4. Ments meg!

4. fejezet

Minden ember hold: megvan a sötét oldala, amit sose mutat meg senkinek. Mark Twain

Oly megviselten kászálódok ki az ágyból, hogy mielőtt talpam a parkettát érhetné, kétszer is átgondolom, hogy érdemes-e ilyen korán felkelnem, tekintve, hogy egész éjszaka hol a hullaház ijesztő némaságát, hol Yoongi fülsüketítő zenéit hallgattam. Nagy levegőt fújok ki, majd kócos fürtjeimet hátrasöpörve, rozoga léptekkel vánszorgok el az erkélyajtóig. Napsütés, kék ég, és a szokásos, nyüzsgő szöuli utcakép… Vajon a két napja történtek, csak ócska képzelgések voltak? Menthetetlenül ötlik fel újra és újra ez a kérdés, ha napjában nem tízszer, akkor egyszer sem. Dühítő, és frusztráló, amikor az ember nem tudja, hogy meghibbant-e, ráadásul senkinek sem beszélhet róla, mert vagy kinevetnék, vagy halált megvető komolysággal ajánlanának egy pszichiátert. Talán utóbbi nem is lenne butaság... Eleve ki lenne olyan ostoba, hogy higgyen nekem, amikor magamnak sem hiszek...

Sóhaj sújtotta karjaimat magam mellett lógatva ballagok ki a világosság vakította rumlis lakásunk szedett-vetett konyhájába.

- Hyerin-ah – kezdi Yujin, a hűtőt becsapva. – Felkeltettelek?

- Nem – vetem az asztalhoz, élettelen testemet.

- Megint bent voltál a hullaházban éjszaka, ez már akkor végleges? – kavarja meg kávéját, a konyhapulton támaszt keresve.

- Még van pár napom véglegesíteni a szerződést – grimaszolok álmosan.

- Mit csinálsz ma? Korai vagy – próbál meg szemkontaktust tartani egyre szűkülő pillantásommal.

- Jungkook-kal és a barátnőjével reggelizek.

- Barátnő? – kapja rám tekintetét Yujin.

- Igen, elvileg hat évvel idősebb tőle, és elvált. Szerelem, ki érti… - vonok nyúzottan vállat.

- Utálom a szerelmeseket… Olyan felsőbbrendűen viselkednek – ecseteli, mire mind a ketten összesomolygunk. – Azt hiszik végre találtak valakit, aki elviseli őket – fintorodik el, s magára hagyva lakótársnőmet, ruhásszekrényem sivár felhozatalához vánszorgok. Már régóta nem foglalkozok eleget magammal, és saját életemmel szemben felállított józan észt körbelengő kételyek, egyszerűen rányomják a napjaimra a bélyeget. Volt egy pillanat két napja, amikor komolyan elhittem, hogy képes vagyok a halottakon segíteni, hogy Taeyeon miattam menekült meg, de ismét ott tartok, hogy csak egy vacak agyrém volt.

Kitekintve a zakatoló villamos karcos ablakán, egy kelletlen sóhajjal nyugtázom, hogy ez a mesébe illő kék ég, és szikrázó napsütés, homlokegyenest megy ellen a bennem hullámzó, szűnni nem akaró, szánni való érzetnek. Fogalmam sincs mi hiányzik az életemből, merre kellene indulnom, jó helyen vagyok-e...

- Noona* – int egy közeli asztaltól kisöcsém, ahogy célt érve, benyitok a gyorsétterem ajtaján.

- Sziasztok – kúsztatok egy megjátszott mosolyt arcomra, mire alaposan végigmérem a Jungkook mellé felpattanó hölgyet.

- Hyerin, igaz? – vigyorog rám negédesen a hosszú, sötétbarna hajú nő, mire bólintok.

- Noona, ő Sungmin – mutat a talpig fehérben álldogáló, vékony lányra.

- Örülök, hogy végre megismerhetlek - nyújtom felé kezem, amit kapkodva meg is ragad.

- Jungkook szerint nagyon kritikus vagy – fut ki száján egy izgatott szösszenet, mire azonnal leül, s vele együtt én is helyet foglalok.

- Inkább bizalmatlan – helyesbítek egy szemöldökemeléssel. – De beszéljünk inkább rólatok. Hol találkoztatok? – támaszkodok meg könyökömön, fürkésző pillantásokat szórva az egészen ártatlan külsejű nőre.

- Itt találkoztunk pár hete – mosolyog Sungmin, s egy pillanatra sem levéve szemem a szerelmespárról, hosszat szippantok az elém letett narancslé fekete szívószálából. – Egyedül voltam, Jungkook pedig nem tétovázott, hogy leszólítson.

- Fel akart szedni – ejtek el egy félmosolyt.

- Fel, de nem akartam szóba állni vele – kuncogja el magát a velem szemben ülő lány.

- Végül megadta a számát, és minden ment a maga rendjén – konstatálja elégedetten öcsém.

- Jungkook mondta, hogy egy hullaházban dolgozol, ez igaz? – érdeklődik hatalmasakat pislogva Sungmin.

- Igen – bólogatok, ám szemem akaratlanul is elvándorol egy csattanás zajának irányába, s tekintetem rövid időre meg is telepedik, az összetört poharakat felszedegető, látszólag még kezdő pincéren. – Akkor most teljes a boldogság – fordulok vissza az előttem ülőkhöz.

- Igen, pedig először féltem, hogy egy ilyen helyes arc nem rejthet rendes fiút – vet egy szende mosolyt Jungkook felé a lány.

- De még milyen rendes – gúnyolódik halkan, szinte magamban, s újra az italomba szívok, magamban fülsüketítően fenevetve. Egy kedves, látszólag félénk lány, aki fülig szerelmes az én trehány, gazember öcsémbe, akire minden szót feltudnék sorakoztatni, kivéve a rendes jelzőt, és bár mindennél jobban szeretem, nem egy mintapolgár. Ha jobban belegondolok, a szerelemszakértők, meg a moslék romantikus filmek rebesgetnek olyat, hogy a szerelem megváltoztatja az embert, nem? Az én világomban, mindez csak egyszerű , pillanatnyi kémia, és elnézve ezt az önfeledt, egymás szemeibe merülő rózsaszín ködöt kettejük között, egy alig érzékelhető fintor oson arcomra. Jóságos ég, mikor lettem ilyen rosszindulatú pesszimista…? Azért mert egy híresen szkeptikus ember vagyok, ami a románcokat illeti, legalább úgy tehetnék, mint, aki örül a testvére boldogságának...

- Na, mit gondolsz? – állunk meg JungKook-al az étterem bejáratánál, ahogy a távolodó Sungmin után integetünk.

- Tetszett -  válaszolom egyszerűen.

- Tényleg? - lepődik meg kijelentésemen.

- Igen, kedvesnek tűnik - közlöm kicsit biztatóbban.

- De…? - sandít rám Jungkook, szavát provokatívan elhúzva.

- Nincs de, tényleg jó lánynak tűnik - mosolygok, amilyen őszintén csak tudok.

- Tudod, úgy érzem ő egészen más, ha vele vagyok, én… Jobb leszek – somolyog, ahogy sarkon fordulva a parkolók irányába vesszük az irányt. 
- Úgy hallom valaki kezd felnőni - ércelődök vigyorogva, ahogy öcsém után sietek.
- A volt férje igazi bolond, hogy elengedte - mormogja.

- Hosszú házasság volt?

- Három év, de… – érjük el öcsém, autónak csúfolt roncsát. – Mindegy.

- De…?

- A srác, valami Kangwoo, elég erőszakos volt vele – von vállat szájszélét elhúzva, s beül a járműbe.

- Erőszakos? – folytatom tovább a kérdezősködést.

- Nem azt mondtad, hogy menned kell a hullaházba? Menjünk – ösztönöz iparkodásra, a témát olyan gyorsan elterelve, ahogy csak tudja. Pár pillanat erejéig még a fiú mozdulatai után lesek, ám végül nem feszegetem tovább ezt a témát, így fancsali fapofámmal karöltve, behuppanok mellé. Jungkook a múltkor azt mondta, anyát a Gonam hullaházba vitték tíz évvel ezelőtt, ami azt jelenti, hogy a mélységes homály fedte halálának körülményeiről kell, hogy legyenek feljegyzéseik. Bármi… Apa sosem mondott semmit, és miután elhagyott minket, minden reményem elszállt, hogy kiderüljön, hogyan halt meg anya, és az igazat megvallva, egy követ sem mozgattam meg ezért, ám most itt a lehetőség. Meglehet, hogy réges régen behegesedett sebeket tép majd fel, de megkell tennem, tudnom kell azt, amiről soha senki nem beszélt… És, hogy ebbe az öcsémet is beavatom-e, ha sikerrel járok? Nem tartom valószínűnek...

- Köszi, a fuvart – vigyorgok Jungkook-ra.

- Mire valók a testvérek – kacsint rám kacéran. – Ah, Sungmin keres – int felém ujjával, és rögtön füléhez kapja mobilját, mire lassan kikászálódok a kocsiból. – Kicsim? – mázolja hangját a készüléknek. – V-Várj lassabban, mit mondtál? – torzul el hangja, ami mielőtt becsaphatnám az autó ajtaját, igencsak felkelti az érdeklődésemet. – Azonnal indulok, maradj ott! – hadarja, és az anyósülésre vágja telefonját.

- Jungkook, baj van? - ráncolom össze homlokom.

- Nem lesz semmi baj – vet felém egy zavart mosolyt, mire vonakodva becsukom az ajtót, ám mihelyt magamhoz térek, már csak a kipufogófüst szertefoszló maradványaiba bámulok. Na, ez furcsa volt, mi az ,hogy nem lesz...? Nem lesz baj? Remélem nem valami bajba készül keverni magát a nagyokos öcsém... 
Megrázva fejem, céltudatosan tekintek fel az előttem tornyosuló magas épületre, s egy mély lélegzetvétel után, kihúzott háttal baktatok fel a lépcsőkön, keresztül a portán, egyenesen a hullaház irattárának irányába.

- Hyerin – zavarja meg előretörtető mozdulataimat, nevem hangoztatása, így azonnal megpördülve, a hang irányába fordulok a félhomályos folyosó kellős közepén. 

- Dr. Park – szólítom meg az egyik boncterem ajtajából kilépő fiatal férfit. Ennyit az észrevétlen beosonásról, gratulálok Hyerin! Várhattam volna estig a magánakciómmal...

- Mondtam már, hogy csak Jimin, nem? – mosolyodik el közelebb lépve hozzám. – Mit csinálsz ilyenkor itt? Esti műszakban vagy - kérdi furcsállóan. Ez az ember az egész életét itt tölti, e falak között? Ijesztő, hogy mindig itt van...

- Én csak… - hebegem.

- Ahhoz képest, hogy szemlátomást nem vagy oda ezért a helyért, sokat lógsz itt – dönti oldalra fejét, egy végigmérő pillantást hintve felém.

- Jimin, őszinte leszek. Az irattárba szeretnék bejutni – szegezem neki elszánt tekintetemet, mire egy pillanatra meghökken.

- Mi okból? - enyhül meg arca, de még mindig szavaimon fennakadva figyel.

- Egy nő, akit tíz éve ide hoztak… Tudni akarom hogyan halt meg – vázolom rezzenéstelenül, holott belül szinte reszketek mondatom tartalmi hátterének érzelmeitől.

- Ahhoz nem kell az irattárba menned, minden adat rajta van a szerverünkön. Gyere – indul el meglepően higgadtan, mire tágra gúvasztott szemeimmel, azonnal követni kezdem egészen a legközelebbi boncterem sarkában megbújó számítógépasztalig. - Hogy hívták? - ül le, és máris gépelni kezd.

- Lee Sunhwa.

- Nagyon szép név, egy rokonod volt?– mosolyodik el, a monitorba merülve.

- Az édesanyám.

- Őszintén sajnálom – futtatja rám pár pillanatra szemeit Jimin. - Mikor halt meg pontosan?

- 2006. Február 20.

- Aznap volt az évfordulója, amikor idejöttél? – pillant érdeklődve rám szemüvegén át a fiatal férfi, mire csak bólintok. – Az az év borzasztó volt, erről már hallottam – vizslatja át a rendszer által kidobott adatokat.

- Ezt hogy érted?

- Amolyan vízválasztó. A halálozások szinte megtriplázódtak 2006 végére, ellenben az előző évekkel, amikor nagyon alacsonyak voltak, főleg a baleseti halálozások – taglalja tovább, el sem véve tekintetét a számítógépről. – Meg is van, Lee Sunwha. Halálát cserbenhagyásos gázolás okozta a kora reggeli órákban 2006 Február 20-án – kezdi egy szusszal felolvasni a kőkemény igazságot, mire halványan megtántorodva, támaszt keresek Jimin székének támláján.

- Minden rendben? – fordul azonnal irányomba a fiú. – Ha nem akarod…

- Folytasd! – utasítom halkan, kihűlt tekintetemmel.

-  A kórházba szállítás közben halt meg. Agyalapi törése volt… - halkul el, és egy kattintással kilép az adattárból.

- Ennyi? – engedem ki minden benntartott levegőmet, de kérdésem inkább felszólításként zengi be az üres termet.

- Nincs feljegyezve, hogy mi történt pontosan, ahogy az sem, hogy ki volt a tettes. Ezt csak a rendőrségen tudhatják. Sajnálom Hyerin – tolja ki székét, és megáll velem szemben.

- Jól vagyok, köszönöm, hogy segítettél – hajtom le fejemet, s kissé váratlanul ér, hogy hiába pár kihagyott lélegzetvétel, egy szorító szívfájdalom, mégis tartom magam. Könnyekre és mélyből feltörő fájdalomra számítottam? Meglehet… Most mégis nyugalom jár át, mintha egy mázsás súly engedne fellélegezni. Ellazulnak végtagjaim, felgyorsult szívverésem lassabb ütemre vált, s végül felsóhajtok, egy megkönnyebbült, apró mosollyal.

- Jimin – ront be Yoongi a terembe, és kitámasztva a bejárat két szárnyát, egy hordágyat kezd beljebb tolni. – Ahh, szívem, te is itt vagy? – vigyorodik el a szőke fiú, pillantását nekem címezve, mire összeszűkült szemekkel, valami grimasszal reagálok.

- Ez gyors volt – lép el mellőlem Jimin, ahogy Yoongi sebes mozdulatokkal, a boncasztalra emeli a fekete zsákot, mely minden bizonnyal egy újabb hullát rejt. Nem kellene itt lennem...

- Itt volt a közelben, most történt és a helyszínelést is hamar lezavarták – taglalja Yoongi, elhúzva a cipzárt. Futó pillantást vetek a lőtt mellkasi seb torzította férfi holttestére, majd a személyes holmijait tartalmazó műanyagzacskót bontom fel, s kérdés nélkül bele is nyúlok.

- Amennyire láttam, egy fiatal srácot vezettek el, biztos valami szerelmi balhé volt az indíték, de hát… - vigyorodik el. - Minket csak ez a golyó érdekel, nem igaz? Holnap Jimin bácsi kibányászhatja – neveti el magát a szőke, mire egészen ijedt tekintettel bámulom meg a két tevékenykedő alakot. 

- Yoongi a hullát látja, aki itt hever – kerüli ki Jimin az asztalt, s egy pár lépést közelebb tesz felém. - Te pedig az embert, aki volt. Ne is törődj vele – áll meg előttem, majd elhúzva számat a férfi tárcáját nyitom ki. - Nem kell itt maradnod - folytatja Jimin.

- Nincs dolgom, és amúgy is, még mindig őrlődök az itteni munka miatt – sóhajtok, az iratokat átböngészve. - Jobb lenne hozzászoknom ezekhez, nem igaz? - erőltetek magamra egy vigyort.

- Megértem, elvégre nem mindenki ilyen érzelmileg unintelligens, mint a kiszőkített barátunk – kúszik egy félmosoly Jimin arcára, amitől rögvest elnevetem magam.

- Hahó, nem zavar senkit, hogy itt vagyok? – méltatlankodik Yoongi.

- Han Kangwoo, harminckét éves. A kikötőben lakott – elemzem ki a pénztárca rejtette kártyákat.

- Hajó helyett vehetett volna egy golyóálló mellényt – gúnyolódik a boncasztal túloldaláról a kellemetlen szőke hajú, gyorsan megszabadítva az elhunyt férfit, véres ruháitól.

- Viheted a tárolóba – utasítja a szemüveges, a nála talán idősebb beosztottat, aki tisztelgést imitálva, a meztelenre vetkőztetett holtestet betakarva, újra a hordágyra helyezi. - Te is jobban tennéd, ha pihennél Hyerin – fordul újra felém Jimin és visszasétál a számítógéphez. Szememmel követem alakját, de pillantásom azonnal visszatéved a pénztárca egy rejtett zugából kikandikáló fotóra, mire egy elnyújtott másodpercre, még a vér is megfagy bennem. 
- Sungmin? - lehelem halkan magam elé, a fénykép női szereplőjére meredve. Han Kangwoo… Kangwoo! Jungkook ezt a nevet említette! Ez a férfi…Nem, az lehetetlen... Sungmin voltférje? - Yoongi – kiáltom el magam, mire az említett azonnal rám kapja tekintetét. – Azt mondtad egy fiút vezettek el a rendőrök. Hogy nézett ki?

- Miért fontos ez? Nem vagyok helyszínelő.

- Fekete kabát, kék sapka… Sötét haj, fülbevaló? – taglalom zaklatottan.

- Igen, most, hogy így mondod, rémlik. Megbilincselve vitték el, nyilván köze van ennek a férfinak a halálához - dünnyögi, kérdéseimtől szemlátomást kissé bosszúsan.

- Baj van? – érdeklődik nem sokkal messzebbről Jimin is, ahogy minden akaratomat semmibe véve, remegve indulnak meg lábaim a holtest felé. Az nem lehet… Lehetetlen, Jungkook sosem tenne ilyet! Mi a franc folyik itt? 

- Itt vagyok – suttogom, a hordágyon fekvő, kihűlt férfira bámulva. – Itt vagyok – ismétlem el, de hiába az értetlen, fürkésző szemek a teremben némán figyelő emberektől, feszülten merevednek le szemeim. Han Kangwoo továbbra is oly mozdulatlan, ahogy annak lennie kell. Mit is képzeltem…?! Komolyan elhittem, hogy a való világban helye van az új esélynek, a múlt megváltoztatásának? Fel kellene nőnöm végre… Tekintetem horizontján tisztán érzékelem, hogy Jimin szólongat, de hangja nem ér el hozzám, egyszerűen csak magamba zuhanva várom rendületlenül a lehetetlent.

- Ments meg! – nyílnak fel a másodperc tört része alatt, a falfehér bőrű férfi pillái, és fejét oldalra rántva, lelkemig hatoló rémült pillantása, hatalmas erővel taszít le a józan ész tornyából. 

Noona* - nővér, nővérkém