11. Úgy, mint én?

11. fejezet

Sosem megfelelő a hely és az időpont az igaz szerelemre. Véletlenül történik, egy szívdobbanás alatt, egyetlen felvillanással, egy lüktető pillanatban. /Sarah Dessen/

Valamiféle elégedett, megnyugvó mosollyal az arcomon érek lakásunk épülete elé, ami meglehetősen furcsa, hiszen a világutálat vonásai szoktak dominálni általában ezekben a késődélutáni órákban, alig hazaesve a hullaházból, és, ha jól látom a levélkihordó is éppen elviharzik előttem...

- Várjon ezt… - kapok fel a földről egy elejtett borítékot, okafogyottan a távolodó postás után kapva. – Elejtette – tanulmányozom át egyre furcsállóbban a kezemben tartott levelet, lecövekelve az épület kapuja előtt. Hiszen ez Kim Taehyung névre jött… Gonjiam Elmegyógyintézet?

- Az ott... - szólal fel egy ismerős hang közvetlenül mögülem, a résnyire tárt kapun egy határozott lépéssel kijjebb lépve. - Nem az enyém? - szűri ki fogai közt kérdését a levél tulajdonosa, mire belém fagyott véremtől nehézkesen mozogva, óvatosan fordulok, a szokásosnál is nagyobb rémületet gerjesztő, tekintetét törékeny lelkemig belém döfő alak felé. Arca legalább oly kiismerhetetlenné torzul, mint egész léte, mire hirtelen mozdulattal kapja el alkarom, és berántva az épület bejáratán, a félhomály ködösítette lépcsőház postaládáinak tol, kezeivel minden lehetséges menekülési útvonaltól megfosztva engem. - Nem vagy te egy kicsit túlontúl kíváncsi? – sziszegi megilletődött, már-már félő vonások ellepte arcomba.

- Én csak… - kezdeném a történtek objektív vázolását, de ügyet sem véve erőtlen próbálkozásomra, könnyedén tépi ki kezemből a levelet. – Nem akartam rosszat, egyszerűen csak megtaláltam a… - kapom rá szemeim, de váratlan közelsége, s démoni sötétségben úszó íriszei, egyszerre rekesztik belém még a lélegzetemet is.

- Tegyük fel, hogy igazat mondasz – húzza el száját egy gúnyos, cinizmusban tocsogó grimaszra, s elveszve rajtam merészen vándorló szemei fürkészésében, a másodperc tört része alatt érinti meg jéghideg kezeivel megcsupaszított derekamat.

Kényes, libabőrös másodpercek peregnek le elködösült szemeim előtt, míg végül egy határozott mozdulattal, erővel lököm meg mellkasát, mire haloványan hátrább lép.

- Noona – fojtja belém dühös, kitörni készülő, nyakig elvörösödő szavaimat, a lépcsőkön felbukkanó kisöcsém.

- Jungkook – kapom pillantásom a lépcsőfokokon lassan lebaktató fiúra, ahogy idegesen eltávolodunk egymástól Taehyung-gal.

- Hívtalak, de basztad felvenni – fintorog mellénk érve Jungkook.

- Kell egy pofon? – csattanok fel.

- Viccelek, tudod – neveti el magát kisöcsém. – Ismeritek egymást? – futtatja hol rá, hol a nem sokkal előttem pillázó Taehyung-ra szemét, aki ettől a kérdéstől szemlátomást egész jót derül.

- Kilakoltattak, mi? – sandítok Kook-ra.

- Ennyire átlátszó vagyok? – tettet némi meglepettséget. – Ne aggódj, szinte be se jöttem a lépcsőházba, már találtam is szabad szobát Tae-nál – vigyorog tele szájjal, én meg ismét azon kapom magam, hogy az államat seperhetem a hideg kőről.

- Tae? – dünnyögöm értetlenül, az egyik szemöldökét felsőbbrendűen felhúzó Taehyung-ra pillantva.

- Jó fej srác, rögtön segített. Van még kinn pár dobozom, majd gyertek át Noona – int és ki is viharzik a lépcsőházból. Még mindig nem értem, amikor előző nap Jungkook feljött hozzám lakhatásért, Taehyung még be sem költözött, mi a jó fene van itt… Pusztán én komplikálom túl, csak mert ezúttal a részletek rabjává próbálok válni?

- Hallottad az öcséd, valamikor átjöhetnél – somolyog orra alatt az előlem ellépő fiú, ahogy a kapuhoz lépve, szemtelenül rám kacsint, majd utoljára végigmérve eltorzult fapofámat, egy gyenge kacaj társaságában sétál kisöcsém után az utcára. Úgy érzem egy halvány, átszakadni készülő fóliaszerű képződmény választ el a teljes kiborulástól, és kedvem lenne akkorát ordítani, hogy az egész lépcsőház, vulgáris szavak kíséretében küldene el melegebb éghajlatra…

Hiába egy hatalmas, délelőttbe nyúló alvás, és az üres lakás nyugalma, agyam még mindig szüntelen a groteszk események sorozatán kattog, s egyre csak azon kapom magam, hogy képtelen vagyok követni a mozzanatokat. Folydogálok az árral, le-le bukva a víz alá, és, ha nem vigyázok egy örvény úgy ránt be magával, hogy onnan már csak erőnek erejével úszhatok ki...

- Kim Taehyung – morgom el újdonsült szomszédom nevét. - Egyszerűen megőrjít! – fakadok ki újra, fel-alá trappolva a boncterem pepita járólapjain. – Feltűnik a semmiből, egyszer bunkó, lekezelő, másszor egészen kedves, aztán perverz vigyorral az arcán megkörnyékez – fújtatok tovább. – Megtaláltam a levelét és olyan erőszakossá vált, hogy komolyan megijedtem.

- Bántott? – szegezi rám elkomolyodott pillantását Jimin, íróasztalánál ülve.

- Azt nem mondanám – vörösödök el saját pajzán gondolatomtól, a szóban forgó alak hűvös ujjai helyén aprón megbizseregve.

- Biztos valami fontos levél lehetett – konstatálja egyszerűen főnököm.

- Valami Gonjiam Elmegyógyintézetből jött neki.

- Gonjiam? – ráncolja össze homlokát, látszólag elgondolkodva Jimin.

- Ismered?

- Dolgozik ott egy régi osztálytársam – tér vissza tekintete jegyzetei közé, és újfent munkájába mereng, ezzel végérvényesen kizárva a külvilágot és vele együtt dühös mivoltomat is.

- Szívem, a hűtőknél várlak negyed órája – robban be a boncterem ajtaján Yoongi, szemlátomást kissé mérgesen.

- Bocsánat – grimaszolok bosszúsan rá, hatalmas léptekkel megindulva felé.

- Bal lábbal keltél, vagy mi a szösz? – dönti kérdően oldalra fejét, tekintetét a zajosan folyosóra kitrappoló alakomra szegezve. – Jesszus, felreped a metlaki, csigavér! – vigyorogja el magát, ahogy nyomomba ered.

- Miből gondolod, hogy ideges vagyok? – förmedek szőke munkatársamra.

- Nem mondtam, hogy ideges vagy. Az vagy? – húzza tovább agyam, a tároló terem lengőajtóját kitárva előttem.

- Min Yoongi – kiabálom el nevét már-már hisztérikusan, de vicces arckifejezésén tartva pár pillanat erejéig szemeimet, végül hangos röhögésben török ki, ezzel saját nyomorúságomat és feleslegesnek kinyilvánított agyrémeimet kinevetve. Rágörcsölök olyan haszontalan dolgokra, amikre még csak ügyet sem kellene, hogy vegyek, azt meg végképp nem szabadna hagynom, hogy ez rányomja a bélyegét a kedvemre, a munkámra, vagy egészen egyszerűen a létezésemre. Össze kellene szednem magam, csak tudnám mi volt az a pont, ahol ennyire szétestem…

A nap végére semmi másra sem vágyik az ember lánya, minthogy egy idétlen szappanopera elé bekucorogva, a fellelhető legkalóriadúsabb élelmiszert ölbe véve, végre kizárhassa a világot minden vacak, mondvacsinált problémájával együtt…

- Nem is mesélted mi volt a randevún, azzal az egyetemista sráccal – halkítom kicsit lejjebb a tévét, csak egy lopott pillantást véve a kanapé szélén körmeit reszelő lakótársamra.

- Nem is kérdezted… - dörmögi orra alatt válaszul.

- Ez fájt.

- Említésre sem méltó, a srác egy könyvmoly – húzza el száját Yujin. – Amúgy volt itt az öcséd délután, azt mondta menjünk le hozzájuk este. Vagyis mostanában…

- Csak ezt ne – tömöm be számba nutellával megmerített kanalamat.

- Miért?

- A fazon – csámcsogom unottan. – Akihez Jungkook beköltözött… Ki nem állhatom.

- Ismered? - érdeklődik tovább, feltápászkodva az ülőgarnitúráról.

- Kiismerhetetlen – dünnyögöm.

- Szóval szexi – áll meg a televízió előtt csípőre tett kezeivel lakótársnőm, és a kelleténél is őszintébb kijelentése egy csapásra mázolja vörössé fejem.

- Na, menjünk – sétál céltudatosan felém a lány. – Kíváncsivá tettél – sunnyog, s vonakodó, egészen elnyűtt testemet felhúzva kedvenc fotelomból, előretörtető alakja után csoszogok fehér papucsaimban. Hajamat szedett-vetetten hátrafogva, kopott farmeremben, egyszerű kardigánomban megállva célállomásunknál, valamiféle tudatalattimból eredő pótcselekvéstől vezérelve, egyre csak frufrumat igazgatom, ajkaimat harapdálva, és hiába szól rám Nari, hogy ez külső szemmel borzasztóan visszataszító, csak erőlködések árán tudom visszafogni magam. Csak tudnám mi a baj velem…

- Noona, Yujin-ah – tárja ki a bejárati ajtóval egyetemben karjait is kisöcsém, szemeit vidáman végigmászatva barátnőmön.

- Yujin-ah? Vigyázz a szádra! – lép határozottan beljebb a lány. – Egyelőre én vagyok az idősebb.

- Ugyan, csak pár hónappal – kacagja el magát Jungkook, mire követve őket, én is átlépem a küszöböt. Már kezdtem megijedni, hogy ez a szócsata végül nem teljesül be, de hála az égnek fültanúja lehettem, és a szemlátomást tovább élcelődő öcsémet elnézve, kellemes vigyorgás ül ki arcomra.

- Helló – sétál kimérten tekintetem vonalába a lakás újdonsült bérlője, s futó pillantást véve rólam, egy széles mosollyal lép lakótársnőmhöz. – Kim Taehyung – nyújt kezet a fiú, amit a lány azonnal meg is ragad.

- Choi Yujin – kúszik füléig a név tulajdonosának szája.

- Szép – somolyog gyanús szelídséggel tovább Taehyung. – Szervusz Hyerin – kapja el rábámuló íriszeimet, s válaszul félresütött szemeimmel, egyszerűen biccentek. Azt hittem a helyzet a zavarba ejtő, közben én vagyok az egyetlen kínos egyén az éterben…

- Üljetek le – vezet beljebb a nappali felé minket Jungkook, és azonnal helyet is foglal Yujin melett. Tágas, kellemes melegségű, csupán bútoraiban különböző ez a lakás a miénktől, és ez a férfiparfüm, ami átjárja a falakat, kellemesen bódítóan hat unott mivoltomra.

- Sör jöhet? – indul meg a konyha irányába Taehyung, s az egyöntetű válaszokból, csak az én hangom enyészik el.

- Egy pillanat, a főnököm keres – torpanok meg a kanapék mellé érve, rezgő telefonom után nyúlva zsebembe.

- Ilyenkor? – sandít rám egy kaján vigyorral Yujin, mire egy rosszalló pillantást vetve felé, messzebb araszolok a társaságtól.

- Jimin? – nyomom fülemhez a telefont, kissé suttogva.

- Bocs a zavarásért – kezdi, ám hangján rögtön némi zavart fedezek fel.

- Hidd el, egy cseppet sem zavarsz – dünnyögöm fintorogva a fal felé fordulva.

- Beszéltem az ismerősömmel, akit említettem, a Gonjiam-ból – kezdi meg mondandóját Jimin. – Kim Taehyung a páciensük volt.

- Te kinyomoztad? – hőkölök vissza, arcomra tévedt gyanakvó vigyorommal. – Várjunk csak, páciens? A Gonjiam egy elmegyógyintézet – nevetem el magam kissé kínosan, a vihogó testvéremre és az általa fárasztott barátnőmre lesve.

- Önként ment be…

- Hm, tudtam, hogy nincs rendben agyban a srác – vonok szinte vállat, ám hiába próbálom elviccelni a beszélgetést Jimin feszültségét, látatlanban is tapintani lehet.

- Mikor bement azt hitte megőrült, de az orvosok nem tudták pontosan diagnosztizálni - sóhajtja, és pár másodperc némaság után, végül egy mély lélegzettel nyitja újból szóra száját. – Úgy vélte, hogy újraél napokat.

- Újraél… Napokat? – nyelem félre saját nyálam meglepettségemben. – Ú-Úgy, mint én? – kapkodok levegő után, ahogy legmélyebb döbbenetem, furcsa vonásokban materializálódik arcomon.

- Pontosan úgy - konstatálja Jimin, s remegő kezeimben szorongatott telefonomat fokozatosan lejjebb engedve, megkövülten pillantok, a konyhából kilépő Kim Taehyung alakjára, aki mintha legbelül érezné saját elképedt hitetlenkedésemet, viszonozva elmélyült tekintetem, hosszasan merengünk el egymásban. Mi a fene folyik itt…?