16. Tériszony

16. fejezet

Szerintem, ha valaki nagyon sokáig hordozza a dühét, hozzászokik. Kényelmessé válik, mint ahogy a bőr bakancs is betörik. És végül annyira hozzászokik, hogy nem is emlékszik, milyen volt előtte. Star Trek c. film

- Taehyung -

Alkohol és halálhörgés gyötörte vöröslő kínban úszik a szoba, ekkor talán már hosszú percek óta. Egy vézna, bátortalan test, remegve húzódik hátrább, a szertefolyó véres özönvíz elől szinte menekülve, s hiába a segélykérés, a homokóra túl gyorsan pereg, és a talpon maradt fiatal fiú megkövülten áll meg a küszöbnél.

- Fiam – hörgi a földön, hátán fekvő alak, de válasz nem érkezik. Kezét hasához szorítja, ám fogása lassan enyhül, s végtagja végül élettelenül a padlóra hull.

A fiú már nem reszket, háta kiegyenesedik, a kést eldobja, arca vonásai felett pedig egy sosem látott zsigeri gyűlölet veszi át a hatalmat. Már nem fél, léptei egyenletesek, az ajtót magabiztosan tája ki, s határozottan nyit a napfény vakította külvilágba. Halálszag, bűn és kilátástalan, soha véget nem érő jéghideg üresség birtokolja minden lábnyomát, ahogy kietlen útja, talán ebben a percben, ebben a sötét pillanatban körvonalazódik körülötte, sötét aurát kölcsönözve ezzel viselőjének. 

- Tea, figyelsz te rám? – legyezi meg kezét, gyanúm szerint már nem először szemeim előtt Minah.

- Bocs – pislogok párat, amint a lányra kúsztatom tekintetem.

- Semmi gond, talán valami volt barátnőd volta az a lány? – sandít rám vigyorogva.

- Még csak az kéne – dünnyögöm orrom alatt. – Gyere, igyunk egy kávét – vetem fel következő lépésem ötletét, mire a törékeny lány beleegyezően bólint, s kiirányuló alakom mellé téved. Gyanakodva szeli át tekintetem a lézengő tömeget, de Hyerin-nek már nyoma sincs, és kopott lelkem legmélyéről remélem, hogy ez így is marad. Így is zsibbad már az agyam, semmi szükség a kelletlen lábatlankodására.

- Itt jó lesz – foglal helyet egy szabad, távolabbi asztalnál Minah, pár percnyi bolyongást követve. – Még nem is mesélted, hogy mit csinálsz jelenleg.

- Rendőr vagyok - felelem egyszerűen, ahogy kihúzom székemet.

- Tényleg? Vagyis igazságot szolgáltatsz – kuncog érdeklődő szemeit egy pillanatra sem levéve rólam.

- Fogjuk rá – simítok tarkómra. - Figyelj, tudom, hogy nem alakult a legjobban a kapcsolatunk. Kiskorunk óta ismerjük egymást, nem kellett volna eltávolodnunk.

- Kétszer vallottam neked szerelmet, és te kétszer utasítottál el. Talán mostanra megemésztettem – tapasztja tenyerét kézfejemre, pontosan mintha nekem lenne szükségem megértésre.

- Minah – sóhajtom, egyre csak emelve színjátékom drámaiságát.

- Semmi gond, már úgy sem számít – süti oldalra szemeit, egy zavart mosollyal. Ezek szerint jó nyomon haladok...

- Mi lenne, ha összefutnánk a hétvégén? – vonom fel álszenten szemöldökeim.

- Már nem leszek a hétvégén itt – pásztázza tovább az itallapot. - De ugye még nem kell menned? – bátortalanodik el vékony hangja, s rám szegezi tekintetét.

- Hol leszel? – feszegetem tovább a karnyújtásnyira lévő színvallást.

- Hat hónapja leukémiát diagnosztizáltak nálam – kezd vonakodva mondandójába, egy mély levegőt követően. - Az orvosok egy évet adtak, de már most elviselhetetlen fájdalmak gyötörnek, és ez csak egyre rosszabb lesz. Nari, a húgom felmondott, hogy gondomat viselhesse, de már alig van pénzünk az ellátásomra. A jó napok, mint a mai, veled, szinte teljesen megszűnnek - taglalja halkan. - Kötöttem egy nagy összegű életbiztosítást régebben, de csak baleseti halálkor fizet. Azt akarom, hogy a húgom kapja meg.

- És megfogod magad ölni – konstatálom borzongató nyugalommal.

- Akkor nem fizet a biztosító – harapja el száját, s idegesen újra félresüti pillantását.

- Balesetnek kell látszódnia – komolyodik el arcommal együtt hangom is, ami meglepett reakcióját elnézve, roppant váratlanul éri. Hát ez a kulcs, ezért a hívás, emiatt szólított engem… Bődületesen ostobának érzem magam, és bár jelét sem mutatják tetteim, homályosan zavar, hogy a gyerekkori barátom halálában kell segítő kezet nyújtanom, ám a szánalom érzete, elnézve elnyűtt alakját, egyre csak erősödik, s a vártnál is rövidebb idő alatt, újra úrrá lesz rajtam a megszokott rideg közöny. Groteszk, ahogy az el nem ért céljait taglalja, szemében keserűség csillogtatta láthatatlan könnyekkel, arcán a fáradt fájdalom erőtlen mosolyával. Ismeretlen ismerős érzés önti el testem, mintha ezt a benyomást már tapasztaltam volna, s felismerve az érzet eredetét, undor vegyítette gyűlölet hatalmasodik el felettem.

Édesanyám a születésem pillanatában hunyt el, melynek okán apám teljesen elhagyta magát, s vele együtt minden emberi mivoltát is. Megvetésben nőttem fel mellette, alkoholszag áztatta koszos szobák falai között, s az elnyomott kín sebeit, titkon talán máig viselem. Gyűlöltem… Gyűlöltem őt, a világot, nem ismertem a fényt, a szeretet. Nem volt helyem a Földön, ahogy annak az aljas lénynek sem, akit valaha apa néven csúfoltam. Nem vettem észre sokáig, hogy eszembe ötlő eszméje milyen zsigeri haraggal is ontotta ki az érzelmi intelligencia minden szikráját belőlem, és hiába akartam hajdanán tiszta szívből reményhez jutni, aznap, amikor az az ember meghalt, és segítség kérésének ellenére, kihátrálva néztem végig haláltusáját, egy részem vele halt. Azzá váltam, amitől a legjobban féltem, amit a végletekig megvetettem… Akkoriban kezdődött minden, az idő tájt ismertem meg Jeon úrt, a fertő középiskola közepén, abban az időben eszméltem fel a képességemre, és az élet valós múlandóságára. Beleégve magát elmémbe, a kínhalál emléke még mindig fogva tart, s végignézve az előttem ülő, minden reményétől megfosztott Kwon Minah-t, túl halványan dereng fel szívem leheletnyi szikrája. Úgy tartják megszokja a létünk, ha túl soká hordoz az emberi szív haragot, egyszerűen, csak megszokjuk, mintha mindig is hozzánk tartozott volna, mintha nem is tudnánk milyen volt előtte, vagy milyen lehetne nélküle... 

- Mennünk kellene – szakítom félbe, a bakancslistájának be nem teljesült részleteit ecsetelő lányt.

- Hm? – pislog rám értetlenül, majd tekintetem vonalát követve, pillantása a vészesen közeledő Jeon lányon telepszik meg. - Ez a lány rád van szállva? – kérdi kacagva, mire szem forgatva sóhajtok fel.

- Sziasztok – vigyorog telibe minket a kissé zilált hajú, kipirosodott arcú Hyerin, jobb oldalán maga mellé rángatva az életvitel szerűen gyanakvó patológus főnökét. – Micsoda véletlen, megint összefutunk – folytatja viháncolva.

- Véletlen, huh? – vonom fel szemöldököm. - Minah, elmegyek, hozok valamit inni – tápászkodok fel az asztaltól, ügyet sem véve a megjelent, furcsa párról.

- Jimin, egy perc és jövök – oson mellém a Jeon lány, képén még mindig ezzel a gyomorforgató, kétszínű mosollyal.

- Szóval nem hagyod abba – pásztázom magam előtt utam. – Még a főnöködet is magaddal rángattad? Mert így aztán nagyon nem feltűnő – nevetek szánakozva.

- Meglepő, hogy azt gondolod, hogy nem próbálom megmenteni – veszi elő egyre lekicsinylőbb hangnemét a lány, mire lesajnálóan, szememet ismét megforgatva lépek a pulthoz.

- Két hosszú kávét – vetem a pultosnak, majd egy mély sóhajtól felbuzdulva fordulok a sarkamban toporgó egyénhez. - Van egy életbiztosítása, halálos balesetre. Mikor meghalt az első napon, mindenki öngyilkosságnak tartotta, de ma este… Balesetnek kell látszódnia. Ezért kérte a segítségem – formálom meg szavaim halkan.

- És megteszed? – dönti oldalra fejét, szemöldökét összeráncolva.

- Ő akarja így – artikulálom érthetően.

- Hiszen ismered, nem? Hogy vagy képes… - dörmögi megvető hunyorgással Hyerin. – Ha a szüleidről, a családodról lenne szó, akkor is…

- Fogd be – szakítom félbe az érzelmektől hányingert keltően tocsogó mondandóját.

- Akkor is hagynád… – próbál újra szóhoz jutni, mit sem törődve óva intésemmel. 

- Azt mondtam fogd be! – szúrom keresztül egészen ártatlannal sugárzó mivoltát elsötétült tekintetemmel, s magam mögött hagyva az elkészült italokat, szemlátomást pillanatnyi félelmet keltve a lányban, közelebb lépek hozzá. – Azért vagy itt, azért teheted meg hogy közbe avatkozz, mert hagyom. Azért van hétről hétre esélyed, hogy megments valakit velem szemben, mert én engedem – szűkül össze pillantásom, mire Hyerin meginogva hátrább csoszog. – És most tűnj el az utamból – köpöm felé szavaim, s megkerülve alakját, tisztán érzékelem, hogy próbálna szóhoz jutni, de minden maradék szava torkában reked. Hogy meri a szájára venni ez a kis senki a családomat, semmit sem tud, semmit! Most meg, ahelyett, hogy fülét farkát behúzva osonna el, vehemens léptekkel próbál kielőzni az asztalok között. Eszem megáll…

- Minah, mennünk kellene, azt mondtad az óriáskerékhez akarsz menni - érek asztalunk sarkához.

- Ah, rendben – bólint meglepetten, s negédes beszélgetését illedelmesen megszakítva Park Jimin-nel, feláll az asztaltól. – Nektek nincs kedvetek jönni? – fordul a két jómadárhoz, és mielőtt államat felkaparhatnám a földről, már hevesen bólint is Hyerin. – Akkor induljunk – mosolyog kedvesen Minah, aki látszólag a kelleténél is jobban kezdi élvezni annak a szerencsétlen patológusnak a társaságát, aki egy nem túl rejtélyes oknál fogva egy futó, szurkálódó pillantásra, valahogy mindig megtalál.

Arcom torz, légzésem a kelleténél is hangosabb, s a tervet szövögető, hunyorgó szemeim, aligha lepleznék a bennem dúló indulataimat. A vidám, előttem cammogó, a közeli parkot keresztül szelő hármas hátába lyukat égetve, ismét úgy érzem, hogy az egyetlen eszköz, amihez képes vagyok jelenleg nyúlni, az az erőszakos fenyegetőzés, holott korábban ez cseppet sem vallott rám… Hideg fej, átgondolt trükkök, gúnyos taktika, hol van mindez, miért borít ki ennyire ennek a makacs lánynak a nyughatatlansága? Megfulladok…

- Menjetek csak, Taehyung-nak tériszonya van – torpan meg előttem az agyamban éppen megforduló lány, s kezével legyint az óriáskerék lábától visszapillantó két egyénnek.

- Mi? – vonom fel egy idétlen grimasszal szemöldököm, hol a Jeon lányra, hol a másik kettőre pillantva.

- Nem is tudtam, biztos nem jössz? – sopánkodik Minah, flúgos patológusunk oldaláról.

- Azért nem tudtad, mert nincs tériszonyom - köszörülöm meg torkom.

- De, mindig hány, és órákig rosszul van – folytatja Hyerin bosszantó füllentésáradatát, amit döbbenetemben nem is tudok hova tenni, ám mire felocsúdnék lassúságomból, Jimin maga elé engedve gyerekkori barátomat, egy mozdulattal zárják magukra az óriáskerék egyik érkező kabinjának ajtaját.

- Nem tudom, mit tervezel, de ez nevetséges – röhögöm el magam, elég kellemes ízvilágban. – Hacsak… - döntöm kérdően oldalra fejem, a mellettem maradt lány engem bámuló hatalmas, tettetett ártatlanságtól sugárzó szemeibe lesve. – A patológust használod? Talán ő fogja lebeszélni Minah-t?

- Nem is vagy te olyan buta – emeli fel állát büszkén a lány, mire ingerszerű, meggondolatlanság indíttatta mozdulattal ragadom meg alkarját, s magam után hurcolva, a következő, vontatottan megérkező kabinba tuszkolom, egy műmosolyt intézve a kielőzött párnak. Dühösen fordul felém, de hiába próbál mögém keveredni, szilárdan állom el a kijáratot, s megérezve az óriáskerék lassú mozgását, higgadtan foglalok helyet, kezeimet szarkasztikusan karba fonva.

- Ez mégis mire volt jó? – csattan fel egyre ingerületebben.

- Az a baj tudod, hogy nem figyelsz rám – csóválom meg egy arcomon ragadt vigyorral fejemet. - Megmondtam, hogy tűnj el az utamból.

- És miért kellene azt tennem, amit mondasz? – ráncolja rám homlokát, s érzem, hogy gúnyosnak próbál hatni, hangja mégsem magabiztos.

- Egy kicsit sem félsz tőlem? – sandítok felemelt tekintetemmel a kabin legtávolabbi zugában toporgó lányra. 

- Nem – válaszol könnyelműen.

- Ezen változtatnunk kellene – mosolyodok el, s felállva a kényelmes ülőhelyről, lomha léptekkel veszem célba a tágra nyílt pillantású alakot. A rémületet generáló eszközeim tárháza ezúttal a kelleténél is nagyobb szenvedélyben ég elmémben, s talán az erőszak, a félelem, egy teljesen új formájával ismertethetem meg ezt a szerencsétlen, szánalmas lányt, aki még nem is sejti, hogy saját maga fog könyörögni, hogy feladhassa okafogyott küzdelmét ellenem most, s mindörökre.