5. Gyanú

 5. fejezet

Mindannyiunknak szüksége van egy kis segítségre; valakire, aki segít nekünk meghallani az élet zenéjét, hogy emlékeztessen, nem mindig ilyen rossz minden. Valaki van ott, és az a valaki meg fog találni téged. /Tuti gimi c. film/

- Itt vagyok – suttogom, a hordágyon fekvő, kihűlt férfira bámulva. – Itt vagyok – ismétlem el, de hiába az értetlen, fürkésző szemek a teremben némán figyelő emberektől, feszülten merevednek le szemeim. Han Kangwoo továbbra is oly mozdulatlan, ahogy annak lennie kell. Mit is képzeltem…?! Komolyan elhittem, hogy a való világban helye van az új esélynek, a múlt megváltoztatásának? Fel kellene nőnöm végre… Tekintetem horizontján tisztán érzékelem, hogy Jimin szólongat, de hangja nem ér el hozzám, egyszerűen csak magamba zuhanva várom rendületlenül a lehetetlent.

- Ments meg! – nyílnak fel a másodperc tört része alatt, a falfehér bőrű férfi pillái, és fejét oldalra rántva, lelkemig hatoló rémült pillantása, hatalmas erővel taszít le a józanész tornyából. 

Mintha emeleteket zuhantam volna, olyan fojtogató légszomj térít magához. Megdermedt, rémült szemekkel pásztázom az elém táruló képet felegyenesedve, az… Ágyamból? Lehetetlen... Mint egy őrült robbanok ki szobám ajtaján, és csupasz lábaimmal végigcsattogva a konyháig, elhűlve pillantom meg lakótársnőmet.

- Hyerin-ah – kezdi Yujin, a hűtőt becsapva. – Felkeltettelek?

- Nem – hebegem. – Vagyis…

- Megint bent voltál a hullaházban éjszaka, ez már akkor végleges? – kavarja meg kávéját, a konyhapulton támaszt keresve. – Minden rendben? Úgy bámulsz, mint, aki szellemet lát - mosolyogja meg esetlen mivoltomat.

- M-Milyen nap van? – ráncolom rendületlenül szemöldököm, a helység küszöbén toporogva.

- Csütörtök. Alszol te eleget? – próbál meg furcsállóan szemkontaktust tartani, de összezavarodott hitetlenkedésem képtelen életet lehelni tekintetembe.

- Jungkook-kal és a barátnőjével reggelizek – válaszolom végül.

- Barátnő? – kapja rám tekintetét Yujin.

- I-Igen – pásztázom tovább a járólapokat. Hát ismét megtörténik… Újraindult a nap.

- Utálom a szerelmeseket… Olyan felsőbbrendűen viselkednek – ecseteli. - Azt hiszik végre találtak valakit, aki elviseli őket – fintorodik el, s lehörpinti maradék kávéját.

- Yujin-ah, rohannom kell – közlöm még mindig magam elé bambulva, mire üveges tekintetemmel karöltve, veszetten tépem fel hálószobám ajtaját. Vedd már fel, vedd már fel az Istenit!

- Halo? Jungkook? – kiabálom hevesen a telefonomban, fel-alá járkálva az ablaktól, a szélesre tárt ruhásszekrényemig.

- Noona – hangzik, de mielőtt bármi egyéb elhagyhatná öcsém száját, azonnal darálni kezdem mondandómat.

- Jól figyelj rám, ma valami történni fog!

- Igen tudom – ásít a vonal túloldaláról. - Végre megismerheted Sungmin-t.

- Nem, figyelj valami…

- Nem ér rá a reggelinél? – szakít álmosan félbe. – Áll még ugye?

- Igen persze, de…

- Lemerülök, majd beszélünk, ne késs, ahogy szoktál – zárja rövidre, és rögvest rám is nyomja a telefont. Az idegbaj szélén magamra rángatva az első kezem ügyébe akadó ruhadarabokat, sprintereket megszégyenítő tempóban rohanok át a villamosmegállóba, minek ajtajában gyökeret eresztve, kapkodva nyúlok újra mobilomhoz.

- Igen? – hallom meg Jimin kellemes, most halvány nyugalmat árasztó hangját.

- Dr. Park! – zihálom a készülékbe.

- Jimin. Simán Jimin… - javít ki azonnal. – Baj van? Zaklatottnak tűnsz.

- A hullaházban… Került mostanában egy Han Kangwoo nevű férfi holtteste?

- Nem rémlik ez a név - válaszolja rövid, lélegzetvételnyi szünet után.

- Köszönöm, csak ezt szerettem volna – fújok ki egy adag levegőt.

- Hé, ennyi? - értetlenkedik meglepetten Jimin.

- Bocsánat a furcsa kérdésért, most mennem kell - teszek sietősen pontot beszélgetésünk végére, és alig beletuszkolva farzsebembe mobilomat, kisvártatva már célt is ér a szerelvény a rakpartnál. Han Kangwoo, ha nem tudom elkerülni, hogy JungKook ma bemenjen a városba, azt talán elkerülhetjük, hogy te bemenj... Nagyon remélem, hogy itt van, meg persze azt is, hogy a tucatnyi lakóhajóból, pont kifogom az övét. Fürkésző tekintettel vonulok le a stégekhez, és egy pillanatnyi megtorpanás után, szemet hunyva a hajóktól, és a víztől való félelmemen, tettetett bátorsággal lépek a pallókra. A hatalmas yachtok között bolyongva, kiszúrva az első szembejövő egyént, azonnal segítségért folyamodok, elvégre nincs időm barkóbázni a hajók között, mint egy idióta...

- Elnézést, uram! – kiáltok az alak után, megszaporázva lépteimet, mire felém is fordul.

- Segíthetek? – vonja fel kérdően szemöldökeit.

- Egy Han Kangwoo nevű férfit keresek, elvileg itt van hajója.

- Maga valami behajtóféle? – sandít gyanúsan rám.

- N-Nem, igazából randevút beszéltünk meg, de elkeveredtem a hajók között - erőltetek egy szendének szánt vigyort arcomra.

- Ó, az egészen más – kúszik mosolyra szája. – A stég végén forduljon balra annál a szürke hajónál, és szemben a magas fehér. Az az övé.

- Hálásan köszönöm – hajolok meg, és rögvest magam után is kapom zsibongó lábaimat. Nagy fehér, van itt kettő is, hát ez nagyszerű, újabb zsákutca...

- Hé, te! – szólít fel egy furcsán ismerősen csengő, mély, érces férfihang. – Hozzád beszélek, Hyerin, nem igaz? – folytatja, míg végül megpördülve, hirtelen magam sem tudom eldönteni, hogy nevessem el magam, vagy fakadjak sírva… Az az idegesítő rendőr!

- Kim… Taehyung?

- Talált – vigyorog elégedetten, ahogy közelebb araszol hozzám a stégen. – Mi járatban erre? Valami randevút füleltem le.

- Nem mondták még neked, hogy nem illik idegeneket kihallgatni? – fonom bosszúsan karba kezeimet.

- Szakmai ártalom – von vállat egy cinikus mosollyal. Mi a rossebet keres itt egyáltalán? Civilben van, talán erre lakik? - Azon töröd a fejed, hogy micsoda egybeesés, hogy összefutunk? – dönti kissé oldalra fejét, kezeit szürke pulóverének zsebébe csúsztatva.

- Tulajdonképpen nem érdekel – grimaszolok szemeimet megforgatva.

- Elnézést, segíthetek? – hallok meg egy ismeretlen hangot nem sokkal a hátam mögül, így rögvest a hajók irányába lesek, melynek fedélzetén maga Han Kangwoo bámul felénk, kissé csodálkozva.

- Ah, mi csak… Vagyis én – kezdek hablatyolni össze-vissza kínomban, fejemet a vakító napsütés irányába emelve.

- Jeon kisasszony valami randi… - szólal fel mellőlem Taehyung somolyogva, mire hezitálás nélkül szakítom félbe.

- Egy cikken dolgozok az egyetemen, aminek a témája… Élet a kikötőben – vigyorgok kényszeredetten a férfi felé, aki még mindig furcsállóan tekint le ránk.

- Értem – köszörüli meg torkát Kangwoo.

- Lenne pár perce rám, hogy feltegyek pár kérdést? – lépek egy határozottan előre.

- Az igazat megvallva a városba indultam – gondolkozik el. – De egy ilyen csinos lánynak nem mondhatok nemet, ha segítségre szorul. Gyere fel – invitál magához, ahogy ellép a korláttól.

- Áhá, már értem, szóval te egy olyan lány vagy – fintorodik el végigmérően Taehyung.

- Milyen lány – lépek vissza irányába.
- A pénzes pasikat skalpoló – neveti el magát szánakozva. – Egy tisztességes lány nem menne fel egy ideges férfi milliókat érő hajójára – sandít rám elkomolyodottan.

- Fogalmam sincs, hogy kerültél pont most, pont ide, de, hacsak nem valami légből kapott ürüggyel akarsz bevinni a rendőrségre, akkor hagyj békén – szúrom pillantásommal keresztül a fiút, majd lendületesen, vissza sem nézve lépcsőzök fel a yachtra. Mit érdekel, mit gondol rólam az az idióta zsaru, semmi törvénybeütközőt nem tettem, amiért piszkálnia kellene, szórakozzon mással a szabadnapján. Ugyan hazugságokat hazugságra halmozok, de egy pillanatra sem várom el senkitől, hogy megértsen, mikor még saját magamat sem értem…

- Italt? Tölthetek? – villantja rám hófehér fogait Kangwoo, beljebb tessékelve a hajó belsejébe.

- Egy pohár víz tökéletes lenne – bólogatok feszengve, egy bárgyú vigyorral.

- Szóval? Milyen kérdéseid vannak? – érdeklődik, a szűkös konyhába lépkedve, mire zavartan ráncolom magamban össze homlokomat. Mi a fenét kérdezzek…?

- Milyen erre a közbiztonság? – szalad ki számon az első, nem túl ostobának vélt kérdésem.

- A közbiztonság? – vonja fel szemöldökét. – Egy csinos tolvaj lennél, aki puhatolózni akar? – somolyog kajánul, ahogy kezembe nyomja a poharat.

- Ah, sajnos lebuktam – csatlakozok a kínos mosolyhadművelethez.

- Szeretek itt élni, mindig is ilyen életformáról álmodtam, bár jelenleg kikötöttem. A szó átvitt és valós értelmében is – neveti el magát, ahogy helyet foglal velem szemben a kanapén. – Sajnos a feleségem megrögzötten városi nő, így egyedül élek itt.

- Maga nős? – pillázok rá.

- Bár nem élünk együtt, nem váltunk el. Remélem nem ő küldött valamilyen ostoba megfigyelési szándékkal – fintorodik el.

- Nem hiszem, hogy ismerném a nejét – ejtem el aznap már a sokadik füllentésemet, bár, ha jobban belegondolok, Sungmin-nel még nem is találkoztunk, s, ahogy végigjátszom eme gondolatot, újra kinyomom öcsém hívását.

- Az előbb is kinyomtad, nyugodtan vedd fel.

- Nem fontos – legyintek. Amíg Han Kangwoo velem van, maximum annyi történhet, hogy Jungkook megharagszik rám, hogy a reggeli helyett, Sungmin férjével hetyegek… Tekintve a tegnap történteket, vagyis inkább meg nem történteket, ez sovány büntetés lenne nekem, és kisöcsém is hamar túlteszi majd magát rajta. – Nem akarok tolakodó lenni, de megkérdezhetem miért nincsenek már együtt a nejével?

- Félrelépett. Elakart válni tőlem, de jelen kormányunk akkor minden vagyonom felét neki ítélné, így pedig annyi pénzt adok neki, amennyit jónak érzek – vázolja, mire elképedt bólogatáson kívül, egy értelmes szót sem vagyok képes kipréselni magamból. – Olyanokkal is megvádolt, hogy bántottam… Nem normális az a nő, ha a pénzről van szó! - csóválja lesajnálóan fejét, s belekortyol poharába.

- Valóban nem – konstatálom a padlóba merengve. Ha ez mind igaz, akkor az semmi, ismétlem semmi jót nem jelent JungKook-ra nézve, de, ahogy a falon kattogó órára pillantok legalább ezen a csütörtöki délelőttön, Han Kangwoo nem távozott el az élők soraiból.

- Valami gond van? – próbálja felkeresni tekintetem vonalát a férfi.

- N-Nincs, gyorsan feljegyzem a rövid kérdéseimre a válaszait, és sajnos nekem mennem kell – csüggesztem le számszélét, gyorsan előkotorva táskámból egy papírt és egy tollat.

- Rendben, halljuk – mosolyog rám kedvesen, mire előkotorva elmém mélyéről, a lehető legépkézlábabb ide passzoló kérdéseimet, rögtön írni kezdek. Nem tűnik rossz alaknak, és bár kedves és bókol, nem érzem magam megkörnyékezve sem... Lehetséges, hogy a vagyon miatt tünteti fel Sungmin rossz fényben? Lehetséges volna, hogy közel sem olyan ártatlan nő, mint amilyennek beállítja magát a külvilág, és főleg Jungkook felé?

- Nagyon köszönöm, hogy szakított rám időt – emelem a napsütésest elálló férfira tekintetemet.

- Ugyan, inkább egy ismeretlen, csinos hölgy társasága, mint a kiállhatatlan feleségem, akivel elvileg találkoztam volna – pillant le rám vigyorogva a fedélzet széléről. – Szervusz Hyerin – kacsint rám kajánul, mire intve Kangwoo-nak, egy megkönnyebbült sóhajjal, a part felé kezdek araszolni. Bármi is történhetett Han Kangwoo halála körül, az imént hallottak alapján ennek koránt sincs vége, és fárasztó magán nyomozásom úgy érzem, még csak most veszi kezdetét. Olyan nyomasztó érzés kerít hatalmába, hogy attól, hogy Sungmin férje a ma délelőttöt túlélte, egyáltalán nincs biztonságban sem ő, sem az öcsém… Össze kell szednem magam, rá kell jönnöm mi történhetett a gyilkosság körül, valóban az öcsém volt a tettes? Hibáztam volna azzal, hogy idejöttem...?

- Hé! – rivall rám egy ismerős fiú, ahogy egy magas hajó árnyékából kilépek, ám hiába kapom a hang irányába szemeimet, már csak instabil testem érzete rémiszt halálra. – Nézz már az orrod elé! – folytatja, s érzem, ha nem fogná át derekamat, az egymásnak ütközéstől, már rég az egyik csónak, és a stég közötti mély vízben süllyednék. Reszketve sóvárgok levegő után, mire engedve a fiú iránymutatásának, beljebb lépek a stégen, kihűlt szemeimet felemelve az előttem álló, értetlenkedő Taehyung-ra. – Minden rendben?

- M- Megijedtem - hebegem halkan.

- Ennyire?

- F- Félek a mély víztől – távolodok el tőle.

- Akkor elég vacak helyre jöttél pasizni - vágja hozzám epés megjegyzését, alig magamhoz térve rémületemből.

- Befejeznéd? – rivallok rá ingerülten. – Követsz engem, vagy mi? - méltatlankodok.

- Történetesen a parti őrségnek nyomozok – vonja fel lekicsinylően egyik szemöldökét. – Többek között a magad fajtákra sem árt figyelni, kitudja miben sántikálsz. Ismét... - húzza száját egy fintorra közelebb hajolva hozzám, majd íriszeit mélyen pillantásomba vájva, sarkon fordul, kezével int, s nemes egyszerűséggel továbbsétál.
- Faragatlan bunkó! - kiabálom fennhangon államat fénysebesen felkaparva a stég pallóiról, és csak remélni tudom, hogy esetlen sértésem eléri kapucni takarta füleit... Bosszúsan bambulok távolodó alakjába, magamban újrapörgetve az eseményeket. Pont ma, pont most nyomozgat civilben, és kétszer is belé botlok? Híresen gyanakvó lennék...?