7. A halál kalandora

7. fejezet

Azt beszélik, könnyű megfeledkezni a gondokról, ha jó idő van. De elég egy hűvös fuvallat, hogy visszafújja az arcunkba a valóságot. A pletykafészek c. film

- Hyerin –

Tartalmatlan percek telnek el az előttem tornyosuló házsort pásztázva, és úgy érzem, hogy az egyetlen dolog, ami visszatart, hogy ajtóstól rontsak be Sungmin lakására, az a félelem. Ódzkodok a megvető pillantásoktól, az okafogyott, felesleges magyarázkodásoktól, a tudattól, hogy hiábavaló próbálkozásaim, még több haragot szülhetnek, s végül egyedül állok újra megmagyarázhatatlan világom küszöbén.

Éppen, hogy hirtelenjött elszántságom tettekben materializálódhatna, egy ismerős férfi tűnik fel tekintetem horizontján, mely gyanúm szerint, minden elképzelésemet egycsapásra készül felülírni. Telefonjának képernyőjére tapasztva szemeit közeleg megállíthatatlanul, így idegességemben egy közeli furgon mögé hátrálok, mint egy komplett idióta. Han Kangwoo az, ki egy pillanatig sem hezitálva, oly játszik könnyedséggel tárja ki a bejárató ajtót, mint, aki részegen is pontosan hazatalálna… Meghökkent szemöldökráncolás tarkította bambuló merengésemből kizökkenve, végül magam is az ajtó irányába sétálok, s az egyre zajosabb lakás, újabb gyanakvást ébreszt bennem. Fellépcsőzve a csupán pár lépcsőfok emelte bejárathoz, furcsállóan lépek a záratlanul hagyott ajtón át egy tágas előszobába, mire fejemet újabb zajongás csavarja maga felé.

- Öld meg! – hallok meg egy női hangot, s lábaim rögvest megszaporázzák magukat. – Öld meg, vagy ő öl meg minket! – folytatja kétségbeesett fennhangon.

- Sungmin mi ez az egész – hangzik Kangwoo mély hangja, ahogy a helységbe lépve,  hullamerevre dermedek az elém táruló látványtól.

- J-Jungkook – lehelem magam elé a nappalinak tűnő sötétített szoba küszöbén megtorpanva, ezzel magamra vonva a fegyvert szorongató testvérem figyelmét is. – Mi… - hebegem szinte fel sem fogva a körülöttem zajló eseményeket. A karjait vállmagasságig emelő Kangwoo és a reszkető kezében pisztolyt szorongató testvérem feje vörös a vértől, Sungmin pedig hol jobb, hol bal lábára nehézkedik feszülten.

- Noona – pillant rám félően Jungkook, mint, aki maga sem érti, mi folyik az orra előtt.

- Tedd meg – utasítja a nő újra öcsémet, mit sem törődve esetlen jelenlétemmel. Mit kellene tennem, mi a következő helyes lépés...?

- Nem – rázza meg fejét öcsém, s lassan lejjebb ereszti a fegyvert.

- Gyáva vagy – szűri fogai közt megvető szavait Sungmin, szinte szembeköpve modorával testvéremet.

- Lehet, de nem vagyok gyilkos – fordul állítólagos szerelme felé Jungkook, mire hirtelen mozdulattal kikapva kezéből a pisztolyt, öcsém elé lép a nő.

- Sungmin – mereszti értetlen szemeit nejére Kangwoo, ám mielőtt bárki felocsúdhatna a cselekmények súlya alól, lövés gördül el.

- Most már az vagy – veti Jungkook felé, ahogy egy közeli komódra dobja fegyverét a nő, oly higgadtsággal, mintha az elejétől kezdve hasonló szándékkal hívta volna át a két alakot… A fal mellől először félve, majd torkomban dobogó szívvel térdepelek le a hátán fekvő eszméletlennek tűnő Kangwoo-hoz, saját gondolataimat is csak alig-alig meghallva,  elmém rémületének zsivajgó zúgásától.

- Sungmin – követi hunyorgó szemeivel öcsém, a konyhaasztalhoz araszoló alakot.

- A te véred és ujjlenyomatod van mindenhol, szerencsére a fegyvert kitudtam venni a kezedből – nyúl egy táska mélyére, és kikapja telefonját. – Szerintem mond, hogy önvédelem volt, vagy valami. A nővéred meg – szegezi rám szemeit, ahogy Kangwoo elterült testét csúfító sebre nehezkedek – Kár volt nyomokat hagynia a férjem hajóján, talán… Szeretők lehettek? – húzza gúnyos mosolyra száját, saját undorító hazugságának érzetétől. – Hallo, rendőrség? – tolja füléhez telefonját, ám, mielőtt újra szóra nyithatná száját, Kangwoo kezd mellőlem hörgésszerű hangokat kiadni, majd ösztönösen nyújtott segítségemmel, felülni a véráztatta szőnyegen.

- C- Célozni – les saját vállára a férfi. – Azt nem tudsz – mosolyodik fájdalmasan el, s hosszú kietlen pillanatokig magam sem tudom eldönteni, hogy a légtérben kinek döbbenete a legmélyebb.

- Most mi lesz, sorban kivégzel minket? – meresztem Sungmin-ra elkomolyodott, immár tiszta gondolatoktól szikrázó szemeimet. – Bár… Akkor sajnos, csak egy lehetséges tettes maradna – kúszik arcomra egy cinikus mosoly.

- Hallo? – rántja ki öcsém a telefont, az állát fokozatosan felvakaró nő kezéből. – Egy gyilkossági kísérletet szeretnék bejelenteni – vázolja megvetéstől ködös szemmel Jungkook, s hiába fohászkodik némán a nő, öcsém gyűlölködve fordul el tőle. Mély, apránként megnyugvó sóhaj sújtotta karjaimmal segítem fel a sebesült férfit, kinek szeméből az értetlen keserűség, és megannyi indulat egyvelege csillog, majd magára hagyva Sungmin összetört alakját, szótlanul hagyjuk el az épületet. 
Valóba részesei lennénk a körülöttünk zajló történéseknek, vagy pusztán egy ócska rémálom járatja a bolondját velem...? Minden olyan gyorsan történik, mi lesz, ha majd nem leszek képes helytállni, mi lesz, ha végül...?

- Tudod, ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném valamiféle médium vagy – somolyog orra alatt, autójának dőlve Jungkook.

- Nem jársz távol a valóságtól – bámulok néhány távolodó rendőrautó után.

- Ezt meg, hogy érted – sandít mellőlem kisöcsém. – Várj, akarom tudni?

- Egyelőre úgy sem hinnél nekem – mosolygok rá. – Odakellene menned… tiszta vér vagy – biccentem fejem a ház előtt álló, villogó fényű mentőautóra, minek parkoló szomszédjában, éppen Kangwoo-t készítik elő az útra. – Nem sokon múlt.

- Mi? – követi tekintetem vonalát Jungkook. – Kangwoo? – telepedik meg szeme a mentőorvosok által ellátott férfin. – Szerinted… - mereng el maga előtt. – Ha nem jelensz meg a semmiből, megtettem volna? Megöltem volna?

- Nem tudom - pásztázom szememmel az utcai lámpák megvilágította aszfaltot. – Talán… - harapom el számszélét, bár szavaim aligha érték el a mellettem állót, a távozó mentőautó zajától.

- Sungmin azt mondta betört és rátámadt, így szó nélkül vetettem rá magam, mihelyt megláttam – neveti el magát szánakozva. - Aztán a fegyver, nem is értettem korábban Sungmin miért adta nekem… - dönti mélyebbre fejét.

- Ha a házastársak elválnak, a vagyon kétfelé oszlik, de, ha az egyik félt megöletik… - kezdek finoman elmélkedni.

- Minden vagyon egy emberre száll, az a bolond gyilkos pedig börtönbe megy – nevet fel ismét, önmagát letaszítva legmélyebb szánalmába. – Mit is hittem…

- Jungkook – csúsztatom öcsém vállára megnyugtató kezem.

- Sajnálom Hyerin – sóhajt fel. - Túl ostoba voltam.

- Elnézést, feltehetnénk pár kérdést? Tanúvallomás… - lép le a járdáról egy középkorú egyenruhás férfi, mire Jungkook ellökve magát autójától, együttműködően sétál el a rendőrrel, s nyomukba eredve, magam is készségesen szállok be, a piros-kék fényű járműbe. Kook ernyedten bámul az elsuhanó, sötétbe burkolózó szöuli utcákba, és bár fogalmam sincs, mit érezhet, azt tudom, hogy nekem mit kell… Erőt, magabiztosságot és hideg fejet, józan gondolatokkal! Nem törhetek meg, nem merenghetek el a történtek miértjein, muszáj magamra erőszakolnom a higgadt nyugalmat, hiszen Jungkook-nak csak én vagyok, és nekem csak ő… Fáj így látnom őt, és rettenetes érzés, hogy egy ilyen volumenű titokkal egyedül kell megbirkóznom, hiszen saját mivoltom is csak ezekben a percekben emészti olyan állagúvá, amit képes józan eszem is elfogadni, nemcsak bátor szívem…  Azt mondják, hogy minden, ami egyszer megtörténik, lehet, hogy soha többé nem történik meg újra. De minden, ami kétszer történik, bizonyosan megtörténik harmadszor is. Ez volna az én sorsom…?

- Visszamegyek a kocsimért – szólal meg öcsém, ahogy leérünk a rendőrég épületének lépcsőin. – Velem jössz?

- Nem köszi, nincs messze innen a hullaház, bekell mennem – sóhajtom nyúzottan. – Renden leszel? – pillázok aggódóan a másik irányba távolodó Jungkook-ra.

- Persze, és figyelj – fordul vissza felém. – Ugye tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz?! – sunnyog rám elkomolyodottan.

- Tudom – bólintok egy szelíd mosollyal. – Így lesz – intek felé, s míg el nem tűnik tekintetem horizontján, elmélázva követem szemeimmel a fiút. Így lesz, ha nem most, és nem is holnap, de így lesz, egyszerűen csak bízz bennem...
A tavasz hírnöke lágy, hűvös szellőként borzolja meg hajamat, ahogy az esti utca zaját, lehunyt szemmel hallgatva, csupán rövid percekig merülök ismét tudatom eszméibe.

- Nocsak, kit fújt erre a szél – szól rám egy ismerős, kellemetlen férfihang nem sokkal hátam mögül, mire elővéve legbosszúsabb ábrázatomat, irányába sandítok.

- Na, jó, most már komolyan kérdezem, te követsz engem? – fonom karba kezeimet a széles lépcsősorok utolsó fokán ácsorogva, íriszeimmel keresztülszúrva a lejjebb álló Taehyung-ot. 

- Vicces vagy – kacagja el magát. – Tudod, én itt dolgozok – kacsint rám, s fejével a Jongno feliratú rendőrségi épület felé biccent, mire megadóan sütöm bosszúsan félre szemeimet. Hát persze, a központi rendőrség... Ez aztán a megalázó helyzet, és hiába próbálom türtőztetni magam, ez a kevés alvás és meglehetősen sokkos eseménysorozat, a kelleténél is lobbanékonyabbá tesz, erről a kellemetlen alakról, már nem is beszélve. - Mit csináltál az Örsön? Megint zűrbe keveredtél? - dönti oldalra fejét.

- Mi? - kapom rá szemeimet. - Szó sincs róla, csak erre jártam - pillantok ki oldalra idegesen.

- Na szépen vagyunk... Hazudik egy egyenruhásnak - gúnyolódik, ahogy végigmér tetőtől talpig. - Ezek szerint nem jött össze a mai skalpvadászat.
- Miért gondolod, hogy holmi prostituált vagyok? - méltatlankodok, számat a hitetlenkedéstől óriásira tátva. Ez az ember...! Megfojtom egy kanál vízben, ha nem vigyáz a szájára!
- Ácsi ezt egy szóval sem mondtam - hőköl vissza.
- Nem is értem miért állok még itt a semmiről vitatkozni - zsörtölődök tovább, és egy határozott mozdulattal lépek le a lépcsőfokról. 
- Tae - kiabál felénk, a közeli parkoló rendőrautók felől egy fiatal srác. - Jössz, vagy mi lesz? Rád várok - darálja közelebb sietve kissé feldúltan, az ugyancsak rendőrnek tűnő fiú, s jobban szemügyre véve az alakot, kisvártatva fel is ismerem.
- Jövök már - veti tirpák módon társának az előttem álló. 
- Műszakban csajozol, vagy mi? - áll meg mellettünk kicsit lihegve az ismeretlen ismerős. - Ah! - mutat ösztönösen rám, íriszeit fénysebesen végigfuttatva testemen. - Te vagy az múltkorról - lepődik meg elkerekedett szemeivel. - Nem tudtam, hogy ti ismeritek egymást, Hoseok vagyok - villantja rám fogait vidáman, ahogy hol rám, hol társára pillant kajánul.
- Mi nem... - kezdem szemöldök ráncolva, kezeimet védekezően magam elé emelve egy idétlen vigyor társaságában.
- Na húzzunk - szólal fel közönyösen Taehyung, majd rám sem nézve, méteres léptekkel indul meg, mire Hoseok kedvesen int nekem, s követi rendőrtársát. 
Nem vagyok köteles elhinni, hogy megint azé a felfuvalkodott tahóé az utolsó szó, ennél idiótábbnak már aligha érezhetném magam, vicc az egész! És a vicc tárgya pontosan én vagyok... Gratulálok Hyerin, és még az esti műszakból is elkésni készülsz, a fenébe!

- Késtél szívem - szól ki munkája kellős közepéből Yoongi, ahogy belépek az egyik fényár úsztatta boncterembe. - Ha már itt vagy, azt a szikét dobd már  ide - mutat rám sem nézve a közeli eszköztálra, mire nagy levegőt kifújva, teljesítem kérését. 

- Mit csinálsz? - hajolok nagyot nyelve közelebb a feltárt hasú női testhez. Sosem gondoltam volna, hogy ezt valaha ép gyomorral tudom majd nézni...

- Szerinted mit? - dünnyögi a szikét markolászva.

- Úgy értem, mi lett vele? - fintorodok el, szúrós pillantásokat vetve a szőkére.

- Valami autóbalesetben halt meg. Úgy fest belső vérzés nyírta ki - taglalja közömbösen.

- Hyerin - toppan be kissé véres fehér köpenyben Jimin. 

- Szia - fordulok a boncasztal mellől, a bejárat felé.

- Már azt hittem nem jössz - lép pár lépést beljebb.

- Komolyan megfordult a fejemben - mosolyodok el felvont szemöldökökkel. 

- És, hogy döntöttél? Aláírod a munkaszerződést? 

- Igen, azt hiszem itt a helyem - konstatálom elégedetten, s alig kimondva szavaimat, egy hatalmas vérpaca borít be homlokomtól lefelé, szinte egész testemet.

- Ah, bocs, véráramlás baki - neveti el magát az ugyancsak vércseppek tarkította szőke. - Pallor mortis fázisban van a hulla, asszem rossz helyre nyúltam - gondolkodik el, s véres gumikesztyűjével megdörzsöli állát. Mentem hanyatt vágódok...!

- Yoongi, lefogadom megint többet nyúlkálsz a testben, mint kellene - sandít az ajtótól pár lépésre álló Jimin.

- Eskü csak a szükséges esetfeltárás - mentegetőzik az említett, s figyelve kettejük kommunikációját, illetve a rám száradni készülő vércseppeket, újra kétségeim támadnak, hogy van-e itt keresnivalóm...

- Betegek - morgom szem forgatva orrom alatt, ahogy a közeli mosdókhoz csattogok. - Ismét hosszú éjszakánk lesz - jegyzem meg csupán saját magamnak bőröm dörzsölésével, ám bosszankodó arcom vonásai végül jámbor mosollyá enyhülnek.