32. Az utolsó dobás

32. fejezet

Nem áltatlak, valószínűleg jobbat érdemelnél nálam, de önző vagyok, és nem akarlak elengedni. Beléd estem, és azt akarom, hogy te is belém essél, hátha akkor elfelejted, hogy nem vagyok hozzád való. /Samantha Young/ 

- Taehyung -

Régebben gyakran gyötörtem magam a kérdéssel, hogy mégis mikor tévedtem el, mikor kebelezte be lelkem a sötét félelem, ez a közönyös gyűlölet…, ám hamar, talán még a kelleténél is korábban tárult elém a válaszul szolgáló kép, amiről azt gondoltam már annak idején kitörölődött elmémből. Akartam az emlékezést, anyám pótolhatatlan űrjének a fájdalmát, apám kárhozatra ítélt gyilkosságát, akartam az érzést, amikor húgom szemét eltakarva a valóság gyötrelme elől, elvezettem a véres küszöbön túlra. Fiatal voltam, túl fiatal, és immáron nem merítek erőt a kínból, csupán fullaszt, s feledném…

Az előttem, öntudatlanul, meglehetősen sebezhetően fekvő lányt már jóval több ideje figyelem, mint, ahogy ő azt egy percig is hinné; ahogy, akárcsak egy idomított vadállat, úgy vártam a megfelelő alkalomra, hogy gazdám akaratának eleget téve megsebesítsem a zsákmányt, s, ha úgy adódna könyörtelenül, mindenestől faljam fel. Soha, egy kósza percig nem hittem volna, hogy később, a potenciális elpusztítandó célpont lesz az, aki megtépázott, ócska létem mögé lopózva, észrevétlenül csempész majd valamiféle jónak csúfolt eszményt, valamit, ami talán sosem lehet az enyém, holott önző módon kóstolgat, s megbolondít. Zavar minden, amit tesz, és az is, amit én tennék vele, tikkaszt, ha közel van, s még jobban, ha nem…, mikor váltam hasztalan érzelmeim rabjává? Újra ez a szükségtelen, erőnek erejével rám telepedő, egykor megvető undor, most gyengéd kíváncsiság keverte, elmezavarodott elegy sulykolja vállaim…

A kórház ablakán beszűrődő, tompa esti fények nyugalommal hintik be a kórterem légterét, amint még hátrább dőlve székemen, újfent a lány alvó, most kissé talán mozgolódó arcába merengek. Különös aura fogja körbe, egy olyan energia burok, ami létezésénél fogva, makacsul áll szembe a rosszal, a bűnnel, a sötétséggel…, velem.

Ismét mocorog, pillái ficeregnek, mire közelebb hajolva tanulmányozom át, szemlátomást ébredező, kába mivoltát. Vállaival fészkelődik, s lassan felnyitva pilledt szemeit, elsőként a plafont fürkészi át, fejébe minden bizonnyal megannyi, megsokasodott kérdéssel. Lehunyja szemeit, éppen csak egy homlokráncolás erejéig, majd megérezve jelenlétem, tekintete ezúttal rajtam ér célt.

Nem érti…, sem saját helyzetét, sem pedig itt létem okát, ám utóbbi alighanem nagyobb aggodalomra, még több fenntartásra, és a végletekig való elbizonytalanodásra ösztönzi őt. Nem szól, néhányat pislog ide-oda, majd elúszik egészen elkifejezéstelenedett pillantásomban, így végül egy erőtlen sóhajt követve, én nyitom szóra számat:

- Ha korábban ostobának is neveztelek, mára ezt a jelzőt magasan túlszárnyaltad.

- M- Miért vagyok itt – nyúl sajgó fejéhez, s felengedve összeszorított szemhéjait, megint engem vizsgál át. – Te miért vagy itt? – kérdi szédülten.

- Egy enyhe agyrázkódást szenvedtél – húzom el számat, hátrább helyezkedve a cseppet sem kényelmes, kórházi ülőalkalmatosságon. – Egy villanyoszlopnak csapódtatok.

- Yujin – leheli maga elé, mint, aki ismételten nem hallja meg, amit mondok. – Yujin! – pattannak ki kérlelően rám futó íriszei.

- Jól van – felelem egyszerűen, mire apránként elenged egy megnyugvó, mély lélegzetet. – Pár karcolás, de rendben van.

- Nem értem – dörzsöli meg józanítóan homlokát, vontatottan felülve ágyán. – Te miért vagy itt?

- Ezt már kérdezted – hunyom le bosszúsan szemeim.

- Nem válaszoltál – vág rögvest vissza, arcára kiülő utálatos, kissé még bódult grimaszával kézen fogva.

- Erre jártam – köhögöm válasz gyanánt. – A nem kívánt alakok a látogatási időn túl merészkednek erre.

- Mióta vagyok bent? – bámulja el a fátyolos sötétbe öltözött, ablakon túli égboltot, s figyelme egy időre az üvegen meg is pihen.

- Egy napja – konstatálom, mintha hivatásom lenne eleget tennem kérdéseinek.

- Nem értem – szajkózza újra, tekintetét kicsit beljebb, valahova a szemközti üres ágyra ültetve. – Percre pontosan értünk oda, láttam a gyalogost, már az átkelőn volt, Yujin pedig nem figyelt…

- Mi nem világos, azon kívül, hogy…

- A szemből jövő teherautó - szakít félbe, gondolatmenetét folytatva. - Hol volt akkor? Akivel karambolozott első nap?

- Nyilván lerobbant – vonok vállat kirúgva magam alól a széket, ami mintha feszültségemből fakadón, zajt csapva borul fel. Szótlanság ékelődik közünk, s míg az én pillantásom egy utcai lámpa pislákoló fényében talál menedékre, addig a lány szemei, tisztán érezhetően állapodnak meg arcomon. – Mit bámulsz – morgom rá sem nézve.

- Te intézted úgy, hogy a híd felé menjünk, tudtad, hogy én is meghalhatok…

- Ez meglep téged? – találkozik tekintetünk, mely a vártnál is komolyabb frusztrációval jár.

- Mégis megmentettél – folytatja makacsul.

- Honnan gondolod? – vonom fel egyik szemöldököm, de gúnyom látszólag egyáltalán nem érinti meg az ágyon ülőt.

- Ne nézz ostobának! – csattan fel.

- Legyen… - sóhajtom, lassú, kimért tempóval megkerülve ágyát. -  Vedd ezt amolyan halál közeli leckének. Az utolsó figyelmeztetésnek – lépek nem sokkal az ablak elé, karba tett kezeimmel fölényesen a lány felé irányítva testem.

- Figyelmeztetés, huh – ismétli el cinikus megvetéssel mondatom, egy elnyűtt félmosollyal maga elé meredve, majd fejét csóválja meg. – Menj el – fordul látványosan a másik oldalra, mellyel a maga módján kívánja a tudtomra adni, hogy a búbánatba kíván, vagy még annál is messzebb, csak éppen szebb szavakkal illet.

- Még maradnék – caflatok közelebb, karjaimat magam mellé hullajtva. – Még az is lehet, hogy a sors akarta így, hogy miután minden barátod egész nap itt volt, nálam ébredj fel.

- Nővért hívok – vágja nekem elmérgesedett pillantását, majd feje fölé kapálózva a támla mellé lelógó távirányító gombja után nyújtózkodik.

- És mit mondasz? – fogom le a kelleténél is erősebben csukóját, megakadályozva tervét. - Zaklat egy, az ügyben eljáró rendőr? – somolygok a dühtől fortyogó lányra, amint elhelyezkedve ágya szélén, lassan eleresztem kezét.

- Válaszolnál egy egyszerű kérdésre? – nyugtatja meg magát egy mély lélegzetvétellel, majd csukott szemei fölé simít. – Miért csinálod ezt? – kérdi, immáron egészen más vonások simította arcát, meghunyászkodva enyém felé fordítva, mire nemes egyszerűséggel pusztán elvigyorodok. – Ha meg akartál volna már ölni, réges régen hagytad volna, hogy az első autó elüssön, vagy akár saját kezeddel…

- Fejezd be – utasítom, hisz szavai közel sincsenek ínyemre.

- Én hagyjam abba? – rivall rám kiegyenesítve hátát, lényegesen közelebb vágva mondandóját képembe.

- Emlékeztetnélek, hogy miattam nem vagy a hullaházban most – emelem fel hangom.

- Hálásnak kellene lennem? Minden a te hibád, a kezdetektől fogva – hajtogatja, vakmerően állva éles tekintetem, mint, akit már semmi sem érdekel, csak a lelkén kíván könnyíteni.

- Nem így értettem – emelem önkénytelenül kézfejem tarkómhoz, kihátrálva kitörni vágyó könnyei csillogtatta szemei elől. Megfutamít…

- Miért csinálod ezt, szórakoztat így látnod engem? Jöttél, hogy kárörvendj?

- A nagyanyád szerette volna, ha nem maradsz egyedül, és… - csitítom el-el csukló hangját.

- Micsoda? Találkoztál a nagymamámmal? – rökönyödik meg, s erőnek erejével visszafojtott szabadságért üvöltő könnyei, tágabbra tárt pillái alól, észrevétlenül osonnak ki.

- Egész délután itt volt veled – kezdem elhalkulva, mint, akin éppen ebben a pillanatban kerekednek felül.

- Miért te vagy, itt… - hajtja le fejét bőgve, összeszorított szemeit arcába hulló hajával eltakarva előlem. - Miért te…?

- Ezt be kellene venned – bökök némi nesztelenség után fejemmel az ágy mellett ácsorgó szekrényhez. – Az orvos azt mondta, ha este felkelnél, azt vedd be.

- Nem kell – mormogja vállait ölébe görnyesztve, szemlátomást egyaránt megküzdve fizikai és érzelmi kínjával.

- Fájdalomcsillapító – emelem el a tálkában lapuló fehér gyógyszert, de hiába nyújtom a könnyeivel küszködő lánynak, markom könnyedén löki el közeléből.

- Csak menj végre el – dünnyögi elgyengülten.

- Tényleg nem fogod bevenni ezt a vackot?

- Nem! – harsogja vissza makacsul, két szipogás között letörölve könnyeit pizsamája ujjával, ám mielőtt újra rám emelhetné kivörösödött tekintetét, valamiféle idegi indíttatásból számba veszem a pirulát; egy félig megtelt pohár tartalmát ráhörpintem, s megragadva a kócos lány tarkóját, ellentmondást nem tűrve tapasztom ajkaimat puha, sós könnyek ízesítette párnáira. Kapálózni kezd, mellkasomat nyomja, de túl masszívan tartom karmaim között, s utat törve magamnak szájába, addig munkálkodok, míg egy kellemetlen nyeléssel nem bizonyítja: a fájdalomcsillapító célt ért. Heveny köhögéssel távolodik el tőlem, mire felitatva vizes állát, levegő után zihálva, egy meglepő, mégis várt pofonnal jutalmazza meggondolatlan, hirtelen tettem.

- Érzéketlen – vágja nekem, amint idegességében, újfent ütésre emeli remegő végtagját. – Undorító! – hadarja, ám hiába próbálja megakadályozni ismételt közeledésem, könnyedén húzom magamhoz, homlokom ernyedt megviseltséggel, először még rángatózó, végül megenyhült vállára hajtva.

- Csak egy percet – lehelem füléhez. – Csak egy rövid percet kérek így.

- Zavarsz… - jegyzi meg halkan. – Összezavarsz.

- Ezt én érzem – felelem könnyelműen elengedve gondolatom.

- Nem értelek.

- Akkor már ketten vagyunk ezzel.

- Letelt az egy perc – sürget fel, de sem ő, sem pedig én nem mozdulunk.

- Még nem – válaszolom csendesen, ahogy végül mindössze légzésünk halk fuvallatának morajlása, szívünk ritmusos, eleinte felhevülten zakatoló, most mégis nyugodt tempót diktáló lüktetése járja át a szoba légterét. Hajtincsei állják el szabad levegőm útját, melynek émelyítő illata bódítóan bizserget át; erőtlenül maga mellett heverő kezének futólagos érintése pedig testem minden szegletét, a másodperc tört része alatt perzseli fel. A kelleténél is jobban feltüzel, ahogy férfiasságom egyre szembetűnőbb ágaskodása némi kívánni valót kezd maga után hagyni, s nem tudom, hogy a gyengéden karomba font illető arca forrósodott fel, vagy én izzok tetőtő talpig, mint egy serdülő kissrác, ám elmém mindezek ellenére megnyugszik. Úgy érzem, szavakra lenne szükség, ami körülírhatná azt a tömény, bizonytalan félelmet, ezt a sóvárgó vágyat…, de már nincsenek megfelelő betűk és bekezdések, csupán ez a nyugodt, elnyújtott perc, mely megannyi kérdést maga mögött hagyva, némán sétál el mellettünk. Teste nehezülni érződik, szuszogása hangosodik, mire ügyelve rá, hogy ne az összecsuklás áldozatává váljon, megtartva derekát, egy kósza mosollyal értékelem elpilledt, elszelídült vonásainak látványát. Hátára döntöm; helyezkedik, mocorgok, majd oldalára fordul, s párnájába fúrja fáradt, gyógyszer tompította fejét, benne megannyi zavarral, melynek önző okozójára, talán emlékezni sem fog mire felkel a nap. Miértek után kutakodva távozok a kihalt folyosó kövére, majd pár szót váltva az ügyeletes pult mögött sóhajtozó ápolónővel, fanyalgóan találok menedékre a lépcsőház egy üres szegletében, s annak hűvös falánál. Miért jöttel el, miért teszem mindezt.? Helytelen, amit csinálok…, habár magam sem tudom, hogy mi a tényleges fals e zűrzavarnyi kavalkádban.

- Hallgatom – szűröm nem kívántan szavam, elsötétült arcom a koszos foltok borította járólapok felé fordítva, kezemben tartott telefonomat zsibbasztóan fülemhez emelve.

- Nem ebben állapodtunk meg – közli egyszerűen, hangjában megszokott fölényességével. A hideg futkos a hátamon…

- Nem állapodtunk meg semmiben – eresztek el egy lesajnáló, kicsinyes vigyort. – Utasításokat követek.

- Ez volt az utolsó esélyed, és ismét eljátszottad – folytatja, amint hangjának érzéketlensége még belőlem is a vizet veri ki. – Annyi lett volna a feladatod, hogy ha nem vagy képes félre állítani a lányomat, öld meg.

- Hibáztam – nyögöm alig hallhatóan.

- Hiba volt egykor esélyt hagynom neki, hiba volt ismét megmentened – taglalja vérfagyasztó közönnyel Jeon Dongwoo.

- Nem erről volt szó.

- A játékszabályok megváltoztak, miután bizonyossá vált, hogy nem fogja feladni. Megbíztalak, hogy öld meg, és te…

- Megmentettem – egészítem ki tettetett magabiztossággal, amint egy megfáradt, szenvedés átjárta levegőért sóhajtva, telefonomat egy pillanatra elemelem fülemtől.

- Nem kell mondanom, hogy mi történik veled és a húgoddal, ha nem végzel vele – köpi nekem hidegvérrel szavait. - Amíg ő ellened, s általad ellenem dolgozik, kizárja az álomkontroll teljes realizálását.

- A híres harmadik sorsőrző hatalomszomja – nevetem el magam, ám megvető gúnyolódásom cseppet sincs ínyére, s tudom: ezúttal sem riad vissza, kezét kutyái által, zord sivársággal bemocskolni.

- Ez az utolsó dobásod Taehyung – figyelmeztet, azzal érezhető felingerelt nyugtalansággal, tartva magát lélektelen ridegségéhez, megszakítja hívását. Fél mindattól, amit a lány hordoz..., attól a maradéknyi jóságtól, ami ebben a rongyos világban maradt. A kurva életbe…

Az évek alatt mindig azt éreztem, hogy kiirtva magamból minden felesleges érzelmet, egy sebezhetetlen hidegvégű emberré válhatok, ám rá kell, hogy ébredjek: tartok attól, amivé lennék. Mit is nyerhetnék, mit is érnék… Megtévesztve magam koldulnám a magányt, hátamon megannyi sebhellyel, mely hegek nem apám derékszíjából, inkább egy életből erednének, amit egy zsarnok bábjaként élnék le, s élem most is.