10. Vihar

10. fejezet

Sosem megfelelő a hely és az időpont az igaz szerelemre. Véletlenül történik, egy szívdobbanás alatt, egyetlen felvillanással, egy lüktető pillanatban. /Sarah Dessen/

Kihúzom magam, fejemet felemelem, szemem talán még álmos, de némileg már felcsillan a magabiztos bátorság, még egészen halvány csillogása, s mélyet szippantva a friss levegőből az erkélyre lépve, érdeklődve kezdem fürkészni szűk utcánk gyér forgatagát. A reggelek már egészen más érzést keltenek bennem, mint mondjuk pár hete… Mintha egy felsőbb erő emelne ki a paplan alól, azt suttogva, hogy nekem igenis dolgom van a világban, és még ha az univerzumnak nem is teljesen egyértelmű, már tudom, hogy jóra hivatott létem a Földön. Egy örökség… Keserédes boldogság jár át, ha arra gondolok, hogy édesanyám életében is egy valódi angyal volt, s talán, ha elég kitartó és vakmerő leszek, sikerülhet a nyomdokaiba lépnem. Anya, ha most látsz onnan fentről, azt akarom, hogy tudd: Büszke leszel rám!

- Hyerin – kiált ki a fürdőből Yujin. – Hallasz? Kopogtak, kinyitnád?

- Nyitom – szólok vissza, s kilibbenve az erkélyajtón, végigcsoszogva a nappalin, óvatosan nyitom ki az bejáratot. – Jungkook? – kerekednek el szemeim öcsém fesztelenül vigyorgó látványától.

- Noona, de örülök, hogy itt vagy – lépi át a küszöböt és futólag magához ölelvén, a kanapé mellé dobja sporttáskáját.

- Hát te? – mérem végig némi gyanakvással, az egyre csak tekintetemet kerülő fiút.

- Ki volt az? – toppan be a helységbe egy szál törölközőbe csavarva, nedves haját kezével dörzsölő lakótársnőm, mire egyszerre reked bennem minden szavam, és kitörni készülő nevetésem is.

- Yujin-ah – tárja ki szívélyesen karját Jungkook és, ha nem fogom le, talán egy ölelésre kísérelne meg közelebb osonni a félpucér lányhoz.

- Yujin-ah? Vigyázz a szádra! – húzza ingerülten össze testét fedő leplét a lány, és visszanyúlva a fürdőbe, köntösébe bújtatja magát. – Egyelőre én vagyok az idősebb.

- Ugyan, csak pár hónappal – kacagja el magát Jungkook, majd tarkóján végigsimítva, szinte látható feszültség kerekedik el rajta.

- Na, bökd ki, mi szél hozott – sandítok hol öcsémre, hol a hatalmas, dugig megpakolt táskájára.

- Kirakott a főbérlőm – huppan le a kanapéra egy nem éppen bizalomgerjesztő, bárgyú vigyorral karöltve. – Ragaszkodik a pontos fizetéshez – forgatja meg szemeit.

- Kilakoltattak? – nyújtom hitetlenkedve előrébb nyakam, mint egy jól megtermett, hitetlenkedő strucc.

- Hé, fizettem volna! – méltatlankodik, az ártatlanság mintapéldánya.

- Maradhatsz – von vállat Yujin, és egy elejtett fintorral, szobájába csoszog, öcsémre csak futólag véve egy lesajnáló pillantást.

- Tessék? – hangoztatjuk kórusban Jungkook-kal, ám az ő vonásai a meglepettséget követően, valamiféle büszke cinizmussá enyhülnek. – Ennyi? Hiszen nem is könyörgött! - kiáltom a lány hűlt helyének.

- Hú, ez aztán a testvéri szeretet – oson egy újabb, immáron önelégültségtől felgörbített mosoly öcsém arcára.

- Miért nem mentél a nagyiékhoz? – kötöm tovább azt a megsínylett ebet a karóhoz.

- Hogy hallgassam, milyen tömegszerencsétlenség vagyok? – áll fel, és vállára kapja táskáját. – Yujin imád, ennyi az egész. Fogadd el Noona – kacsint, magabiztosan megpróbálva meggyőzőzni a tényről, hogy csak úgy sziporkázik humora. – Hol a szobám? – tekint vidáman körbe a nappalin.

- Éppen abban állsz – fonom karba kezeim, és jóízűt derülve kisöcsém reakcióján, magamra kapva dzsekimet, somolyogva lépek a napsütés világította lépcsőházba. Yujin közel sem gondolta ezt át, és lefogadom, hogy az idilli, békés együttélés képzete egy elérhetetlen, messze tűnő képzelgés marad, aztán csak reménykedhetek, hogy nem hoz bajt saját vagy barátnőm fejére az a gyerek…

- Kiadó lakás? – torpanok meg a kijárati nagykapu előtti szórólapok borította táblánál, kiszúrva rögvest a legújabb, fehér fecnit. Elküldöm a számot Jungkook-nak, bár aligha akarna jelen kényelméből távozni… - Eső, huh? – lépek egy mély sóhajjal az épület előtti kopott járdára, de hiába kémlelem a vakító eget, felhők halovány foszlánya sem árnyékolja be ma Szöult, hiába a vészjósló viharos előrejelzés.

- Kinyitná kérem? – támad le jobbról egy alak, hatalmas, felsőtestét és arcát eltakaró dobozokat cipelve, mire kapkodva, szinte ösztönszerűen tárom ki előtte a bejárati kaput. – Ah, kösz – pillant vissza az éter első lépcsője elől, mire segítőkész vigyorom rögvest arcomra fagy. – Hyerin – villantja meg még mindig gyanúsan tökéletes mosolyát az illető, ám inkább valamiféle szánakozó nevetésre hajaz reakciója.

- Taehyung – dünnyögöm, és bár erős ingert érzek szemem megforgatására, egyre meredtebben bámulom a dobozokat letevő fiút.

- Ez aztán a véletlen – araszol közelebb. – Talán itt laksz? – mér végig szája szélét cinikusan felvonva.

- Történetesen igen, és te pedig… - hunyorgok zsibbasztóan rá.

- A kiadó lakásba költözök – von szinte vállat, mintha egészen megtisztelőnek kellene éreznem magam, hogy egyáltalán szóra méltat – Pár napja találtam a neten a hirdetést. Olcsó, és közel van az rendőrőrshöz – taglalja tovább, s csak elnyújtott, néma másodpercekkel később eszmélek rá, hogy szinte megbabonáz arcának minden vonása, és, ha ez nem lenne elég, szemlátomást ebben a pillanatban kúszik képére egy önelégült mosoly is, mintha pontosan tudná, hogy mivoltába merengtem. Te jó ég… - Átjöhetnél valamikor – oson vissza korábban letett dobozaihoz, s újra rám pillant egy aggasztóan higgadt mosollyal. – Ha folyton egymásba ütközünk, talán adhatnánk esélyt az ismerkedésnek is, nem gondolod?

- Nem – vágom rá rögtön, nyakig elpirulva, számat eltátva, szemeimet oldalra sütve.

- Mondtam, hogy legyünk barátok – emel egy nagyot dobozain, térdein némileg megtámasztva egy pillanatra. – Nem vagyok sorozatgyilkos, csak tetszel – futtatja rám magabiztos tekintetét, amivel minden maradék mondanivalómat mélyen belém rekesztve, kimérten kezd fellépcsőzni, a következi emeletre, vagy még annál is tovább, fogalmam sincs, jelenleg a légzés is nehezemre esik. Mi a fene ütött ebbe az alakba…? Hogy a francba bánhat ennyire könnyelműen a szavakkal, egyáltalán tisztában van a jelentésükkel? Hirtelen rám törő zavaros gondolataim pont úgy csapnak össze elmémben, mint az égre settenkedő viharfelhők, amik szinte pillanatok alatt kerekedtek felül a vakító kékségen. Kim Taehyung, mégis ki vagy te valójában, és ki engedett be az életembe? Mit kellene gondolnom...? Nem tetszik ez nekem, nagyon nem, erről a hirtelen, derült égből támadó viharos zivatarról már nem is beszélve… Ilyenkor mintha megállna az idő, a percek pedig visszafele peregnének, olyan lassúsággal, hogy az embernek minden pocsolyánál és ráeső vízcseppnél, örökkévalóságig rendelkezésére álljon idő a bosszankodásra. Mintha a cél, hogy eljussunk a tervezett helyig, az eső martalékává válna, és hiába tempózik az ember, hogy kevésbé ázzon, az esernyőt kicsavarja a szél, az embert meg lefröcsköli az első arra járó autó, a zsúfolt buszokról már inkább szót sem ejtek... Néha eszembe jut, előfordulhat, hogy egész idő alatt, amíg magammal szemben sorakoztattam fel, a megannyi kételyem, egész egyszerűen nem én, hanem pont a világ volt az őrült. Minden csak nézőpont kérdése…?

Sosem voltam a társaságok embere, az utóbbi időben mégis megannyi szinte hívatlan ember lépett be az életembe, és jelenleg sem vagyok benne még biztos, hogy ez nyűg, vagy új kalandok sorozata, amiket, ha nem élek túl lelkileg, ők kijózanítanak, s, ha boldogság aranyozza be a teret, együtt osztozunk az érzeten… 
A zivatar már egy ideje alábbhagyni látszik, s a sötétített ablakokon is tökéletesen kivehető vihar, és az üvegnek csapódó esőcseppek moraja a szokottnál is ijesztőbbé varázsolja a Gonam hullaház minden zugát. 

- Négy hulla az öbölnél – lépi át sietősen a boncterem küszöbét Jimin, telefonját fehér köpenye zsebébe csúsztatva.

- Négy? – kapom szemem Yoongi mellől az érkezőre.

- Enyhül a vihar, siessetek – közli Jimin, s kikerülve csuromvíz esernyőmet, derekával alaposan nekimegy az egyik boncasztalnak, ám, mintha misem történt volna, megszaporázva lépteit, irodájába viharzik.

- Gyere szívem – tápászkodik fel egy kényelmes ülőalkalmatosságról szőke munkatársam, aki pár perce még a legutóbbi szörnyű mozis élményét ecsetelte, eldarálva, hogy tulajdonképpel életre alkalmatlan a legtöbb, hogy is fogalmazott… Embernek csúfolt, civilizációs zsákutca.

- H-Hova? – ocsúdok fel pillanatnyi bambulásomból.

- Te mit gondolsz, a holttestek beülnek maguktól a hátsó ülésre?

- Jesszusom, Yoongi – szólok rá azonnal egy rosszalló grimasszal.

- Négynél már igénybe venném a segítséged – helyesbít vigyorogva, s a fogashoz sétál.

- Ne aggódj Hyerin, minden rendben lesz – szól ki papírmunkája mögül Jimin, de szavai oly üresen hatnak, mint az a tekintet, amivel rám sem pillant. Lefogadom teljes meggyőződése, hogy holnap majd megmentem őket, pedig, ha tudná, hányan nem fordulnak hozzám segítségért…

Idekinn már csak a szél süvíti át az utcákat, újra és újra hajamba kapva, s egy futó pillantást véve a percekkel ezelőtt, villámcsapásként végigsöprő tavaszi zivatar szántotta környékről, kabátomat összébb húzva magamon, lendületesen szállok be a hullaház sötétkék furgonjába.

- Az első terepmunkád – vigyorog maga elé Yoongi, tekintetét a szürkés külvilágra szegezve. – Majd fogom a kezed – somolyog tovább, mire elengedve egy felnevetés erejű reakciót, az áthűlt ablaknak döntöm halántékom.

- Nem szoktál tűnődni azon, milyen múlandó is az ember? – pásztázom fátyolos szemeimmel a vízcseppek borította üveget.

- A tényeken nem szokásom, és neked sem kellene túlagyalnod – konstatálja némi rosszallással szőke társam, a felbolydult utcai forgalmon tartva pillantását.

- Igazad lehet – nyugtázom, s egy mély sóhaj társaságában, behunyt szemekkel hallgatok bele a halkan recsegő, valamiféle időjárás jelentést taglaló rádióba.

A szirénázó mentő és rendőrautók hada, már messziről kiszúrható, de hiába a hirtelen hatalmába kerítő izgalom, ha belegondol az ember, pont nem mi vagyunk a hősök ebben a felállásban, inkább amolyan eltakarító brigád egy szörnyű vihar után. Szó szerint... Kaotikus a helyzet első látásra, és korábbi izgalmam valamiféle feszélyezett szorongássá válik, ahogy megpróbálva követni Yoongi példáját, magabiztos mozdulatokkal indulok lefele a stég irányába.

- Az egyik, a megtalálásuk előtt adott le utoljára segélykérést, pont, amikor a vihar közepébe keveredtek – kezdi meg mondandóját az egyik helyszínelő, éppen hogy becsatlakozva előretörtető sietségünkbe. – Elég egyértelmű, hogy mi történt – érkezünk meg a sorban egymás mellé, vízből kihalászott holttestek mellé.

- Istenem – lehelem magam elé egy szánó pillantást véve a kihűlt, nedves alakokra.

- Alkohol, fiatalok és a kihajózás – dörmögi Yoongi, ahogy elhúzott szájával, hűvös tekintetével, leguggol az egyik testhez.

- A vihar előtt, délelőtt tíz körül indultak el, és a későbbi viharjelzést figyelmen kívül hagyva, továbbmentek az öböl felé – folytatja a középkorú, morcos tekintetű helyszínelő, egy határozott mozdulattal kezembe nyomva, a testek bezacskózott iratait.

- Maradj itt, hozom a hordágyat – tápászkodik fel Yoongi, s magamra hagyva a fel-alá járkáló rendőrök és helyszínelők között, bátortalanul lépek közelebb az elhunyt, korombeli fiúk mozdulatlan mivoltjukhoz. Egy pillanatra sem tudom levenni róluk a szemem, egyre csak azon jár az eszem, vajon miért voltak ennyire könnyelműek az életükkel, mi lehetett a haláluk percének utolsó jelenete, mit érezhettek akkor…

- Neked… – fordul felém a legközelebbi fiatal, kővé dermedt szemeit lelkemig fúrva. – Segítened kell! – hangzik rekedt, már-már fulladozó hangja, ám levegőm bennem reked, szavam elnémul, s pilláimat felnyitva, a legközelebbi elém táruló kép, egy repedt, fehér plafon. Mellkasomhoz kapom kissé remegő kezem, ahol még intenzíven érezhető a lökés ereje, ám légzésem valamelyest normalizálódik pár pillanatnyi, elnyújtott magam elé bámulást követően. Hát újra kezdődik…

- Jimin – kiabálom a kelleténél is hangosabban a kezemben szorongatott mobilomba, alig kikelve ágyamból.

- Hyerin – szólít meg.

- Négy halott a kikötőnél tegnap. Vagyis ma… - szedem elnyűtt lábaimat a ruhásszekrényemhez, kikapva az első farmert, ami a kezem ügyébe akad.

- Hogy mi? Mi történt? – hevül fel a fiú hangja a túloldalról.

- Vihar lesz délután – dünnyögöm, fél kézzel kifésülve összekócolt hajam, egy lábbal belebújva nadrágomba.

- Hét ágra süt a nap – gondolkodik el egy pillanatra Jimin.

- Még… - húzom el számat. - Figyelj, nézz utána, hogy kinek a tulajdonában van egy Amnaral nevű mini yacht. Az azonosítója azt hiszem SK 4554.

- Megjegyezted a hajó számát?

- Nyitott szemmel kell járnom – nevetem el magam halkan, felkutatva a szoba sarkába rúgott sportcipőimet.

- Ha gond van, hívj – zárja rövidre sebes eszmecserénket Jimin, s magamra kapva dzsekimet, kissé ziláltan, felemás zokniban rontok ki a nappaliba.

- Yujin – kiáltok be a zuhany alatt kornyikáló lánynak, nekipasszírozva magam a hófehér fürdőszobaajtónak, egyik kezemmel hangosan kopogva, másikkal felhúzva cipőimet.

- Mond – szól vissza a tus alól, s szinte látom magam előtt összeszorított, samponos víz elől menekülő szemeit.

- Ha az öcsém itt lakhatásért könyörögne, kétszer is gondold át!

- Tessék? – kiabál vissza, de tudom, pontosan hallotta mit mondtam, majd valamelyest összeszedve magam, egy pillanatnyi félmosollyal arcomon baktatok le a lépcsőházon egyenesen az épülettől csak fél sarokra levő villamosmegállóig, ami terveim szerint a lehető leggyorsabban eljuttat a kikötőhöz. Hahó univerzum, utálom a hajókat, a vizet és mindent, ami rokonértelmű ezekkel a fogalmakkal, miért nem lehetne valami virágos rétre száműzni engem?

Zihálva, kipirosodott arccal, szanaszét fújt hajjal dobogok végig a fapallókon, s legmélyebb megnyugvásomra, azonnal kiszúrom a négy fiatal fiút, és az Amnaral nevezetű hajót.

- Sziasztok srácok – illegetem magam a túlságosan is élettel teli, rekeszeket pakolászó fiúk elé.

- Szervusz – lép egy határozottat előre a hajó széléhez, az egyik, hosszabb hajú alak.

- Az a helyzet srácok, hogy hatalmas vihart mondanak, nem szabad kihajóznotok – vetem eléjük oly egyszerűen, hogy egy pillanatra még saját magamat sem veszem komolyan. Csapnivaló színész lennék...

- Gyönyörű idő van – bámul fel az égre a legalacsonyabb.

- Ah, te vagy az! – mutat rám, a korábban engem üdvözlő egyén, a yacht fedélzetéről.

- Huh? – ráncolom rá szemöldököm meglepetten.

- A lány… Nem rég járt itt egy magas srác, azt mondta, hogy az egyik hibbant ismerőse rendre rémisztgeti az ittenieket – taglalja.

- Srác? – vakargatom fel óvatosan a stég repedéseiről állam.

- Jelezte, hogy jössz, de nem gondoltam, hogy igazat mond – neveti el magát, látszólag meglehetősen jót derülve rajtam.

- Nem, figyelj, hinnetek kell…

- Hacsak nem akarsz velünk jönni, tipli van – nyalja meg szája szélét kajánul vigyorogva, s alaposan végigfuttatja szemeit rajtam. – Gyertek srácok – lép a kormány mögé, mire a nevetgélő társaság, nemes egyszerűséggel, kiguvadt szemem láttára hajózik ki, és legmélyebb döbbenetemből, csak telefonom csörgése képes halványan visszarázni a valóságba.

- Igen? – nyomom fülemhez mobilomat.

- A hajó egy bizonyos Lee Songjun nevén van, és igen, már fel is hívtam, és ha jól sejtem az a négy fiatal éppen lenyúlja valaki más hajóját – darálja egy levegővétellel főnököm.

- Jimin én… - hebegem, alig magamhoz térve. - Nem értem… Itt vagyok, a szemem láttára mentek ki, és… Valaki tudta, hogy jönni fogok és szólt a srácoknak – jártatom egyre idegesebben ide-oda szemeimet, de hiába próbálom megemészteni a képembe vágott rejtélyt, egyre zavartabbá válok.

- Valaki tudott arról, hogy odamész? – ocsúdik fel Jimin, és a telefon kissé akadozó vonalán túl is teljesen jól kivehető, hogy szinte már úton van felém, mire hirtelen eszembe ötlő tökéletes haditervemtől felvillanyozva, már új számot tárcsázok, idegesen fel-alá járkálva a rozoga fapallókon, gondosan ügyelve, hogy a víz közelébe még hírből se tévedjek. Hogy megfordult-e a fejemben, hogy valamilyen úton, módon a fiúk után menjek, újra megpróbálni meggyőzni őket, hogy térjenek vissza? Természetesen… Valahol két körömlerágás és pár dühös, vehemens lépés között. Végül egyetlen telefonhívásomba került, és a srácokat a viharfelhők érkeztével egy időben, a rendőrség visszaterelte a kikötőhöz. Valamilyen hibbant nő bejelentést tett, hogy lenyúltak egy elég értékes hajót, és bár ők most közel sem repesnek az örömtől, én tudom, hogy ma a világ gazdagabb maradt négy lélekkel… 

- Nem volt nehéz dolgod – sétál oldalamra autója irányába Jimin, és bár kissé rosszul érint kijelentése, lényegében teljes mértékben igaza van.

- Egy pillanatra megijedtem, és a kelleténél is jobban letaglózott, hogy…

- Hogy valaki tud rólad, és talán ellened dolgozik? – egészíti ki gondolatmenetemet, de tekintetemet továbbra is saját cipőm orrára tapasztom.

- Csak te tudsz rólam elvileg, és én megbízok benned – erőltetem ki magamból szavaim.

- Ez jól esik – mosolyodik el szelíden a fiú, s lassan kinyitja előttem kocsijának ajtaját.

- Meg a srácok azt mondták, hogy egy magas egyén szólt nekik – köszörülöm meg  sunyin torkom.

- Hé! Mi bajod a magasságommal? – méltatlankodik, egy pillanatra megtorpanva előttem, mire magamba fojtva kitörni készülő nevetésemet, behuppanok az anyósülésre.

- Köszönöm, hogy eljöttél értem – kúszik egy kedves, szívből jövő mosoly arcomra, türelmesen megvárva, míg végre Jimin is bekászálódik mellém. – Tényleg…

- Tudod, talán én tartozok neked köszönettel - indítja be autóját, gondosan belepillantva annak tükreibe.

- Miért? - fürkészem arcát meglepetten.

- Mindegy, menjünk vissza, Yoongi még a végén felnyit valakit, akit nem kellene.

- Háhá, ezt… - nevetem el magam, de Jimin komoly arca azonnal egy hatalmas nyelésre késztet. – De igen, ezt komolyan mondtad – préselem magam mélyebbre az ülésbe, és egy vontatott mozdulattal bekapcsolom a biztonsági övet. Hiába a vállamról pillanatokra lekerült teher, újra és újra eszembe ötlik, és mereven fogva tart a gondolat, hogy talán közel sem én mozgatom a szálakat, megeshet, hogy valaki egy lépéssel előttem járna? Ismét túl vak, felelőtlen és hanyag lennék...?

Valamiféle elégedett, megnyugvó mosollyal az arcomon érek lakásunk épülete elé, ami meglehetősen furcsa, hiszen a világutálat vonásai szoktak dominálni általában ezekben a késődélutáni órákban, alig hazaesve a hullaházból, és, ha jól látom a levélkihordó is éppen elviharzik előttem...

- Várjon ezt… - kapok fel a földről egy elejtett borítékot, okafogyottan a távolodó postás után kapva. – Elejtette – tanulmányozom át egyre furcsállóbban a kezemben tartott levelet, lecövekelve az épület kapuja előtt. Hiszen ez Kim Taehyung névre jött… Gonjiam Elmegyógyintézet?

- Az ott... - szólal fel egy ismerős hang közvetlenül mögülem, résnyire tárt kapun egy határozott lépéssel kijjebb lépve. - Nem az enyém? - szűri ki fogai közt kérdését a levél tulajdonosa, mire belém fagyott véremtől nehézkesen mozogva, óvatosan fordulok, a szokásosnál is nagyobb rémületet gerjesztő, tekintetét törékeny lelkemig belém döfő alak felé.