Felhőkarcolók - 2. év 2. Viszont látás

2. év

2. fejezet

Veszélyes dolog kilépni az ajtón (...). Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová. /John Ronald Reuel Tolkien/

- Már miért… Hé! – rimánkodik fel Nari, amint erőszakkal megkörnyékezve hátráló alakját, ellentmondást nem tűrve tépem ki zsebéből a készüléket, minek számkódja feltehetően az egyetem első évének, legelső napjától ugyanaz. Nem szól rám, mintha csak félig próbálná meg elkerülni az elkövetkező másodperceket, s végül fejét lehajtva hagyja, hogy Kim Taehyung-tól érkező utolsó üzenetét alaposan szemügyre vegyem.

„Visszajött, korábban, mint, ahogy Hoseok mondta. Semmiképp se engedd le ide Byult!”

A légkör egy csapásra dermed meg. Szívem dobbanna, de mintha légzésemmel együtt hagyna ki egy ütemet. Nem értem… Megkövült merevséggel olvasom el újra, és újra a pusztán pár szóból álló, rövid üzenetet, melynek tartalma oly zavart kelt bennem, hogy szinte reflexszerűen tépem fel a folyosóra vezető ajtót. Megtorpanok. Érzem, hogy torkom kapar, s légzésem is nyugtalan, amint Nari irányába fordulok, ám sajnálat átitatta aggodalmas tekintete nem marasztal, inkább elűz. Utánam nyúl, érzékelem szólongatását, de hasztalan…, lábaim visznek, a kollégium zsibong, a zaj elenyészik, én pedig, mintha a teljes ismeretlenségbe futnék, úgy hasítom keresztül az épület robajos folyosóit.

A beköszöntő március nehezen, féltve távozott a tél jéghideg öleléséből, s hozott rügyező melegséggel közénk osonó, friss tavaszt. Több, mint három hónap telt el, ám hiába kelt új nap, hiába tett akkor, ott ígéretet…, Min Yoongi egyetlen egyszer sem adott életjelet magáról; nem keresett sem engem, sem mást. A közelgő nyár tudatával aggodalmam fokozódott, amint felgyülemlő kérdéseimre kerestem választ; törtettem, kutattam, de csupán egyetlen tény tárult mindannyiunk elé: a nyugati flotta nem fogadott koreai gyakornokot, nem ismerték, nem tudták ki Min Yoongi, s lassan bennünk is feledésbe merült az az ember, aki egyszer talán köztünk volt…, vagy aki lehetett volna. Hazudott…

Min YoonHo nem fogadta szívesen próbálkozásaimat, érzékenyen érintette akárhányszor felkerestem, s bár az érettségit követően sikerrel lépett bátyja nyomdokaiba az egyetemen, végig tudtam…, a jéghideg álarc, ami mögé elejtőzött, csupán egy szavakba nem önthető fájdalom védőfalai voltak. Yoongi távozását követően, szinte csak napokkal a Seollal ünnep előtt vesztették el nagyszüleiket a Min testvérek, a fiatalabbik azokban az időkben kezdte el érzelmi erődjét saját elnyűtt lelke köré építeni. Megváltozott ő is, mint ahogy mindnyájan…, csalódott, félt és imbolygott a lét ingoványán. A remény, amibe titkon mindenki hőn kapaszkodott a nyáron, még távolabbra sodródott a párás szél szárnyain, és magam sem találtam értelmet a kétségek között vesztegelni a köd hűvös, sárguló avarjában.

- Eunbyul – ragad alkaron egy indulatos egyén, a lépcsőház fordulójából éppen kilépve. – Figyelj rám – fordítja maga elé meglepődött, s meglehetősen zavarodott mivoltomat Park Jimin, ki kissé zihálva veszi levegőjét, mintha végig öntudatlanul előrerohanó alakomat követte volna.

- Mi folyik itt, én… - rántom ki kezem szorításából. – Semmit sem értek – rázom meg fejem szemöldököm fesztelen ráncolásával. Félek…

- Byul – sóhajtja nevem a lépcsősor alján megálló, fejét egy szusszanásnyira lehajtva. – Hallgass ide – emeli rám elkomolyodott, halvány aggály fakította tekintetét. – Mindent elmagyarázok, csak kérlek – lép közelebb. – Ne menj ki azon az ajtón – bök fejével a lépcsőházat a kollégium aulájával összekötő átjáróra. Nem értem…

- Mégis miért? – kelek birokra a fiú nyugodt, kérlelő szavaival, szemeimet hol rá, hol pedig az egyre több zajt kiszorító kijáratra futtatva.

- Byul – hangzik nevem egy lassan, félőn megérkező lánytól is, de mindaz, amit pillantásából képes vagyok kiszűrni, csupán a tömény, bántóan rám meredő bűnbánat.

- A te érdekedben… - nyúl felém óvatosan Jimin, ám közeledését rögvest hárítom. 

- Fogalmam sincs, mi a franc van veletek – emelem fel idegesen hangom, amint kétkedően megrázva fejem kitolom az elém kerülő ajtót, ezzel az örvénylő alkoholszag és fülsüketítő zene bódító gőzébe lépve, ám hiába tekintetem végtelen, megfeszített cikázása, pusztán a megszokott diákok, s néhány külsős fiatal fogad. – Tényleg srácok, mi ez az egész? – pördülök a mellém érkező barátaim felé a megsokasodott, egyre ittasabb tömeg szélén, miből egy tébláboló félig fellökve, kezembe nyom egy félig már megivott sörösüveget. 

- Gyanúm szerint rövidesen úgy is minden… – emeli kezét tarkójához Jimin, azzal elhúzva száját, elkerülve tekintetem, megadóan dugja műbőrdzsekiének zsebeibe kezeit. – Minden elénk tárul – fejezi be mondandóját, ahogy semmitmondó közöny átjárta pillantása az aula forgóajtójánál pihen meg. Taehyung gyalogol keresztül, jobb kezével feldúltan belökve maga előtt a bejárat üvegét, s óramű pontossággal, már messziről kiszúrva tanácstalanul ácsorgó mivoltunkat, félreszáműzve szemeit, irányunkba szeli át az iszogató, tébláboló népséget. Hunyorgok, egyre csak tekintetem szűkítem, ám sem Nari, sem Jimin, de még a feszélyezetten elénk érő viselkedéséből sem tudok semmiféle választ nyerni.

- Taehyung – szólítom fel az előttünk megálló fiút. – Egy perced van megmagyarázni az üzenetet, és ennek a két hülyének a viselkedését – hajítom odébb a markomban tartogatott, állott sort, ám alig szóra nyitva száját, figyelmünket a némileg elhalkult zene, s az összesugdolózó diáktömeg vonja el. - Mit mondott Hoseok? Miért írtad ezt? Egyáltalán mióta beszélsz vele…? – zargatom tovább a környezetébe meredőt, aki mélyet szippantva a légtér vodkaszagú levegőjéből, határozottan lép aurámba.

- Figyelj rám – vájja pillantását megszeppent íriszeimbe. Mintha csak Jimin-t hallanám...

- Figyelek, már húsz perce csak figyelek, de senki sem mondd semmit!

- Visszajött – jelenti ki meglepő egyszerűséggel Taehyung, mély barna szemei szorításából egy percre sem engedve.

- M- Mármint kiről is beszélünk? – hebegem el kérdésem, egy bárgyú vigyorral elmenekülve a szemben álló fiú, kissé megviselt ábrázatától. Kit is áltatok..., pontosan tudtam, abban a percben, ahogy az üzenetet elolvastam, tudtam jól...

- Tudod jól, kiről beszélünk – konstatálja Jimin, s, mintha egy fagyos fuvallat áramolna végig a tágas aula esőcseppek szennyezte ablakai között, úgy hűl el saját, tüdőmben rekedt lélegzetem is. Mereven bámulom el a lábaink alatt heverő járólapokat, csend költözik elmémbe…, már nem hallom a mindent kíméletlenül átvágó zenét, nem érzem az orromat sanyargató alkohol szagát, az emberek pusztán elmosódott körvonalakként jelennek meg megkövült szemeim sarkában, s hiába szólítja szívem mozgásra testemet, lelkem pille könnyen, sebezhetően fékezi meg végtagjaimat. Nari kezét érzem meg vállamon, és bár átvert csalódottság az egyetlen érzelem, ami ő hozzá, vagy a két fiúhoz kötne, mégis hagyom…

- Min Yoongi? – nyílalja át egy nem túl távol eső társaság hangja, a nesztelennek hitt, valójában mégis irdatlan mozgolódás körbevett étert. – Ő az.

- Min Yoongi – duruzsolják újra és újra, mire lassan felemelve fejem, a csődület tekintetének vonalát követve, a hűvös huzatot közénk sodró forgóajtónál ér célt arcom. – Mit keres itt?  - hangzik fel ismét a tömeg értetlen, meghökkent moraja.

A látvány, amire szívem mélyén az elmúlt tíz hónapban a legjobban vártam, oly annyira, hogy szinte minden ép gondolatomat, minden a való világhoz kötött boldogságomat felőrölte, most úgy köpi, sőt okádja képen féltve őrzött eszmémet, hogy gyomrom egy villanás alatt fordul fel. Az összes momentum, ami ebben a minutumban elém tárul, erőnek erejével vág mellbe, és hiába sétál ócska érdektelenséggel, minden lépéssel egyre közelebb hozzám, ami valaha hozzá kötött, minden egyes apró fonal, amiben valaha hittem, irgalmatlanul távolodik el rozoga, rongyos lelkem pislákoló fényétől. Hosszú, felkavart másodpercekig rángat magához egy gondolat, egy olyan felvetés, mely rácáfol látásom agyamba küldött ingereire, hisz még ott egy halovány remény, érzem..., de nem érem el, bárhogy ácsingózok is...

Nari vállaimon pihentetett kezeinek hirtelen markolása ráz vissza a nyüzsgő aula utópikus, illuminált közegébe, amint hitetlen tekintetem, egy pillanatra sem ereszti el Min Yoongi lagymatag vonaglását, ahogy utat zúzva a sutyorgó népségben, Hoseok-kal oldalán célozza meg értetlenül álldogáló alakunkat. Nem vagyok benne biztos, hogy engem néz…, szemei vörösek, s füst járja körbe auráját, amint ismét szájához emelve bagóját, csupán karnyújtásnyira telepedik meg előttünk. Végigméri mozdulatlan, meg-meg rezzenő testem, s mélyet szippantva cigarettájából, a füstöt vállaim felett, egyenesen Park Jimin arcába fújja. Nem értem… Torkomban rekedő gombócomtól, szinte nyelni is képtelen vagyok, mit kellene tennem, ki ez az ember? Egy szürreális álom az egész, mi más lehetne...?

- Nem látnak itt szívesen – dohogja Taehyung, az imént megalázott, szívének oly kedves fiút megfékezve meggondolatlan tettétől. - És megmondtam, hogy hagyd békén Byul-t – morogja halványan, a kizárólag egy leheletnyit előrébb lépő, mire meglepetten, komor arcára futtatom kétségbeesett szemeimet. Mi történik körülöttem, miért nem vagyok képes egyetlen egy szót sem kinyögni? Miről beszél Taehyung…?

Nari ismét vállamra szorít, mintha valami elől védeni próbálna, azzal, hogy oltalmazón maga mellé húz, s fogása, végül megszédült testem megtartására hivatott támaszt nyújtani.

- Eunbyul? – sandít rám Yoongi megannyi téboly ködösítette tekintetével, lekezelő gőggel megformálva nevem, s mintha abban a percben látna először, és tenne próbára; megérem-e pöffeszkedő közelségét, van-e létjogosultságom ahhoz, hogy pusztán egy levegőt szívjak vele. Megrémít, nem ismerem fel, s, mintha ő sem tenné… - Kedves, drága… Taehyung – mosolyodik el önhitt kevélységgel, majd megcsóválva fejét, félretúrva alakom útjából, határozottan lép a tőle néhány centivel ugyan magasabb, most mégis eltörpülő fiú elé. – Hozzád szóltam volna? – vonja fel szemöldökét, gúnyos mosolyával az orrát feljebb emelő, mégis csendben megálló barátomat fenyegetve. Hoseok némán áll…, hidegvérrel szemléli az eseményeket, a merev szemkontaktus szította feszült csendet; minket, ahogy a felengedett, mozgolódó, hol felénk leselkedő csőcselék szélén, a tények megemésztésével vívunk vérre menő harcot. Nem merek megszólalni, és, ami a legelkeserítőbb, hogy nem is akarok… Már nem. Bágyadtan szegezem megviselt arcom a föld felé, s magam mögött hagyva mindenkit, hányingeremet elnyelve viharzok ki az udvar szitáló eső mosta betonjára. Nem kapok levegőt, egyszerűen megfulladok! Mi volt ez az egész…, egy vacak poén, egy petyhüdt vicc?

- Byul – ér utol egy ziháló hang, mire ökölbe szorítva kezeimet, mérhetetlen dühvel fordulok a kiérkező lány felé.

- Byul, Byul, Byul – hadarom el sorozatos szólongatásom. – Figyeljek oda, maradjak nyugton? – nevetem el magam hitetlen cinizmussal. – Elárulnátok végre, mi ez az egész? – kapom pillantásom Taehyung-ra, amint Jimin-nel lassan lelépcsőznek Nari mögé. – Olcsó tréfát űztök velem?

- Menjünk be, rohadt hideg van, és egy szál pulóverben vagy – sóhajtja erőtlenül Tae.

- Válaszoljatok! – emelek újfent hangerőmön. – Nyilván valóan nyomós okotok volt hazudni nekem, titkolózni, és úgy tenni, mintha egy percig sem lepne meg rajtam kívül senkit az, hogy Min Yoongi – tudjátok, a fiú, akit szeretek-, tíz hónap után beállít! – fújtatom hőzöngő szavaim. - Egyáltalán megtörtént ez odabent? Nem térek magamhoz… - fakadok ki ismét, mire Nari, némi hezitálással bólint.

- Csak néhány hónapja tudtam meg – kapaszkodik meg Taehyung egy mély levegőben. – Yoongi Bankokban volt… Legalábbis abban az időben, amikor Hoseok utolérte, akkor ott volt.

- Tessék? – hunyorgok a fiúra. – Szóval értsem úgy, hogy ti… Mindannyian, tudtatok arról hol van, de nekem egy szót sem szóltatok?

- Hoseok elmondása szerint olyan önpusztításon ment keresztül, hogy… - kapja félre fejét egy frusztrált sóhajjal. – Egyszerűen csak kerüld el. A saját érdekedben – csóválja meg fejét tarkóját megdörzsölve, összefüggéstelen mondatait, könnyelműen elengedve.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan – kacagok fel egy silány fintorral. – Miért… - folytatom elcsukló hangon, s fogást találva megbicsaklott szónoklatomon, rögvest félbeszakítanak.

- Láttad! A saját szemeddel – érvényesíti óva intését barátnőm, gyenge szándékkal közelembe férkőzve. – Mondj le róla, Byul engedd el! – szajkózza, de fejem egyre csak rázom, és rázom, birokra kelve kitörni vágyakozó, makacs könnyeimmel. Nem lehet…

- Hoseok nem mondott sokat – egészíti ki gondolatmenetét Taehyung. - Gyanítom, ő sem tud többet, csak a ténnyel találta szemben magát, amint…

- Min Yoongi tájföldi prostik heroin gőzében adja át magát a sokat emlegetett lidérceknek – szűri fogai között könyörtelen őszinteséggel Jimin, fogait helyenként hallhatóan megcsikorgatva. - Veszélyes játék lenne azt gondolni, hogy, akár egy apró foszlány is az lenne belőle, mint, aki, egykor volt, amikor elváltatok. Akkor, ott, a reptéren – vágja arcomba kíméletlenül, mintha megelégelve hitetlenkedő viselkedésem, egy pofonnal késztetne józanságra.

Megfeszülve tapad apró könnycseppek csillogtatta pillantásom az előttem gyökeret eresztett, a gyenge, puha esőn kissé már elázott, engem vizsgáló egyénekre. Elmémet érdes réteg fogja át, megtagad mindent, ami az elmúlt alig fél órában történt; látásom homályos, fülem pedig zúg, s megsüketít szívem lázas, heves, szorongó dobogása. Érzékelem megszólításomat, észlelem szájuk felváltott, enyhén körvonalazható mozgását, amint mondatokat formálva próbálják belém erőszakolni, az általuk tisztán szemlélhető, számomra mégis mocskos foltok cincálta valóságot. Mi van, ha mindez ténylegesen az igazság, mi van akkor, ha Min Yoongi valóban eltaszított minden emberi érzelmet, ha az árnyak veremének széléről, végül az utolsó utáni pillanatban magával rántotta a sötétség? Elfeledte azt, akivé lehetett volna, elfelejtett engem, feladta a küzdelmet, és azzá lett, amit a legjobban gyűlölt egész életében... Hogy történhetett mindez?

- Nagyon fogsz hiányozni – borult ki belőlem érzelmes megállapításom, egészen váratlanul, bár reakcióját áttanulmányozva, úgy nézett ki, ezzel csak saját magamat leptem meg.

- Fordulj meg.

- Hm? – pislogtam rá.

- Csak fordulj meg – utasított újra, s beleegyezően elhelyezkedtem a másik irányba, mire egy ezüstös színekben csillogó láncot kapcsolt össze tarkómnál, hajamat kedvesen félretúrva.

- Egy hópehely? – tanulmányoztam át a medált, visszafordulva Yoongi felé.

- Egy év múlva, amikor leesik az első hó, ha még mindig vársz rám, újra találkozni fogunk – mosolygott rám, oly negédes kedvességgel, hogy szavaitól a szívemet azonnal fojtogatni kezte a keserűség szögesdrótja. Magam is meglepődve tapasztaltam e mondat, erőszakosan szívig hatoló erejét…

- Megfogadtam, hogy nem sírok – dünnyögtem szipogva, elszégyellően lehajtva fejemet. Szótlanul nyúlt hátamhoz, s magához húzva, elrejtőzve vívtam meg harcomat bánatom könnyeivel.

- Minden hónap első napján keresni foglak, rendben? – suttogta fülembe, a szabályok monotonságára támasztott kilátásait. Bólintottam, de arcomat, még mindig a fiú sötétkék puha kabátjába fúrtam egyre mélyebbre, ám hiába fohászkodtam csak még egy pillanatért, a percek könyörtelenül peregtek le.

Már nem nyitottuk szóra szánkat, már nem voltak megfelelő szavak, helyes vagy helytelen kérdések és válaszok, csak mi voltunk, a búcsúnk, s a boldogságunk, ami igazából sosem lehetett a miénk. Soha, ne mond, hogy soha, tartják az emberek, és belegondolva, az utolsó, mindent eldöntő próba még valóban hátra volt. És, hogy végül kiálljuk-e? Megeshet, hogy ez a történet ott, akkor, a repülőtér várótermében, még nem ért véget, lehetséges, hogy a sors tudatosan választ el embereket, hogy megtanuljanak egy újabb leckét.

Min Yoongi szeme mintha könnytől csillogott volna, de nem visszakozott a távozást illetően, és én is megértettem, hogy talán a lidércnyomás ellen, mely mindvégig markában tartotta, egy utolsó csatát készül megvívni. Távolodó alakjába merültem, majd követve barátaimat, a hatalmas, zsíros ujjlenyomatok borította ablakhoz, egyedül foglaltam helyet egy kietlen széken. Szívem nehéz volt, lelkem pedig, mintha egy befejezetlen ügy, gyötrelmes csalódottságával harcolt volna, a remény makulátlan kardjával. Mi lesz velünk jövőre, egy hét múlva, holnap, vagy ma este? Megannyi kérdés járta körbe elmém… Barátságok szakadhatnak szét, szerelmek futhatnak zátonyra, és ártatlan lelkek törhetnek össze. Már nem sírtam, de szívem hosszú percekig, órákig, s napokig vérzett, mintha sosem tévedhetett volna újra mosoly arcomra, és bár tudtam, ez csak pillanatnyi melankólia, akkor mégis elhatalmasodott rajtam az elhagyatottság érzete. A srácok intettek, hogy ideje mennünk, így kifújva minden keserű levegőmet, magam mögött hagytam a reptér gigantikus üvegablakát. Minden vigaszomat jelentő barátaim után szedtem elnyűtt lábaimat, s az épület elé érve, utoljára még egy eget átszelő repülőgépre pillantottam a ködfátyolon át. Egy év múlva, ha még mindig vágysz rám, újra találkozni fogunk… Sosem hittem volna, hogy a viszont látás zárja majd tágra szemeim, s hoz oly poklot, melynek minden percébe képes lennék belehalni.