2016. április 11., hétfő

15. A sors tréfája

15. fejezet

Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent, Ami még nemrég lelkemig hatott; Mi lett belőlem? Emberek közt járó, El nem siratott, bús élő halott. /Ady Endre/






- Taehyung -

Az ember számos alkalommal érkezik el életének ahhoz a pontjához, ahol válaszút szeli ketté megszokott létét, ahol választania kell, hogy jobbra, vagy balra indul tovább. Az esetek túlnyomó részében ezek a döntések egész létünkre kihatással lesznek, meghatároznak bennünket, és, ami a legfontosabb, a választás esélye egyszer kopogtat be, nem többször. Az elhatározásból nincs visszaút, a sors nem átverhető, nem kijátszható, kötelességünk vállalni a lépéseinkért a felelősséget, ez az élet rendje, nem több, és nem kevesebb. Murphy törvénye sem arról szól, hogy minden elromlik. Azt mondja ki, hogy bármi, ami megtörténhet, megtörténik, mert a sorsunk vezet, a végzet, az elrendeltetés, és súlyos árat fizethet az, aki trükkhöz folyamodva, babrálni kezd a szabályrendszerrel... 
Talán akkoriban számomra is megadatott a döntés lehetősége, ám az idő múlása arra eszméltet fel, hogy a sors szánt erre az ösvényre, s talán választhattam volna az ezzel járó fájdalmat, én mégis az érzéketlen közöny mellett határoztam. Érzelmek nélkül nincs fájdalom, nincs csalódás, nincs öröm, csak a semmi van. A nagy, büdös, kietlen, üres semmi, és ez így van jól…
- Hyerin – zökkent ki telefonom búgása, mibe szinte gondolkodás nélkül szólok bele.  – Csak nem jártál a kórházban? – pásztázom át az épületből kisétáló, feldúlt lány alakját.
- Gyilkos – sziszegi gyűlölködve, ami korántsem lep meg. Ócska mosoly kúszik arcomra, s egy sóhajt követően, újra a távoli lányra pillantok.
- Ez egy kicsit erős, nem gondolod? – dőlök elégedetten járőrautóm oldalának.
- Minek neveznéd ezt? – förmed rám.
- Munkának – komolyodok el értetlen viselkedésén. – Nézz előre!
- Tessék? – csattan fel ingerülten.
- Előre – utasítom újból, mire pár pillanatnyi forgolódást követően, kiszúrva engem, egyenesen rám mered. Erősen, egészen remegve szorítja meg telefonját, mire ész nélkül, hevesen rohan ki a négysávos út forgatagába, elködösült szemeivel szinte lyukat égetve meghökkent testembe. Se hall, se lát, meghibbant volna? Hirtelen mozdulattal, ösztönszerűen nyúlok felkarja után, kirántva ezzel a lomhán lassuló sárga kisbusz elől, mire mellkasomnak borul idegtől reszketve. Kiguvadt szemekkel pislogok magam elé, kissé zihálva, ami minden bizonnyal a meggondolatlan cselekedetem hatására fellépő, megemelkedett pulzusszámomnak köszönhető, semmi másnak...
- Elment az eszed? – tolom el magamtól, vállait megmarkolva. Vonakodva emeli rám pillantását, mintha tudatában sem lenne a történteknek. - Tényleg az orrom előtt akarod kinyíratni magad?
- A halál megmentett volna? – morogja halkan, lopva maga köré lesve, szemlátomást magához térve.
- Fáj ez a megbélyegzés... Halál? – engedek végtagjai szorításából, s karba font kezekkel dőlök a mögöttünk parkoló rendőrautónak. – Meg amúgy is, ki mondta, hogy meg is haltál volna? – élcelődök tovább a bosszús ábrázatú lánnyal.
- Talán nem örülnél neki? – dünnyögi egy hasztalan grimasszal.
- Akkor az erőd másra szállna, és újabb patthelyzet – vázolom egyszerűen, egy cinikus félmosollyal. – Óvatosabbnak kellene lenned magaddal szemben, ha életeket akarsz menteni – mérem végig, fölényesen, egy rejtett, apró, szinte csak porhintésnyi aggodalomszerű érzéssel. – Ha kinyíratod magad, eljátszod az esélyed, és én nem foglak megmenteni.
- Valószínűleg nem süllyedne addig a lelkem, hogy a te segítségedért folyamodjon – gúnyolódik, s egy megvető pillantást intézve őt pásztázó alakom felé, megkerülve az autót, a járdára sétál egy mély levegővel karöltve. Ügyel a megjelenésre, a magabiztos kisugárzásra, de belül reszket meggondolatlanságától, és én ezt pontosan látom. - Azt hiszed, a gyűlölet erőssé tesz? – szólok utána indulatosan, mire hangom nem várt hangszínen, mintha elcsuklana. – Túl tiszta a lelked, ahhoz, hogy szívből gyűlölj – konstatálom torkomat megköszörülve, s kinyitom az autó ajtaját. – Ez lesz a veszted, és páholyból fogom végignézni a bukásod – folytatom, szótlan másodpercekig elmerengve a rám figyelő lány kócos, megviselt, mégis szívből jövő melegség körbelengte auráján. Hideg lelkemet újabb jeges lélegzetvétel járja át egyre távolodó mivoltától, s teljesen kihűlve rázódok vissza saját valómba, ahogy kimérten a gázra taposok. Irritál a lány minden pillantása, minden mozdulata, minden törekvése, hogy nyerjen velem szemben, hogy megmentsen minden életet, amit a sors elvenne. Dühít, felzaklat, egyszerűen félre kellene állítanom makacs mivoltát az utamból, ha kell erőnek erejével, hiszen eljön az idő, hogy nem fog tudni mindenkin segíteni, eljöhet a perc, amikor választania kell, és, akkor összeomolva átkozza majd a napot, hogy nem adta fel, hogy folytatta önző útját, és átverte a sorsot. Égető vágyam, hogy lássam elbukni, megbánni a tettét, feladni mindent, szúró sóvárgásom, hogy érezzem kihunyni a benne tomboló tüzet, már túl izgatóan járja át minden porcikám, s a kelleténél is erősebbé kezd válni bennem a zsigeri óhaj, hogy lássam őt. Egyszerűen csak lássam…
- Központ minden járőrnek – recseg meg a mellettem heverő rádióm, mire rögvest kezembe veszem a készüléket. - 187-es a Monhwa pláza földszintjén.
- Kettes járőr úton – hajítom magam mellé a fekete rádiótelefont, s a tőlem csupán fél sarokra tornyosuló épülethez hajtok. Gyilkosság a plázában? Még egy lélekkel kevesebb…
Sebes léptekkel szelem át a totojázó tömeget, az ijedt arcokat, csatlakozva a sorban feltűnő kollégák hadához, s utat törve magamnak, kifejezéstelen fapofával érkezek a vércseppek, furcsa ösvényére.
- Ki az áldozat? – sétálok egy guggoló egyenruháshoz, aki engedve háta takarásából, a földön heverő holttesthez enged lépnem.
- Kwon Minah, lezuhant a legfelső emeletről. Öngyilkosságnak tűnik – taglalja a mellém érkező egyenruhás fickó.
- Kwon Minah? – nyitom a név hallatán egyre tágasabbra tekintetem, s az ismerős vérben úszó női alakhoz közelebb lépve, azonnal belém hasít a felismerés. Meredten vizslatom át élettelen testét, s utat engedve a kiérkező mentősök sietségének, egyszerűen állok odébb. Lehunyt szemmel nyugtázom a lány halálát, ám tarkómat valamiféle zsibongás kezdi átjárni, s hiába simítok zavartan bőrömre, újabb rendellenes érzés zsongja szét fejem.
- Kim Taehyung – hallom meg mögülem nevem, de hiába fordulok a hang irányába, senki sem szólít. Mi a farnc van velem… - Taehyung – ismétlődik meg a tisztán kivehető női hang, mire rögvest a hófehérré hűlt Kwon Minah alakjára pillantok. – Segíts! – pattannak ki megkövült szemei, s mélyen magába szippantva minden szava, ingataggá vált testem, mintha eszméletét készülne veszíteni.
Légszomjtól gyötörve tárul elém a következő, kissé még fátyolos kép, és zavartan eszmélek fel saját szobám kora reggeli látványára.
- Ez meg mi volt? – krákogom magam elé, s a furcsa morajló érzéstől még mindig zsibbadva, fájóan ráncolt homlokommal együtt, rendezetlen tudattal indulok meg, amerre értetlenkedő lábaim elsőnek vezetnek. 



- Még sosem éreztem ilyet – járom körbe a mahagóni bútorokkal letisztultan berendezett tágas irodát.
- Nem tudom, hogy mit mondjak neked – gondolkodik el maga elé bámulva Jeon Dongwoo. – Sosem hallottam, hogy ilyesmi történt volna – vonja fel szemöldökeit rám pillantva.
- A segítségemet kérte, eddig soha, senki sem tette – tárom ki kezeimet az íróasztal előtt megtorpanva. – Ki kérne segítséget a haláltól? – méltatlankodok tovább.
- Ne hagyd, hogy ez eltérítsen, mindig a helyes út a nehezebb – taglalja Jeon úr.
- Te már csak tudod – fintorgok.
- Azt hiszed könnyű volt… - halkul el rekedtes, mély hangja.
- Megölni a nejed? – hangoztatom lekezelően, szinte szavába vágva. - Hyerin anyját?
- Ékes példája vagyok annak, hogy nem eshetsz az én hibámba.
- Nem kell aggódnod, nem fenyeget holmi szerelem néven csúfolt kémiai reakció – vonok vállat, s kimért lépésekkel, a kijárat felé veszem az irányt.
- Óvatosnak kell lenned, meg van az esélye, hogy Hyerin látta az emlékképeket, és minden bizonnyal nála is újraindult a nap.
- Kicserélték a képességeinket, vagy mi a rosseb? Gyűlölöm a sors fintorát – morgom orrom alatt.
- Tarts szemmel a lányom, és tartsd magad a szabályokhoz – utasít elkomorodottan Jeon úr.
- Igenis edző – imitálok tisztelgést, s magam mögött hagyva a világfájdalmas képű férfit, feldúltan csapom be a helység ajtaját.





- Hyerin -

Felbőszült oroszlánokat megszégyenítve robbanok be a hullaház nyikorgó kapuján hajnalok hajnalán, olyan lehetetlenül korán, hogy szinte okafogyottnak érzem a telefonját még hírből sem felvevő fiatalembert itt keresni.
- Jimin - csattogok be az említett irodájába, s hiába lep meg, hogy főnököm hajnalok hajnalán már két pohár kávé társaságában dolgozik, hamar beletörődök látványába. – Hívtalak, nem vetted fel – lihegem nagyot nyelve. Sosem fogok hozzászokni a rohanáshoz…
- Egy újraélt nap? – csúsztatja vissza az ajtó mellett magasló polc egyik aktáját.
- Azt hiszem – hebegem szemöldökeimet összehúzva.
- Azt hiszed? – sandít rám értetlenül a fiú.
- Ez most más volt, egyáltalán nem olyan, mint eddig – kezdem taglalni a megmagyarázhatatlan, belém hasító érzést. – Senki sem kérte a segítségem, egy holttest sem volt a közelben.
- Talán csak nem hallottad – sétál könnyelműen íróasztalához.
- Eddig mindig hallottam – méltatlankodok hevesen.
- Akkor lehet, hogy te haltál meg? – pillant fel rám, teljesen rám hozva a frászt, s rögvest megtorpanok az asztal sarkánál.
- Azt azért nem hinném – grimaszolok Jimin-re.
- Na jó, mit csináltál, amikor történt? – huppan le székére, s megkönyökölve iratai közt, egyenesen irányomba mered.
- Jungkook-kal futottam össze, akinek éppen az autóját fújták meg – taglalom elgondolkodva.
- Rendben, mesélj az érzésről, mit láttál – vesz kezébe egy tollat.
- Jegyzetelni fogsz? – döntöm meglepetten oldalra fejem, de elnézve a fiú komoly tekintetét, azonnal folytatom mondandóm. - Furcsa volt, először valamiféle ruhabolt, aztán tömeg… Lépcsők, talán.
- Bevásárlóközpont?
- Ez az! – mutatok ösztönszerűen mutatóujjammal a fiúra. - A Monhwa pláza kivetítője volt az utolsó, amit láttam, és… Egyre csak távolodott, mintha zuhannék – gondolkodok el megkeserült arcommal. Borsózik a hátam az érzéstől…
- Talán így halt meg az áldozat? – bámul rám Jimin. – Talán – nyomatékosítja feltevésének bizonytalanságát.
- Az egyik emeletről… Lezuhant volna? – elmélkedek szemeimmel kényszeredetten bejárva a szoba minden zugát.
- Ez csak találgatás Hyerin – sóhajt fel Jimin, letéve maga elé golyóstollát.
- Utálom ezt, éppen, amikor kezdtem érteni a dolgokat… - dünnyögöm megtéve pár indokolatlan lépést az irodában.
- Kim Taehyung megjelenésével a megszokott szabályok megváltoztak – hangzik főnököm komolyság itatta mondata, s megtorpanva a tér közepén, újra átjár a korábban megtapasztalt, fagyos, gyötrelmes érzés.
- Ez az egész olyan… Hideg volt – élénkítem fel a korábban hirtelen, teljesen váratlanul belém mart érzetet. - Mintha egy részem belehalt volna. Sosem akarom ezt újra érezni – fújom ki elnyűtt levegőmet, szemeimet egy pillanat erejéig lehunyva tartva.
- Nem szívesen mondom ezt, de meg kellene keresned egyenruhás barátunkat – térít merengésemből vissza Jimin, s hiába sandítok, tisztán látom, hogy most sem viccel… - Lehetséges, hogy ő ismeri ezt az érzést - dünnyögi halkan.
- Gondolod, hogy…
- Minden csak feltevés – sóhajt ismét a fiú, s maga elé húz egy adag paksamétát.
Valamelyest kijózanodva sokkhatás hintette reggelemből, vehemensen szabdalom keresztül a korai forgatagot, meg sem állva Szöul egyik felkapott, emberfeletti nagyságokat öltő bevásárló központjáig, agyamban meglehetősen sokszor felidézve az elmémbe furakodó emlékképeket. Valaki más emlékképeit…
- Ez lesz az – érek egy közép árkategóriás butik elé, aminek végigvizslatva kirakatát, minden kétséget magam mögött felejtve lépem át szélesre tárt bejáratát. És láss csodát, a halál mégsem vett ki szabadságot, itt lófrál valami nőcske társaságában? Eszem megáll…
- Sziasztok– lépek sunnyogva a két nézelődő alak mellé. – Taehyung – húzom el vigyorogva a szemét rám kapó nevét. – Hát nem ismered a jó modort? – mosolygok a két egyénre nyájasan. – Jeon Hyerin – nyújtok kezet a kissé feszengő, csinos megjelenésű fiatal lánynak.
- Kwon Minah – viszonozza széles mosolyom, s megragadja kezem.
- Minah, megbocsátanál egy percre? – simít végig a kedvesen bólintó lány vállán Taehyung, s egy szúrós pillantást vetve felém, némi ráhatással a bolt kijárata felé vezet.
- Tudom, honnan szerzed a belső információidat – hadarom elégedetten a mellettem koslató alaknak. – Látod az áldozat napját és halálát, mikor felébredsz.
- Hű de okos vagy Hyerin – torpan meg felém fordulva, a lehető leggúnyosabb hangján intézve nekem szavait. – Hadd találjam ki, láttad a butikot.
- Csak szerencsém van, ez volt az első ruhabolt, ahova betévedtem. Azt ne mond, hogy ez a lány az… - tátom el számat a fiú furcsán feszült vonásait áttanulmányozva. - Tőled kért segítséget, ugye? – teszem karba kezeim.
- Egyre gyorsabban vág az agyad te lány – fertőzi meg ismét, a fiú minden rezdülését a lekezelő cinizmus.
- Hű, itt valami hatalmas kozmikus félreértés történhetett – hunyorgok hasonló gúnyos vigyorral arcomon.
- Talán nem – hajol szemtelenül közelebb Taehyung. - Talán valami oka van annak, hogy így történt.
- Ezt, hogy érted, segítesz neki? – ráncolom össze furcsállóan homlokom.
- A segélykérés nem mindig azt jelenti, hogy ments meg – taglalja dühítő racionalizmus áztatta mondandóját.
- Hogy a fenébe ne – vonom fel szemöldököm, mire lesajnálóan csóválja meg fejét.
- Még nem tudom, de kiderítem, de egy biztos. Nem tőled kért segítséget, vagyis semmi dolgod itt, hacsak… Nem akarod megölni – mászik megállíthatatlanul aurámba, ami oly váratlanul ér, hogy kedvem lenne képen törölni, lemosva ezzel azt az idétlen, mesterkélt vigyort tényérbemászó arcáról.
- Ó nem fosztanálak meg az élvezettől – húzom fel egy grimaszra számat.
- Úgy is ő végzi el a piszkos munkát – egyenesedik ki háta, s lassan visszafelé veszi az irányt, a lányhoz.
- Piszkos munkát? – fordulok utána.
- Megfogja ölni magát, és, ha nem akar élni. Nincs is rád szüksége… - von szinte vállat.
- Talán ismerted ezelőtt is? - találgatok meghökkenve.
- Meglehet – válaszol, s nemes egyszerűséggel hagy faképnél az emeleten lézengő tömeg között. Mit akar a lánytól, miért avatkozik bele, ha nem akarja megmenteni? Engem akar ezzel távol tartani tőle? Kristálytisztán érzem, hogy ezúttal maga Kim Taehyung sincs tisztában a következő lépéssel, ám hiába a sors ócska, egészen megmagyarázhatatlan fintora, nem érzékelem előnyöm...


2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hát... hűha! :O Több szempontból is...
    Taehyung szemszöge egyenesen lehengerlő. Kezdem nagyon megkedvelni. ^^
    Apuci mocskos kis múltja is felderülni látszik? De tényleg rossz lenne, amit tett? Jó, persze, bizonyos nézőpontból...
    Igazából nem tudom eldönteni, hogy Jimin tényleg ekkora zseni, vagy sokkal többet tud, mint amit elmond... titokzatos, az már biztos. :D
    Ez a "szerepcserés" dolog váratlan volt... és az a lány...
    Tűkön ülök! Alig várom a folytatást! ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, deörülök, hogy írtál ,köszönöm szépen a véleményed ^_^ mint mindig <3
      Jimin egy külön faj, meg kell hagyni :"D És nagyon örülök, hogy elégedett vagy Tae szemszögével, a most felkerült rész teljes egészében az ő szemszögéből készült, és nagyon jó olvasást kívánok hozzá ^^

      Törlés