33. Vigyázz, mit beszélsz!

33. fejezet

Vannak helyzetek, amikből nagyon könnyen ki lehet jönni egy őszinte válasszal. /Kálmán Olga/

- Hyerin –

A belváros, a hazavezető út, s a megannyi tülekedő dél-koreai ember talán sosem tűnt még ennyire idegennek, ilyen (…) távolinak, mint most, ahogy kisöcsém oldalán, a kelleténél is feszesebb tempóban közeledünk az otthonunknak csúfolt kopott társasházhoz. Elüvegesedett tekintettel pásztázom a külvilágot lógó fejemmel; Jungkook nem kérdez, meglehet, hogy ebben az állapotomban, alig kilépve a kórház ápolást nyújtó közegéből, még nem akar a történtekről faggatni, vagy a biztonsági felvételeken látott, magyarázatért sikító eseményekkel zavarni. Aggódott… Látom rajta, még, ha küzd is ellene, számomra elrejthetetlenek kétkedő vonásai, amint ujjával a kormányon dobol, valahol tizenkét óra irányában megtámaszkodva a bőrözött borításon, mely a lépten-nyomon beköszönő, mégis szennyes felhők takarta nyár eleji fényártól alighanem kellemes meleg. A nap fáradtan koslat a horizont felé, a magasabb épületek mögött már el-el tűnik, s újra öcsémre emelve tekintetem, ő megérezvén pillantásom tapintását, egy értetlen vigyorral fordul felém, az útra, majd újra irányomba. Elmosolyodok, ahogy hiábavalón somolygásom okát próbálja megtudakolni, hisz nem felelek; fejem megrázom, s újra a lomhán lassuló utakon pihentetem meg szemeim. Képtelen vagyok szabadulni, szinte belefulladok saját elmémben motoszkáló álmom örvényébe, mely oly valósághűen járja át minden porcikámat, mintha Kim Taehyung valóban nálam járt volna az éjjel. Ködös ugyan, mégis szinte ajkaimon érzékelem erőszakos csókjának gyógyszer keserítette ízét, homlokának súlyát vállaimon, s a kettőnk közé fektetett csend, az apró szavak szúrós aggályának nyitva felejtett jelentéseit… Magamon érzem.

- Hahó, megjöttünk! – lökdös vissza merengésemből Jungkook, éppen behúzva autójának kézifékét. Felszusszanva vizsgálom át a környéket, majd kicsatolva övemet, egy mély levegő társaságában vágom be az ezer éves audi ajtaját. – Hé! Durvábban nem ment? – förmed rám kisöcsém. – Lelke van, óvatosan bánj vele – sandít hol felém, hol a szerelmének keresztelt rozsdás tragacsra.

- Nekem is jó lenne már egy – dünnyögöm orrom alatt, megvárva míg Jungkook a nyomomba ér. – Mármint egy autó, nem egy ilyen kotla – nevetem, mire az engem kielőző rám csapva a lépcsőház kapuját, egyértelműen jelzi, hogy közel sem voltam olyan poénos, mint ő, ezzel a gyerekkort idéző cselekedettel. Röhög, hallom, hogy zeng tőle a panelház, és ez jó… Megnyugtat.

Akkoriban, fiatal kisgyerekként meg tudtam volna fojtani egy kanál tejeskávéban; mindig én voltam a nagytestvér, akinek kutya kötelessége kivakarni a retekből a kisöccsét…, most mégis az otthon biztonsága fülleszt, tudván, hogy legyen bármekkora szélhámos, legyek bármilyen flegmatikus, ő, akkor is itt lesz mellettem, s tudom: a legváratlanabb bajban lesz, az egyetlen igaz támaszom. Soha, egy percig sem engedte, de mindig tudtam, hogy anya halála, apa távozása, kettőnk közül, benne hagyott tetemesebb törést, s ezzel egy időben, valami igazán különleges kötelék szövődött köztünk, hisz számomra egyetlenné lett, s neki egyedülivé váltam.

Megtette, amit a haza megkövetelt: hazahozta szegény, esetlen nővérét a kórházból, s már színét se látni, mint, aki valahova siet, úgy robog fel a lépcsőkön, talán kiált is felém valamit, de csak a hang ér el, a szó már nem.

- Jimin? – nyomom felrezzenő telefonomat izgatottan fülemhez.

- Hazaértél? Jungkook hazavitt? – fújtatja főnököm a vártnál is jobban elhatalmasodott aggodalommal hangjában.

- Igen volt olyan rendes – felelem kedvesen, a postaládákhoz slattyogva.

- Pihenj, a héten ne gyere be a hullaházba – javasolja.

- Nem tűnt fel, hogy az utóbbi időben semmit sem dolgoztam? Holnap már számíthatsz rám.

- Én? – neveti el magát, tőle meglehetősen szokatlan jókedvvel. - Nem inkább egy megszenvedett holttest számíthat rád?

- Ne is mondd - vakarom meg halántékom.

- Jut is eszembe – kezd mondandójába. - Mint már reggel említettem, zárlat okozta a tüzet, és nem fogod elhinni ki volt a testvérpár, akiket viszonylag könnyen sikerült is távol tartanom az épülettől.

- Ne csigázz Jimin! – sürgetem meg.

- Choi Yujin unokatestvérei apai ágról. Mind a kettő.

- Tessék? – rendülök meg. - Ezek szerint…

- Yujin ezért nem kért a halála után segítséget, mert a lelke azt akarta, hogy őket mentsd meg helyette – ecseteli egyszerűen főnököm. Letaglóz….

- Ez megtörténhet? – hitetlenkedek tovább.

- Már nem tudjuk mi lehetséges, és mi nem… - húzza el szavait Jimin. – Viszont most leteszlek, mert az esedékes pszichológia tesztemre indulok, és Yoongi-t készülöm itt hagyni egy friss hullával.

- Köszönöm, hogy hívtál – szelídülnek meg vonásaim, amint farzsebembe tolva mobilom, felnyitom a vékony lemez anyagú ládát.

Egy sóhajjal konstatálom a postaládából kiemelt fehér, nevemre szóló boríték mindenféle befizetésre ösztönző számlától való mentességét, így érdeklődően feltépve azt kezdem kielemezni sorait, s bár ne tettem volna… Mérhetetlen keserűség, egyfajta indulat keverte bánat jelenik meg eltorzult, fehérré sápadt arcomon, amint a korlát felé fordulok, ám alig megérintve azt, egy lecaflató alak könnyűszerrel löki félre kezem.

- Nem látsz? – szid meg a földszintre érő alak, látványosan magára vonva figyelmem, még fel sem lépve az első lépcsőfokra.

- Sajnos látlak – dünnyögöm a leérkező Kim Taehyung tekintélyt parancsoló egyenruhájára úsztatva futólag pillantásom.

- Na, szevasz – int, ahogy könnyedén faképnél hagyva veszi léptei vonalát a nagykapu felé.

- Várj – szólok utána, mellyel nem csak a megtorpanó egyént, de saját magam is meglepem. – T- Tudnál nekem segíteni? – visznek lábaim egészen meggondolatlanul a fiú nyomába, aki egész testével felém fordulva, értetlenül pásztáz át.

- Jól hallottam? – dönti gúnyosan oldalra fejét, mindkét szemöldökét szembetűnőn megemelve. – Segítség? – neveti el magát lekicsinylően. – Miféle segítség…? – lép sejtelmesen közelebb.

- Az apámról lenne szó – nyúlok bátortalanul egy mély levegőhöz, ignorálva a fiú minden cinizmusát.

- Az apádról? – húzza ki magát kissé zavartan.

- Ez egy hosszú… - szorítom össze a kezemben markolászott borítékot. – Ez egy hosszú történet, és… Te rendőr vagy!

- Ezt miből találtad ki? – néz végig saját egyenruháján egy teátrális grimasszal, majd újfent egyre frusztráltabb tekintetemnél telepedik meg.

- Megakarom találni az apámat, de…

- Felejtsd el, nem segíthetek – húzza el száját, amint sarkon fordulva nemes egyszerűséggel kitárja maga előtt a társasház rozoga, egykoron szürke festékkel borított kapuját.

- Taehyung – szólítom meg a kisétáló alakot, és mintha észre sem venném ösztönszerű tettem, oly ártatlansággal késztetem megállásra. Meghökken…, pont annyira, amennyire én is. Fekete ingjének szélét, valahol a csípője felett érem el, ám hiába lassul le egy pillanatra mozgása, játszva hagy figyelmen kívül, s tovább szedi lépteit a parkoló autók irányába. – Taehyung!

- Hagyj békén, nem vagyok nyomozó – kiabál vissza, felém se nézve, hatalmas lábnyomait egyre gyorsabban maga mögé szórva, egészen egy közelben ácsorgó rendőrautóig. Mit is gondoltam, komolyan ettől az embertől akartam bármiféle segítségért kuncsorogni? Teljesen elment az eszem a baleset következtében?

- Csak hallgass meg! – csapom mindkét kezem az orrom előtt bevágott ajtór, mire felbőszülve a fiú teljes érdektelenségén, eszelős ostobákat megszégyenítően kerülöm meg a járművet, magamat egy gördülékeny mozdulattal az anyósülésre ültetve.

- Mondd, neked tényleg elmentek otthonról? – képed el a sofőrülésen, a valami rádiót állítgató illető. – Ez egy céges autó, nem egy taxi, szállj ki! – utasít némileg higgadtabban.

- Tartozol nekem! – csattanok fel, hisztérikus kislányokat megszégyenítő hangerővel.

- Tényleg meghibbantál… - csóválja meg egy ócska fél mosollyal fejét. - Mivel tartoznék én neked?

- A tegnap esti csók a kórházban – ejtem el kijelentésemet, melybe a vártnál is jobban belepirulok, s arcomat menten az ablak irányába fordítom. Istenem, hogy mondhattam ezt…?

- Mi van vele? – mered rám megszokott nyugalmával.

- Huh? – pattannak ki szemeim. – N- Nem álmodtam? – morgom el számat alig kinyitva, szinte csak saját magamnak, ennek ellenére jól tudom: az engem bosszúsan figyelő fiú mindent tökéletesen hall.

- Ha álomnak hitted, miért hoztad fel? – teszi fel logikusnak ható kérdését, mire legszívesebben az ülésemmel válnék eggyé. – Megakartál róla győződni, hogy megtörtént-e? – mosolyodik el kaján kicsinyességgel, amint egy ölébe vett kék mappát kezdi önelégülten lapozgatni. – Talán nem tetszett?

- Ha nem lennék bajban, elküldenélek a jó büdös picsába! – szűröm át fogaim között, egyre felpaprikázottabban. 

- Elég csúnyán beszélsz, nem? – ül meg ismét egy kelletlen mosoly profilján.

- Vigyen be biztos úr! – grimaszolom, némi hibbantsággal meghintve gesztusom.

- Szállj ki, éjszakai szolgálatba megyek – kapcsol be egy megyei feliratú rádiót, amiből rögvest különböző járőrök, a központnak intézett jelentései hallatszódnak ki. – És még dolgom van előtte.

- Ezt ma kaptam – veszem ölembe a megcsócsált, rongyossá gyűrt borítékot. – A központi temetkezési vállalattól jött.

- Mondd te süket vagy?– rikkant rám, ingerülten a hátsó ülésre vágva mappáját.

- Anyám urnájának helyéért nem fizettünk és most egy tetemes tartozást varrtak a nyakamba – halkulok el, velem együtt pedig a mellettem ülő is bosszúsan ugyan, mégis némán kezd figyelni. - Úgy tudtam apa fizet, de valamikor a nevemre íratta a belegyezésem nélkül, aztán eltűnt.  Semmit sem tudok róla…

- Beakarod hajtani a tartozást rajta, ha megtalálod, vagy mi?

- Nem, egyszerűen csak… Úgy érzem, találkoznom kell vele, és… - folytatom, de hangom elcsuklik, s csak, hogy ne érzékelje kitörni vágyó bánatom könnyeit, ölembe szegezett tekintetemre támaszkodva, elnevetem magam. – Igazad lehet, tényleg nem vagyok normális – röhögöm zavartan, visszanyelve sóvárgó keserűségem könnycseppjeit. Nem adom meg magam a melankolikus letargiának, nem teszem magam még ennél is kiszolgáltatottabbá…

- Kösd be magad – utasít, s meg sem várva reakcióm, a gázra lép, mire megzabolázott, magamutogató tempójától mindkét kezemmel ott kapaszkodok meg, ahol éppen érem az autó karosszériáját. – Csak tudnám, minek mondod el ezeket nekem - pufogja, noha kérdésére tulajdonképpen saját magam sem tudom a választ, hisz egyértelműen a tudtomra adta: nem segít.

- Hova… - nyögöm, de köhögős érdeklődésemet rögvest belém rekeszti a legközelebbi kereszteződésnél tövig fékre lépő alak.

- Csak maradj kussban – rendeli el visszafogott higgadóságtól bűzlő, megszokott fölényes viselkedéssel. Eleget teszek óhajának, s gyanútlanul, mintha okom lennem megbízni a kormányt tekerő emberben; elhelyezkedek a kocsi kényelmében, mialatt minden fel-fel morajló, gyér zaj forrása, csupán a rendőrségi rádió. Nem kívánom, szemeim mégis ellentmondást nem tűrve makacsolják meg magukat, amint lopva néhány kósza pillantást a fiúról, fürkésző bámulatom, végül leplezve ugyan, mégis talán túl nyíltan telepedik meg arcának vonásain. Élére vasalt fekete ingje, vállapja, szigorú erélyességről árulkodik, s megfeledkezve magamról, valamint eszem minden mértékadó, fegyelmezett gondolatáról, egészen egyszerűen bódulok bele parfümjének citrusosan aromás, rozmaring és koriander fűszerezte, asszertív, csábításra hivatott illatába. Eleinte félve, mulyán, mostanra azonban szinte indokolatlanul mély lélegzetekkel szipolyozom magamba, ahogy mintha már a cédrus és a levendula elegye is orromba mászna, úgy tébolyít meg, zaklat fel, s gyengít a végletekig el…

- A központi temető? – kapok észbe, áttanulmányozva az ismerős, szürkületbe burkolózó kőkerítést, s a megannyi borús emléket idéző vaskaput. Miért hozott ide, mikor keveredtünk erre?

- Mondtam, hogy dolgom van – morogja orra alatt az autóból kiszálló, mire engedelmesen követve példáját, kilépve a zimankóssá hűlt külvilágba, kétkedve figyelem végig Taehyung mozdulatsorát, amint a csomagtartóból, egy sötétbíbor rózsákból kötött csokrot emel ki, s figyelmen kívül hagyva toporgó mivoltom, a bejárat irányába ballag. Derekamon pihentetett pulóverembe bújtatom magam, s fehér edzőcipőmmel átlibbenve egy pocsolyán, leplezhetetlenül iparkodok a zárórában előrenyomuló fiú után, kinek szemlátomást épp oly teher vagyok, mint, amennyire magam sem kívánom társaságát. Régen jártam itt, talán túlságosan is rég, és ez bánt… Az előttem baktató némelyest lassulni kezd elérve a rendezett, katonás sorokba állított sírkövek tömegét, majd egy sávon befordulva, lábai valahol középtájon eresztenek gyökeret. Lomhul járásom, mihelyst vontatottan megközelítem a rózsát helyére egyengető fiút, s mintha csak létjogosultságom kérdése járná át ráérősen piszmogó végtagjaimat, úgy állok meg némán a szürke, írásjelek tarkította kövek előtt.

- Nem ismerem – nyilatkoztatja ki halkan Taehyung, egy lépéssel kihátrálva a sír elől ezzel karnyújtásnyira mellém érve.

- Idegeneknek hozol virágot? – ráncolom össze egy grimasszal szemöldököm.

- Születésemkor halt meg – konstatálja elnyűtt higgadtsággal, s jobban áttanulmányozva a feliratokat, egy fiatalon elhunyt nő neve rajzolódik ki a vésetekből. Tapintatlanságból dicséretet érdemelnék…

- S- Sajnálom – hőkölök menten vissza, mire tekintetem óvatlanul is a szokatlanul közelebb fekvő, szomszédos sírboltra téved. – Kim… Kim Jungwoo – olvasom szaggatottan, éppen csak úgy, hogy környezetem ne hallja.

- Az apám – vágja nekem érdektelen sivársággal, a nem sokkal mellettem kelletlenül zsebre hányt kezű illető.

- Huh? – tágulnak szélesebbre szemeim, amint számat résnyire eltátva, a hallottak után kapom figyelmemmel együtt lelassult gondolkodásomat is. Mindketten elhunytak volna….?

- Miattam halt meg…, ő is – ereszti ki meglepő könnyedséggel szavát, miként újfent a fiúra tapasztom megrökönyödött pillantásom. – Menjünk – hunyja le szemeit, s a kőtömbök között hagyva ledöbbent, feltűnően megrémült mivoltomat, könnyűszerrel andalog el a homályos sötétség köpenyébe burkolózó temető szűk ösvényéről. Miatta haltak meg? Mire céloz ezzel…?

- Ez nem volt vicces – döföm hátba, a kavicsos útnál utolért fiút, ki a halovány, kissé pislákoló köztéri lámpa fényében, még magasabbnak tűnik, mint rendszerint. – Furcsa humorod van – dörmögöm lassan mellé araszolva. Nem mondhatta komolyan…

- Nem látogatod meg anyád? – kérdi, mintha ügyet sem venne az imént elhangzottakról.

- A sekrestye mögötti urnatemetőben van – dünnyögöm. – Bár a levél alapján már az is lehet, hogy elvitték – morfondírozok egyre lejjebb biggyesztett szájjal. - Nem mellesleg nem akarom, hogy itt hagyj.

- Jogos – tolja ki orra előtt a vaskaput, éppen csak annyira, hogy azon én már véletlenül se férjek ki, így szinte rám vágva a kijáratot, fázós léptekkel veszi az irányt a parkolóban egyedül árválkodó rendőrségi autóhoz. – Jössz vagy mi lesz? – kiabál hátra, amint felettébb lassan vánszorgó, durcás járással követni kezdem léptei piszkos nyomát a kietlen betontéren. - Nem is értem mi a rossebbért jöttél velem – folytatja bosszús szitkozódását a motorháztetőnek dőlve, karba font kezekkel végigmérve megérkező, grimaszos arcom csúfította alakom. – Mintha jóban lennénk, vagy…

- Emlékeztetnélek, hogy önszántadból jöttél be hozzám, a kórházba – szakítom félbe, számat szarkasztikusan elhúzva. – Mintha aggódtál volna – somolygok a nyakát nyűgösen kitornáztató fiúhoz közelebb lépve. – És elmondásod szerint, ismét neked köszönhetem az életem – viszem tovább gondolatmenetem sejtelmes bátorsággal, éppen elkapva az ócskán vigyorgó egyenruhás tekintetének vonalát. – A csókról már nem is szólva… - hánytorgatom megfékezhetetlenül dübörgő felvetéseimet.

- Azt csókolok meg, akit akarok, ott és, amikor én akarom – dohogja. – Mégis mikor lettél ilyen vakmerően felvágott nyelvű velem szemben?

- Okom lenne tisztelni egy ilyen embert? – vonok vállat szemeimet megforgatva, ám tervemet meghiúsítva, talpaim nem visznek messzebb, hisz alkaromat erős kéz ragadja meg, mely maga felé pördít, tarkómra fog, s tulajdonosa felkavaróan tapasztja ajkait számra. 

Meglep nem várt cselekedete, de időt sem adva a felocsúdásra, elnyújtott másodpercekkel később, önként szakad el megnedvesített párnáim pillanatnyi ízlelgetéséből. Levegő után kapkodok, szívem felhevült zakatolása végletekig megsüketít, és hiába lendíteném kezem büntetően, hiába nyitnám szidalmazásra számat, minden, amire testem képes, az egy halakat megszégyenítő néma tátogás, néhány megedzett pislogás kíséretébe, amin szemlátomást kellemeset mosolyog állapotom okozója. Dühít…, sért…

- Tanulj meg inkább lakatot tenni a szádra, a szócsaták helyett – közli arcomhoz hajolva, egy meglehetősen önelégült, narcisztikus vigyorral karöltve. – Kitudja, mihez támad legközelebb kedvem – nyalja meg szája szélét, ahogy tökéletesen érzékelhetően végig mászatva szemeit testemen, befejezésül, elsötétedni látszó íriszeimen állapodnak meg pillái.

- Tudod… - haladok el pár jól kivehető lépést magam mögé. – Az a legnagyobb baj veled…, hogy lelketlen, szívtelen ember vagy – csóválom meg egy lesajnáló képet felfestve, újfent megsértett jellemem képére. A hideg ráz tőle…

- Azért követtél idáig, hogy ezt közöld? – vonja fel megfáradtan egyik szemöldökét. – Úgy csinálsz, mintha nem magadnak okoztad volna ezt, hát vállald a következményeket!

- Könnyű játékszer vagyok nemde? – tárom szét kezeim, még egy lépést eltávolodva a jármű fényszóróitól, holott minden suttogás a fejemben, kristálytisztán a tudtomra adja: igaza van. Miért vonz ennyire, miért akarok többet tudni róla, hogy érdekelhet ennyire valaki, aki egy fikarcnyit sem érdemli meg a figyelmem?

- Hagyd ezt abba… Már mondtam! – egyenesedik ki válla, egyre komorabb megjelenését teljesen szembeállítva velem.

- Miért, nincs itt senki más! Erősebb vagy, ezt te is tudod, kisujjból dönthetsz a sorsom felett - vigyorgom hisztérikusan, mint, akit még mindig a kéretlen csók hamis valója zaklat. Miket beszélek, honnan jönnek ezek a bődületes ostobaságok, miért viselkedek így…?

- Ennyire megviselt az agyrázkódás, hogy már semmi logika nincs benned? Szádba kell rágnom, hogy a csók a kussoltatásodra volt hivatott? – ingerlődik tovább, ám hiába próbálok gátat szabni vagdalkozásomnak, érzelmileg közönyös habitusa, félvállról vett cselekedetei, nem várt haragot, bosszúért kiáltó tüzet szítanak az elérhetetlenért epekedő szívemben.

- Azt mondtam korábban, hogy szívtelen? – hőzöngöm. – Szánalmasra gondoltam - hunyorgok felhevült akaratossággal, s mintha több se kellene, Kim Taehyung jobb kezével lazít végiggombolt ingjén, míg megszaporázott, hatalmas lépteivel, időt sem engedve számomrabárminemű menekülésre, mintha zsákmányra vadászna, úgy vesz célba. Riadtan rezzenek össze, ám hiába húzom össze magam, már késő: fájdalmasan rántja meg alkarom, s bevágva a hátsó ülésre, sosem látott indulattal ékel ijesztő, rideg rémületet közénk, ahogy erővel félre túrva hasztalan mivoltom, beszáll mellém, s lezárja az autó minden ajtaját. Mit tettem…? Elmém egy távol eső, apró szeglete fennhangon egyre csak azt szajkózza, hogy ez mind egy mélyről jövő, bűnös vágyak szította provokáció volt, a bennem élő, eddig talán ismeretlen, mélyen szunnyadó szajha fohásza, most mégis… Mit tett velem, mikor, és miként váltam közelségének a rabjává? Hogy lehettem ennyire könnyelmű, miért hagytam magam megvezetni, mikor lettem a mocskos, feltörekvő szenvedélyek foglya? Mit nem vettem észre…?