6. Úton a sorsom felé

6. fejezet

Mindenki csalódást fog okozni: mindenki, akiben bízol, mindenki, akit megbízhatónak hiszel. Amikor a saját sorsukról van szó, az emberek hazudnak, titkolóznak, megváltoznak, majd eltűnnek, egyesek egy új arc vagy személyiség mögé, mások sűrű reggeli ködben, egy szikla túloldalán. Lauren Oliver

- F- Félek a mély víztől – távolodok el tőle.

- Akkor elég vacak helyre jöttél pasizni - vágja hozzám epés megjegyzését, alig magamhoz térve rémületemből.

- Befejeznéd? – rivallok rá ingerülten. – Követsz engem, vagy mi? - méltatlankodok.

- Történetesen a parti őrségnek nyomozok – vonja fel lekicsinylően egyik szemöldökét. – Többek között a magad fajtákra sem árt figyelni, kitudja miben sántikálsz. Ismét... - húzza száját egy fintorra közelebb hajolva hozzám, majd íriszeit mélyen pillantásomba vájva, sarkon fordul, kezével int, s nemes egyszerűséggel továbbsétál.

- Faragatlan bunkó! - kiabálom fennhangon államat fénysebesen felkaparva a stég pallóiról, és csak remélni tudom, hogy esetlen sértésem eléri kapucni takarta füleit... Bosszúsan bambulok távolodó alakjába, magamban újrapörgetve az eseményeket. Pont ma, pont most nyomozgat civilben, és kétszer is belé botlok? Híresen gyanakvó lennék...? 

Jungkook sokadszorra keres telefonon, így felsétálva a villamosmegállóhoz, egy önnyugtató lélegzetvétellel emelem fülemhez a készüléket, felkészülve a teljes letolásra.

- Hyerin – förmed rám, mire akaratlanul is, ijedten csukom be szemeimet.

- Jung…

- Egy órát vártunk rád! – taglalja ingerülten szóhoz sem engedve. – Remélem jó magyarázatod van.

- B- Bekellett mennem a hullaházba – füllentem, feszülten végigsimítva tarkómon, mint, akinek már komoly fizikai fájdalmat okoz hazudni.

- Na persze – dünnyögi méltatlanul. – A telefont meg poénból nyomtad ki hatvanhatszor. Tudod, kit etess – folytatja.

- Figyelj, tudnánk most találkozni? – kérdem, s hangom inkább tűnik komolynak, mintsem kérlelőnek.

- Nem érek rá – vágja rá flegmán.

- Jungkook, nagyon fontos, hol vagy?

- Sungmin-nél – morogja.

- Tartsd magad távol tőle!

- Istenem, te sosem változol, mi a franc bajod van vele?

- Nem vele van bajom, én érted aggódok! – kiabálom vészjóslóan, mit sem törődve környezetem engem leső szemeivel.

- Nagyfiú vagyok, ha összetörik a szívem, majd kiheverem.

- Sungmin nem az, akinek gondolod! Kangwoo azt mondta, hogy…

- Te találkoztál a voltférjével? – vág szavamba.

- Még házasok! A vagyon felére pályázik Sungmin, ezért találta ki…

- Azt, hogy bántalmazta? – kacagja szánakozva. - És bizonyára követtetni sem követteti minden nap... Tudod, néha nem értelek, sőt mostanában sosem értelek.

- Csak bízz bennem – könyörgök tovább, de az igazat megvallva, fordított esetben hasonlóan lesajnálóan viselkednék, ahogy azt most az öcsém is teszi... Semmi értelme egyetlen egy szavamnak sem, és tulajdonképpen a legnagyobb gond itt az, hogy még saját magamnak sem hiszek a szívem legmélyén...

- Tudod mi a te nagy bajod? Az, hogy boldog vagyok – gondolkozik el, s hangja a lehető leglesajnálóbbá válik. Fáj ez a hangnem, de tehetetlennek érzem magam… - Az a problémád, hogy a szánalmas kisöcséd jobb életet él, mint te!

- Jungkook, teljesen félreérted – lehelem a feleslegesség minden érzetével.

- Nekem úgy tűnik, most először jól értem. Na, szervusz nővérkém – vágja bosszúsan ketté a vonalat.

Élettelenül vonszolom fel, szinte magam után erőszakolva lábaimat a villamos szerelvényre, s megfáradtan vetődök le egy szabad, ablak melletti helyre. Nyomasztó érzés kerít ismét hatalmába, ahogy a fényár úsztatta, elsuhanó szöuli kerületre tapasztom ködös tekintetem. Sírni szeretnék, üvölteni, egyszerűen csak felébredni ebből a rémálomból, s elfeledni mindent, és a mindenséggel együtt az egész világot. Egyedül vagyok, és most már az egyetlen ép emberi kapcsolatom öcsém személyében is szánakozva, önzőnek titulálva szemlél. Miután anya meghalt, csak én voltam, nagyapa, nagymami, Jungkook és édesapánk, majd, amikor végül árván hagyva apa elment tőlünk, úgy éreztem, a fényt sosem tudhatom újra magaménak. Hát igazam volt… A magány úgy láncol le szürke, fémes, jéghideg láncaival, hogy, ha boldog is voltam az utóbbi tíz évben, most már tisztán látom, hogy csak erőtlen próbálkozása volt, a tudatom mélyén sátrat vert jobb élet reményének. Talán nincs igazam, meglehet, hogy a valóságban nem vagyok magamra hagyatva, de a szívem kietlen vidékén, ez mind csak ábránd. Úgy érzem elveszek a ködben, ahogy minden erőszakkal csúszik ki a kezemből, pontosan úgy, ahogy mindig is kicsúszott, s legszívesebben csak eltűnnék… Végül egyetlen, utolsónak maradt gondolat zsongja körbe zsibbadt elmém, és ez nem más, mint a könyörtelen tehetetlenség...

, 

- Hyerin-ah – pillant fel nagyanyám, a kicsiny pékség pultja mögül.

- Mama – mosolyodok el a küszöböt átlépve, és lassan beljebb sétálok.

- Már vártunk, be is csomagoltam neked egy adag süteményt, meg kenyeret – kezd a pult alatt kapkodni, amin megtámaszkodva, sokat sejtetően sóhajtok fel. – Baj van? – kérdi az egyértelműt.

- Mama, anyának voltak furcsa dolgai?

- Ezt, hogy érted?

- Nem tudom, nem tűnt és bukkant fel váratlanul? Nem titkolózott?

- Édesanyád mindig is furcsa nő volt – neveti el magát szelíden az idős asszony. – Miért kérdezel hirtelen ilyen dolgokat? – fürkészi elgondolkozó arcomat.

- Semmi, csak eszem bejutott – erőltetek egy vigyort magamra, ahogy a csomagért nyúlok.

- Milyen az új munkád? – mosolyog tovább. – Tudom, hogy mi nem nagyon tudtunk anyagilag kisegíteni, de…

- Felnőtt vagyok, egy nektek örökké hálás felnőtt – ragadom meg kissé hideg, apró kezeit a pulton keresztül. – A munkám tűrhető, azt hiszem, kezdem megszokni.

- A szeles öcséd is szerezhetne már valami munkát, ha már nem jár be ide segíteni – zsörtölődik.

- Ne is emlegesd, most éppen elvakultan szerelmes – forgatom meg szemeimet egy sóhajjal.

- Jó lenne, ha a te fejedet is végre bekötné valami kedves úriember – kacsint rám vigyorian.

- Nincs a Földön, olyan szerencsétlen – nevetem el magam, amihez nagyi is jókedvűen csatlakozik. 
- Ne beszélj szamárságokat - fojtja magába végül kacaját. - Valamikor átjöhetnétek az öcséddel vacsorára, olyan rég nem voltunk már együtt - kérlel nem csak szavaival, de jámbor tekintetével is.
- Nagyon szeretnék, hidd el... Igazán - szorítom meg ismét kezeit egy kedve, lelkem mélyéről feltörő, őszinte mosollyal. - Nagyapát puszilom.
- Hátul van, nem mész be hozzá?
- Mennem kell. Csak erőt jöttem meríteni... Rám fért - húzom félre számat egy kelletlen sóhaj kíséretében, majd felkapva az összekészített péksüteményeket, a kijárat veszem az irányt. Szemem sarkából látom nagymama aggódó, engem követő tekintetét, mire mosolyogva intek vissza, s pillantásomat rögvest a nyüzsgő utcára szegezem, hogy még véletlen se lássa meg szememben, ezt a kétségek itatta zavart kábulatot
.

Ismételten Jungkook-ot próbálom elérni mobilon, de míg korábban nemes egyszerűséggel rám nyomta, most már ki sem cseng… Nem jó ez így, egyáltalán nem lesz jó! Gyerünk Hyerin, térj észhez, használd végre a józan eszed, gondolkozz! Valaki a legutóbb megölte Han Kangwoo-t, és az a valaki, ha nem ma délelőtt, akkor megteszi legközelebb. Istenem, kezdem azt gondolni, hogy hiba volt ennyire átírni a sorsot, még abban sem vagyok biztos, hogy ki és miért tehette, légből kapott feltételezéseim vannak csupán, holmi erőtlen teóriáim, amikkel jelen helyzetben semmire sem megyek! Hogy lehetek ilyen ostoba...? Egyetlen gondolat jut csak eszembe, agyam hirtelen jött túlzsúfoltságában evickélve, miszerint így vagy úgy, de el kell jutnom Jungkook-hoz!

- Hyerin – szólal fel Jimin, ma már nem először mobilom hangszóróján keresztül.

- Segítened kell – térek zaklatottan a lényegre, átszelve az utcai sokaságot.

- Baj van? – gyanakszik rögtön.

- A hullaház hozzáfér a lakossági nyilvántartáshoz?

- Hozzá, de miért?

- Han Sungmin, hol él most? - hadarom. - Férjnél van, és a környéken lakik.

- Ácsi, miért is kellene nekiállnom nyomozni? – reagál furcsállóan. - Ki ez?

- Kérlek, könyörgök! Megteszek akármit. Az öcsém veszélyben lehet! – fújtatom elkeseredett, szinte hisztérikusan csengő hangommal.

- Megint ezek a furcsa kérdések – sóhajt fel. – Novon kerület hatvankettes sugárút, tízes ház.

- Ez gyors volt – jegyzem meg elismerően, ahogy megtorpanok a piros lámpánál.

- Már, amikor kimondtad elkezdtem bepötyögni a nevét, de…

- Köszönöm – szakítom meg, s, mint egy félőrült, mit sem törődve a felkavart forgalommal, lábaim az adrenalintól megindulva szelik keresztül a négysávos utat.

- Taehyung –

- Igen? – emelem mobilomat fülemhez, összeszűkült szemeimet egy pillanatra sem levéve, az autók között átvágni próbáló, a megálljt jelző lámpára ügyet sem vető lányról

- Hol vagy most? - hangzik egy mély, kihűlt hang a vonal túloldaláról.

- A körútnál – bámulok autóm maszatos szélvédőjén át.

- Követted?

- Igen.

- Han Kangwoo? – kérdi kimérten a férfi.

- Úton a sorsa felé – vágom rá közömbösen.

- Hyerin?

- Úton, hogy közbeavatkozzon – felelem könnyelműen, már nehézkesen követve a horizonton eltűnő lányt.

- Hagyd. Előbb utóbb rá fog jönni, hogy nem menthet meg mindenkit – zárja rövidre  ijesztő közönnyel.

- Értettem Jeon úr – konstatálom egy szánakozó,fintorba forduló félmosollyal, s erővel magam mellé dobva telefonomat, harcra sóvárgó gyűlölettel markolom meg az autó, hasított bőrrel burkolt kormányát.