Felhőkarcolók - 2. év 3. Az utolsó este?

2. év

3. fejezet

Furcsa, hogy azok a dolgok, amikért úgy érezzük, hogy igazán érdemes élni, ugyanazok, amik megölhetnek. Ugyanez igaz az emberi kapcsolatokra is. Akiket a legjobban szeretünk, azok képesek leginkább megbántani. /Mindörökké c. film/

- Hoseok nem mondott sokat – egészíti ki gondolatmenetét Taehyung. - Gyanítom, ő sem tud többet, csak a ténnyel találta szemben magát, amint…

- Min Yoongi tájföldi prostik heroin gőzében adja át magát a sokat emlegetett lidérceknek – szűri fogai között könyörtelen őszinteséggel Jimin, fogait helyenként hallhatóan megcsikorgatva. - Veszélyes játék lenne azt gondolni, hogy, akár egy apró foszlány is az lenne belőle, mint, aki, egykor volt, amikor elváltatok. Akkor, ott, a reptéren – vágja arcomba kíméletlenül, mintha megelégelve hitetlenkedő viselkedésem, egy pofonnal késztetne józanságra.

Megfeszülve tapad apró könnycseppek csillogtatta pillantásom az előttem gyökeret eresztett, a gyenge, puha esőn kissé már elázott, engem vizsgáló egyénekre. Elmémet érdes réteg fogja át, megtagad mindent, ami az elmúlt alig fél órában történt; látásom homályos, fülem pedig zúg, s megsüketít szívem lázas, heves, szorongó dobogása. Érzékelem megszólításomat, észlelem szájuk felváltott, enyhén körvonalazható mozgását, amint mondatokat formálva próbálják belém erőszakolni, az általuk tisztán szemlélhető, számomra mégis mocskos foltok cincálta valóságot. Mi van, ha mindez ténylegesen az igazság, mi van akkor, ha Min Yoongi valóban eltaszított minden emberi érzelmet, ha az árnyak veremének széléről, végül az utolsó utáni pillanatban magával rántotta a sötétség? Elfeledte azt, akivé lehetett volna, elfelejtett engem, feladta a küzdelmet, és azzá lett, amit a legjobban gyűlölt egész életében... Hogy történhetett mindez?

- Már érted miért nem mondtuk el? – sóhajtja bizakodóan íriszeim fénye után kutatva Kim Taehyung. – Törtettél volna, hogy megtudd az igazságot, amiről még nekünk sincs fogalmunk…

A szemerkélő eső alábbhagyni látszik, ahogy az udvar magasból ránk telepedő fényei alatt szakadatlanul ácsorogva bámuljuk el egymást…, vagyis inkább ők engem, mintsem én őket. Tekintetem megtépázottan ragad a vizes betonon, a fiúk ecsetelő, megnyugvásomra felenyhült szavait hallgatva, s bár szívem még küzd, tagadja szavaikat, lelkem mégis hinni kezd, és annak, amit nem sokkal ezelőtt, odabent elnyelt kínok között átélt.

- Szóval ennyi? – teszem fel nagyot nyelve lehiggadt kérdésem. Talán már látom a titkok szegélyezte alagutat a fény végén, megeshet, hogy már beléphetek a kérdések küszöbén… - Hoseok sem tudja miért ment el? – érdeklődöm, mintha okom lenne megbízni társaim válaszaiban.

- Állítása szerint nem – húzza el száját Taehyung, és bár mindig is meggyőződésem volt, hogy képtelen elrejteni, ha hazugságra vetemedik, most mégsem látok felelete mögé.

- Ki fogom deríteni mi történt tíz hónappal ezelőtt – komolyodik el elhűlt, kissé még könnyes, meg-meg rezzenő tekintetem, mire kijelentésem szemlátomást igencsak meglepi az előttem álló három személyt. Hogy várhatnák el, hogy vállat vonva lépjek tovább, mintha misem történt volna?!

- Mint barátod mondom, hogy ne sodord magad bele – hunyja le szemeit egy mély lélegzetvétellel Jimin. – Min Yoongi, percek alatt visszakerül a kollégiumok élére, mi pedig elsőszámú célpontok leszünk, ezt most borítékolom – fintorodik el a maga kíméletlenül őszinte, racionális hozzá állásával. Hiába nyelek újra és újra, torkom kapar, fáj, mintha a puszta létezés egy könyörtelen pofonnal válna jelen valóságom legnehezebb feladatává. A barátaim hazug módon megvezettek, a szerelmem egy más ember képében tér vissza, és bár tehetném, bár hazarohanhatnék, bárcsak… Semmi sem az, ami régen volt, minden úgy vált idegenné körülöttem, hogy esélyem sem volt felnyitni tágra zárt szemeim.

- Azt hiszem – köszörülöm meg torkom. – Vissza kellene mennünk – folytatom halkan, és bár minden félelmem jelenleg a Hwanam kollégiumban összpontosul, egyrészről semmi értelme nem lenne meghunyászkodnom, másrészről való igaz: piszkosul hideg van idekint. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, ez a beszélgetés közel sem juttatott semmiféle döntésre, viszont egy biztos: bármit hozzon is a holnap, a jövő hét, a következő hónap, bárhogy is alakuljon sorsunk…, nem hagyhatja nyomát rajtunk.

A srácok bólintanak, valamit beszélnek elénk sétálva, és a mellém szegődő, bánatos együttérző pillantásokkal dobálózó is valamit sutyorog, de elmém örvényében csupán egyetlen egy név, s egyetlen egy arc ragad meg sátrat verve odabenn: Min Yoongi… Mindig is így volt, a kezdetektől fogva…, akárhogy is küzdöttem ellene, minél jobban igyekeztem elkerülni, annál inkább szőtte át minden józan gondolatomat, tettemet és döntésemet. Mint egy kórság, ami átjárja az ember minden porcikáját, a zsigereibe ég, elgyengíti, és végül mindenestől bekebelezi…

Vontatottan, lábam magam után rángatásával érem az oly sokszor összetapicskolt üvegű forgóajtót, amin hanyag tempóban keresztülgyalogolva, a lassan ocsmány részegséggel vonagló diáktömeg tárul elénk. Irigylem borgőzös illumináltságukat, ünnepélyes fennköltségüket, ám úgy érzem, most egy korty alkoholt sem tudnék a számhoz emelni, nem, hogy még le is nyelni. Remegek a puszta tudattól is, hogy Min Yoongi bármelyik pillanatban, mindenféle különösebb ok nélkül a látóterem zűrzavarába kerülhet; félek attól, hogy keresztül néz rajtam, s attól is, ha, akár csak egy lopott másodpercig is, pillantása rajtam pihen meg.

- Ezt nem hiszem el – rikkant fülembe Nari kizökkentve mélázásom, éppen szemünk elől veszítve a Jimin, Taehyung párost, s meg sem várva, míg felocsúdok elégedetlen felszólalása okozta értetlenségemből, kihúzva vállait, felemelt fejjel folytatja a kiabálást. – Úgy látszik, a szél minden szemetet összefúj ma este – hőzöngi fennhangon, a nem sokkal távolabb eső Kim Namjoon és néhány csoporttársa alkotta jól körülhatárolható kör irányába, mire a fő érintett egy cefet grimasszal végigméri a mellettem tettetett bátorsággal állót, majd belekortyolva borába szinte fittyet hány az őt ért sértésre.

- Most őszintén – ráncolom a kissé dühös lányra homlokom. – Ez mire volt jó – vonom fel egyik szemöldököm, ami a rám sandító arcából ítélve, csak fokozza mérgét.

- Figyelemfelkeltés? – dohogja egy mély sóhajjal eltávolodva az asztalok irányába.

- Nem vagy valami hatásos – helyeselek az eset sikertelensége mellett. – Ha engem kérdezel, nem ez a legjobb módszer arra, hogy újra egy pár lehessetek.

- Egy pár? Vele? – csattan fel egy székre huppanva. – Namjoon egy kizárt, lehetetlen történet.

- Úristen, de átlátszó vagy – forgatom meg szemeim undok őszinteséggel. – Ilyen pocsékul hazudsz, mégis milyen remekül titkolóztál előttem – szúrok oda, ahova már igazán ildomos volt, majd megtámaszkodva az asztal szélén, egy bárgyú vigyorral telepszek meg barátnőm tekintetében.

- Jó, ezt most megérdemeltem – csüggeszti le a bűntudat szája szélét. – Mondtam már, hogy sajnálom, nem akartam hazudni, és hidd el, ha bármit tudnánk még, elmondanánk!

- Hagyjuk – húzom el megfáradtan ajkaimat. – Remélem, még az előtt mocsár részegre ihatom magam, hogy összetalálkozok vele megint – zsörtölődök egy sóhajjal. Közel sem állok készen ezek után arra, hogy a szükségesnél egy grammal is több levegőt szívjak vele egy légtérben.

- Tegyük oda magunkat ma éjjel – kacag fel, mire magam is némelyest felvidulni látszok barátnőm felvillanyozott viselkedésétől, s széles mosolyától. Őt is bántja Namjoon ittléte, mégis nevet, én sem inoghatok meg a sokk okozta bélyeg súlya alatt!

- Maradj itt, lehozom a rozékat – intek, ahogy a szemével még mindig volt barátjának távol eső hátát vájkálót hátrahagyva, figyelmesen megkerülve a lármában úszkáló fiatalok összeverbuvált csapatát, kezeimet magam mellé lógatva sétálok fel a kollégium lépcsőházának első lépcsőfokához. Elvétve lézeng az épület e szegletében néhány, az aula felé caflató egyén; szinte kizárólag én vagyok, a gondolataim és magam megerőszakolása azzal, hogy, ha nem tudom szavakba foglalni a zűrzavart, ami körülhálózott, hát öntsem pohárba… Sikítani szeretnek, úgy, hogy még torkom is legalább annyira sajduljon bele, mint, amennyire szívem szorítja minden egyes, nehéz lépésemet.

Veszett hanyagsággal mászok fel az első emeletre, ám hiába reménykedtem indulásomkor megnyugvó béke után, a folyosó végéről három alak, oly sivító viháncolással telepszik meg az út teljes szélességében, hogy jobbnak ítélem meg csendben várni a forduló kitárt ajtajánál. A közelgő hangok ismerős csengése, egy férfi mély tónusú rekedtes érdektelenségben hánykódó szavai egyre feszélyezettebben furakodnak be elmém felismerésébe, de alig szembesülve közelgő vesztemmel, már hiába keresnék gyermeteg búvóhelyet, a három alak vehemensen lép ki a folyosó félhomályából.

- Eunbyul – szökik sebtében a magasabb, hosszú hajú, Minah névre hallgató leányzó arcára egy pöffeszkedő vigyor, amihez a fiú másik oldalán megálló Ella is bőszen csatlakozik. Félresütött szemeimmel próbálom tudtukra bocsájtani, hogy nem kívánok fegyvertelenekkel szellemi harcot vívni, de a rajtam jóízűt röhécselő egyének sekélyes elméje, nyilvánvalóan kizárólag fölényüket képes értésükre adni. Pontosan az a kép áll előttem, ami egy éve ilyenkor; a hideg ráz ki…, az undor fog el…

- Menjetek előre – utasítja Yoongi a két megvető tekintetű, kéjenc vigyorú, feltűnően hosszú combú lányt, akik nagyot csócsálva szájukban megforgatott rágójukon, két oldalról, engem, cseppet sem leplezetten meglökve indulnak a ricsaj melegágya felé. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Még nem, egyszerűen még nem…, nem vagyok képes a szemébe nézni; miért kényszerít erre?

- Hova-hova? – vágja ki karját, ócska hittel alakját megkerülve elsomfordálni készülő testem előtt.

- A szobámba – kezdem halkan, számat félő kétségbeeséssel elharapva, szemeimmel még véletlenül sem a mellettem túlontúl közel időző fiúra engedve. – Ha a továbbiaknak nincs mit mondanod… - erősítem meg hangzásom magabiztosságát.

- Oh, sajnálom, ha zavartalak – mosolyodik el kevély gúnnyal, tenyerét lassan elemelve a faltól. Megfeszített torkommal, nehézkesen előre induló lábaimmal hagyom el árnyékát, anélkül, hogy… - Sűrű az estéd?

- Tessék? – pördülök meg tengelyem körül saját aggodalmas gondolatmenetemet megszakítva, pillantásommal minden tervemet kivágva, sötét szemeinél érve célt.

- Bár sem a Jeon gyereket, sem az öcsémet nem láttam erre, csak találsz kedvedre való férfit – emeli egekbe szemöldökeit, halványan közelebb lépve megrökönyödött mivoltomhoz.

- Nem értem – ráncolom össze homlokom, szemeimet résnyire hunyorítva. Most meg mi a francról beszél? Nem hiszem, hogy részeg lenne, szemei ugyan füsttől vörösek, de józannak tűnik.

- Áh, igaz is, ők minden bizonnyal nem a fizető, tehetősebb vendégkörből valóak – csóválja meg lesajnálón fejét.

- Befejeznéd ezt? Semmi értelme annak, amiket összehordasz – rivallok rá. Elment volna az esze, vagy valami vacak játékot játszik önmaga szórakoztatására? Esetleg mindkettő? Semmit sem értek… – Jobb lesz, ha ennek a beszélgetésnek itt és most véget vetünk!

- Pedig még el sem árultad milyen árakban mozogsz mostanában – nevet fel, amint reflexszerűen, szinte elé vetődik megfeszült testem.

- Elég! – szűröm át fogaim között, ám hiába lendíteném szívem mélyéről feltörő indulattal, egy irdatlan pofonra tenyerem, egy körbejáró érzés, valamiféle sajnálat keverte szánalom dermeszti meg ökölbe szorult kezem. – Hogy merészelsz holmi pénzéhes kurvának elhordani? Hogy mersz elém állni… - folytatom, mire válaszul felengedett kényelemmel, gőgösen húzza egy pokolba kívánt mosolyra szája szélét. Megvetés, mérhetetlen undor tükröződik tekintetében és bár elmém még dacol az elém tárult kész tények befogadásával, lelkem egyre gyengébb, és szívem sem áll már ellen a földbe tiport eszmék eleresztésének. – Azt hiszed, megbánthatsz? Nem lenne egyszerűbb némán elválni, ha már nem szeretsz?

- Amíg a terveim között szerepelsz, addig a némaság legfeljebb a kollégiumból való távozásodat jellemezheti.

- M- Mégis miről beszélsz – akad el még lélegzetvételem is kemény, kimért szavai hallatán. – Yoongi, nem tudom mi történt tél óta, de, ha van valami… - enyhül fel hangom árnyalata, de félbeszakított mondatom, ismét falakba ütközik.

- Öntsem ki a szívem neked? – nevet fel becsmérlően. – Kicsi Byul szinte már…, egészen sajnállak téged, a gyermeteg ábrándjaiddal együtt.

- Az érzés kölcsönös – döntöm karakánul kissé oldalra fejem, fel sem ismerve, tulajdonképpen milyen kijelentések is hagyjál el mindkettőnk száját. – Sajnállak, hogy Isten tudja mi okból ugyanaz a… - kelek harcra, ám meghunyászkodva, végül magamba fojtom mondandóm. Én ezt nem akarom, én ezt egyáltalán nem akarom…, miért történik ez velünk?

- Élvezd ki a ma estét – szegezi ismét íriszeimbe pillantását. – Talán ez lesz az utolsó.

- Miért, elteszel láb alól? Hagyj fel a magyarázat nélküli fenyegetéseiddel - sziszegem.

- Ha helytelen döntést hozol, a saját sírod ásod meg – folytatja önmagának talán összefüggéssekkel és értelemmel megáldott szónoklatát, bennem ezzel egyre fokozottabb frusztrált feszélyezettséget ébresztve.

- Miféle döntés? – puhatolózok tovább.

- Dönthetsz úgy, hogy holnap estig önként hagyod el a Hwanam kollégiumot és vele együtt az egyetemet – kezdi megformálni kíméletlen feleletét, marcona merevséggel egy félkörben megkerülve kővé dermedt, zaklatott szorongás rémítette alakom. – Vagy határozhatsz úgy is, hogy maradsz, amíg bírod, de figyelmeztetlek…, a vége ugyanaz, csupán az út lesz más.

- Tudod, hogy mennyire fontos nekem az egyetem, bármilyen indokot is adtam arra, hogy meggyűlölj, nem tennél ilyet, nem mennél ilyen messzire! – fordulok a fiú rémisztő árnyékot vető, ismeretlen veszély övezte aurája felé, minden bátorságomat segítségemre hívva.

- Akinek már nincs miért élnie, az hidd el, bármire képes – tesz pontot a silány, megrozzant lelkemet áttörő beszélgetés végére, amint helyben hagyva a sivár folyosó ködös sötétségében, már egyetlen egy hang sem kérdőjelezi meg az elhangzottak valóságtartalmát. Rezzenéstelenül bámulom el a kietlen, talán még sosem élt zordsággal átölelt ajtók közötti nesztelen elhagyatottságot, egyre csak a miérteken rágódva; azon, hogy mit tehettem ellene, min mehetett keresztül, hogy aztán egy élő holt élettelen tekintetével tiporja a valaha élt minden belé vetett reményemet a földdel egyenlővé. Gyomromhoz csúsztatom kezem. Fáj…, mintha egy hatalmas ütés vágódott volna a hasamba maga után hagyva megannyi kérdést, melyek apránként felfalva eleven húsom, egész létem bekebelezésére válnak hivatottá.

Kapaszkodunk a fájdalomba, belekarmolunk, minden maradék izomszálunkkal tartjuk magunkat…, hiszen már csak az maradt nekünk, a fájdalom…, ám még ha most lehetetlennek is tűnik, ott leszünk a legerősebbek, ahol egykor a legkönyörtelenebb kínok között eltörtünk, ott merítünk majd erőt, ahol nem várják, és utolsó lélegzetvételünkkel, ha utunk is állják, harcolunk, míg csak szívünk fel nem adja, s el nem vérzik. Akkor, ott, tudni fogják: hősként estünk el a csatában.