Felhőkarcolók - 2. év 1. Tágra zárt szemek

2. év

1. fejezet

Amikor kinyitod a szemed, rájössz, hogy valójában a pokol legmélyebb bugyrában szenvedsz, miközben azt hitted, hogy az életed maga a mennyország. /Csernus Imre/

Számtalanszor tűnődtem el, hogy a minden nap meghozott, olykor talán jelentéktelennek tűnő döntéseink, milyen irányokba képesek sodorni bennünket…, s talán teszem most is, hisz ebben a percben is azon merengek: Vajon mit tehettem volna másképp, meddig vár az ember? Talán míg a szemükbe nem mondják, könyörtelenül, bele nem vágják a csúf igazságot? Hogy a remény egy kergetett téveszme, amibe a legmegsínylettebb időkben próbálunk kapaszkodni…? Akkoriban még hittem, mertem bízni, most viszont…, már magam sem tudom miért alakult minden úgy, ahogy..., ahogy sosem hittem volna. Várom, egyre csak várom, hogy végre eljöjjön a pillanat, mikor már nem a csúfos hazugságom mögé bújok, mely szerint semmi bajom, semmi sem zavar; hanem mindez valósággá válik, és már nem kutatom a miérteket, pusztán továbblépek, s elfelejtek mindent, ami valaha is hozzá kötött. Minden apró tettet, minden gondolatot, minden lopott sóhajt, s érintést...

A nyár, mint ócska, könnyelmű ecsetvonás, úgy vált egy kósza emlékké, és, ha hajdanán még számoltam, mára már nem vagyok az elmúlt napok, hetek, hónapok rabja, s a naptár aggódó bámulása is eltűnt az idegőrlő, már-már felesleges feladataim közül. Hirtelen szerettem volna felidézni ki, hol és pontosan mit csinát a nyári szünet alatt, de valahogy folyton folyvást Choi Nari szerelmi bánatát bekebelező vidám arca, és újabb parti után sóvárgó hangja dereng fel; vagy éppen Taehyung görcsös görnyedése, amint Busan-ban az egy hetes, napon érlelt kimbaptól a hotelszobát is képtelen elhagyni. Miről is beszélek, hiszen minden emlék, mint egy feltörő gejzír, úgy öntik el elmémet, azok minden boldog percével, s néma, nesztelen pillantásaival. Bármit tettem, akármit mondtam, bárhogy is alakultak az események, ők mélyen belül, minden egyes lélegzetvételükkel szántak engem… 

A szeptember feltűnően hideg levegővel, és csupán halványan előbukkanó napsütéssel köszöntötte az őszt, ahogy az új tanév kit lelkesen, kit pedig annál lelketlenebbül fogadott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy alig két héttel a szemeszter kezdetét követően, a rektori ülés nemes egyszerűséggel borítja fel az olajozottnak nem igazán mondható diáktanácsot. Cseppet sem csodálkozok: Namjoon és Nari viszályos szakítása; a képemen ragadt melankolikus, unott vigyor, és az egymástól elszakadni sem hajlandó Jimin, Taehyung duó egyáltalán nem könnyíti meg a HÖK gördülékenységét, és tulajdonképpen…, ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, miért erőltetjük ezt a csapatfelállást. Hoseok-nak színét se láttuk év eleje óta, sőt jóformán a létezése is egy eltévedt rejtély manapság; Jungkook szociális élete a szobájában zümmögő szúnyogban kimerül, én pedig csak lavírozok a társaság tagjai között, keresve azt a szempárt, melyben nem a kimondatlan sajnálat tükröződik vissza rám. Most már akaratlanul is képes vagyok meglátni olyan érzelmeket felém, amik meglehet, hogy ott sincsenek..., talán nem is ők azok, akik nem mondják ki a belém vetett sajnálatukat, és bár bánt, valójában én vagyok az egyetlen, aki igazán szánja magát. Időnként elfog az érzés..., mintha haragudnék a világra, ám mégis ki vagyok én, mi jogom van ahhoz, hogy megtehessem, csupán egy kicsiny porszem vagyok a gépezetben, s mindössze tennem kellene a dolgom, csakúgy mintha…, egy rendíthetetlen ólomkatona lennék a marcangoló szélviharban. 

- Van értelme megkérdeznem? – szólal fel mellőlem egy selymesen fülembe úszó fiú hangja, aki példámat követve, a kollégium előterében, felületesen pásztázza a faliújságot.

- Hm? – pillantok a hozzám szegődött alakhoz.

- Hogy jössz-e este – konstatálja egy kedves mosollyal Park Jimin. - Úgy értem a szemeszter köszöntő buliba.

- A tanév első nagy lerészegedése – nevetem el magam kissé cinikusan. – Ott a helyem – emelem tekintetem a lépcsőház irányába, s elhagyva a szórólapok tarkította falat, egy mély sóhajjal lógatom le combjaim mellé kezem. Jimin szótlanul ered lábaim nyomába, gondosan ügyelve, hogy se túl közel, se túl távol ne kövesse az első emeletre vezető utam, s azzal együtt ezt a megfáradt grimaszt, ami valahogy a tanév első napján felejtődött  az arcomon.

- Jimin – bököm meg szavammal a mellettem kullogót. – Szerinted megváltoztam? – meresztem rá bizonytalanul szemeim.

- Talán – köszörüli meg torkát egy pillanatnyi hezitálást követően. – Meglehet, hogy így van rendjén, hisz mindannyian változunk így vagy úgy – gondolkodik el, tekintetével a szűkös, félhomály belengte folyosót pásztázva. Úgy gondolom a filozófiai merengésben, ő benne mindig emberemre leltem, s talán az idő múlásával még inkább az intellektualitás mesterévé válik…, ez lehet az ő változása. És mi az enyém? – Érettebbé váltál - folytatja.

- Érettebbé? – hökkenek kissé visszább nem sokkal újdonsült kollégiumi szobám ajtaja előtt.

- Ez a tíz hónap – kezdi változatlan hangerővel, mintha egyáltalán nem tartana szavai súlyától. – Átértékelődött benned sok minden.

- Túl akartam lépni – hajtom le fejem, a kilincsen megtámaszkodva kezemmel. – De, akárhányszor azt gondolom, hogy el tudom engedni, és vidám időszak köszönt rám, valami mindig visszasodor.

- Zavaros ez az egész, a nagyszülei balesete, a távozása a tengerentúlra, és ez…

- Hagyjuk – fintorodok el. - Idő kérdése és már eszembe se fog jutni - húzom el számat is. – Nem láttad Nari-t? Reggel elment, és azóta nem láttam.

- Taehyung elé mentem a megállóba délelőtt, akkor láttam utoljára. Valahova nagyon sietett – indul lassan, a szomszéd szoba küszöbéhez, kimért, szeme sarkából engem figyelő mozgással. – Hé, fel a fejel – vigyorodik el irányomba pillantva. – Felkavaró lehet visszajönni ide, de…

- De majd minden jobb lesz, tudom – sóhajtom résnyire kinyitva az ajtót.

- Igazából azt akartam mondani, hogy este mocsár részegre isszuk magunkat, de a te verziód se rossz – neveti el magát, mire hangosan felkacagva bólintok, s a szoba biztonságot nyújtó zárt légterébe lépek. Utálom a hétfőket, a szeptember közepi hétfőket pedig még inkább, és ennek tiszteletére elmormolva magamba néhány szitokszót, ruhástól borulok ágyamra, fejemet tollpárnám öblítő illatának legmélyére fúrva. 

Sok minden történt mióta Min Yoongi elment…, megannyi víz lefolyt a Han folyón, s megannyi kérdés hömpölygött végig bennem tíz hónap alatt, amíg makacs hiábavalósággal vártam rá. És, hogy mindazok után, mialatt teljességgel eltűnt, mi a legbosszantóbb az egészben? A tehetetlen cselekvésképtelenség, ami végigkísért…

A július közepi napsütés a lehető legelviselhetetlenebbé tette a puszta létezést is számomra, ám tartva magam, jelét sem mutattam, hogy csaknem a hányinger kerülget minden nyáron történő kültéri attrakciótól. Vonakodtam elhagyni a nyugalmasnak nem mindig emlegethető otthoni légkört, de a busani meghívásunk Jungkooktól azt hiszem izgalmas emlékekhez juttatták a tavasszal kissé megkopott, helyenként megtört, s igencsak kifakult társaságunkat. Barátnőm valahol a tanév végi kocsmatúrán lépett félre, ezzel a hanyatló kapcsolata Kim Namjoon-nal végérvényesen is semmissé vált…, ami pedig Park Jimin-t, és szerelmét, az egész héten szalmonellával küzdő Kim Taehyungot illeti: idegesítően boldogok voltak együtt már hónapok óta. Jeon Jungkook frusztráltabbá vált, mint valaha…, a folyamatos atrocitások, amik a családja révén érték egy állandóan mosolygó, belül érzelmileg instabil depresszív embert szültek, ami ellen hiába üzentünk hadat, mind hiába valónak bizonyult. Segíteni akartam, mindannyian tenni akartunk érte, ám minél jobban őt akartuk menteni, annál jobban ismertem fel magamban is egy elveszett, szanaszét tépdelt lelkű lányt, aki elnyomva magában minden sérelmét szeretett volna nővé válni.

A párás, fülledt levegő és a mellé társuló kibírhatatlan hőmérsékletben, felforrt agyvizemmel karöltve égettem magam a napon már legalább két órája a Haeundae part forró homokjában, rendületlenül a többiekre várva. Valószínűleg Taehyung-ot ápolták - aki az érkezésünk napján nyelt be egy vírust -, de ehhez miért kell három ember? Nari és Jungkook igazán igyekezhettek volna, hisz nem csak megsülni készültem, hanem elsüllyedni is a finom, süppedős homokszemek sokaságában, melynek okozója egy feltűnően kellemes megjelenésű, világosbarnára festett hajú fiú volt. Percek óta bámult a vízimentő toronyból, hiába lépdeltem el a sétány másik oldalára, tekintete pimaszul követték minden mozdulatom, s mihelyt feladhattam volna menekülőre fogva, ismerős alakok vették célba feszengve ácsorgó mivoltom.

- Megmarad? – vetettem a megérkezőknek, mintha egy percig sem aggódtam volna a szállásunk egyik ágyát nyomó állapotáért.

- Remélhetőleg – vigyorodott el vidáman Nari, aki megkerülve izzadó testem, hatalmas léptekkel készült elfoglalni a tengerpart egyik kedvére való szegletét. Felhőtlenebb, és könnyedebb, már-már felelőtlenül hebrencs volt minden cselekedete, és akárhányszor az okok után kezdtem kutatni, hogy mikor tért le a kedvesség szegélyezte komfort zónáját körül határoló útról, mindannyiszor ütköztem falakba. Képtelen voltam már kiigazodni rajta, s akkor, ott jobbnak éreztem meg sem kérdezni, mégis mit akar a felénk leskelődő jóképű vízimentőtől, hisz akkor már bőszen el is indult felé, én pedig csak  biztató, helyeslő bólogatással fürkésztem lábnyomait. Nem volt kérdés, eltűnt minden kétség: az új, merész Nari volt az a lány, aki a megbántott, sértett, és megannyi bűn megbánásáért vezekelt régi énjének védelmére kelt, s végül a tervezettnél is tovább maradt a színpadon.

- Megint elbambultál – érintett egy jéghideg sörös dobozt vállamhoz Jungkook, mire egy kisebb sikollyal ugrottam le a kiterített törölközőről, egyenesen a forró, halványbarna homokba, mely újabb kellemetlenséggel fogadta libabőrös testem. – Ne aggódj Nariért, csak a határait feszegeti – hümmögte a napernyő árnyékában ücsörgő fiú, egy aprót kortyolva italából.

- Mostanában elég sokszor van az az érzésem, hogy a szokottnál is jobban kezd kifordulni önmagából – biggyesztettem le számszélét kezeim közé fogva a citromos sört, szemeimet a felettünk megálló, kezét derekára helyező Jimin-re vezetve.

- Gyertek már – sürgetett meg bennünket, a szemlátomást vízbe vágyakozó illető. – A képetekre nézek, és elönt a halálvágy.

- Napi kedvesség Park Jimin jóvoltából – jegyezte mellé Jungkook, lassan feltápászkodó karját egy halvány vigyorba támasztva.

- Inkább napi őszinte bölcselet – folytatta a napon somolygó, s kezet nyújtva nekem, talpra állni segített. Eltávolodtak tőlem, hívogattak, noszogattak, de lábaim lassan vittek előre, amint egyre csak bámultam őket…, néztem csupasz hátukat; Jungkook magas alakját, Jimin izmos hátát, s elmerülve felém irányított, hirtelen jött mosolyukban, egyszerre érzetem magam mérhetetlen szerencsésnek, és bizakodóan boldognak. Mi értelme lett volna ott, akkor, abba a bánatos borúba ringatni magam, hogy a magány, a kétely, a hiányzó darabkák a szívemben..., hogy mindezek bármit is számítanak, hogy jogom van a múlton őrlődni, s minden nap feltépni az éppen begyógyuló sebemet. Csak a jelenben élhet az ember, és tudtam: ők, legyen bármilyenek, változzanak meg akármennyire, csak ők lesznek nekem, kizárólag ők kímélhetnek meg a valóság okozta pokoltól...

Akkor még nem tudtam…, sejteni sem mertem mindazt, amit az egyetem második éve tartogat számomra, a barátaim és a családom számára.

- Byul! – töri át szendergésem egy kissé aggódó hangú, éppen becsörtető egyén. – Eunbyul – ismétli el nevem, mihelyt szembesül az ágyon fetrengésem tényével szobatársnőm.

- Élek – hörgöm csukott szemmel.

- Új tanév, de a délutáni alvások a régiek – mosolyodik el, érezhető zavarral hangjában. – Ne haragudj, hogy csak úgy elrohantam reggel.

- Írtam, de nem szóltál vissza – motyogom két ásítás között hátamra feküdve.

- Oh, igen – kapja tekintetét ruhásszekrényéhez.

- Valami baj van? – helyezem súlyom könyökeimre, bambán a lány hosszú sötét hajára pislogva. Nem válaszol, egy bárgyú vigyorral fejet ráz nekem, majd újra a nadrágjai között kezd kutakodni. Sóhaj hagyja el számat apránként kikecmeregve ágyam meleget nyújtó öleléséből, s az erkély ajtóhoz vánszorogva, egyhangúan pásztázom át a kollégiumi udvar sötétszürke fényét, borongós egészét. – Nari, ugye tudod, hogy bármiféle gondod van, nekem elmondhatod - kezdem halkan, halványan visszatükröződő alakomba bámulva a maszatos ablakon. – Régen mindent megbeszéltünk, de mostanában, mintha…

- Semmi baj, tényleg! – siet közelebb, s hátamon csattanó tenyerével, vidáman fordít maga elé. Hazudik, és már nem firtatom… Itt van mellettem, minden egyes nap velem van, mégis oly észrevétlenül távolodott el tőlem, hogy már magamban kezdem keresni az okokat arra, hogy miért nem találok érzelmeire magyarázatot, miért nem látok már át tettein, s mitől vált ennyire…, mássá. Talán igaza van Jimin-nek, mindannyian megváltoztunk…, ki így, ki úgy.

- Nem fogod elhinni kivel futottam össze ma az udvaron - mosolyog telibe. - Tippelj!

- Lövésem sincs - viszonzom kedélyes hanglejtését.

- A busani vízimentő sráccal - kacagja el magát oly vígan, hogy kedvem támadna lehörpinteni egy felest.

- Messzire sodorta az áramlat - nyugtázom, amint óvatosan kikerülve az örvendező lányt, az előszoba hűtőjét veszem célba. 

- Felismert - nyújtja el önelégülten szavát. - Beköltözik a kollégiumba, most elsős a jogi karon - igyekszik utánam, majd karba fonva kezeit a fürdőszobaajtónak támaszkodva követi végig, ahogy a behűtött italok között szakértőket megszégyenítő elszántsággal kezdek válogatni. - Ott lesz ma este a szemeszternyitó partin.

- Van neve is ennek a jóképű életmentőnek? - vetem hátra kérdésem.

- Kim Jongin - szótagolja az áhítattal átitatott nevet, mire kizökkenve vágyálmas fantáziálásából, felrezzenő mobiljához siet, amit szinte kitépve töltőjéről, lázasan méregetni kezd. Vállat vonva fordulok vissza a hűtőhöz jég után kutakodva, amint kibányászva két üveg, kellemes lazac színű rozét, elégedetten tanulmányozom át az érintetlen nedűt. Azt mondják, amit nem tudunk szavakba önteni, töltsük hát pohárba…, milyen életigazság is ez…

- Nari jössz? – szólítom meg a szobában ácsorgót.

- H- Hova? – rikkant rám értetlenül felkapva fejét.

- Taehyung még délelőtt szólt, hogy hét körül menjünk át hozzájuk – ecsetelem. – Bár honnan is tudnád, ha nem olvasod el, amit írok neked. Bezzeg valaki nagyon fontos – sandítok a kezében tartott, lassan maga mögé rejtődő mobilra. Most meg miért dugdossa előlem, érdekel is engem kivel beszélget…

- Így akarsz átmenni? Gyűrött a ruhád, és meg sem fésülködtél – iramlik meg felém, egy villámcsapásként belé hasított feszülettel.

- Jó vagyok így, csak menjünk – nyomatékosítom tervem, két kezemmel a borok után nyúlva.

- Nekem még hajat is kell mosnom – köti tovább az ebet, valamiféle elkorhadt karóhoz, egyik kezével megakadályozva tettem, másikkal feltűnően elrejtve zsebébe telefonját.

- Gőzöm sincs, mi a fene van veled, de igyekezz, én átmegyek – ráncolom össze szemöldököm a keresztbebeszélő barátnőmre.

- Várj meg – rivall rám kérlelően. – Csak maradj itt, és várj meg – lép hátrább.

- De hiszen mindig azt mondod, menjek előre… - mérem át a zavartan mosolygó lányt. – Add ide a telefonod – komorodik el hangom, mihelyt gyanakvásom a tetőfogára hág. 

- Már miért… Hé! – rimánkodik fel, amint erőszakkal megkörnyékezve hátráló alakját, ellentmondást nem tűrve tépem ki zsebéből a készüléket, minek számkódja feltehetően az egyetem első évének, legelső napjától ugyanaz. Nem szól rám, mintha…, csak félig próbálná meg elkerülni az elkövetkező másodperceket, s végül fejét lehajtva hagyja, hogy Kim Taehyung-tól érkező utolsó üzenetét alaposan szemügyre vegyem.

„Visszajött, korábban, mint, ahogy Hoseok mondta. Semmiképp se engedd le ide Byult!”