyeli el szavát, amint nyomába eredve kollégánk közelébe érünk. - Yoongi – szól rá a ténykedő boncmesterre, az előttem siető. - Ne vágj fel semmit, és ne varrj össze semmit, amit nem kell – ecseteli fennhangon, az ártatlan ábrázatú, ijesztő összképet mutató szőkére. - Úgy is észreveszem – morogja, amint a másik elnevetve magát, egy kósza fintorral reagál. Ez a jelenet újra átélve, még mindig vicces.

- Van, ami nem változik – kuncogok fel jóízűen, sebtében a folyosó metlakijára csörtetve.

- Pár napja, majdnem kirúgták – ér mellém az ingje ujját könyökéig feltűrő fiú. - Tudnád, mit csinált…

- Azt hiszem, nem akarom tudni – rázom meg sebesen fejem. – Még mindig nem – folytatom.

- Ezek szerint ez a beszélgetés már lezajlott – mosolyodik el Jimin kinyitva előttem a folyosó lengőajtóját.

- Igen, amikor Kim Namjoon-hoz indultunk – sóhajtom lassan lelépcsőzve főnököm oldalán.

- Szóval még hozzá is elmentünk? – kérdi az egyértelműt. – Mit tudtunk meg?

- Nagyvonalakban annyit, hogy, ha hihetünk a mitológiai vonatkozásoknak, akkor létezik a harmadik sorsfigyelő, aki manipulálja a sorsot, és még mielőtt kiteljesedhetne ereje, a két másik őrzőnek, vagyis nekem és Kim Taehyung-nak együtt kell megállítania – taglalom, oly egyszerűen, mintha magam sem hinnék saját szavaim súlyának.

- Várj, ez most komoly? – hőköl vissza a kapu előtt nem sokkal Jimin, fürkésző pillantásaival karöltve lassan kitárva a kaput.

- Szeretném én is tudni – lépek egy mély, egész tüdőmet szmogos levegővel átitatott sóhajjal a délelőtti Szöul forgatagába, ahol a nap melegével együtt, egy kellemes nyarat hozó szél is a hajamba kap.

- Kérdésemre visszatérve, kiderült mi okozta a tüzet a Younhwa utcában? – kanyarodik vissza a lényeghez az autóját célba vevő, futólag rám néző fiú.

- Két testvér vesztette életét, de nem értünk oda, nem tudom mi okozhatta a tüzet – biggyesztem le aggódó keserűséggel számat. – Ki kell derítünk, egyáltalán kik lehettek az áldozatok – lépek az autó mellé, ám mielőtt beszállhatnék, halkan zsebemben rezegni kezdő telefonom fűzi magához figyelmemet.

- Jungkook? – lep meg kisöcsém hívása.

- Mond neked elment az eszed? – rivall rám, mire két pislogás között még a levegőm is megreked.

- Miről beszélsz? – folytatom a kérdések ide-da dobálását, megtámaszkodva a járómotorú autó oldalán.

- Yujin autóját megrongálták a garázsoknál, megkért, hogy amíg kerít valami szerelőt, nézzem meg a figyelőkamera felvételeit a társasház biztonsági cégénél – kezdi feldúltan, s érzem, mondandójából semmi jó sem fog kisülni rám nézve. – Mit látok, na, mit? – neveti el magát teátrálisan. - Hogy a drága nővérem egy konyhakéssel kaszabolja a legjobb barátnője autóját.

- Jungkook, figyelj – kezdem esetlenül, ahogy szemeimet lehunyva homlokomra simítok.

- Drogoztál, vagy mi a jó franc?

- Elmagyarázok mindent, csak kérlek, ne mondd el Yujinnak – kerekedek újabb próbálkozásra. – Később mindent elmondok neki én, esküszöm! – Legalábbis majdnem mindent… Éppen csak annyit, amennyivel tisztázhatom magam, valami nevetségesen ócska hazugság mögé bújva. Nem is értem mit gondoltam, lassan magamnak is nehezen fejtem ki, hogy nem vagyok pszichiátriai eset…

- Epekedve várom a meséd – morogja szarkasztikusan.

- Öcsi, valamit találj ki, könyörgök – szajkózom segélykérően, mire egy mély levegő hagyja el száját.

- Nem is értem, mi a francot gondoltál – folytatja immáron halkabban szidalmazásomat. – Bár a gondolkodás amúgy sem jellemző rád – konstatálja.

- Várj csak, azt mondtad, hogy szerelőt hívott? – pattannak ki a felismeréstől szemeim.

- Igen, mostanra már biztos kész is van – feleli. – Csodálkoztam is, hogy ilyen hamar szerzett valakit, aki kicseréli a kerekeket, és még a kipufogót is helyre teszi. Azt hiszem Taehyung ugrasztotta valami ismerősét.

- Ezt nem hiszem el – esik le állam, ám földet érésének ricsaja, valószínűleg csak az én fülembe furakodik be. Ezt nem vagyok köteles elhinni!

- Furcsább, vagy, mint általában, és engedelmeddel most elsimítom a hülyeségedet – dünnyögi, majd nemes egyszerűséggel rám nyomja a vonalat. 

Nevetségesen naivnak érzem magam, és azzal, hogy egyedül hagytam Yujin-t a tűzeset kiderítése miatt, még saját felelőtlenségemre is viszonylag hamar fény derült. Mit is képzeltem, komolyan elhittem, hogy mindent kézben tudok tartani; hogy ennyire egyszerű lesz, és Kim Taehyung még véletlenül sem szabotálja minden lépésem…?

- Hyerin, baj van? – szól ki az anyósülés letekert ablakán át Jimin, falfehérré vált, mégis egyre ingerültebb arcomat furcsállóan átpásztázva.

- Yujin autója újra életképes – szorítom ökölbe kezeim, hirtelen jött haragomat egy nagy levegővel visszanyelve.

- Menj – utasít egyszerűen a kormány elé visszahelyezkedő.

- Mi? – hajolok közelebb az autó felforrósodott borításához.

- Gondoskodj Yujin-ról – húzza egy magabiztos, kecsegtető mosolyra száját főnököm. - Addig utána nézek a lassan kigyulladó társasháznak – fejezi be groteszk mondatát, mire ösztönösen bólintok, s lábaimra parancsolva, lendületes léptekkel szelem át a zebrát, elcsípve az éppen megérkező villamost, annak minden gondterhelt utasával együtt. Sietősen tuszkolom be magam az ácsorgó tömegbe, és elkapva néhány rosszalló pillantást, egy kósza fintor ül ki arcomra. Telefonomért nyúlok, szinte alig utolérve megszaporázódott pulzusom lüktetését, majd tárcsázva Yujin számát, fesztelen dobogásba kezdek szám kelletlen harapdálásával.

- Szia – nyögi a készülékbe, egy kicsöngést követően, meglepően hamar.

- Yu…

- Hiszed vagy sem, éppen te jártál a fejemben – szakítja félbe mondandómat meglehetősen vidáman. – Valami degenerált szétszedte a kocsim – dünnyögi, ám hangneme még mindig légiesen könnyed, ez némi gyanakvást ébresztve bennem. – De már minden rendben, egy percig se parázz – jegyzi meg, mintha ezzel bármiféle nyugalmat is kelthetne.

- Találkozzunk – tartok egy árnyalatnyi hatásszünetet, felmérve, hogy barátnőm rám szegezi-e figyelmét.  – Lehetőleg most – folytatom, ám válasz nem érkezik. – Hahó, itt vagy? – kérdem, mire némi recsegés után, valamiféle suttogás szűrődik át a készüléken, és végül Yujin halk hangját sikerül kibogoznom.

- Ezt nem hiszem el – sutyorogja.

- Figyeltél te rám az előbb? – aggodalmasodok el.

- Ezt komolyan nem hiszem el...

- Mégis miről beszélsz?

- Hoseok valami nőcskével az oldalán tipeg éppen ki – zsörtölődik alig hallhatóan, mire rögvest a homlokomra csapok bosszúsan. Ilyen nincs…

- Hol vagy, ne menj sehova, odamegyek! – hadarom el feszült tempóban.

- Majd visszahívlak, és elmondok mindent, de sietnem kell - fogja rövidre mondandóját, egy szeletnyi figyelemre sem méltatva engem, s hiába szólongatom, válaszul csupán az üres, néma vonal érkezik. Viszkető érzés vándorol tenyerembe, mely mintha egyre csak arra ösztönözne, hogy egyszerűen fogjam meg ezt az őrült lányt, és kötözzem egy fához, valami jól látható helyen; vagy éppen egy erdő közepén, távol minden veszélyforrástól, autótól és forgalomtól…

Emberek jönnek, mennek az életben, megmutatva a létezés, a kapcsolatok különös rejtelmeit, színeit és megpróbáltatásait, s mindez rendkívüli fénnyel hinti be később az emlékezést. Aztán megtelepedsz. Lesznek ugyan meghatározó egyéniségek: az első szerelem, a szeleburdi barátnő, az, akit a mai napig nem értesz, vagy akinek a legtöbbet köszönheted, ám végül megállapodsz és elkötelezd magad..., olyanokhoz, akik előtt már nem szégyelled azt, aki vagy; akikért egy életen át felelősséget vállalsz; akikre majd mindig számíthatsz, és akiket minden egyes nap egyre jobban fogsz szeretni. Mert ők érted lesznek, te pedig ő értük, legyen bármilyen nehéz, idegesítő vagy boldog a sorsotok...

Jimin semmilyen furcsa, gyanús jelenséget nem tapasztal a potenciális helyszínen, a közeg csendes, semmilyen jel nem utal rá, hogy az elkövetkező órákban pusztító lakástűz törne ki, ami két ember életét is követelné. De hiszen milyen jele is lehetne…

- A lakók szerint a testvérpár ilyenkor nem szokott itthon lenni, az édesanyjuk lehet csak idehaza – morfondírozik Jimin a telefon túl oldaláról, s bár hangja elég érthetetlen a villamos zsúfolásig megtelt környezetében, erősen koncentrálok szavaira. – Felcsöngettem, de nem érkezett semmilyen válasz.

- Tartsd kérlek szemmel őket – sóhajtom megfáradtan. – Yujin ismét kicsúszik a kezemből, ha nem figyelek.

- Számíthatsz rám – feleli, s érzem egy számomra láthatatlan, támogató mosoly ül ki arca vonásaira.

- Tudom, és köszönöm – fogok meg egy újabb mély levegőt. – Nem tudom, mi lenne velem nélküled – simítok kissé zavartan tarkómra.

Talán egyszer meg tudom majd hálálni, mindazt, amit ennek a fiúnak köszönhetek, de addig is had álljak be a tömeg közepébe, és had ordítsam el magam, átkozva mindent és mindenkit, szidva még annak az anyját is, akit… Nyugodj meg Hyerin, mély levegő, számolj tízig! Vagy tovább...

Jóindulatomat valahol a hatodik megállónál felejtve, a hosszabbnál is terjedelmesebbnek ható utazást követően, meglehetősen feldúltan lépek a szerelvény mellett húzódó napon forrósodott peronra, ahova lökdösődve az utasok is sorban levergődnek. Nyakamat tornáztatva, a most kivételesen lassan vonagló emberek között ellavírozva érek a Lotte Mall elé, ahova bár fogalmam sincs tegnap Yujin pontosan mikor érkezett, most mégis korainak érzem, így lecövekelve magam a főbejárat előtt húzódó hosszú lépcsősor legtetején, feszélyezetten kezdem pásztázni az előttem elhúzódó horizont. Az időm fogy, vészesen pereg, már kettő is elmúlt, én pedig abban sem vagyok biztos, hogy a végzet nem keres más módszert, vagy lehetőséget arra, hogy elvarrja azt a szálat, amit egyszer már elmetszett… Kelletlen gondolatok zsongják körbe afejem, ahogy elsődleges célommá teszem barátnőm megmentését. Önzőnek érzem magam, idegesnek, hasztalannak, és ami a legfontosabb: leírhatatlanul kevésnek…

- Yujin! – ragadom már tekintetemmel is ki barátnőm meglepett alakját a forgatagból.

- Hyerin – ejti el visszahőkölve nevem. – Hogy…

- Micsoda véletlen – erőltetek magamra egy bárgyú vigyort. – Mit csinálsz itt? Nyugtalan voltál a telefonban – tettetek érdeklődést, mire szemlátomást elhessegetve felém intézett kételyeit, végül közelebb hajol, s halkan szóra nyitja száját.

- Tudod, amikor a motelben ragadtunk… - kezdi egy mély levegővel, kissé félénken. – Te is korán elmentél aludni, míg végül csak én és Hoseok maradtunk az udvaron.

- Azt ne mondd, hogy… - rikkantok rá, mint aki először hallja az esettörténetet.

 Nem feküdtünk le – vágja rá zabosan. – Csak majdnem… - süti félre tekintetét.

- Röviden tömören: megkedvelted és most utána kémkedsz?

- Még akkor este elmondta hol lakik, összeszedtem minden bátorságom, elmentem reggel hozzá, erre mit látok? – méltatlankodik, mire csendre intem, nem mintha körülöttünk bárki is figyelne minket. – Egy nőcskével találkozott a ház előtt és egyenesen idejöttek – suttogja feldúltan.

- Ezek szerint valóban követed – dohogom kelletlenül orrom alatt megállapításomat.

- Muszáj tudnom mi van köztük!

- Ez gyerekes – ecsetelem, ám figyelme intő szavamra azonnal ellenáll. – Kiderítem neked, egy perc alatt, de ne csináld ezt!

- Akkor nem kell, hogy velem tarts – von vállat ismét ügyet sem vetve rám. Menten felrobbanok…

- Nocsak, kiket fújt erre a szél? – csap hátba egy, a kelleténél is kellemetlenebbül érződő mély hang, kinek arcára oly gúny van éppen kiülőben, melyet látnom sem kell, hogy tudjam: ott van, s éppen hátam közepére kívánkozik.

- Taehyung – villanyozódik fel barátnőm egy széles mosollyal, amint lassan mellé lépve, a fiú felé fordulok. – Te, erre?

- Hoseok-kal találkozok – biccent fejével az épület felé, s végül a flegma utálattól eltorzult arcomon telepedik meg cinizmustól önelégült pillantása. – Csatlakozzatok – villantja ránk mindent kétséget kizáróan hidegrázóan bizsergető mosolyát, ám másodpercek alatt kijózanítva magam látványából, Yujin karját markolom meg, a tervezettnél is hevesebben.

- Nem érünk rá – jelentem ki.

- De ráérünk – rántja ki kezét fogásomból a lány, mire legszívesebben arcon vágnám.

- Yujin, bajban vagyok, segítened kell – szólok a lányra, aki végre valahára látszólag rám szegezi figyelmét. – Nem tudtam eddig elmondani, de… - hebegem. Most mégis mi a rossebet találjak ki, milyen hülyeség, hogy élj a mában, ne gondolj a jövőre..., terv nélkül, hogy juthatna előrébb az ember…?

- Hm? – dönti kérdőn oldalra fejét a lány, mire óvatosan közelebb húzódok hozzá.

- Nőgyógyászati problémák, nem akarok egyedül elmenni – sutyorgom fülébe, alig hallhatóan.

- De hiszen csak este héttől rendel Dr. Kim – csodálkozik el. – Neked is ő az orvosod, nem? Mindig este rendel. Fogamzásgátlót íratsz fel? – pillant a kezében tartott telefon kijelzőjére, szavait oly hangerővel megformálva, hogy a mellettünk álló, mindent tökéletes halló fiú már-már belefullad kitörni készülő nevetésébe. – Elkísérlek, még van időnk – mosolyodik el, és hagyva engem elsüllyedni a döbbenet mocsarában, mint egy élő holtat terel maga után, követve egy nyájas csevejjel Kim Taehyung rajtam somolygó alakját. Lemaradva kullogok mögöttük, olykor-olykor mobilomra lesve, de Jimin nem keres, én pedig csak remélni tudom, hogy nyitva tartja a szemét, hisz jelen állásom alapján, Yujin elviek szerinti megmentése, meglehet, hogy az utolsó pillanatokra tolódik. Nem vagyok humoromnál, semmi kedvem a megjátszott bájcsevejekhez, viszont ezt a hebrencs lányt már így is tovább hagytam magára a kelleténél. 

- Megbabrálni a barátnőd kocsiját? – lassulnak le Kim Taehyung léptei a mozgólépcsők elé érkezve. - Komolyat ennyire tellett? – lép aurámba, s pár méterre lemaradva Yujintól, minden akaratom ellenére mellettem ragad.

- Mondd csak, élvezed ezt? – nyelem le feszület gombolyította, torkomban rekedt gócomat, ahogy kevert, hol ingerült, hol riadt érzelmeimmel a fiúra emelem tekintetem.

- Mindegy mit mondok, úgy sem hiszel nekem – hunyja le szemeit, s lesajnálóan megcsóválja fejét. – Annyiszor figyelmeztettelek, miért ásod ennyire buzgón a saját sírodat? – kérdi, a lankadt neonok úsztatta épület fényében most még rejtélyesebb szépségű szemeit, egy pillanatra megdermedt íriszeimbe fúrva.

Figyelmeztető, a szokottnál is lekicsinylőbb, mégis megannyi titok, fájdalom és seb vérzik egyetlen tekintetből…, egy puszta pillantásból, s újra azon kapom magam, hogy lábaim akaratlanul vinnének előrébb…, közelebb és közelebb. Egyre csak közelebb…

Megingok a ritmusosan felfele kúszó gép szélének dőlve, nem felelek, amint kissé talán elpirult arcom a mélység irányába kapom, mire elérve az emeletet, ügyelve sétálok le a mozgólépcsőről, lassú léptekkel az előttem negédesen andalgó egyének után koslatva, meg sem állva a kávézóknál, ütemszerűen éppen helyet foglaló Jung Hoseok és bájos kísérője fekete vasasztaláig. Vidám mosollyal fogadnak minket, hisz Taehyung már minden bizonnyal közvetítette az eseményeket társának, bár arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez a szőkére festett hajú, karcsú megjelenésű, egyelőre még ismeretlen kilétű lány tudná minek a szélén is foglal helyet tulajdonképpen. Abszurdabb és kínosabb azt hiszem, már aligha lehetne a helyzet…

- Sziasztok! – köszön fennhangon Yujin az asztaltól illedelmesen felállókra, fekete szög egyenes haját látványosan háta mögé dobva.

- Yura, ő itt Choi Yujin – fordul Hoseok a zavaróan szélesen vigyorgó lányhoz. - Ő pedig Jeon Hyerin – mutat felém, mire magamra erőszakolva egy hanyag mosolyt, illedelmesen biccentek fejemmel.

- Park Yura vagyok – nyújt kezet a szőke, melyet éppen hogy érintek, s végül Yujin és Taehyung mellett találok szabad székre, ahogy az utóbbi hol egy komolyabb arckifejezéssel illeti a társaságot, hol pedig rajtam telepedig meg olykor roppantmód kifejezéstelen, piszkálódó ábrázata. - Kiskorunk óta ismerjük egymást a srácokkal – kuncog fel a szőke. – Együtt nőttünk fel – taglalja, ám figyelmem ezzel végérvényesen is felmondva a szolgálatot, egészen más vizekre evez rá-rá pillantva telefonom sötét, jellegtelen képernyőjére. Feltűnően máshol járnak gondolataim, amit Yujin időnként egy oldalba lökéssel, vagy lábon rúgással nyugtáz, és valószínűleg fogalma sincs róla, hogy egykedvű bosszús hangulatomnak igazából mi áll a hátterében, ahogy arról sem, hogy vészesen közelítek a betelt pohár állapothoz. Taehyung megjátszott jókedvvel ostromolja a társaságot, és persze barátnőmet, kinek szeme levakarhatatlanul tapadt oda Jung Hoseok bárgyún nevetgélő képén, amit legszívesebben kollégájával együtt az előttük ücsörgő kávéba nyomnék. Nem vagyunk itt jó helyen, egyáltalán nem, és mi sem erősíthetné meg jobban ezt az érzést, mint a felettünk kavargó sötét aura, ami egyre csak vállamra hull, súlyától hektikusan jutva az életet mentő levegőhöz. Hosszú, óráknak tűnő percek telnek el, s érdektelen, közömbös hangulatomból egy csapásra kizökkenve, Jimin nekem írt üzenetét mérem át; az eszeveszett mobilomért kapkodással némi meglepettséget keltve az előttem ülőkben. Állítja: minden rendben, bízzak benne.

- Hyerin, minden rendben? – szól felém barátnőm.

- Huh? – emelem fel pillantásom az ölemben melengetett készülék kijelzőjéről. – Persze – bólogatok hevesen.

- De nem válaszoltál az előbb – fordul közelebb hozzám, hátha eloszlathatja a hibbant jelzőt nevem körül. – Most meg idétlenül vigyorogsz – suttogja az ércesen barátai irányába vinnyogó szőke lány hangjától elmenekülve. Eddig is feltűnően irritáló volt, most viszont lehetetlen szintekre hág, és az amúgy is frusztrált mivoltom pohara most már végérvényesen is betelni látszik.

- Mi volt a kérdés? – dörzsölöm meg homlokom egy mély sóhaj kereteiben.

- Hogy velünk tartasz-e – húzza el száját, ám fókuszom szinte azonnal az asztaltól lassan felálló, telefonálni induló Kim Taehyung vonja el, mire a másodperc töredéke alatt mérlegelve vacak helyzetem, csuklón ragadva Choi Yujin-t, s annak minden értetlenségét, intve az asztalnál ülőknek, azt hiszem fizetés nélkül rángatom el a kávézó teraszáról. Nem érti, nevemen szólongat, valamit válaszolok, de zúg a fejem, hallásom tompa, s talán csak döcögő másodpercekkel később térek magamhoz meggondolatlan menekülésemből, ismételten barátnőm hangjára felocsúdva, amint újfent nevemet vágja hozzám.

- Mi a franc van veled? – förmed rám egy távoli üzlet sarkán kifújva levegőjét. – Úgy vonszoltál el, mint egy hibbant!

- Mennünk kell – ösztönzöm újra mozgásra, de riadtan rám meredve kihátrál.

- Fontos nekem ez, nem holmi fellángolás ez Hoseok iránt – tárja szabadkozva szét kezeit. – Nem tudom, mit akarsz ezzel, de több, mint aggasztó vagy!

- Figyelj ide – ragadom meg vállainál fogva, meglehetősen erőszakosan. – Már gőzöm sincs, mit tehetnék, nem lehetne, hogy most az egyszer megbízz bennem, csendben maradj, és velem gyere?

- Hyerin tudod milyen ijesztő vagy? Reggel óta! – hámozza le kezeimet karjairól.

- Nem érzem jól magam – köszörülöm meg torkom, a megugrott adrenalintól nehezen formálva meg felötlő hazugságomat.

- Fáj valamid? – hajol közelebb.

- A hasam, a fejem – kezdem egy kisebb szünet után. – Napok óta szédülök már…

- Beviszlek a kórházba!

- Nem kell, csak maradj velem, menjünk haza, jól leszek – ráncolom kérlelően rá szemöldököm.

- Rendben, de… - folytatná emelt hangszínén, ám elharapva mondandóját, elhalkul. - Miért nem ezzel kezdted, úgy viselkedtél, mint egy bunkó – dünnyögi orra alatt.

- Fokozd még – húzom szarkasztikus mosolyra számat, mire átdobva karját vállaim felett, megdörzsöli karom, s közelsége csak valahol a mélygarázsokhoz érve távolodik el tőlem. Már órákkal ezelőtt megléphettem volna ezt, mit gondoltam, hogy Taehyung megragad, vagy feltűnő cselekedettel megakadályozza, hogy magammal vigyem Yujin-t? Féltem...?

A lelkiismeret-furdalás, amiért újra hazudnom kellett, oly messziről kerül el, hogy még hírét se hallom, mely egészen megnevettet, ám visszafojtom jókedvem, hisz a beteg barátnő szerep hiteles alakításáért igencsak meg kell dolgoznom. Ismét elkap a röhögés, valószínűleg örömmel vegyül, hiszen Kim Taehyung ma meglepően érdektelen, Yujin pedig egyenesen haza visz, messziről elkerülve a Han folyó összes hídját, s annak minden baleseti forrásként szolgáló hídfőjét. Megnyugvás ülepedig meg lelkemben, amint betakarva puha leplével a sofőrülésen elhelyezkedő barátnőmre pillantok, kinek vidámsága szelíd mosolyra ösztönöz. Felzendülő telefonja után nyúl rumlis táskájában, alig beindítva az autót, ám beszélgetése meglehetősen rejtélyes, sőt, egyenesen semmit mondó, így inkább ügyelve, hogy egy kocsiban se tehessen kárt egy kézzel való ügyetlenkedése közben, bele-bele nyúlok a kormányba. Nekem kellene vezetnem…

- Yujin, itt nem jobbra kellett volna fordulnunk? – mutatok ki furcsállóan a sötétedő szöuli utcák forgatagába, ám barátnőm nem felel, így újfent gyanakodva bámulom el a szokatlan irányt. – Yujin, hova viszel? – emelem feljebb hangom.

- Kórházba – feleli egyszerűen.

- Micsoda? – zuhan egy emeletnyit mellkasom minden maradék levegője. – Állj meg! – ordítok rá, ami bár megijeszti, céltudatosan újra az útra mered.

- Taehyung mondta, hogy ezt fogod csinálni.

- Mi a francról beszélsz? – rivallok ismét rá.

- Elmondta, hogy már a kiránduláson is rosszul voltál, itthon is szédültél, lázad volt, és, hogy szerinte is komolyabb a gond, vigyelek el én a központi kórházba, mivel rá nem hallgattál! – vázolja kissé sietősen, s újfent elismételgetve szavait, még mindig a téboly szélén evickélve, hitetlenül emésztem meg az előbb elhangzottakat. Kim Taehyung, de hát… Kihallgatta volna a hazugságot, amivel elhívtam magammal Yujin-t? Kizárt, hiszen… - Elment az eszed? – kiabál rám, ellökve kezemet a kormánytól. – Balesetet akarsz okozni? Mi bajod van?

- Ezt nem értheted, ha nem állítod meg az autót most azonnal mindketten meghalunk! – kapom el ismét a kormánykerék puha bőr borítását, ám próbálkozásom rögvest kudarcba fullad, amint a szemből jövő sávból Yujin reflexszerűen rántja vissza az autót. Mit hittem…

- Nyugodj már meg – szajkózza, ám a következő kanyar iránya, a hídpillérek bronz szobrainak látványa, ahogy a lenyugvó nap különös csillogást kölcsönöz formájuknak, vérfagyasztóan ér tudatzavaros elmém szélére, fokozatosan beljebb hatolva hirtelen megbénult, ködös agyamba. Tökéletes az időzítés, mintha homokszemre pontosan kiszámolt haditerv ritmusára hunyna ki minden fény, s meglehet, hogy futólag, éppen csak érintőlegesen valamiféle bántó, önző kicsinyesség; egy irigy elismerés pördülne meg dermedt mivoltom körül. Azt mondják, hogy halálunk előtt megbánunk mindent, amit valaha nem tettünk meg, s mindent, amit mégis…, hogy elénk tárulnak a legkellemesebb képeink, hogy köntösként fonódik körénk szeretteink eszméje, a család meghittsége, a barátok kalandjai…, az élet minden jelentéktelen, apró momentuma egyszerre válik szédületessé, ám hiába nyújtózkodunk már érte, elérhetetlen, s a horizonton szépen lassan tűnik el, pontosan úgy, ahogy elnyűtt lelkünk válik a semmi martalékává. Én miért nem látok semmit...?

A sivár némaság, mely végtelennek tűnő percek óta birtokol mindent, ami valaha körülvett, zúgolódó nyüzsgéssé hevül, s az önkénytelen szorításból lassan felengedő, még kissé kótyagos pilláimat álmosan felnyitva, a valóság zűrzavara tárul elém, minden megmagyarázhatatlan vonásával, színével és zajával. Kín láncolta nyakamat vontatottan felemelve, némi füst szag csap meg, s aggódó, engem szólongató, ismeretlen emberek fogadnak. Nem értem..., valószínűleg a homlokomról lecsorgó meleg, vöröses folyadék forrása lehet illumináltságom okozója, ám az engem oldalról lökdöső hosszú fekete hajú illető, rémült tekintete egyre jobban taszít a józanság, egyelőre rögösnek vélt útjára. Habitusából ítélve aggódik, még mindig taszigál, amint hunyorgó szemeimmel próbál kontaktot teremteni, de hiába kapálózik feljebb törni egy kellemes, összeszedett megnyugvás tudatom mélyéről, ismét szédülni kezdek, s a koromfekete mélység megragadva ócska, rongyos végtagjaimat, a kietlen távolba ránt. Mi történt...?