2016. november 4., péntek

Felhőkarcolók - 2. év 4. Jóképű idegen

2. év
4. fejezet



Testvérek között hamar átadódnak a titkok, soha nem maradnak egészen rejtve. /Huguette de Broqueville/




Azt mondják, az alkohol feloldja a bizonytalan gátlásokat, a feszélyezettség érzését, könnyedek, s magabiztosakká válunk a szesz illumináltságot teremtő hatásától, ám minél mélyebbre úszunk le az eufória tengerén, úgy válnak az enyészetté ép gondolatainkkal együtt, az emlékeink is. 
Szörnyű fejfájás mardossa koponyám minden szegletét, és hiába nyomom meg nyögve homlokom, addigra már éppen tarkóm tájéka sajdul fel. Szemem csupán egy pislantás erejéig nyitom résnyire, s meggyőződve helyes helyzetemről, még inkább párnámba temetem sanyarú, az elmúlt éjszaka homályában úszkáló elmém. Jóságos ég, hogy a fenében lehet, hogy egy apró, halvány szikra sem dereng fel, minden emlékemet kivégezte volna pár pohár bor? Úgy érzem, minél keményebben ásom be magam a történtek után kutakodva, annál messzebbre sodródok a talán kínos, talán pusztán jelentéktelen eseménysorozatoktól. 
- Byul – szólít fel ekkor már feltehetően nem először fel-alá járkáló szobatársnőm. – Byul – hangzik ismét. – Még mindig búg a telefonod – utal a párnám mellett rezgő, egész ágyamat rázó készülékre, de mozdulatom mindössze másodpercekkel később, vonakodva érik el azt.
- Igen? – hörgöm lehunyt szemekkel takaróm alól, vonakodva fülemhez csúsztatva mobilomat.
- Na, végre! Felébresztettelek? – puhatolózik egy nő, a vonal túl végéről. 
- N- Nem – felelem felismerve nővérem hangját. 
- Nagyszerű, lassan a kollégiumhoz érek, gyere le – énekli zavaró vidámsággal.
- Mi? – csapódnak tágra szemeim, magam mellé vágva paplanom. – Hogy hol vagy?
- Nem garantálom, hogy nem tévedek el, szóval igyekezz! – parancsol rám nemes egyszerűséggel, mire feltápászkodva melegséget nyújtó ágyamról, rég nem érzett zavart szédüléssel állítom szembe egész imbolygó testem. Telefonom elsötétülő képernyőjén ragad meg kába tekintetem, majd a lepedőre helyezve azt, markomba temetem gyötrelmesen hasogató fejem, hátha látásom némelyest stabilizálódik, vagy legalább a hasogató fájdalom enyhül.
- Ki volt az? – érdeklődik az előttem megálló egyén, kinek furcsálló pillantásában, az elmúlt éjszaka homályát felfedhető, potenciális hősét vélem felfedezni.
- Nari – szólítom fel vehemensen. – H- Hogy kerültem vissza…, a szobánkba? – kérdem az első eszembe ötlő gondolatot, óvatosan felállva a lány elé, aki elhúzva száját, távolabb araszolva von vállat.
- Nem tudom, elviekben Taehyung kísért fel – válaszolja viszonylag érdektelenül.
- De hát, nem emlékszek…, semmire. Jó ég, menyit ittam? – hadarom jobb kezemmel homlokomat nyomkodva, lábaimmal barátnőm konyhába sétáló lépteinek nyomába sietve. – Levittem a borokat, de a dugóhúzót fent hagytam… - morfondírozok tovább.
- Egy srác kinyitotta nekünk, cserébe koccintottunk vele – folytatja meglepő bosszúságtól átázott hangon Nari, mely csak fokozza így sem lankákon hömpölygő gyanúm. – Elváltunk egy időre, mire újra megtaláltalak olyan állapotban voltál, hogy komolyan aggódni kezdtem.
- De hát, mit ittam?
- Az alatt a tíz perc alatt, amíg az egyik felsőbb éves lánytól kértem segédanyagot a gyakorlati tervezetünkhöz? – dönti oldalra fejét felém fordulva. – Fogalmam sincs, de  rendesen kiütött a francba.
- Nem értem – hátrálok el a falig, ám hiába ráncolom tovább homlokom, minden oly sötét, mintha szánt szándékkal törölték volna ki a memóriámat. – Ez után mi történt?
- Összefüggéstelenül beszéltél, kiabáltál, viháncoltál az asztalon, és akárhányszor utánad nyúltam, elküldtél…, a büdös picsába.
- Nari – rikkantok rá rémülten. – Nem…
- Az i-re a pontot valószínűleg az tette fel, hogy Jongin előtt úgy vonaglottál a tánctér közepén, mint egy utolsó ribanc – emeli karját a kredenchez, ahonnan kivéve egy tiszta poharat, a megnyitott csap alá tartja. – Tudtad, hogy tetszik nekem.
- Hidd el, ha tudnád, mennyire sajnálom – szabadkozok hasztalan. 
- Taehyung talán jobban bírta a látványt, mint én, ugyanis feljöttem…, rá bíztam, hogy juttasson vissza ide - zárja higgadtan el a csobogó vizet. - A hazugságom miatt megeshet, hogy megérdemeltem, de akkor is...
- Ki és mit itatott velem – motyogom magam elé elgondolkodva. – Nari, én… - emelem újfent lakótársnőmre kétségbeesett tekintetem, ám a vizét kortyolóról, hamar felrezzenő telefonom vonja el figyelem. – A nővérem.
- Mi van vele? – érdeklődik kimérten Nari, szemit csupán lopva rám futtatva.
- Lent vár rám – sóhajtok megfáradtan. – Csak annyit kérek, bocsájts meg, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyesmit megtettem.
- Hagyjuk, volt az én számlámon is elég – legyint, majd kikerülve az ajtófélfánál toporgó alakom, unott érdektelenséggel hagy magamra a konyha félhomályában. – Ne feledd a mai ülést – szól vissza, majd végleg eltűnik a szemem elől. Zavarja, sőt mi több, egyenesen kínozza az éjszaka cselekményei, és bár félem az események pontos kilétének, a kirakós minden darabjának helyretételét, eltökélt szándékommá vált kideríteni mégis mi a franc történt velem. A napját sem tudom mikor éreztem utoljára ennyire válságosnak szervezetem működését, valamint elmém értetlen ürességét, és agyam bár hiányosan kattog, egyre csak arra a következtetésre juttat, hogy ez most valami egészen más…
Eunkyung felbukkanása Szöulban valószínűleg még a nagyvonalakban elém rakott, sőt, inkább közönyösen hajított emlékfoszlányoknál is váratlanabbul ér, ahogy ez a csípős őszi szél is, ami a piától bűzlő hajammal együtt, maszatos, tegnapi smink fedte arcomat is kellő erővel vágja meg, alig kilépve a kollégium épületéből. Fázva húzom össze magamon sebtében magamra eszkábált kabátom, és hiába lábam szédült ingatagsága, igyekezve indulok el nővérem feltételezhető irányába, szemeimmel ide-oda jártatva a lézengő diákok között. Nem tudom, mit keres itt, hogy milyen szándékkal jött el…, egyáltalán, hogyan hagyhatta el a kábítószer rehabilitációs intézetet? Nem fér a fejembe, hisz nem keres sem engem, sem mást, hangját mégis vidám fellengzés övezte…, ez mit jelenthet? 
- Byul – kiált rám pár percnyi gyaloglást követően mélázásomból felverve az eszemben kavargatott lány húsvér valója. A nesz irányába pördülök, mire Eunkyung arcán ragadt ragyogó mosolyt kínszenvedések árán ugyan, de viszonzom. Közelebb szalad, amint észbe sem kapva, újillatú ponchójába fúratja fejem teljes egészét, mely szorításból elnyújtott másodpercig fikarcnyit sem enged, s én hagyom…
- Mit csinálsz te itt? – vágok rögvest a dolgok közepébe, egy apró lépéssel hátrább kúszva, hogy a lány minden porcikáját alaposan áttanulmányozhassam.
- Meglátogatlak? – ironizálja pontosan oly hanglejtéssel, hogy, ha nem látnám ki is áll előttem, azt gondolnám, hogy saját magammal diskurálok. Elmosolyodok flegma somolygásán, majd fejem csóválom meg, s kezét érzem meg vállaimat összefogva. – Nem is örülsz nekem?
- Dehogynem, egyszerűen csak megleptél – enyhül meg hangommal együtt kissé lelkem is. – Nem szólt nekem senki, hogy ide jössz.
- Mert hirtelen jött ötlet volt, anyáék nem tudnak róla, szóval ez a mi titkunk – konstatálja mutatóujját szája elé emelve. A mi titkunk… Mennyiszer hallottam ezt tőle, és minél többször ejti el könnyelmű szavait, annál szánalmasabbnak érzek mindent, ami e pár szótag mögött lapul. Így kezdődött minden akkoriban, tisztán emlékszek…


Lassan lépdeltem végig a nővérem szobájához vezető folyosó, akkor a szokottnál is rögösebbnek megélt, kopott, szürke szőnyegén egészen csukott ajtajának küszöbéig. Kyung már aludna? Még csak hét óra, de nem ég nála a villany. Vállamat nyomó sporttáskámat óvatosan a komód elé helyeztem, majd a következő lélegzetvétellel, halkan nyitottam be nővérem birodalmába, puhatolózó léptekkel átlépve a helység padlóján szétdobált ruhákat. Körbenéztem volna a halovány fény átjárta téren, ám tekintetemet rögvest magához invitálta a fésülködő asztal előtt görnyedő, apró lámpa alatt tevékenykedő lány, aki bár észrevett, noha érzékelte megjelenésemet, pillantásával nem köszöntött.
- Kyung! Mi a francot csinálsz? – ordítottam ösztönszerűen, de hangom fájón csuklott el.
- Byul, ne kiabálj már – mordult rám. – Azt akarod, hogy meghalljanak?
- Tudod mit? Igen! – ragadtam meg csuklóját, hogy végre felém forduljon. - Állj le!
-  Így kell köszöntened a nővéredet? – húzta el száját kirántva kezeit szorításomból. Némán, dermedt ácsorgással figyeltem végig, amint minden port, zacskót fiókja mélyére rejtett, melyet gondosan kulcsra zárt akárhányszor kihúzta azt, majd könnyed, légies mozdulatokkal, útja végül ágya szélénél ért célt. Mélyet sóhajtva, némelyest lenyugtatva indulatos mivoltom ültem le mögé, egyre csak magyarázatra áhítozva. – Byul, ne gondolkodd megint túl – fújta ki levegőjét, ahogy az orrát érő portól bekönnyezett szemeivel, mélyen íriszeimbe furakodott.
- Anyáék tudják? Hogy megint ráálltál az anyagra – súgtam, harag és aggodalom vegyítette pillantásomat egy percre sem kihátráltatva.
- Nem tudom. Talán... – válaszolta egyszerűen, lehajtott fejjel, körmeivel babrálva. 
- Nem hiszem el…, erre kell hazajöjjek? Mutasd a karod! – szorítottam meg a ficánkoló lányt, s bár tudtam, végig éreztem, a feltűrt kardigán alól előtűnt látvány, hitemet gyenge fuvallatként úsztatta el, olyan távolságokra, hogy a part szinte már nem is látszott, és talán már nem is fog újra felbukkanni a horizonton… 
- Hagyj – húzta el zavartan végtagját Kyung.
- Nem bírom ezt tovább – fakadtam ki újra, túlcsordult csalódottságom, félelmem és kételyeim árnyékában. – Tiszta voltál!
- Az leszek újra – helyezte remegő kezét vállamra, ám nem tűrtem ócska, felszínes érintését, bizalmatlanul taszítottam el megjátszó közeledését, amint minden erőtlenségem ellenére, az összes mozdulatommal, sziklaszilárdnak akartam mutatni magam, hogy belőlem meríthessen majd erőt, én lehessek a támasza… 


- Ismerem ezt az arcot – orrol meg képemre akaratlanul is kiült grimaszom láttán Kyung. – De hidd el, engedéllyel jöttem ki az intézetből, becsületszavamra! – emeli kezét a magasba, amit egy rongyos, elnyűtt sóhajjal nyugtázok, majd újfent a jó kedélyű szőke fürtös lányra emelve megenyhült tekintetem, megeshet, hogy ismét hinni kezdek neki, benne, és vele. Talán... - Jó ég, de pia szagod van! – csípi meg hirtelen saját orrát.
- Ez most fájt – rikkantom vállon csapva áldozatom. – El sem tudod képzelni milyen zűrős, alkoholmámoros estém volt – dohogom tovább.
- Nocsak, Eunbyul, mint elvetemült parti arc? - nevet fel cinikusan.
- Elmesélném most azonnal, de, ha jól érzékelem az időt – mérem végig mobilom kijelzőjét, – Rövidesen a diákönkormányzat utolsó ülése ül össze. Legalábbis a jelen felállásban – dörzsölöm meg nyűgösen kócos, kusza hajam.
- Ne már, azt hittem körbevezetsz – csüggeszti le száját.
- Ennek az ülésnek elég komoly súlya van, a lógást nem díjaznák ezúttal – mosolyodok el unottan.
- Este találkozunk? Van még egy kis dolgom a környéken – szelídül meg nővérem ártatlan kedvességtől sugárzó arca. – Aztán mesélhetnél végre, nekem is vannak vicces sztorijaim az elvonó falai közül – somolyogja egy kacsintással kézen fogva, mire bólintok, s az integető, hosszú haját szél libbentette, távoldó alak után bámulok. – Jah és Byul! – kiált vissza felém pördülve. – Anyáéknak egy szót se! – hunyorít íriszeimbe, majd magamra hagyva a hűvös szél ölelésében, vegyes érzelmeimmel hol jobbra, hol pedig balra gurítva észjárásom, furcsállóan fürkészem át hűlt helyét. Ezek a tettek, mondatok, elhintett szavak és burkolt figyelmeztetések…, mind túlontúl is ismerősek, megéltek és pokolba kívántak. Egyszerűen csak hinni szeretnék neki, benne…, bízni és visszakapni azt, aki egykor volt. Fogalmam sincs, mit higgyek, hogy mi a helyes lépés…, zavaros az egész. Mit keres Szöulban, valóban engem akart látni? Miért súgja, sőt, szinte kiabálja eszem, hogy a dolgok mögé kutassak…? 


- Eunkyung – tártam ki vontatott, tapintatos figyelemmel nővérem szobájának nyikorgó ajtaját, aki hiába kért bennünket, hogy hagyjuk békén egy időre, eltökélt szándékommá vált, hogy felőlem térden állva könyöröghet, akkor is kierőszakolom belőle a magyarázatot, ha már a szüleim egyre csak játszották a tudatlant. Kyung egy lestrapált, bágyadt lélegzetvétellel fogadta megjelenésem, s beletörődve jelenlétembe, megemberelve magán, feltápászkodott ágya kényelméből. – Figyelj… - ültem le hozzá, mint már oly sokszor azelőtt, ha tanácsára vágytam, vagy óva intettem attól, ami végül a baljóslatokat beigazolva, káoszt okozott. – Mindenben számíthatsz rám! Tisztára mossuk a neved – erőltettem magamra egy nyugtató mosolyt.
- Mindenben? – húzódott tompán közelebb hozzám a lány.
- Mindenben – bólintottam egyértelműen.
- Ha hazudnod kell a bíróságon, akkor is?
- Hazudni? – ráncoltam rá szemöldökeimet.
- Tanúként fognak beidézni. Te leszel az én alibim – vázolt elém hirtelen valami egészen meglepő tényállást, oly légies könnyedséggel, hogy abban a momentumban azt gondoltam, feltehetően rosszul hallottam, vagy csupán félreértettem szavait.
- Kyung – ráztam meg kétkedően fejemet. – Mégis miről beszélsz?
- Nos – nyúlt egy mélyről előkapart levegőért, halvány, gyanús félmosolyra kerekítve szája szélét. - Yoonho rajta kapott a klub egyik félreeső helyén, ahogy éppen egy dílerrel hentergek – válaszolt körítés nélkül, amint apró mosolya egyértelmű, látható formát kezdett ölteni rémült döbbenetemre, majd fokozva a közénk ékelt tébolyt, ügyet sem véve rólam, a fésülködő asztalához sétált. Nem értem… – De ugye, én akkor veled voltam, így szóba sem jöhet, hogy közöm lenne az öngyilkossági kísérletéhez, vagy a drogok árusításához. – folytatta változatlanul közömbös hanglejtéssel, ahogy kimérten hosszú haját ijesztő higgadtsággal fogta copfba. – A várost jártuk hajnalig.
- Ez nem vicces – fordultam üldögélő alakja felé, elkomorodott ábrázatomat félőn magamra öltve.
- Nem mondtam komolyan Yoonho-nak, hogy ha problémája van a drogszerzési ügyeimmel, akkor fogja azt a pár fecsi narkót, és húzzon el. Be voltam állva, alig emlékszek, nem gondoltam, hogy tényleg képes lenne megölni magát.
- Én ezt… – hebegtem egy ócska, hitetlenkedő vigyorral, amint remegve mellé csoszogtam.
- Számítok rád Byul, és anyáéknak egy szót se – kacsintott rám, s mintha az ég adta világon semmi sem történt volna, tovább folytatta tükörképének méregetését. – Előrehozott tárgyalás lesz, majd még átbeszéljük, mit kell mondanod.
- Hogy tehetted – sétáltam lesütött, erejét vesztett léptekkel az ajtóhoz.
- Remélem, nem tervezed, hogy felnyomod a saját nővéredet – mélyesztette manipulatív pillantását arcomba Kyung. – Tudom, hogy úgy sem tennéd, ezért is avattalak be, és leszel te az én kibúvóm – húzta magabiztos, enyhén talán zsarnoki görbületre száját, és, mint, aki nem kívánja tovább társaságomat, rám sem hederítve, felállt székétől, s telefonját kezébe véve, hátat fordítva ült le ágya szélére.


Úgy érzem magam, mintha minden kezdődne elölről, én pedig csak tátott szájjal bambulom, s kapkodom megfáradt, zavaróan értetlen fejem ide-oda, mintha az eseményekből bármit is érthetnék. Sosem akartam újra azon gyötrődni, bár eltűnhetnék, valahova ahol minden őszinte, békés, minden vidám, és most mégis, mintha kész lennék feladni a kérdésekért sóvárgó énem, a reményemet szeretett nővérembe, hisz minden küzdelmem ellenére már-már bőrömön érzékelem Min Yoongi rejtélyes homály fedte gyűlölködő tekintetét. Mit akarhat, mi cél vezérelheti? Tehetetlenül, egyik pillanatról a másikra, oly váratlansággal ötlik fel elmémben a fiú, mint, ahogy nővérem a városban. Nem veszthetem el a józan ítélő képességem, fel kell nőnöm a feladathoz…, ahhoz, hogy felfedezzem magamban az erőt: nem árthatnak nekem.
- Oh, elnézést – csukom vissza az imént résnyire tárt valamiféle külföldi cserediákok megtömte terem ajtaját. Forgolódok, nézelődök, ám bárhogy szemlélődök, meggyőződésem, hogy a körbe küldött üzenetben megírt pontos helyszínen vagyok, a könyvtár emeletén, szabályszerűen ott, ahol mindig is ülésezett a hallgatói önkormányzat szedett-vedett népe.
- Nari? – kapom bizakodóan az éppen előhalászott, felrezzenő telefonomat fülemhez.
- Byul, mégis hol vagy? Rád vár mindenki – suttogja némileg feldúltan barátnőm.
- A könyvtárban vagyok, hol lennék? Ti hol vagytok – kontrázok azonnal.
- Nem olvastad el a kiküldött üzeneteket? A műszaki kar főépületében vagyunk – darálja hevesen. – Itt van a rektor úr is!
- De hát… - szabadkozok, de tudom, nincs időnk megfejtegetni agyzavarom. – Melyik terem? – lendítem észvesztett futásnak lábaimat, keresztül a betonozott térkövek forgatagán.
- Most már ne gyere ide, kitalálunk valamit. Inkább feküdj a halálos ágyadon, mint, hogy késs.
- Nem hiszem el - torpanok meg, eloldódott sálamat zihálva újra nyakam köré csavarva. - Tényleg beteg lehetek.
- Vagy csak szörnyen másnapos. Majd beszélünk, kicsit feszült a hangulat itt – suttogja, s rövidre zárva diskurzusunkat, megszakítja a vonalat. Ezt nem vagyok köteles elhinni, mi a franc van velem? Nem térek magamhoz, még mindig ittas lennék, vagy ennyire másnapos, hogy egy helyszínt is képtelen vagyok maradéktalanul megjegyezni…? Choi Nari hangja legyen akármennyire is elnéző, jóformán burkoltan utasított, hogy amennyiben sikerült elkésnem, most már mindenki jobban jár, ha beteget jelentek. Remek…
- Eunbyul? – zendül fel lassan előrevonagló alakom mögül egy elsőre teljességgel ismeretlen férfi hangja, s irányába kanyarítva testem is pár másodpercbe telik, míg közelebb lépő arca mögött rejlő név feldereng.
- Oh, Szia – mosolyodok el a fiú megszeppent látványától, aki a mellettem tornyosuló épület főbejárata felé, leszakadva társaitól áll meg velem szemben. – Jongin, igaz?



- Igen, gondolom, a tegnap este csak elvétve rémlik – nevet fel, ezzel még zavarba ejtővé idézve a helyzetet. – Jól vagy?
- Ennyire rémes lettem volna? – búsul le szám egy nyugtalan grimasszal.
- Ráérsz most? – vigyorodik el. - Megihatnánk valamit a kampusz kávézójában.
- Egy kávé most tényleg jól esne, nem vagyok a cselekmények magaslatán – somolygom a fiú meginduló léptei mellé szegődve.
- Nagyon kiütötted magad, aggódtam érted miután az egyik barátoddal felvittünk – kezd bele mondandójába a magas, barna hajú, közelről egészen meggyőző vonásokkal rendelkező fiú. – Örülök, hogy egyben vagy.
- Nem vall rám ez, hidd el – emelem hangom mentegetőzően. – A barátnőm elmesélt pár részletet, de nem igazán áll össze, mitől kerültem a padlóra.
- Nyugi, nem voltál vészes, inkább – gondolkodik el somolyogva. – Aranyos.
- A- Aranyos? – ismétlem el reflexszerűen kijelentését, ijedt pilláimat a fiúnak tűzve. – Képzelem mennyire – nevetek fel kínomban. Nem tudom hova gondolja magát ez az ember, esetleg udvarolni próbál? Furcsa lehet az ízlése, ha a tegnap este után még megkörnyékez...
- Táncolni és énekelni akartál egyfolytában, kivittelek kicsit az udvarra, ahol egy villanypózna körül kezdtél pörögni – folytatja kedélyesen a történtek mulatságos részleteit ecsetelve.
- Menten elásom magam – temetem jobb kezembe arcom, kitörni készülő röhögésemet visszafojtva. – Át kell még gondolnpm, hogy akarok-e többet tudni.
- Nem volt semmi különös, valami fiú nevét átkoztad kint, elég hangosan – elmélkedik. – A neve nem derült ki, csak, hogy nem érdemli meg, hogy bárki is szeresse, vagy valami hasonló. Szidtad, mintha kötelező lenne – kuncogja a kávézó előtti, tuják szegélyezte útra térve.
- Nos, meglehetősen őszinte vagyok ezek szerint részegen – jegyzem hozzá egy kényelmetlen vigyorral karöltve, amint belépve a jóleső melegséggel körbejárt helységbe, a küszöbnél megállva, szabad asztal után kezdjük legeltetni szemeinket a mögöttem megtorpanóval együtt.
- Ott az ablaknál van egy hely – bök fejével a tömegen át Jongin, de hiába veszi célba, hiába készül átvezetni engem a diákok csőcselékén, lábaim gyökeret eresztenek, szemeim megdermednek, s levegőm fájón tüdőmben reked. – Byul,nem jössz? – lép vissza hozzám meglepetten, de elképedt döbbenetem torkomba szorítja minden szavam. Elment volna az eszem, vagy hallucinálnék? – Mit nézel ennyire, ismered őket? – követi le tekintetem vonalát egy, a pulthoz közel eső asztal kiismerhetetlen, megannyi elámult kérdést felvető légköréhez. Mit jelentsen ez?
- I- Igen – felelem akadozottan, erőt keltve magamban, sebesen az üvegezett kijárat felé fordulva. Ilyen nincs... – Gond lenne, ha egy másik helyet keresnénk? – vetem oldalra pillantásom, és bár nyilván valóan az események épp úgy meghökkentik, ahogy engem, végül beleegyezően bólint, s kiosonva a zajos teremből, újfent a hideg őszi fuvallat csap talán sokkal kedvesebben, és szelídebben arcon, mint a bent ülő két alak együttes jelenlétének szele. 







10 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. Nos, a másnaposság valóban nem a legjobb dolog. Ha Byul valóban csak néhány pohár bort ivott, felmerülhet a kérdés, vajon nem került-e bele valami a poharába, amitől ennyire elkészült? Totál kiütötte magát :D Nari most megharagudott? Szerintem a JongIn előtti kis műsor nem volt tudatos, csak az alkohol által felszabadított gátlások következménye. Ja, hogy Nari-nak tetszik a fiú. Nem volt szándékos.
    Kyung miért is jött Szöulba? Biztos nem azért, mert annyira kíváncsi a húgára. Elég titokzatos. Hát igen, az a kis akciója az előző évadban, hogy rá akarta venni a hamis tanúzásra, rohadtul nem volt szép dolog. Tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy Byul összeveszett YoonGi-val. Visszaesett? Sosem fog már leszokni a drogról. Azon sem csodálkoznék, ha valami közös lenne az ő és YoonGi drogozásában.
    Miért olyan fontos a hallgatói önkormányzat ülése? Valami érdekesről lesz szó? Ennek ugye NamJoon az elnöke még, nemde? És a tagjai …. YoonGi, JungKook, Jin ….. talán YoonGi-ról lesz szó? Vagy épp ő próbál Byul ellen tenni valamit?
    Szép kis műsort adhatott Byul! JongIn meg mint egy úriember, segített rajta, vigyázott rá.
    A kávézóban vajon kit láthatott Byul? Az egyik személy biztos YoonGi volt ….. a másik remélem nem valamelyik ribanc, mert megverem ezt a fiút :D
    Ajj, megöl a kíváncsiság, mi történt ezzel a fiúval ….

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Itt is nagyon szépen köszönöm, hogy olvastad és, hogy írtál *-*
      Nagyon nem tiszta mi is történt pontosan, egy biztos: Byul rendesen kiütötte magát... :/ Nari meg... Feltehetően mióta Nam mackóval szakított ő sem teljesen oké lelkileg.
      Kyung pedig jött felkavarni az így sem éppen álló vizet, és, hogy mit is keres pontosan? Vagy van valami, amit már nem is kell keresni? Hm...
      Kiderül mi volt a hallgatói ülésen, az első fejezetben Byul említést tett róla, hogy széthullóban van, aztán előbb utóbb kiderül mi lesz a sorsa annak a felállásnak :/
      A folytatásban az is kiderül kit, vagy kiket láttak meg a kávézóban, és, hogy felvet-e további kérdéseket? Hát naná! :D Igyekszek a folytatással :)

      Törlés
  3. Sziaaa ^^ tegnap találtam rá a blogodra. Egyszerűen szavakat sem találok rá. Yoongi és Byul kapcsolatának kialakulása annyi örömöt, bánatot, nyugalmat és dühöt csikart ki belőlem. Nagyon tetszettek Yoongi gyenge pillanatai amikor a fal túloldalán voltunk amit maga köré épített. Byul pedig...hát igen Ő Byul. Az ő karaktere nagyon a szívemhez nőtt. :D Aztán ott vannak a többiek: Nari, Jungkook, Taehyung, Jimin, Jin, Namjoon és Hoseok mind fontos szerepet játszottak, ez a történet nem lett volna nélkülük.
    Aztán egyszer csak a történet második évadában minden teljesen felfordúlt, bár még a történetből pár rész van, mégis felfordúlt MINDEN!
    Remélem folytatod mert nagyon tetszik és nagyon jó!!
    És csak, hogy tudd ez volt a leghosszabb monológom amit bloghoz írtam.
    További sok szerencsét a blog írásához! :)
    Puszil Lucy <3

    VálaszTörlés
  4. A most futó fanficem utàn csak ennek szeretném szentelni az írásra szánt energiàimat, szóval igeeeen, folytatódni fog :3
    Nagyon szépen köszönöm, hogy írtàl, remélem a nyáron, mikor folytatódik, követni fogod Byult ês a többieket ^^ Yoongi kifordultsàgànak az okàra is fény fog derülni, nem tervezem hosszúra a màsodik évet

    VálaszTörlés
  5. 2016 november óta csak a folytatásra várok, azóta most olvastam el negyedikre és bele bolondulok a kérdésekbe :’( egyszerűen imádom az elejétől a végéig, remélem folytatod, nagyon tehetséges vagy , ezt ki kellene adják de komolyan :))

    VálaszTörlés
  6. Remélem folytatod, én tegnap találtam rá a blogodra az idő alatt végig olvastam ezt az irományod.Az elején furcsa volt mert igazán volt a szívemhez nőve Yoongi de hála neked nagyon megszerettem. Az egész Bangtan a szívemhez nőtt.Amikor megnéztem mikor adtad ki ezt a részt bevallom egy kicait csalódtam mivel már régi ez az iromány és szomorú lettem hogy ezt már nem is fogod folytatni. Én azért reménykedek benne hogy folytatot. Az ilyenek nagyon a szívemhez tudnak nőni egyszer egy koreai dráma miatt hetekig sírtam mert a végén a csaj és a srác nem ismerik egymás.Ez egyébként ha jól emlékszem a Proud of Love - ban volt.Hát most is így érzek. Az egész 2.évadot végig sírtam hogy milyen gonosz lett Yoongi. Az elején reméltem csak egy rossz vicc de nem az lett. Nagyon remélem folytatod, mert nagyon tetszik nekem is és még több embernek is szerintem rajtam kívül aki a blogodat olvassa. Igy hát csak reménykedni tudok folytatódik ez a történet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Réka
      Nagyon örülök, hogy rátaláltál erre a blogra. A részeket mindig a bangtan fanfic facebook oldalán osztom meg, ám ezt az írásomat felfüggesztettem annak érdekében, hogy a jelenleg futó irományomat (A hívás) szépen végig tudjam vinni :) Ám sajnálatos módon annak a történetemnek az utolsó fejezete ez év februárjában került ki, amikor is Dél-Koreába költöztem, s azóta sem tudtam folytatni, de nagyon igyekezni fogok, ha nem is az elkövetkező hetekben, de a nyáron mindenképp, amikor is időmilliomossá válok. Remélhetőleg :D

      Törlés
  7. A hivást tegnap kezdtem el olvasni az is nagyon tetszik főleg,hogy én imádom a szellemes sztorikat. 😍

    VálaszTörlés
  8. Kedves Merci. Mégis mikor a búbánatba akarod folytatni? Sokadszor olvasom el a történetet és még most is izgulok, mint állat, hogy mi történt a tagokkal, de mindhiába. Nagyon szépen kérlek, hogy szánd rá magad és folytasd.:D

    VálaszTörlés