15. A sors tréfája

15. fejezet

Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent, Ami még nemrég lelkemig hatott; Mi lett belőlem? Emberek közt járó, El nem siratott, bús élő halott. /Ady Endre/

- Taehyung -

Az ember számos alkalommal érkezik el életének ahhoz a pontjához, ahol válaszút szeli ketté megszokott létét, ahol választania kell, hogy jobbra, vagy balra indul tovább. Az esetek túlnyomó részében ezek a döntések egész létünkre kihatással lesznek, meghatároznak bennünket, és, ami a legfontosabb, a választás esélye egyszer kopogtat be, nem többször. Az elhatározásból nincs visszaút, a sors nem átverhető, nem kijátszható, kötelességünk vállalni a lépéseinkért a felelősséget, ez az élet rendje, nem több, és nem kevesebb. Murphy törvénye sem arról szól, hogy minden elromlik. Azt mondja ki, hogy bármi, ami megtörténhet, megtörténik, mert a sorsunk vezet, a végzet, az elrendeltetés, és súlyos árat fizethet az, aki trükkhöz folyamodva, babrálni kezd a szabályrendszerrel... 

Talán akkoriban számomra is megadatott a döntés lehetősége, ám az idő múlása arra eszméltet fel, hogy a sors szánt erre az ösvényre, s talán választhattam volna az ezzel járó fájdalmat, én mégis az érzéketlen közöny mellett határoztam. Érzelmek nélkül nincs fájdalom, nincs csalódás, nincs öröm, csak a semmi van. A nagy, büdös, kietlen, üres semmi, és ez így van jól…

- Hyerin – zökkent ki telefonom búgása, mibe szinte gondolkodás nélkül szólok bele.  – Csak nem jártál a kórházban? – pásztázom át az épületből kisétáló, feldúlt lány alakját.

- Gyilkos – sziszegi gyűlölködve, ami korántsem lep meg. Ócska mosoly kúszik arcomra, s egy sóhajt követően, újra a távoli lányra pillantok.

- Ez egy kicsit erős, nem gondolod? – dőlök elégedetten járőrautóm oldalának.

- Minek neveznéd ezt? – förmed rám.

- Munkának – komolyodok el értetlen viselkedésén. – Nézz előre!

- Tessék? – csattan fel ingerülten.

- Előre – utasítom újból, mire pár pillanatnyi forgolódást követően, kiszúrva engem, egyenesen rám mered. Erősen, egészen remegve szorítja meg telefonját, mire ész nélkül, hevesen rohan ki a négysávos út forgatagába, elködösült szemeivel szinte lyukat égetve meghökkent testembe. Se hall, se lát, meghibbant volna? Hirtelen mozdulattal, ösztönszerűen nyúlok felkarja után, kirántva ezzel a lomhán lassuló sárga kisbusz elől, mire mellkasomnak borul idegtől reszketve. Kiguvadt szemekkel pislogok magam elé, kissé zihálva, ami minden bizonnyal a meggondolatlan cselekedetem hatására fellépő, megemelkedett pulzusszámomnak köszönhető, semmi másnak...

- Elment az eszed? – tolom el magamtól, vállait megmarkolva. Vonakodva emeli rám pillantását, mintha tudatában sem lenne a történteknek. - Tényleg az orrom előtt akarod kinyíratni magad?

- A halál megmentett volna? – morogja halkan, lopva maga köré lesve, szemlátomást magához térve.

- Fáj ez a megbélyegzés... Halál? – engedek végtagjai szorításából, s karba font kezekkel dőlök a mögöttünk parkoló rendőrautónak. – Meg amúgy is, ki mondta, hogy meg is haltál volna? – élcelődök tovább a bosszús ábrázatú lánnyal.

- Talán nem örülnél neki? – dünnyögi egy hasztalan grimasszal.

- Akkor az erőd másra szállna, és újabb patthelyzet – vázolom egyszerűen, egy cinikus félmosollyal. – Óvatosabbnak kellene lenned magaddal szemben, ha életeket akarsz menteni – mérem végig, fölényesen, egy rejtett, apró, szinte csak porhintésnyi aggodalomszerű érzéssel. – Ha kinyíratod magad, eljátszod az esélyed, és én nem foglak megmenteni.

- Valószínűleg nem süllyedne addig a lelkem, hogy a te segítségedért folyamodjon – gúnyolódik, s egy megvető pillantást intézve őt pásztázó alakom felé, megkerülve az autót, a járdára sétál egy mély levegővel karöltve. Ügyel a megjelenésre, a magabiztos kisugárzásra, de belül reszket meggondolatlanságától, és én ezt pontosan látom. - Azt hiszed, a gyűlölet erőssé tesz? – szólok utána indulatosan, mire hangom nem várt hangszínen, mintha elcsuklana. – Túl tiszta a lelked, ahhoz, hogy szívből gyűlölj – konstatálom torkomat megköszörülve, s kinyitom az autó ajtaját. – Ez lesz a veszted, és páholyból fogom végignézni a bukásod – folytatom, szótlan másodpercekig elmerengve a rám figyelő lány kócos, megviselt, mégis szívből jövő melegség körbelengte auráján. Hideg lelkemet újabb jeges lélegzetvétel járja át egyre távolodó mivoltától, s teljesen kihűlve rázódok vissza saját valómba, ahogy kimérten a gázra taposok. Irritál a lány minden pillantása, minden mozdulata, minden törekvése, hogy nyerjen velem szemben, hogy megmentsen minden életet, amit a sors elvenne. Dühít, felzaklat, egyszerűen félre kellene állítanom makacs mivoltát az utamból, ha kell erőnek erejével, hiszen eljön az idő, hogy nem fog tudni mindenkin segíteni, eljöhet a perc, amikor választania kell, és, akkor összeomolva átkozza majd a napot, hogy nem adta fel, hogy folytatta önző útját, és átverte a sorsot. Égető vágyam, hogy lássam elbukni, megbánni a tettét, feladni mindent, szúró sóvárgásom, hogy érezzem kihunyni a benne tomboló tüzet, már túl izgatóan járja át minden porcikám, s a kelleténél is erősebbé kezd válni bennem a zsigeri óhaj, hogy lássam őt. Egyszerűen csak lássam…

- Központ minden járőrnek – recseg meg a mellettem heverő rádióm, mire rögvest kezembe veszem a készüléket. - 187-es a Monhwa pláza földszintjén.

- Kettes járőr úton – hajítom magam mellé a fekete rádiótelefont, s a tőlem csupán fél sarokra tornyosuló épülethez hajtok. Gyilkosság a plázában? Még egy lélekkel kevesebb…

Sebes léptekkel szelem át a totojázó tömeget, az ijedt arcokat, csatlakozva a sorban feltűnő kollégák hadához, s utat törve magamnak, kifejezéstelen fapofával érkezek a vércseppek, furcsa ösvényére.

- Ki az áldozat? – sétálok egy guggoló egyenruháshoz, aki engedve háta takarásából, a földön heverő holttesthez enged lépnem.

- Kwon Minah, lezuhant a legfelső emeletről. Öngyilkosságnak tűnik – taglalja a mellém érkező egyenruhás fickó.

- Kwon Minah? – nyitom a név hallatán egyre tágasabbra tekintetem, s az ismerős vérben úszó női alakhoz közelebb lépve, azonnal belém hasít a felismerés. Meredten vizslatom át élettelen testét, s utat engedve a kiérkező mentősök sietségének, egyszerűen állok odébb. Lehunyt szemmel nyugtázom a lány halálát, ám tarkómat valamiféle zsibongás kezdi átjárni, s hiába simítok zavartan bőrömre, újabb rendellenes érzés zsongja szét fejem.

- Kim Taehyung – hallom meg mögülem nevem, de hiába fordulok a hang irányába, senki sem szólít. Mi a farnc van velem… - Taehyung – ismétlődik meg a tisztán kivehető női hang, mire rögvest a hófehérré hűlt Kwon Minah alakjára pillantok. – Segíts! – pattannak ki megkövült szemei, s mélyen magába szippantva minden szava, ingataggá vált testem, mintha eszméletét készülne veszíteni.

Légszomjtól gyötörve tárul elém a következő, kissé még fátyolos kép, és zavartan eszmélek fel saját szobám kora reggeli látványára.

- Ez meg mi volt? – krákogom magam elé, s a furcsa morajló érzéstől még mindig zsibbadva, fájóan ráncolt homlokommal együtt, rendezetlen tudattal indulok meg, amerre értetlenkedő lábaim elsőnek vezetnek. 

- Még sosem éreztem ilyet – járom körbe a mahagóni bútorokkal letisztultan berendezett tágas irodát.

- Nem tudom, hogy mit mondjak neked – gondolkodik el maga elé bámulva Jeon Dongwoo. – Sosem hallottam, hogy ilyesmi történt volna – vonja fel szemöldökeit rám pillantva.

- A segítségemet kérte, eddig soha, senki sem tette – tárom ki kezeimet az íróasztal előtt megtorpanva. – Ki kérne segítséget a haláltól? – méltatlankodok tovább.

- Ne hagyd, hogy ez eltérítsen, mindig a helyes út a nehezebb – taglalja Jeon úr.

- Te már csak tudod – fintorgok.

- Azt hiszed könnyű volt… - halkul el rekedtes, mély hangja.

- Megölni a nejed? – hangoztatom lekezelően, szinte szavába vágva. - Hyerin anyját?

- Ékes példája vagyok annak, hogy nem eshetsz az én hibámba.

- Nem kell aggódnod, nem fenyeget holmi szerelem néven csúfolt kémiai reakció – vonok vállat, s kimért lépésekkel, a kijárat felé veszem az irányt.

- Óvatosnak kell lenned, meg van az esélye, hogy Hyerin látta az emlékképeket, és minden bizonnyal nála is újraindult a nap.

- Kicserélték a képességeinket, vagy mi a rosseb? Gyűlölöm a sors fintorát – morgom orrom alatt.

- Tarts szemmel a lányom, és tartsd magad a szabályokhoz – utasít elkomorodottan Jeon úr.

- Igenis edző – imitálok tisztelgést, s magam mögött hagyva a világfájdalmas képű férfit, feldúltan csapom be a helység ajtaját.

- Hyerin -

Felbőszült oroszlánokat megszégyenítve robbanok be a hullaház nyikorgó kapuján hajnalok hajnalán, olyan lehetetlenül korán, hogy szinte okafogyottnak érzem a telefonját még hírből sem felvevő fiatalembert itt keresni.

- Jimin - csattogok be az említett irodájába, s hiába lep meg, hogy főnököm hajnalok hajnalán már két pohár kávé társaságában dolgozik, hamar beletörődök látványába. – Hívtalak, nem vetted fel – lihegem nagyot nyelve. Sosem fogok hozzászokni a rohanáshoz…

- Egy újraélt nap? – csúsztatja vissza az ajtó mellett magasló polc egyik aktáját.

- Azt hiszem – hebegem szemöldökeimet összehúzva.

- Azt hiszed? – sandít rám értetlenül a fiú.

- Ez most más volt, egyáltalán nem olyan, mint eddig – kezdem taglalni a megmagyarázhatatlan, belém hasító érzést. – Senki sem kérte a segítségem, egy holttest sem volt a közelben.

- Talán csak nem hallottad – sétál könnyelműen íróasztalához.

- Eddig mindig hallottam – méltatlankodok hevesen.

- Akkor lehet, hogy te haltál meg? – pillant fel rám, teljesen rám hozva a frászt, s rögvest megtorpanok az asztal sarkánál.

- Azt azért nem hinném – grimaszolok Jimin-re.

- Na jó, mit csináltál, amikor történt? – huppan le székére, s megkönyökölve iratai közt, egyenesen irányomba mered.

- Jungkook-kal futottam össze, akinek éppen az autóját fújták meg – taglalom elgondolkodva.

- Rendben, mesélj az érzésről, mit láttál – vesz kezébe egy tollat.

- Jegyzetelni fogsz? – döntöm meglepetten oldalra fejem, de elnézve a fiú komoly tekintetét, azonnal folytatom mondandóm. - Furcsa volt, először valamiféle ruhabolt, aztán tömeg… Lépcsők, talán.

- Bevásárlóközpont?

- Ez az! – mutatok ösztönszerűen mutatóujjammal a fiúra. - A Monhwa pláza kivetítője volt az utolsó, amit láttam, és… Egyre csak távolodott, mintha zuhannék – gondolkodok el megkeserült arcommal. Borsózik a hátam az érzéstől…

- Talán így halt meg az áldozat? – bámul rám Jimin. – Talán – nyomatékosítja feltevésének bizonytalanságát.

- Az egyik emeletről… Lezuhant volna? – elmélkedek szemeimmel kényszeredetten bejárva a szoba minden zugát.

- Ez csak találgatás Hyerin – sóhajt fel Jimin, letéve maga elé golyóstollát.

- Utálom ezt, éppen, amikor kezdtem érteni a dolgokat… - dünnyögöm megtéve pár indokolatlan lépést az irodában.

- Kim Taehyung megjelenésével a megszokott szabályok megváltoztak – hangzik főnököm komolyság itatta mondata, s megtorpanva a tér közepén, újra átjár a korábban megtapasztalt, fagyos, gyötrelmes érzés.

- Ez az egész olyan… Hideg volt – élénkítem fel a korábban hirtelen, teljesen váratlanul belém mart érzetet. - Mintha egy részem belehalt volna. Sosem akarom ezt újra érezni – fújom ki elnyűtt levegőmet, szemeimet egy pillanat erejéig lehunyva tartva.

- Nem szívesen mondom ezt, de meg kellene keresned egyenruhás barátunkat – térít merengésemből vissza Jimin, s hiába sandítok, tisztán látom, hogy most sem viccel… - Lehetséges, hogy ő ismeri ezt az érzést - dünnyögi halkan.
- Gondolod, hogy…

- Minden csak feltevés – sóhajt ismét a fiú, s maga elé húz egy adag paksamétát.

Valamelyest kijózanodva sokkhatás hintette reggelemből, vehemensen szabdalom keresztül a korai forgatagot, meg sem állva Szöul egyik felkapott, emberfeletti nagyságokat öltő bevásárló központjáig, agyamban meglehetősen sokszor felidézve az elmémbe furakodó emlékképeket. Valaki más emlékképeit…

- Ez lesz az – érek egy közép árkategóriás butik elé, aminek végigvizslatva kirakatát, minden kétséget magam mögött felejtve lépem át szélesre tárt bejáratát. És láss csodát, a halál mégsem vett ki szabadságot, itt lófrál valami nőcske társaságában? Eszem megáll…

- Sziasztok– lépek sunnyogva a két nézelődő alak mellé. – Taehyung – húzom el vigyorogva a szemét rám kapó nevét. – Hát nem ismered a jó modort? – mosolygok a két egyénre nyájasan. – Jeon Hyerin – nyújtok kezet a kissé feszengő, csinos megjelenésű fiatal lánynak.

- Kwon Minah – viszonozza széles mosolyom, s megragadja kezem.

- Minah, megbocsátanál egy percre? – simít végig a kedvesen bólintó lány vállán Taehyung, s egy szúrós pillantást vetve felém, némi ráhatással a bolt kijárata felé vezet.

- Tudom, honnan szerzed a belső információidat – hadarom elégedetten a mellettem koslató alaknak. – Látod az áldozat napját és halálát, mikor felébredsz.

- Hű de okos vagy Hyerin – torpan meg felém fordulva, a lehető leggúnyosabb hangján intézve nekem szavait. – Hadd találjam ki, láttad a butikot.

- Csak szerencsém van, ez volt az első ruhabolt, ahova betévedtem. Azt ne mond, hogy ez a lány az… - tátom el számat a fiú furcsán feszült vonásait áttanulmányozva. - Tőled kért segítséget, ugye? – teszem karba kezeim.

- Egyre gyorsabban vág az agyad te lány – fertőzi meg ismét, a fiú minden rezdülését a lekezelő cinizmus.

- Hű, itt valami hatalmas kozmikus félreértés történhetett – hunyorgok hasonló gúnyos vigyorral arcomon.

- Talán nem – hajol szemtelenül közelebb Taehyung. - Talán valami oka van annak, hogy így történt.

- Ezt, hogy érted, segítesz neki? – ráncolom össze furcsállóan homlokom.

- A segélykérés nem mindig azt jelenti, hogy ments meg – taglalja dühítő racionalizmus áztatta mondandóját.

- Hogy a fenébe ne – vonom fel szemöldököm, mire lesajnálóan csóválja meg fejét.

- Még nem tudom, de kiderítem, de egy biztos. Nem tőled kért segítséget, vagyis semmi dolgod itt, hacsak… Nem akarod megölni – mászik megállíthatatlanul aurámba, ami oly váratlanul ér, hogy kedvem lenne képen törölni, lemosva ezzel azt az idétlen, mesterkélt vigyort tényérbemászó arcáról.

- Ó nem fosztanálak meg az élvezettől – húzom fel egy grimaszra számat.

- Úgy is ő végzi el a piszkos munkát – egyenesedik ki háta, s lassan visszafelé veszi az irányt, a lányhoz.

- Piszkos munkát? – fordulok utána.

- Megfogja ölni magát, és, ha nem akar élni. Nincs is rád szüksége… - von szinte vállat.

- Talán ismerted ezelőtt is? - találgatok meghökkenve.

- Meglehet – válaszol, s nemes egyszerűséggel hagy faképnél az emeleten lézengő tömeg között. Mit akar a lánytól, miért avatkozik bele, ha nem akarja megmenteni? Engem akar ezzel távol tartani tőle? Kristálytisztán érzem, hogy ezúttal maga Kim Taehyung sincs tisztában a következő lépéssel, ám hiába a sors ócska, egészen megmagyarázhatatlan fintora, nem érzékelem előnyöm...