12. A játszma

12. fejezet

A világnak fogai vannak, és beléd marhat, amikor csak akar./Stephen King/

- Taehyung –

Tekintetének örvénylő morajában elúszva, szinte tisztán érzem minden zsigeremben, hogy az előttem álló lány belém vetett összes kételye egyre magasabb csúcsokra tör. Tökéletesen megvezethető, gyanakvó, s még, ha ebben a pillanatban jönne is rá kilétem valójára, feltehetően akkor is valamiféle elégedett, becsvágyó vigyor tarkítaná arcom minden vonását. Ügyelve kimértségemre, higgadtan sétálok ki a nappaliba, majd a kezemben tartott poharakat letéve újdonsült lakótársam, meg valami csitri elé, egy visszafojthatatlan gúnyos mosollyal baktatok vissza a konyhába, ahova elképzelésemhez hűen, Jeon Hyerin is kisvártatva követ. Ez a lány kiszámíthatóbb, mint, egy film, amit már százszor láttam, nem állítóm, hogy egyszerű is mivolta, de észre sem veszi, s úgy táncol, ahogy én fütyülök…

- Hyerin? – fordulok a lassú léptekkel konyhába lépő lány felé. Feszeng, szemeit csak lopva emeli rám, egyértelmű, hogy aggályok gyötrik. – Gond van? – lépek egy határozottat felé, hangomban egy undorító, álszent aggodalommal.

- A levél…  - kezdi halkan, oly gyámoltalanul, hogy kedvem lenne, egy mozdulattal a sárba tiporni a lelkivilágát.

- Ugye, nem olvastál el rajta semmit…? – sandítok rá. Gyűlölöm, hogy ostobának kell néznem saját magam, de a végeredmény egészen szórakoztató.

- Igazándiból… - hebegi, száját végül elharapva.

- Beszélj – kapom kissé mérges szemeim a lányra. Zavart minden porcikája… Legszívesebben arcon röhögném, és valljuk be, ha nem jön be a rendőr szakma, színész még lehetek. Egyszerűen tökéletesen hiszi el minden szavam, és még ha cselekedeteim össze is zavarják, legnagyobb elégedettségemre, kétségtelen, hogy már egy ideje engem próbál megfejteni. – Mit akarsz – szegezem neki valamiféle meglepett kijelentésbe hajló kérdésem, amint magabiztosan felé sétálok, s követve kihátráló mozdulatait, végül a hűtőnek simul háta. Az a bizonyos intim szféra, ahova egyesek még családtagjaikat is nehezen engedik be, nemhogy egy rámenős, gyanús idegent… Felkészületlenül éri, és zavarba sodródik, amit arcán megjelenő vöröses árnyalatok, és a rám meredő értetlen szemek, szavak nélkül is elmondják. Minden lépése előtt járok, és ismét úgy cselekszik, ahogy én kívánom… - Talán nyomoztál utánam? – förmedek rá, amitől halványan összerezzen. Telitalálat…

- Én is – ráncolja rám kétségbeesett, bizonytalan homlokát. – Én is újraélem – bólint kettőt biztatóan, majd félresütve szemeivel, egyértelműen a tudtomra adja, hogy ez a túlontúl közeli testkontaktus, ez a falhoz kényszerítettség, tulajdonképpen közel sincs ínyére. Szinte hallom a gyorsvonatokat megszégyenítően verő kis szívét… Talán izgalomba hoztam, fölényes közelségemmel? Nevetségesen kiszámítható reakció…

- Tessék? – értetlenkedek távolabb lépve Hyerin-től.

- A képességed, hogy újraélsz napokat, hogy a halottak segítséget kérnek tőled… - taglalja.

- Azt akarod mondani, hogy te is…

- Igen – vág szavamba, ahogy egy ijesztően vidám, egészen felvillanyozott mosoly oson arcára, amit egy ideig némán fürkészek, majd egy sóhajjal tarkómra simítok.

- Éreztem – vándorolnak szemeim újra a lányra. – Furcsa voltál első perctől kezdve – folytatom tovább ezt az ostoba társalgást, s a bennem fortyogó szánakozó érzés indíttatta grimaszt visszafojtva, a lány mögé nyúlok. Ismét nem érti, lélegzete elakad, és hosszasan mereng el kiguvadt szemeivel mozdulatomban, majd kinyitva a mögötte ácsorgó hűtőszekrényt, megint elönt a cinizmus legádázabb érzete. Elpirul, feszeng, és az igazat megvallva, egészen élvezem…

- Hé, srácok – robban be a helységbe Jungkook. – Mi a rossebet csináltok, hol a sör? – siet közelebb, és a hűtőből imént kivett üvegeket kikapva kezemből, kérdő szemekkel mér végig bennünket. Kellett még ez a gyerek, pontosan oda, a hátam közepére…

- Megyünk – előz meg Hyerin arcán még mindig ezzel a szánalmas mosollyal, mire a fiatalabbik Jeon nyomába eredve, a nappali felé vesszük az irányt.

- Holnap… Beszélnünk kellene – súgom a lány mellé sétálva, aki beleegyezően bólint, s kavargó gondolatai között elmerülve huppan barátnője mellé.

Egy cseppet sem lepett meg, hogy végül kinyomozta az életunt patológussal, hogy mi közöm van az elmegyógyintézethez, ahogy az sem, hogy szinte tétovázás nélkül elém állt ezzel. A sorsomban van, ahogy én is az övében, elkerülhetetlen, felülírhatatlan, és erre ő is rá fog jönni, amit repesve, tárt karokkal várok; várom a pillanatot, és a momentummal együtt a bukást. Egy angyal bukását…

Nem tudom életem melyik mérföldkövénél lettem egy érzelmi selejt, esetleg szüleim halálakor, vagy már előtte? Talán mindig is ilyen ember voltam, megeshet, hogy ilyennek teremtettek, s kárhozat lenne az én sorsom?

A reggeli napsugarak fájóan érik el meztelen felsőtestem, és meglepetten ér, hogy pár sörtől is kissé kótyagosan botorkálok ki szobám falai közül, majd a nappaliba érve egy kelletlen vigyor téved arcomra a kanapén fetrengő fiú látványától. Haza mentek a lányok, én leléptem aludni, ez meg folytatta az ivást, vagy mi a bánat? Gyomorforgató alkoholszag terjeng, és alig beköltözve, már a kupleráj is bántóan hat kába szemeimre.

- Halló? – lépkedek komótosan vissza, szobámba zengő telefonom után.

- Gyere le – utasít egy mély, kellemetlenül elmémig hatoló hang.

- Dolgozni megyek – forgatom meg szemeim, ahogy lassan egyenruhámba bújtatom magam. – Mi van? – kérdem, de csak a kinyomott vonal zúgása köszön vissza mobilomból. Unottan magam után rángatva testem, a világ minden érdektelenségével arcomon lépcsőzök le, majd az utca retinaégető fényébe lépve, elhúzott szájjal sétálok a közelben parkoló, koromfekete, sötétített üvegezésű, általam már egészen jól ismert járműhöz.

- Jó reggelt! – ülök be a bőr kárpitra, rá sem pillantva a mellettem terpeszkedő férfira, aki intve sofőrjének, mozgásra bírja az autót.

- Megkaptam az üzeneted. A lányom rájött? – szegezi nekem kérdését Jeon úr.

- Részben – bámulok a makulátlan tisztaságú üvegen át a városra.

- Ezek szerint nem tud mindent.

- Még - konstatálom orrom alól, és pár percnyi szótlanság után, végül a mellettem ülő töri meg a csendet.

- Légy óvatos vele, van olyan talpraesett, mint az anyja volt.

- Megvannak a saját taktikáim – ecsetelem könnyelműen.

- Abban egy percig sem kételkedtem - gúnyolódik jóízűen. 

- Észrevétlenül másztam az agyába, miközben csak egyre jobban kiismerem.

- Azt hiszed, ha beléd szeret, akkor irányíthatod?

- Nem kell ahhoz belém szeretnie, így is mindig egy lépéssel előtte fogok járni.

- Magabiztos vagy – neveti el magát leheletnyi szarkazmusával a férfi, mire elérve a rendőrkapitányságot, ösztönösen nyitom ki a megálló autó ajtaját.

- Szép napot Uram! – ironizálom Jeon úrnak, majd ellépve a járdára, zsebre vágott kezekkel indulok meg az őrs irányába. Jeon Hyerin, ha tudnád, mennyire várom a mai találkát, csak aztán győzzem kivárni, míg magad eszmélsz rá, hogy a világ nem olyan egyszerű, barátságos hely, mint, ahogy azt talán hiszed…

Pusztán vágjam az arcába a kőkemény tényeket, oly egyszerűen, hogy a legnagyobb összpontosítással tanulmányozhassam át a felismerés, minden képére futó rezdülését? Hol maradna akkor a móka, és a kacagás? Számomra nem lenne szórakoztató, bár, előbb utóbb szintet kell, hogy lépjen a játék… 

Póker arcom mögé láncolt gondolataimmal sétálok keresztül a rendőrkapitányságon, a szokottnál is jobban átgondolva bebetonozott céljaimat, amiket, mint egy vallás tartok szemem előtt, magabiztosan állítva, hogy eltéríthetetlen vagyok az utamról, amit járok.

- Igen, tessék? – szól bele a vonal túl végéről Jeon Hyerin, miután komótosan előkerestem telefonszámát.

- Taehyung vagyok.

- H-Honnan van meg a telefonszámom? – lepődik meg.

- Az öcsédtől – válaszolom közönyösen. – Tudnánk találkozni?

- Még a hullaházban vagyok – próbál mentegetőzni.

- Nem gond odamegyek, úgy is járőrszolgálatban leszek. Melyik hullaház?

- Gonam, de… - folytatná értetlenkedését, mire elvéve telefonomat fülemtől, lassan nyomom rá a vonalat. Váratlanság, kiszámíthatatlanság, agyalj csak drága Hyerin, fogsz még te ennél többet is, ideje megedzeni elmédet…

Szolgálati autómmal megkeresve az említett halottasház legközelebbi parkolóját, kissé fennhordott orral gyalogolok be az épületbe, ügyet sem véve, a portás felém vetett kérdésére; egyszerűen tanulmányozom át az útbaigazító táblákat, és tempós, ám egyenletes lépésekkel, meg sem állok a célfolyosóig.

- Hé – kopogtatok be az első boncterem nyitott üvegajtóján, amin át már messziről kiszúrom Jeon Hyerin-t, és egy másik alakot. A patológus, minden bizonnyal…

- T-Taehyung – pördül meg a lány, valamiféle meghökkent vigyorral.

- Bocs, hogy csak így betörök – veszem ki másik kezem is egyenruhám zsebéből. – Kim Taehyung – kerülöm meg a lányt, egyenesen a fehér köpenyes alak elé állva, jobb kezemet egy sunyi mosollyal elé tolva.

- Park Jimin – nyúl vontatottan kezemhez, de arca a vártnál is hidegebb. Szúr, egyre csak vájkál szemeimben, mintha bármit is képes lenne kiszűrni…

- Megbízhatsz Jimin-ben, ő tud egyedül a képességemről. Vagyis, a képességünkről – mosolyog irányomba a lány, az üres boncasztalnak támaszkodva. Felém intézett pillantásaiban, valamiféle érdeklődő izgalom költözik, a megszokott bosszúság helyett, ám főnöke egyre méregetőbb, fenntartásokkal teli tekintete egyre csak eltereli figyelmem. Gyanakvóbb a kelleténél, és ez szinte tapintható a közénk férkőző feszültségfelhőn át…

- Kijössz egy kicsit a folyosóra? – húzom gyengéd mosolyra számat, szemeimet megjátszóan a lányra kúsztatva.

- Persze – bólint, majd Jimin-re pillant, s végül engedelmesen követ.

- Hihetetlen – állok meg egy párkánynak könyökölve, és újra végigmérem a lányt. – El sem hiszem, hogy végre szabadon beszélhetek erről valakivel.

- Te nem mondtad el senkinek?

- Senkinek. Látod mi lett belőle, az orvosok szerint hallucinálok.

- Mennyire unom, hogy… - kezdi meg mondandóját, valószínűleg rám reflektálva.

- Ugyanazokat a beszélgetéseket…

- Újra és újra lejátsszuk – neveti el magát, amihez magam is derűsen csatlakozok. – Szóval, a halottak tőled is segítséget kérnek? – érdeklődik hatalmasra élénkbarna íriszivel.

- Ó igen, bár mostanában nem túl gyakori, úgy vélem inkább egy csinosabb megmentőhöz fordulnak – somolygok kajánul, szemrebbenés nélkül halmozva hazugságokat hazugságokra.

- Annyira döbbenetes érzés, hogy képes az ember megmenteni mások életét – ábrándozik el, mintha minden korábbi velem szemben felállított kételye, mind köddé válna.

- Hyerin – töri meg az egészen rózsaszín köd úsztatta csevejt egy közeledő, alacsony, szőkés srác, maga előtt tolva egy hordágyat, és feltehetően egy friss hullát. – Nyisd, kérlek szélesebbre az ajtót – utasítja, mire a lány rögvest ugrik is. – Ó, helló – biccent fejével felém, mire intek, és közelebb sétálok a boncterem küszöbe előtt megálló lányhoz.

- Látom sok a dolgot, bocsánat, hogy zavartalak. Nem bírtam várni – dünnyögöm bűnbánóan, de Hyerin csak mosolyogva legyint.

- Örülök, hogy eljöttél – vigyorog, már-már zavarba ejtő őszinteséggel. – Ki az áldozat? – szól be a két srácnak.

- Lee Marin - közli a szőke könnyelműen, valamiféle idétlen grimasz társaságában. - Vonat gázolta el alig fél órája, vizsgálják még az idegenkezűséget. Szép lány lehetett, most inkább ne akarjátok látni – neveti el magát, de Hyerin újra csak legyint kezével, mondván ne rágódjak túl sokat kollégája habitusán.

- Lassan mennem kell, még a végén búcsút inthetek az állásomnak – húzom el szám, óvatosan hátrább lépve a boncterem ajtajából.

- Kérlek – töri meg a zsivajt egy ismeretlen hang.

- Igen? – fürkészi át a lány két kollégáját, de azok csak értetlenül bámulnak ránk.

- Kérlek, segíts – hangzik, mire összenézve a tőlem jócskán alacsonyabb lánnyal, a felismerés mindkettőnket azonnal eltorzít. Segélykérés? 

A vártnál is zaklatottabb légzéssel, levegő után sóvárogva tűzöm tekintetem szobám plafonjának, és zsigeri mozdulattal, azonnal telefonom után nyúlok… A sötét valóság úgy fog elérni drága Hyerin, hogy úgy érzed, minden addig irányíthatónak vélt mozzanat, egy csapásra csúszik ki biztosnak vélt kezeid közül, én pedig élvezettel, páholyból nézhetem végig a megtörésed minden pillanatát... A játszma elkezdődött!