34. Bódító tettek

34. fejezet

Jól titkolod, (...) de azért le merném fogadni, hogy sokat szenvedsz. Csak nem engeded, hogy meglássák rajtad. /Stephenie Meyer/

- Azért követtél idáig, hogy ezt közöld? – vonja fel megfáradtan egyik szemöldökét. – Úgy csinálsz, mintha nem magadnak okoztad volna ezt, hát vállald a következményeket!

- Könnyű játékszer vagyok nemde? – tárom szét kezeim, még egy lépést eltávolodva a jármű fényszóróitól, holott minden suttogás a fejemben, kristálytisztán a tudtomra adja: igaza van. Miért vonz ennyire, miért akarok többet tudni róla, hogy érdekelhet ennyire valaki, aki egy fikarcnyit sem érdemli meg a figyelmem?

- Hagyd ezt abba… Már mondtam! – egyenesedik ki válla, egyre komorabb megjelenését teljesen szembeállítva velem.

- Miért? Nincs itt senki más! Erősebb vagy, ezt te is tudod, kisujjból dönthetsz a sorsom felett - vigyorgom hisztérikusan, mint, akit még mindig a kéretlen csók hamis valója zaklat. Miket beszélek, honnan jönnek ezek a bődületes ostobaságok, miért viselkedek így…?

- Ennyire megviselt az agyrázkódás, hogy már semmi logika nincs benned? Szádba kell rágnom, hogy a csók a kussoltatásodra volt hivatott? – ingerlődik tovább, ám hiába próbálok gátat szabni vagdalkozásomnak, érzelmileg közönyös habitusa, félvállról vett cselekedetei, nem várt haragot, bosszúért kiáltó tüzet szítanak az elérhetetlenért epekedő szívemben.

- Azt mondtam korábban, hogy szívtelen? – hőzöngöm. – Szánalmasra gondoltam - hunyorgok felhevült akaratossággal, s mintha több se kellene, Kim Taehyung jobb kezével lazít végiggombolt ingjén, míg megszaporázott, hatalmas lépteivel, időt sem engedve számomra bárminemű menekülésre, mintha zsákmányra vadászna, úgy vesz célba. Riadtan rezzenek össze, ám hiába húzom össze magam, már késő: fájdalmasan rántja meg alkarom, s bevágva a hátsó ülésre, sosem látott indulattal ékel ijesztő, rideg rémületet közénk, ahogy erővel félre túrva hasztalan mivoltom, beszáll mellém, s lezárja az autó minden ajtaját. Mit tettem…? Elmém egy távol eső, apró szeglete fennhangon egyre csak azt szajkózza, hogy ez mind egy mélyről jövő, bűnös vágyak szította provokáció volt, a bennem élő, eddig talán ismeretlen, mélyen szunnyadó szajha fohásza, most mégis… Mit tett velem, mikor, és miként váltam közelségének rabjává? Hogy lehettem ennyire könnyelmű, miért hagytam magam megvezetni, mikor lettem a mocskos, feltörekvő szenvedélyek foglya? Mit nem vettem észre…?

Felhergelt, pislákoló fény úszik át, rémült szemeimben áskálódó tekintetében, miként fölényesen maga alá gyűrve, jobb kezével az ablakánál, ballal pedig az ülés támlájánál talál magának támaszt. Nem kérdezek, és ő nem felel…; minden zaj forrása még mindig csupán a fel-fel reccsenő rendőrségi rádió, s saját zaklatott légzésem szusszanásai. Elmenekülve merev, bántó pillantásától, félrevont arcom, az állhatatos sötétségbe burkolózó autó belseje felé irányítom. Mit kellene tennem? Önkénytelenül harapom el számat, finom, lassú mozdulattal, ahogy fejemet megfeszítve még távolabb fordítom a fiú kiismerhetetlen valója elől. Mit tegyek…? Halk nevetést enged el, mely somolygásba torkollik, mire megfontolt nyugalommal közelebb hajol, s nem várt gyengédségtől átázott puha csókokat kezd hinteni nyakam szövetére. Cselekedetem ösztönözte tettre, öntudatlanul adtam volna engedélyt a következő lépésre? Belemosolyog bőröm ízlelgetésébe, és hiába fordulok irányába, ajkai fülemhez tévednek, s mire eltaszíthatnám magamtól, óhatatlanul hagyja el számat egy halk, mégis túl hangosra engedett nyögés. Visszafojthatatlan, talán a kelleténél is kéjesebb sóhajaim, mintha csak egy kanna olaj lenne a tűzre, úgy ösztönzik a fiút, s minden újabb, ellenem intézett felderítő hadművelete, egyre kínosabb reakciót vált ki felperzselt testemből. Erre mondják, hogy az ember elveszti a józan ítélőképességét? Úgy érzem, mintha az időközben kardigánom húzószárával küzdő, kíméletlenül ténykedő, hol egyik, hol másik fülemet csócsáló, nyakamat szívogató egyén, egy csettintésre babonázná meg minden porcikámat, én pedig csak csüngök a zsineg végén, melyet kedvére, saját szórakoztatására mozgat…

- F- Fejezd be – szökik számon, pilláim szorítását lassan felengedve. – Hagyd abba!

- Ha tudnád ez mennyire hiteltelen volt most – mosolyogja, fülembe lehelve szavait.

- Nem akarom - bátorodik némelyest fel hangom, szemeimet szélesebbre, félőn széttárva. - Engedj e… - utasítom, ám belém rekesztve minden további, esetlen parancsom, puha, izzó párnái, résnyire tárt számon érnek célt. Ebben a pillanatban érzem meg először szívem, s testem önző óhajának igazi súlyát, igaz gyengeségem, s gyarló vágyam megvesztegetett bolyongását. Valami ő hozzá köt, több, mint, ami kész tényként tárul elénk a kezdetektől fogva, sokkal több, valami, amit nem lehet megmagyarázni…, valami, amit a szavak megsértenek, a tettek pedig elbódítanak.

- Yongsan 1026, itt a Megyei Kapitányság, Yongsan 1026 itt a Megye Kapitányság! – morajlik fel egy bosszús hang a kormány melletti rádióból. Taehyung ócska vontatottsággal ám, de felhagy minden cselekedetével, amint lomhán elemelve testemről kezeit, lassan a két első ülés között, a rádióért nyúl. Sóhajt; megcsóválja fejét, s végül szájához emeli a készüléket:

- Megyei kapitányság, itt Yongsan 1026 – mormolja, lenyomva tartva a szerkezet oldalsó gombját.

- A második kerület, Singil és Guro kereszteződésénél koccanásos karambol..., baleseti helyszínelőt kérnek.

- Vettem, úton vagyok – konstatálja, amint nemes egyszerűséggel kimászik mellőlem az autóból, majd kimért mozdulattal a vezetőülésbe helyezkedik két könnyed ajtóbecsapást követően. Elnyűtt magányban heverek a történtek hatása alatt megrökönyödve, s csupán az idő tájt térek észhez, mikor Kim Taehyung engem szólít fel, kitudja ekkor már hanyadjára…

- Akkor még egyszer: megtennéd, hogy előre ülsz? Nem vagyok a sofőröd, hogy hátul utazz – orrol rám, beindítva a kocsit. Nem válaszolok, tulajdonképpen nincs is mondanivalóm, nem is szánok a számára egy árva szót sem…, kérdeznék, de hiábavaló lenne. Egy mély levegővel kászálódok ki az elsötétült, borongós némaság övezte parkolóba, hol a csípős esti szél, ormótlanul csap arcon, s összegyűrt, megtépázott ruhámat megigazgatva, nesztelenül indulok el a temető menti járda irányába. Újfent sóhaj hagyja el felajzott, némelyest megnyugvó testem, amint elbambult lépteimből kizökkentve, a rendőrautó gördül mellém.

- Ülj be! – szól ki a gyalogos tempóban araszoló jármű letekert ablakán, szemlátomást meglepődve tapasztalva, hogy eszem ágában sincs visszaülni abba a fertőbe.

- Meg vagyok – szállok szembe kérésének, oldalra se pillantva, szemeimet fáradtan félig lehunyva, kezeimmel reflexszerűen összébb húzva magamon ruhámat. Elfintorodik. Akaratlanul is érzékelem arcára kiült grimaszát, ahogy megforgatva szemeit, beletörődve hajthatatlan makacsságomba, feldúltan a gázra lép. Nem kellene vele lennem, soha semmire sem vezet, csak is kizárólag a szórakozásra, a játékra való igényének kielégítésére használ fel, semmi többre. Arrogáns, fölényeskedő alak, akinek semmi, és senki sem szent, mitől lehetnék én más, miért engedné be mivoltom oda, ahova azelőtt mást soha…, ennek dacára miért akarok mégis bebocsátást nyerni?

A bágyadt hallgatagságot, a fákat megborzoló esti szellő neszét a belváros felé közeledve egyre inkább az urbanizáció élces lármája váltja fel, s teszi semmissé. Megborzongok. Ismét Kim Taehyung bőrének lágy, ellentmondást nem tűrő érintése járja át ritmusosan előrehaladó testem, s szinte még nyelvem hegyén érzem ajkai fanyarságtól nedvedző ízét. Mi a jó élet történt velem, mióta birtokolja elmém egy cafka? Ez nem szerelem, legfeljebb valamiféle kíváncsiság körbelengte fellángolás, pillanatnyi vonzalom. Megrázom fejem, majd újra, és újra…

- Seokjin? – emelem fülemhez, rövid matatás után telefonom, kissé meglepődve.

- Szia, remélem nem hívtalak későn – puhatolózik kissé bátortalanul.

- Nem, éppen hazafele tartok – szelídül meg hangom.

- Akkor ezek szerint jól vagy – lágyul el még gyanúsabban hangja. - Merre jártál?

- Ah, csak a temetőben – szaporázódik meg szívverésem, ezáltal hallható nehézlégzést produkálva számomra.

- Édesanyádnál jártál? – érdeklődik tovább.

- I- Igen – füllentem. – Egyébként…

- Holnap reggel - vág közbe hirtelen, - Ha van egy kis időd rám, felmennék hozzátok.

- H- Holnap?                  

- Megbeszélni az anatómia kurzust – teszi hozzá.

- A nyári kurzus - lehelem csupán saját magamnak. – Persze, gyere, tízre megyek a hullaházba, előtte…

- Akkor holnap – rekeszti belém ismét mondandómat, némi gyermeteg izgatottsággal, azzal sebesen lezárva rövidre eresztett beszélgetésünket, egy hatás szüntet követően rám nyomja a vonalat. Miért érzem úgy, hogy...

A belváros forgalma süvítve söpör végig a legalább hat sávot számláló főút kopottas aszfaltján…, a fények játéka, az emberek…. Megtorpanok, holott még átérnék, hiszen a zöld jelzőlámpa még másodpercekig villog, én ennek ellenére mégis megállok a fehér csíkok szegélyénél. Viharvert vacaksággal emelem arcom a város szennyes fénye csúfította, fátyolos égbolt felé, de csillagoknak nyomát se látom..., itt mintha nem is léteznének. Szöul talán sosem tűnt ennyire visszataszítóan otrombának, ám jobban szemrevételezve az épületek éleit, meglehet, hogy mindössze csak az elém táruló megszokott látvány köré égetem saját elmezavarom förtelmét érzékelem. Magam sem tudom, mi tévő lehetnék…, hogyan folytassam utam, egyáltalán járható-e még az a bozóttal elgazosodott ösvény, vagy már sosem látott veszélyes kétely övezné? Embereket akartam menteni, orvos akartam lenni, szerelmet szerettem volna, barátokat, családot..., életet.

Tompa dübörgés úszik szürreálisan lehetetlen álmom forgatagába, mely egyre élesebben, szúró kattogásként tör utat éber elmémig. Nyöszörögve húzom fejemre párnám, de csak nem hagy alább a ricsaj. Órámhoz nyúlok, mely képet egy mély, kábult szusszanással nyugtázok, amint lassan feltápászkodva, a szünetekkel tűzdelt, ütemes zúgolódás forrását kezdem kémlelni.

- Yujin, mi a… - tántorgok ki lenge rövidnadrágomban, egy hozzá közel sem passzoló, színben elütő férfi pólóban. – Yujin – szólongatom újra, s a hangoskodás útját kiszimatolva, a konyha irányába fordulok.

- Hyerin, szia! – rikkant rám lakótársnőm a pulton ücsörögve. – Felébresztettünk?

- Jó reggelt – fordul vállai felett irányomba Jin, jobb kezében szorongatott fúróját lejjebb engedve, mire intek.

- Erre még egy hulla is felkelne – fintorodok el, álmosan pislogva a két vigyorgó alakra.

- A kredenc, aminek az ajtaját leverted múltkor – köhint Yujin. – Befogtam egy kis munkára Jin-t, ha már úgy is vendégségbe jött – somolyogja vidáman.

- Öröm hozzánk járni – nevetek fel, még mindig kissé bambán a hűtőhöz csoszogva. Rég voltam ennyire közömbös Seokjin társaságában, nem tudom, hogy túl korán van, vagy egyszerűen csak ennyire természetes érdektelenség fog el jelenlététől? Mintha csupán kisöcsém, vagy a szomszéd szerelgetne kora reggel a lakásunkon...

- Hyerin – szól rám a fiú, eltávolodva a polcoktól.

- Hm? – pillantok rá, tovább nyakalva dobozból a kedvenc tejem.

- Semmi – kacag fel, majd kisétálva a konyhából, az előszobában ledobott hátizsákjához lépdel.

- Te – oson mellém sejtelmes lassúsággal barátnőm. – Elvileg hozzád jött – tartja szemeit a matató fiún.

- Tudom, tegnap szólt, hogy jön – sóhajtom, becsukva magam előtt a fehér szekrény ajtaját. – És hiába nézel így, kizárólag a nyári kurzus miatt jött – folytatom, mire hunyorgó farkasszemünket szemlátomást kizárólag a felzizzenő csengő képes félbeszakítani.

- Jin, kinyitnád? – kiabál arcomba Yujin, szúrósan tovább meredve rám, nyilván valóan valamiféle választ vár egy olyan kérdésre, aminek kilétéről én sem tudok pontosat.

- Te? – hangzik a bejárat felől.

- Neked is szia, segíthetek? – merül gyanakvásba Jin hangja, feltehetően a túloldalon álló egyén hanyag flegmaságán meglepődve.

- Nem hinném.

- A lányokhoz jöttél?

- Mondd, félre állnál az útból? – folytatják kelletlen diskurzusukat, mire sikeresen megérkezve az előszoba feszült légkörébe, minden feltételezésemet beigazolva, Kim Taehyung vág meglehetősen sértett fapofát a küszöbön lecövekelve. Ösztönösen rohanok, minden arcomat elöntő pírommal együtt a két egymást feltűnően méregető fiú közé, s kérdőn a frissen betoppant alakhoz fordulva, tekintetünket találkoztatom.

- Az ingem – jegyzi meg higgadt közönnyel elhúzva száját, még mindig a mögöttem állót vizsgálva.

- Ing? – hökken vissza Jin, szemeit rám futtatva.

- Ó, az ing – nevet fel Yujin a háttérből, mire érkezésének oka elérve tudatomat, kipattant pillákkal, megragadva a fiú fekete pulóverének ujját, erőnek erejével rántom beljebb, s csendre intve az értetlenkedően utánam rángatott egyént, egészen a szobám biztonságáig csörtetek. Nem hiszem el, ennél kínosabb helyzetbe aligha hozhatott volna, még csak az kellene, hogy Jin elkezdjen kombinálni, vagy megtudni az igazságot… Már csak abban reménykedek, hogy Yujin tartja a száját, és minimum vállat von, ha bármit is kérdez odakint..., tudom jól, hogy elúszna a kurzussal együtt saját becsületem is, hisz egyértelmű: Jin valamit szeretne, és meglehet, hogy az a valami jelenleg én vagyok. Magam sem értem igazán...

- Itt az inged – rontok megfeszített, ideges léptekkel a székem támlájára akasztott, gondosan kivasalt ruhadarabért.

- Feldúlt vagy – röhögi el magát, meglepetésszerű vidámsággal Taehyung, óvatosan kivéve a kezemben összeszorongatott fehér anyagot. – Talán titkolózol Seokjin előtt? – dönti gúnyos vigyorral oldalra fejét. – Beszélgetnem kellene vele.

- M- Mégis miért? – horkantok fel ijedten. – Mit mondanál neki?

- Nem is tudom, mivel kezdjem – kezd vontatott járkálásba, alaposan szemügyre véve szobám minden szegletét. – Rögtön a tegnap estével? Vagy annál a napnál, amikor hozzád került az ing?

- Maradj csendben! – szökkenek utána, s váratlan megfordulásából kerekedett közelségünk, önmagával együtt, engem is meglep. – Csak fogd, és menj! – kapom félre szemeim, egy határozott hátralépéssel karöltve.

- Maradjak csendbe, menjek el… - morfondírozik elnyújtott szavakkal. – Nem vagy te egy cseppet rideg?

- Légy szíves? – helyesbítem nyájas szarkazmussal.

- Tudod, hogy nálam a szavak nem működnek – fest kéjenc, cinikus vigyort arcára, amint felvonva szemöldökét, sejtetően közelembe férkőzve, szája szélét nyalja meg.  Megborzongok, szívem felpörgött zakatolása pedig fájdalmasan önti el testem perzselő, libabőrödző forrósággal. – Várok – mélyeszti utoljára íriszeimbe pillantását, majd szemét lehunyva, kicsivel lejjebb hajol, ezzel maradéktalanul elém tárva, a beszűrődő reggeli napfényben, még a megszokottnál is makulátlanabb vonásait. Elmerengek szelíd, már korántsem sötét árnyakat sugárzó létében, ám egyre csak szabadkoznék, vagdalkoznék, most még sem teszem, hisz testem önálló életre kelve, minden fegyelmezett gondolkodást mellőzve, lágy, puha csókot hint Kim Taehyung rózsaszínes párnáira. Megilletődik…, tisztán érzem, hogy csodálkozik tettemen, talán épp annyira, amennyire én is teszem, de cselekedetem viszonozza, s kiürítve elmém, hagyom magam elsodródni az árral. Az utóbbi időben a szokottnál is kevésbé ismerem ki őt, a hétköznapi hideg közönyt, valami egészen más fedte el, azonban előfordulhat, hogy pusztán bennem változott meg valami, s már én szemlélem másként, korábban árnyékok ködösítette mivoltát. Félek kimondani, így nem teszem…

- Hyerin! – robban be a teljes váratlanság viharát magával hozva, szobám ajtaját félig kitépve Choi Yujin, kezében szorongatott mobiltelefonom társaságában, mire az arcára kiülő, mélységes döbbenet úgy csap tarkón, ahogy már igen rég óta semmi...