8. Bízz bennem!

8. fejezet

Választhatok, hogy minek tekintem magam: a világ áldozatának, vagy egy kalandornőnek, aki kincset keres. Az egész csak nézőpont kérdése. Paulo Coelho

Több, mint két hét telt el azóta, hogy a gyakran emlegetett sors, egy belvárosi hullaházba száműzött asszisztensnek, ami talán elsőre nem tűnhet túl rémesnek, ám, vele együtt valami egészen megmagyarázhatatlan képesség birtokába is jutottam, és nem, nem a holttestekkel való toleranciámra gondolok... Közel sem állítom, hogy nincsenek kételyeim, megannyi kérdésem, nem mondom, hogy nem vagyok őrült, akinek inkább egy kezelőorvosra lenne szüksége, de az esetek túlnyomó részében végül eszemet meggyőzve egyetlen álláspontra jutok: az emberek új esélyért fordulnak hozzám, ezzel mindent megváltoztatva, és a minden alatt, talán még fel sem fogom pontosan mit is értek...
- Már a napját sem tudom, mikor mozdultunk ki utoljára ketten – sóhajt fel vidáman barátnőm, a reggeli vásárlókörút első állomásához érve. - Két hete melózol a hullaházban, és lassan olyan, vagy, mint egy zombi – sandít rám, ahogy kitárja előttem kedvenc butikja ajtaját.

- Yujin-ah, alig aludtam – ásítok, kényszeredetten vonszolva magam után saját testem.

- Szarul is festesz – bólogat, ahogy végigfuttatja rajtam szemeit.

- Nem mehetnénk haza? – kínlódok tovább, a ruhasorok között végigaraszolva.

- Ülj oda – forgatja meg bosszúsan szemeit, egy próbafülke előtti kanapéra mutatva. – Randim lesz este, gyedül pedig…

- Képtelen vagy dönteni, mit vegyél fel – konstatálom egyhangúan, amint férfiakat megszégyenítő trehánysággal vetődök a kényelmes ülőhelyre. Jelenleg maga a létezés is nehezemre esik, pedig a szokásoshoz képest aludni is talán leget aludtam, s úgy fest, egy halottnak sincs rám szüksége a napokban, ami nap, mint nap először kételyt ébresztett bennem, ám végül velem együtt alszik el az aggodalom is…

Yujin-t kislánykorom óta ismerem, és valahol a gimnázium környékén váltunk legjobb barátokká, ami akkoriban rám is fért, hiszen aligha tündököltem a népszerűség fényében, ellenben vele. Gazdag család eminens lánya, szinte már túl tökéletes volt, hogy igaz legyen valója, s ez folyton folyvást be is igazolódott, minden egyes csalódáskor, látszólag csillogó életében. Ilyenkor derült ki folyton, milyen sebezhető, érzékeny lény, akinek már-már beteges megfelelési kényszere van, s családja nyomása alól végül saját lakásba költözött az egyetemi éveire, ahova természetesen engem is magával rángatott...

- Hyerin – kúszik fülembe egy ismerős név, de testem még mozdulatlan. – Hyerin – vándorol tudatomig szólongatásom, mire egy grimasszal lassan hunyorogni kezdek. – Most ugye csak viccelsz…? – szúr keresztül szemeivel az előttem álldogáló lány.

- Yujin-ah – krákogom, ahogy vontatottan felülök a kanapén.

- Öt perce sem vagyunk itt, és bealszol? – folytatja szemrehányását, s a pár pillanatnyi elkomolyodott némaságunk végül hangos nevetésben tör ki, melyet egy hatalmas ásítással zárok.

- Ne haragudj – vigyorgok a lányra.

- Kikészít téged ez az esti műszak, nem lehetne valamit tenni?

- Nem mindig éjszakázok, ma is délutános leszek, nem mintha Jimin nem lenne egy rabszolgahajcsár – nyújtóztatom ki elzsibbadt karjaimat.

- Jimin? Jah, a főnököd, igaz?

- Igen.

- És helyes? – mászik aurámba tágra nyílt szemekkel Yujin.

- Hogy helyes-e? – gondolkodok el. – Azt hiszem igen, de mi ez a gyanús nézés? – pásztázom át kajánul somolygó vonásait. – Ugye nem…

- Miért? Mondd csak, mikor volt utoljára pasid?

- Utoljára? Hiszen soha nem is volt – rázom meg fejem egy megfáradt grimasszal.

- Lehetetlen vagy… - sóhajt fel, s beslattyog egy ruhákkal teletuszkolt próbafülkébe.

- Amúgy ki az új kiszemelted? Ismerem? - szólok utána érdeklődve.

- Az egyetemen ismertem meg, a neve Seokjin és harmadéves orvostanhallgató. – taglalja, kissé nehézkes hangon, mint, aki épp az előbb bevitt koktélruhába készül belefulladni.

- Megmentselek? – nevetek fel a lány szenvedését elhallgatva.

- Légyszí! Azt hittem jó lesz, az egyel kisebb – folytatja, egyre keservesebben, s elhúzva a sárga függönyt, még hangosabb röhögésbe török ki, barátnőm nevetséges látványán felbuzdulva, ahogy magasba emelt karokkal próbál menekülni a fekete ruhából. – És mi a helyzet a fősulival?

- Talán a nyári előkészítőre sikerül bekerülnöm, onnan pedig egyenes út a jövőtanév orvosi karára – taglalom büszkén, reményteljes hangszínen.

- Tudod jól, hogy, ha pénz kell…

- Elég, hogy nálad lakhatok, képes vagyok egyedül is… - fojtom barátnőmbe a szót, ám végül ő fejezi be saját, megszokott mondandómat.

- Megbirkózni a problémákkal, a cél érdekében. Tudom – mosolyog megértően, immáron kiszabadulva ruhájából, egy szál csipkés melltartóban ácsorogva előttem.

Mióta csak az eszemet tudom, a sors rendre keresztül húzza a számításaimat, kezdve ezt a bárányhimlő miatt kihagyott balett fellépéstől, a jégeső zavarta családi kirándulásokon át, akár édesanyám elvesztéséig… Talán butaság, hogy a kiskori negatívumok tartanak fogva, és inkább vagyok egy pesszimizmusba áthajló realista, mintsem reményekkel teli optimista, de az, hogy orvos váljon belőlem, kislánykorom óta célom, s olykor megéri remélni is, a valós küzdelmek mellett. Még nekem is, s elnézve a mellettem baktató, szatyrokkal felszerelt, vidám Yujin-t, végső soron egyre csak arra buzdít, hogy a mártírkofás helyett erőt kellene vennem magamon, és végre boldogan sodródni az árral, de kizárólag saját utam medrében.

- Késtél. Megint – jegyzi meg papírjai közül fel sem pillantva Jimin, ahogy hangosan berobbanok a késődélutáni műszakom helyszínére.

- Nem késtem – zihálom, s szememet azonnal a faliórára futtatom. – Annyit… - konstatálom halkabban. – Sajnálom – sóhajtom szemlehunyva, s időt adva légzésem rendeződésére, pár másodpercig csak mély levegőkkel barátkozok az ajtóban. – Ki ő? – szaporázom meg a fehér köpenyes fiú felé lépteimet, egyenesen egy közeli boncasztalhoz.

- Shin Nara, húsz éves – közli hűvösen, s a hófehér élettelen női alak fölött, egy mozdulattal állítja be a lámpát. - Yoongi az imént hozta be a központi főiskola kollégiumi udvaráról – taglalja egy szuszra.

- Kollégium? – érdeklődök, ahogy körbejárom az asztalt.

- Az egyetem jogi karára járt, úgy fest, öngyilkos lett. A szülei pár perc múlva itt lesznek, aztán készítsd kérlek elő a tároláshoz – szól egyhangúan, és még mindig csak egy fél pillantást véve mivoltomról, közönyösen távozik irodája felé.

- Nem vagy ma valami kedves – szólok gúny keverte rosszindulattal Jimin után, de szemlátomást rám sem hederít. – Jimin – loholok az említett után. – Valami gond van? – támaszkodok meg a boncteremből nyíló ajtónál.

- Egyszerűen csak zavar, hogy még mindig azt gondolod, hogy nem tartozol ide.

- Most meg miről beszélsz, nem vagyok elég lelkes? Vagy az a baj, hogy késtem?

- Csak egy meglátás… Néha úgy érzem, hogy van, aki nem tartozik ide, és van, aki igen – markol fel egy nagy paksamétát, szemeit pár pillanatra tekintetembe fúrva.

- És én melyik vagyok – méltatlankodok még mindig meglehetősen furcsállóan, ahogy az engem kikerülő fiút figyelem.

- Szerinted? A választ már tudnod kellene, nem? – szól vissza a boncterem küszöbéről, majd néhány elnyújtott szótlanságot követően végül újra szóra kerekedik. – Készítsd elő a tároláshoz a lányt, és vidd a hűtőkhöz, ha a szülei elmentek – jegyzi meg egyhangúan, s a folyosóra távozik engem a teljes értetlenség magányában hagyva. Ki nem állhatom, hogy képtelen egyenesen beszélni velem, arról nem is beszélve, hogy a gyászoló szülei alig pár perc múlva érkeznek azonosításra...

- Kérlek – töri meg a kietlen némaság átjárta hullaházat egy ismereten, halk női hang. – Kérlek, ments meg! – hasít belém a terem túloldalán fekvő élettelen testből származó segélykiáltás, s mire irányába fordulhatnék már csak…

- Hyerin – kúszik hirtelen fülembe egy ismerős név, s, mint egy álombéli zuhanás, úgy tárom zihálva ki szemeim. – Most ugye csak viccelsz…? – szúr keresztül rosszalló pillantásával, az előttem álldogáló lány.

- Yujin-ah – krákogom, ahogy megkövült szemeimet barátnőmre emelem.

- Öt perce sem vagyunk itt, és bealszol? – folytatja szemrehányását, de hiába kúszik végül mosolyra szája, én rezzenéstelenül bámulok magam elé.

- Ne haragudj – lehelem, ahogy végigsimítok tarkómon,

- Kikészít téged ez az esti műszak, nem lehetne valamit tenni?

- Ne haragudj, de elkell mennem! – pattanok fel a kényelmes ülőhelyről.

- Hiszen, csak most jöttünk, hova mész? – ráncolja szemöldökét sietősen távolodó alakom után a lány.

- Yujin-ah – fordulok a bolt ajtajából futólag vissza. – Az a ruha – mutatok a kezében szorongatott fekete koktélruhára. – Eggyel nagyobbat próbálj fel.

- Micsoda? Hé! – rimánkodik utánam, mire elkomorodott arccal rontok keresztül az áruház sorain, egyenesen a hűvös szél borzolta utcára, ahol leintve az első arra járó taxit, a pár utcára fekvő hullaházhoz loholok.

Talán egy válasz, pusztán egy megerősítés utáni vágy az oka annak, hogy mindent, ami a józan világhoz köt hátrahagyjam, és a szívem diktálta tempót kövessem. Levegő után kapkodva csörtetek be a hullaház főbejáratán, s felrohanva az első emeletre, hangos csattogással futok végig a folyosót, egészen a boncterem ajtajához, ahol bár pár pillanatra megtorpanok, végül beljebb sétálok.

- Jó reggelt – szól rám Jimin, a váratlanság minden meglepetésével mögém lopakodva.  – Mit keresel itt? – teszi karba kezeit, ahogy irányába fordítom testem.

- É-Én csak… - kezdem zavartan. - Nem hoztunk be tegnap egy jogi hallgatót? Öngyilkos lett.

- Nem, nincs ilyen holttestünk – válaszol szinte azonnal, s mivel szemlátomást újabb, talán teljesen jogos kérdésre készül nyitni száját, rögvest rövidre zárom okafogyott társalgásunk. Megvan a válasz, amiért jöttem...

- R-Rendben köszönöm – pásztázom végig még mindig érezhető zavartsággal, az üres, fémes burkolatú boncasztalt, ahol Shin Nara feküdt, az én órám szerint alig fél órája. – Mennem kell, a délutáni műszak előtt még van némi dolgom – lépek Jimin mellett el, a folyosó bordós járólapjaira.

- Elég zsúfolt az életed, nem igaz? – jegyzi meg gyanakvóan utánam.

- Sajnos igen – fordulok vissza egy bárgyú vigyorral, s végül minden összpontosításomat segítségül hívva, elszántan trappolok ki az utcára. Shin Nara, a központi egyetem jogi karának hallgatója, korából ítélve másod, vagy harmad éves. Nincs vesztegetni való időm, fényes nappal, koradélután követte el az öngyilkosságot, és ha sikerül időben megtalálnom, talán visszalép e szándékától. Megkeresni, lebeszélni, megmenteni, ez lesz a kulcs! Mintha csak valamiféle kémprogram rajtaütési tervét darálnám saját magamnak, s ha nem szaladnék tüdőmet kiköpve egy taxi után, most minden bizonnyal legalább egy félmosoly szökne arcomra, ám megérzéseim szerint, jelenleg egy megfásult fapofára hajaznak vonásaim. Vészesen fogy az időm, túl vészesen, Hyerin szedd össze magad!

Zilált, zaklatott külsőmmel érek a potenciális célpontomhoz, az egyetem jogi karának épületéhez, de hiába nyúlok az egyetlen eszembe ötlő megoldáshoz, mely szerint minden szembejövő hallgatót, a lány nevét felhasználva kérdezem, eddig aligha járok sikerrel, a hátralévő percek pedig egyre rohamosabban peregnek.

- Ne haragudj, egy bizonyos Shin Nara-t keresem, jogi… - szólítok le a szembeáramló tömegből egy találomra kiválasztott embert.

- Nem ismerem – szakít félbe fejét rázva a fiú, ahogy kikerülve engem, már tovább is áll.

- Shin Nara? – szólal fel mögülem egy lány, s a név hallatán azonnal száznyolcvan fokot fordulok.

- Ismered? – rohanom le az alacsony termetű, táskáját szorongató, szemüveges egyént.

- I-Igen, csoporttársak vagyunk – bólint félénken.

- Megtudod mondani, hol találom most? – hadarom kissé ingerülten.

- Most nincs óránk, úgy gondolom, a koleszban van.

- Hát persze… A tető – gondolkodok el, majd újra a lányra pillantok. – Merre van?

- Valami baj van?

- Kérlek… - sürgetem fesztelen.

- Felmész a könyvtáron át a B kollégium kiírás felé, arra a legrövidebb – mutat hosszan karjával, egy diákok által, csak gyéren lézengte folyosó felé, mire abban a minutumban, mint akit ágyúból lőnek ki iramodok futásnak, s hangosan kapkodva levegőmet, idegesen kezdem követem az útmutatást. Szemem kétségbeesettségtől csillog, szinte már könnyes, de lábaim fel nem adva küzdenek az előrejutásért, és magam mögött hagyva  a bambán bámuló portást, egyre feljebb törve, hatalmas zajjal rontok ki a kollégium tetőjére vezető ajtón.

- Nara – üvöltöm kiszáradt torkom szakadtából, szinte még meg sem pillantva a lányt.

- Ki a franc vagy? – hőköl vissza ijedtében az épület tetejének, talán fél méter magas széléről.

- Tudom miért vagy itt Nara – indulok meg irányába, de kezével azonnal maradásra utasít.

- Honnan tudod a nevem, ki vagy te? – kérdi remegő hangján, könnyeit feldúltan nyelve.

- Engedd, hogy segítsek!

- Nem tudsz! Senki sem tud… - rázza meg rémült fejét.

- Tégy próbára! - hangoztatom feszülten, belül szinte reszketve.

- Talán van két millió won* a farzsebedben? – neveti el magát lesajnálóan, s újra a mélybe les. - Menj innen! – pásztázza tovább, ahogy halványan előrébb araszol, szinte csak centikre elválasztva a zuhanástól.

- Ne, várj! – kapok a levegőbe, amint ellentmondást nem tűrően, rögvest közelebb lépek. - Ha csak a pénz a gond, megoldjuk! A pénz nem a világvége!

- Pár napon belül, az egyetem egy levelet küld a szüleimnek, ha a tartozásomat nem rendezem holnap reggelig - szól rám, az elkeseredett reménytelenség minden fájdalmával.

- Tartozás?

- Az ösztöndíjam… Menj el, hát nem hallod? – fordul újra dühösen felém.

- Biztosan van más megoldás is! Mondd el a szüleidnek, ők…

- Nem, nem mondhatom el, hogy a eljátszottam az ösztöndíjam! Tizenhat órát dolgoznak, hogy nekem jobb legyen az életem, hogy mondhatnám el nekik, soha nem értenék meg! Erről senki sem tud – csuklik végül el hangja, s zaklatott zokogásba kezd, ahogy teste itt-ott meginog a tető szélén.

- Kell lennie más megoldásnak! Segítek! – győzködöm egyre erőtlenebbül tovább.

- Hogyan? – üvölti düh vegyítette keserűség könnyezte szemekkel.

- Azt mondtad holnap van a határidő? Holnap reggel a számládra utalok egy millió wont! Ezzel időt nyersz! – tárom ki kezeim.

- És ugyan miért tennéd? – szűkülnek össze könnyáztatta szemei. – Hazudsz!

- Bízz bennem, elhiheted, hogy az egyetemnek nem hiányzik egy öngyilkosság.

- Talán az ő emberük vagy? - lép egyet hátra, hogy alaposabban szemügyre vehessen.

- Ha most lejössz onnan, visszamész a szobádba, és megadod a számlaszámod, holnap reggel átutalom a pénzt! - hangoztatom tovább, mire Nara utoljára szemügyre véve a mélységet, egy elkeseredett sóhajjal karöltve, eltávolodik az épület széléről.

Talán ma hazudtam, meglehet, hogy fogalmam sincs, honnan szedek össze holnapig egy millio wont, hogy egy labilis pszichéjű szerencsejátékosnak segítsek, de vállamról mégis oly hatalmas teher távozott el, mintha legalább a világot mentettem volna meg. Jó érzés, és előfordulhat, hogy fel is tölti, s ki is engeszteli megnyugvó lelkem a tudat, hogy ma nem csak egy lányt, de talán egy egész család jövőjének adtam egy úgy esélyt... Idétlenül festhetek, ahogy egy ilyen rémületet keltő vigyorral ballagok végig Szöul utcáin, de tagadhatatlanul boldoggá tesznek ezek az önfényező hősies gondolatok, még ha a mai siker nem is olyan teljes, mint, amilyennek lennie kell. Shin Nara sem érti mi folyik körülötte, de talán a történések kisilabizálása lefoglalja egy ideig, és nem tesz meggondolatlan, ostoba lépéseket, s talán magában újra átgondolja, mit is jelent az élete...

  

- Késtél. Megint – jegyzi meg papírjai közül fel sem pillantva Jimin, ahogy halkan beballagok a késődélutáni műszakom helyszínére, ügyelve rá, hogy hulla hiányában, még pár percet rátoldjak angolos érkezésemre.

- Nem késtem – mosolyodok el, bár szemlátomást Jimin-t ez cseppet sem hatja meg. 

- Mit csinálsz? - próbálok a köpenyes fiú mögé lesni.

- Ennek a lánynak az adatait jegyzem le - firkál tovább a kezében tartott kartonra. - Shin Nara, húsz éves. Yoongi az imént hozta be a központi főiskola kollégiumi udvaráról.

- Az… Nem lehet – dadogom, s azonnal a Jimin alakja takart boncasztalhoz rohanok.

- Hyerin, ismerted a lányt? – pillant rám, a kissé félretolt fiú.

- Én… Nem, de… - pillantok hol Jimin-re, hol az előttem fekvő, falfehér lányra. - Hiszen jól volt, amikor ott hagytam! Minden rendben volt, én…

- Hyerin nyugodj meg, figyelj, a szülei bármelyik… - kezdi két kezét vállamra csúsztatva, mire két, esetlen, elhűlt tekintető alak lépi át a küszöböt. Itt vannak...

- Tudom, hogy ez csekély vigasz most, de kérem, fogadják őszinte részvétem – lép eléjük Jimin, s utat mutatva a férfinak, és a nőnek, a holtesthez vezeti őket. Nem értem, hogy… Hogy történhetett ez, mit rontottam el? Túl könnyen ment volna, mégis mi kerülte el a figyelmem?

- Miért… Miért hitte, hogy hazudnia kell? Az csak pénz volt – leheli szinte csak magának Nara édesapja, szemében egy világnyi fájdalommal, s a két összetört szülő látványát csak pillanatokra szemrevételezve, szívem újra összeszorul.

- Túl szigorúak voltunk vele – csóválja meg könnyeit elnyelve a megtört nő.

- Hogy... Hogy szereztek tudomást a szerencsejáték szenvedélyéről? – nyelem le a hatalmas torkomban rekedt gombócot, a pár felé fordulva.

- Egy fiatal férfi telefonált – pillant rám az édesanya. – Azt mondta, hogy Nara elkártyázta az egész ösztöndíját. Felhívtuk és... – tör végül zokogásba, s férje oltalmazó karja közt, végül lassan, szótlanul hagyják el a szobát. Én ezt nem értem, a főiskola nem tudott a szerencsejátékról, Nara pedig azt mondta senkinek sem árulta el. Mi változhatott? Ki tehette ezt, ki szólhatott a szüleinek, hogy aztán számon kérjék a lányt, ami végül ide vezetett... Az én hibám volt, túl felületesen, túl könnyelműen kezeltem, mindent az időre fogva, és most... 

- Nem könnyű ezt a terhet cipelni, nem igaz? – zökkent ki elkomorodott, mereven a semmibe bámuló gondolatmenetemből Jimin.

- Hogy mondtad? – sandítok értetlenül a mögöttem megállóra.

- Nem mondtam egy szóval sem, hogy szerencsejáték, vagy öngyilkosság végzett a lánnyal, te pedig azt állítod, hogy nem ismerted.

- Én… - kapom rá arcom, de magyarázkodásnak halovány lángja sem ötlik belém.

- Valaki áldásnak nevezné, mások átoknak. Szerintem ez inkább… Egy hívás – kerüli meg a lány testét, csak lopott pillantásokat véve rólam.

- J-Jimin – bámulok az asztal túloldalán, előttem megálló alakját, már-már zsibbasztóan ráncolva homlokomat. 

- Többet tudok, mint hiszed Hyerin – komolyodik el végletekig tekintete. - A képességedről… Hogy segítesz a halottaknak, hogy új esélyt adsz nekik az életre – taglalja, barna íriszeit mélyen, szinte lelkemig fúrva, mire szavaitól szívem egy dobbanást kihagyva, testem végérvényesen is kővé dermed. Megannyi gyanakvó tekintet, elhintett félmondat, Jimin te meg mi a... – Ülj le, ideje beszélnünk.

két millió won* - átszámítva nagyjából fél millió forint