Penuriam - 1. A gikszer

1. fejezet

A bajjal az a probléma, hogy kezdetben csak egy jó mókának indul. /Graffiti/

Az idő egyre szelesebbé és hűvösebbé vált a közelmúltban, ahogy Szöul menthetetlenül az ősz rideg, barnás színekkel átjárt karmaiba került. Szerettem az év ezen szakaszát..., mióta puszta tudatomnak örvendhetek, ez az évszak volt, mely önmagában is a világ megváltoztatására volt hivatott. Elaludt, meghalt, majd újraéledt csendes poraiból legyen bármennyire forró is a nyár, s akármilyen hófedte is tél. Ezt az érzést hozta el minden ősz, bennem mindahányszor új ágyálmokat ébresztve, s várva a fagyos tél nyugalmán át nyújtózó friss tavaszt, némán, nesztelenül vártam azt, amit csak úgy emlegetnek az emberek:  remény. 

A boltok zárórára készültek, kezdett sötétedni és az emberek is lomhán hazafele tartottak már, azon a hideg késődélutánon.

- Aish! - kiáltottam jó hangosan, mire mérgesen összekócoltam hosszú hajamat a rendőrség kapuján kilépve. A kora őszi, rozsdás falevelek sorban csapódtak arcomnak, amit a szél már enyhén pirosasra fújt, és lábaim is egyre bosszúsabban kapkodták egymás után magukat. Nem kívántam létem egy darabkáját sem...

Hazaérve az addig kezemben szorongatott, időközben rongyosra gyűrt lapot nemes egyszerűséggel dobtam az asztalra , amint elnyűtten egy székre vetődtem.

- Meri! Mikor értél haza, miért nem szóltál? - araszolt édesanyám a lépcsőn lefelé.

Elhúztam a számszélét és sajnálkozva a lapra tekintettem, amit azzal a lendülettel anyukám már kézbe is vett. Szemein láttam, hogy végig se kell olvasnia, pontosan tudja mi áll benne.

- Már megint? Közmunka? Egyszer tudnál lakatot tenni a szádra édes kislányom - döfte belém futólag rosszalló pillantását, ám mielőtt mentegetőzésre nyithattam volna számat már felemelt kezével jelezte is, hogy nem akar tudni róla, bele se kezdjek. Az asztalra borultam, egyre csak átkozva a világot, és az egész igazságtalan bürokráciát, mire újra hatalmába kerített a már megszokott, ismerősen beköszönő érzés: Nincs helyem ebben a világban... Önsajnálatomból anya által elém tolt vacsora zökkentett ki pár elnyújtott perccel később, ami némelyest talán kijózanított.

- Apa? - kérdeztem tele szájjal.

- Zárja az éttermet - felelte egyszerűen.

- JunHo?

- A szobájában - válaszolt tömören anya, miközben a gondosan eltörölgetett edényeket pakolászta a helyükre.

- Két hétig nem tudok besegíteni, ugye tudod - folytattam egyhangúan.

- Nem gond, majd JunHo segít. Remélem - mosolygott anya, s még mindig nem tudtam eldönteni, hogy csalódott vagy megértő velem szemben. Vagy éppen mindkettő…

Másnap reggel megérkeztem az üzembe ahova beosztottak dolgozni. Természetesen kétszer tévedtem el a telepen, és félszer akart elütni egy targonca, míg eljutottam a potenciális célállomásig, de mikor is lepődnék meg ezen…? Úgy néz ki nem csak én érkeztem, még két fiatal srác bukkant fel az eligazításon, nem mintha bármit is számítana ez a kis részlet; gyanítom ők is büntetésből vannak itt. Rövid tájékoztatás után elkérték egy ellenőrzésre a jogosítványomat, majd egy furgonhoz vezetett egy férfi.

- Az útvonal az autóban van, mivel ez az első napod, nyolc órád van ezeket kiszállítani. 

- Nem gondoltam, hogy ilyen jellegű lesz a munka. Egyedül egy céges furgonnal? - mormogtam szinte hangtalanul az autó ablakán benézve.

- Ha gond van, felhívod az üzemet. Próbálkozni úgy sem fogsz, nem te vagy az első ilyen munkásom. Szerződésünk van a rendőrséggel, elég sok magadfajta suhanc tölti itt a büntetését – jegyzi meg, majd egy baseball sapkát nyomott a kezembe, amin a gyár logója állt. Mielőtt elindultam volna még megszámoltam a furgonban ácsorgó 10 literes vizes palackokat, akik csak arra vártak, hogy az irodaházakba legyenek szállítva, üres társaik helyére. Bekapcsoltam a kocsiban a rádiót, ahol pont az előbbi betelefonáló kérte a Big Bangtől a Sober című friss slágert. Kicsit tekertem a hangerőn és már célba is vettem az első helyet, ami egy óvoda volt. A helyszínre érve gurulós kocsira helyeztem két üveget és bedöcögtem az udvaron át az épülethez. Már éppen nyitottam volna ki az ovi kapuját, amikor egy csapat gyerek csődült ki rajta, felborítva az üvegeket, és velük együtt kis híján engem is. Csibészek! Jól kezdődik… Összekapartam a szerencsére sérülésmentes üvegeket és betoltam őket, ahol egy hölgy már is a segítségemre sietett, látva a balszerencsés belépőmet.

- Nagyon sajnálom, minden rendben? - lépett közel a középkorú hölgy.

- Persze semmi gond, csak örülnek a szép időnek a gyerekek. Biztos már alig várták, hogy kimehessenek az udvara - mosolyogtam egy kellemeset szívből. - Magam is óvónőnek készülök, igaz az utóbbi fél évem… Ahh, mit járatom a számat, az üvegek nem kerülnek maguktól a helyükre – vigyorogtam kényszeredetten és követtem a nőt, aki segített az üvegeket kicserélni és már tovább is állhattam a furgonnal. Szerencsére zökkenő mentesen telt a kiszállítás, és a forgalom is tűrhető volt az utakon. Már csak két üveg várt gazdára, és kétszeres eltévedésre sikerült is megtalálnom a szóban forgó irodaházat. Persze parkoló az nuku, miért is lenne… Idegesen végül az utca másik oldalán parkoltam, érezhetően szabálytalanul egy másik épület elé. Ez sem volt egyszerű, mert indokolatlanul lófráló fiatal lányokkal volt tele a járda, és még az út is.

- Mi a fene van ebben az utcában? Talán valami felkapott hely van itt? - morfondíroztam magamban elhúzva a furgon tolóajtaját kikapva belőle a maradék két üveget.

Terveimhez hűen pillanatok alatt végeztem és egy hatalmas nyújtózkodásra tártam fájó karjaimat az épületből kisétálva. Fellélegzésemet a szemközti épület előtt egyre csak gyűlő tömeg zavarta meg. Ekkor tárult elém, a jelen pozíciómból tökéletesen kivehető homlokzati felirat: Big Hit Entertainment. Nem mondanám magam egy koreai popzene rajongónak, de azért összeraktam a tömeget és az épületet. Itt bizony idolok jelennek meg szűkös határidőn belül, vagy csak a híresen őrült rajongók unatkoznak suli időben. Vagy mindkettő… Pár elnyújtott pillanatig még bámultam magam elé, a helyzetet szemlélve, ám egy váratlan mozzanat, azonnal magamhoz térített.

- Mi a... HÉ! - iramodtam meg az út túloldaláról, mikor megláttam, hogy a furgonom körül egyre több securitys figura lebzsel és próbálja az ajtót kinyitni. Ekkor hatalmas nyikorgásra eszméltem fel, jobbra tekintve pedig egy az enyémhez hasonló furgont pillantottam meg, centikre megdermedt lábaimtól. Lefagytam. Nem elég, hogy majdnem elütnek, és a furgonomat készülnek ellopni, de még álmaim hercege se ment meg. Menten elbőgöm magam…

- Mégis mi a jó franc ütött beléd?! - kiabált ki a letekert ablakon egy öltönyös figura.

- Maga ütött el kishí... - hebegtem az ijedtségtől, de mondatomat egy felém közeledő férfi félbe is szakította.

- Tiéd a furgon? – veti nekem kérdését ingerülten. Gondolom a kocsi és a sapkám közös logóját összerakva feltételezte helyesen. Egy bólintás után, megkerülve a férfit az autóhoz rohantam.

- Nagyon gyorsan állj el az útból! - fordult utánam, és az engem majdnem elgázoló furgonosnak jelzett, hogy egy pillanat és ideállhat az általam elfoglalt helyre. Nem tudtam eldönteni, hogy most nagyon ideges vagy nagyon kétségbe van esve. Vagy mindkettő… Beültem az autóba és feszülten kapkodni kezdtem, mire a furgon ajtaja kivágódott és egy kisebb tömeg vetődött be rajta, pont mielőtt beindíthattam volna a kocsit. Mint akiket kergetnek vetődtek be mögém. Még is mi a fene folyik itt, kik ezek…? A megsokasodott lány tömeg körbeállta az autót, a korábbi férfi pedig falfehérré változott arcával karöltve hozzám rohant ismét, épp mielőtt szemügyre vehettem volna a potyautasaimat. Most kirángat és megver, lemerem fogadni…

- Hwanil út 36-hoz! Most! - hadarta a helyzet gyors mérlegelése után.

- Én... nem... mi? - értetlenkedtem és a hangosodó lány sikoly irányába kaptam a fejem, akik lassan a férfit is elérték.

- Ha most nem kérdezel többet és azt teszed, amit mondok, nem lesz több ilyen piti melód - sandított a sapkámra és egy névjegykártyát dobott hozzám. Oké mi veszteni valóm van, már indítottam is a furgont. Vagyis indítottam volna, ha valaki nem ordít a fülembe.

- Song sajangnim! Ha ezek után váltságdíjat kérnek értünk, ajánlom, hogy FIZESSEN! - kiabált előre egy hidrogén szőke egyén, bár a végét már nem hiszem, hogy hallotta a férfi, mert a gázra léptem, és a váratlan utasaim egyszerre passzírozódtak az ülésekbe. Az utca végén rögtön pirosat kaptam, így az addig benn tartott levegőmet kifújva, a visszapillantóba néztem. Korábbi feltételezésem beigazolódott, ez a BTS csapata. Nem mondanám magam k-pop rajongónak, legjobb barátnőmmel ellentétben, de én is néztem ám zenecsatornákat, nem vagyok teljesen elveszve ebben a témában. Zavarban voltam, ki ne lett volna zavarban, a helyemben? A fiúk egymás közt morogtak, szinte egyszerre beszéltek, nem is értettem miről folytattak eszmecserét, és meglehetősen feldúltnak is tűntek, amin egy percig sem csodálkoztam. A szavaikra igazából nem is tudtam figyelni, mert a beköszönő szövegemen dolgoztam magamban, számos lehetséges módot kreálva a fejemben.

- Annyeonghaseyo! - törtem meg a fiúk diskurzusát meglepetésükre - Bocsánat a gikszerért, a nevem Hwan...

- Fogd be és vezess! - szakított félbe az egyik, aki éppen az anyósülésre készült mászni és az időközben zöldre váltott lámpára mutatott. Azonnal a gázra léptem a srác pedig beborult mellém, majd, mint aki így tervezte, elhelyezkedett az ülésen. Hátulról hatalmas nevetés tört ki, ami láthatóan bosszantotta a mellém pofátlankodót.

- Hwan? - fürkészett az anyósülés mögül egy fiatal fekete hajú srác.

- Hwan MeRi - tértem magamhoz korábbi döbbenetemből, s kaptam el tekintetét.

- Én JungKook vagyok - mondta a helyes arcú fiú. Nagyjából betudtam őket határolni, de a nevükről gőzöm sem volt, sem a zenéjükről. Bár EunJi már biztos hallgatta őket a társaságomban…

- A barátnőm nagy rajongótok! – somolyogtam, s egy bárgyú vigyorral meredtem tovább az útra, és próbáltam felfogni miért is akarok én velük beszélgetni. Egyáltalán beszélhetek velük?

- Itt fordulj le, erre rövidebb - közölte a mellettem ülő.

- Én RapMonster vagyok, a csapatvezető, az a bunkó melletted J-Hope, akibe nem tudom mi ütött. Nem ez az első, hogy késésben vagyunk egy fellépésünkről.

- Nagyon sajnálom! - vágtam idegességemben egy idétlen sajnálkozó fejet.

- Nem a te hibád, hogy így alakult. Én Jin vagyok.

- Az én nevem JiMin széplány - kacsintott rám a visszapillantón keresztül egy helyes arcú srác, szinte belevágva Jin szavaiba. - Ők itt V és Suga - mutatott a két leghátul nyomorgó srácra, akik nem biztos, hogy minden szavunkat hallották a zörgő üres üvegektől, amik minden kanyarban rájuk borultak. Remek, még össze is törik magukat az idolok, hála nekem…

- Nagyon örvednek, megpróbálok sietni! - válaszoltam magamat meglepő izgalommal a hangomban. Még is csak hírességek utaznak a vizes furgonomban! Vizes furgon… A jó életbe, vissza kell érnem a céghez. Akkor már nem csak a fiúk vannak késésben…

- Nem hiszem el! - tapostam a fékre és csaptam a kormányra a dugó hátulját elkapva. - Erre rövidebb, ha? - morogtam alig hallhatóan, a J-Hope nevezetű egyén korábbi megjegyzésére reflektálva.

- Te most nekem beszélsz? - csattant fel mellőlem.

- Hope, még is mi a... - ocsúdott fel társa stílusán a mögöttem ülő leader.

- Megoldom! - szakítottam félbe a fiút és szememben megjelent az elszántság szikrája. Autóversenyzőket megszégyenítő manőverrel hajtottam a két sávot elválasztó járdaszigetre kielőzve a fél sort, majd egy széles bicikli úton átvágva egy kis utcára hajtottam. Egyelőre magam sem tudtam mennyire volt ez jó ötlet, de igyekeztem nem elkeveredni. Miért fest Gangnam-ban minden utca totál egyformán?

- Lehetőleg ne nyírj ki bennünket! - kiabált hátulról Suga. Remélem jól maradt meg a neve, vagyis a színpadi neve... Ahogy kiértünk a kis utcák forgatagából már meg is pillantottuk az említett helyszínt ahol, mint kiderült a ma esti M Coundown lesz. A fiúk a hátsó bejárathoz navigáltak, ahol már várták őket. Nem hiszem, hogy egy indokolatlan vizes furgonra számítottak a biztonságiak, de fapofával elfogadták a tényt szemlátomást. A srácok kikászálódtak a kocsiból és látván, hogy velem egy percig sem törődve sietősen befelé veszik az irányt, én is elindultam végre saját utamra.

- Hwan MeRi! Kössz! - kiáltott vissza hangosan Jungkook széles mosolyával, és már követte is a fiúkat. Szerettem volna még fürkészni távolodó alakjukat, de egy égzendítő dudálástól felriadva, azonnal újra a gázpedálra tapostam.

Abban hiszek, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell. /Reisz Gábor/

- Késtél! - förmedt rám átmeneti munkaadóm, mire végre valahára visszaértem a telepre.

- Nagyon sajnálom! - hajlongtam egyre mélyebbre, kiugorva a furgonból.

- Szerencséd, hogy csak egy órát késtél és, hogy ez az első napod. Mindent sikerült kiszállítani?

- I-Igen ! - könnyebbültem meg. Nem is kaptam leszúrást, legalábbis rosszabbra számítottam…

Hazafele kezdtem battyogni lejárt buszbérletemet egy kukába hajítva, morcos arcommal az esteledő utcán pásztázva. Napi nyolc órás melóval egy hét alatt letudom ezt az egészet és utána ünnepélyesen esküt teszek, hogy legyen az élet bármilyen igazságtalan, nem fogok bajba keveredni senkiért és semmiért. Hirtelen a korábban kapott névjegykártya jutott eszembe és a farzsebemhez nyúltam. Egy név, Song HoBeom, egy Big Hit logo és egy telefonszám.  Hat óra lesz, még nincs olyan késő. Azonnal tárcsáztam a kártyán található számot, ám az egyre csak hangpostára kapcsolt így hagytam egy üzenetet. Majd még egyet és még egyet…

A családom már aludt mire hazavergődtem. Halkan felosontam a szobámba és az erkélyre mentem, mire óramű pontossággal meg is csörrent a mobilom.

- EunJi?! – szólítom meg barátnőmet a vonal túloldaláról.

- MeRi! Mi volt ez az üzenet, a kalandos délutánodról? Mit nem fogok elhinni? Milyen idolokkal találkoztál? – hadarja kérdéseit a lány.

- Holnap elmesélem, gyere át reggel, hétfőig nincs dolgom – próbálom rövidre zárni, mielőtt telefonon kezd tovább faggatni.

- Most miattad nem fogok rendesen aludni... - vetette szememre EunJi és sértődést tettetve tette le a telefont.

Egész este forgolódtam és a névjegykártya tulajdonosának szavain agyaltam. Vajon csak hirtelen felindulásból mondta, amit mondott? Nem lennék meglepve, meglehetősen kétségbe volt esve az ürge…

- MeRi-yah !! Rontott be a szobámba szombat reggel EunJi.  Valamikor hajnalban sikerült elaludnom, így olyan szinten ki voltam ütve, hogy még akkor sem volt erőm magamra húzni jobban a takarót, amikor kedves barátnőm nemes egyszerűséggel kinyitotta az erkély ajtót. 

- Hoztam forró csokit - ült az ágyamra törökülésbe vágva lábait.

- Kávé kellene - krákogtam még mindig csukott szemmel.

- Nem is szereted a kávét - vette ölébe a laptopomat.

- Melyik idol csapat volt, akikről tegnap írtál chaten? 

- A BTS.

- Mármint az a BTS? A Bangtang Boys? - nyílt tágra barátnőm tekintete, és hatalmas pillantásokkal próbált újabb információt kirángatni belőlem.

- Te ne zavarj már össze, tudod, hogy nem erősségem a k-pop. A nevüket is alig tudtam megjegyezni - dörzsöltem meg szemeimet és ültem fel az ágyban. Nyújtózkodásaim közepette elmeséltem a tegnapi történéseket és meglepetésemre EunJi egy percig sem kételkedett a szavaimban. Ennyire megbízik bennem, vagy csak túl naiv? Vagy mindkettő…

A laptop elé húzott, ahol villámsebességgel hívta Google barátját segítségül.

- Ők voltak? – nagyított ki egy képet a hét srácról.

- Ez a bunkó srác tegnapról! - nyomtam hirtelen az ujjam a monitorra, rámutatva az egyik srácra mit sem törődve EunJi kérdésével. Bár már nyilván levágta, hogy igen, ők a szóban forgó idolok.

- Bunkó? Ő a csapat legbarátságosabb tagja - nevetett fel EunJi.

- Akkor a rajongók valamit nagyon benéztek - kászálódtam ki az ágyból tettetve, hogy egyáltalán nem érdekelt a tegnapi incidens.

- Lehet csak rossz passzban voltak, vagy nem voltál neki szimpi - gondolkodott el barátnőm és a fotóikat kezdte lapozgatni. - Amúgy... hova is megyünk? - nézett rám, amikor észrevette, hogy heves öltözködésbe kezdek, és már a cipőmet is előbányásztam.

- A Big Hit épületéhez, van egy kis dolgom - húztam gúnyos mosolyra a számat és legszívesebben színpadias gonosz kacajba kezdtem volna, de már a gondolat okozta furcsa grimaszom is kérdő tekintetet nyomott Eunji arcára.

Egész úton barátnőm a tervemről faggatott, hogy még is mi a jó francot akarok ott, és hogy képzelem a bejutást, majd a célszemélyhez való eltalálást, és amúgy ki is ez a „célszemély”?! Minél több kérdést tett fel annál jobban kezdtem azt érezni, hogy a kezdeti eltökéltségem felemésztette a kilátástalanság. Köszi EunJi! Köszi a bíztatást…

- Ezek a lányok vajon egyhuszonnégy itt vannak? - hajtottuk fejünket egyszerre balra mikor a rajongókra néztünk, akik a Big Hittel fotózkodtak, vagy csak vártak. Ők sem tudták mire, talán tapsra…? Hát összecsaptam tenyeremet, hogy majd de poénos lesz, de csak Eunji kérdő tekintete meredt rám én meg jót vigyorogtam a saját viccemen.

- Van egy sanda gyanúm, hogy ez nagy beégés lesz - fojtotta vissza az éppen kitörő nevetését EunJi, s ügyet sem vetve rá, hatalmas léptekkel indultam meg egy bejáratnak elkeresztelt ajtó felé.

- Menj el! 5 perce is ezt mondtam, most is ezt mondom...

- KÉÉÉREEEM! Találkoznom kell a BTS menedzserével! - biggyesztettem le immár sokadszorra a számat a kapunál, amin már a kezdeti közeledésemkor egy magas biztonsági őr lépett ki.

- Mi ez már megint? - jött meg az erősítés, két másik fickó személyében.

- Egy fangirl akar bejutni az épületbe... Megint... - állta el az utamat kezdeti jó barátom.

Hirtelen újabb ötletem támadt, sarkon fordultam és EunJihez sétáltam, kimért tempóban, közben a szemem sarkából az értetlenkedő biztonságiakat figyeltem. Nem gondoltam egy percig sem, hogy könnyű lesz, ahogy azt sem, hogy visszavonulót fújok ennyitől…

- Na, feladtad? - kérdezte barátnőm már messzebbről. Szemei könnyesek voltak a hisztérikus nevetésétől, amit a jelenet váltott ki belőle.

- Még csak most kezdtük - és a már rég óta tervezgetett teátrikus nevetésem, megállíthatatlanul feltört belőlem.

- Tényleg kezdesz megőrülni. Bérletet akarsz a rendőrségre? Jah, az már meg van! – röhögte újra el magát. 

- A következő akcióhoz te is kellesz - fordultam elszántan barátnőm felé, akinek kacagása hirtelen fulladozó köhögésbe váltott az ijedtségtől. Egy rövid stratégiai megbeszélés után, újult erővel lendültünk neki a kapunak, ahol még mindig a bejárat előtt állt a három őr. Nyilván valóan már megedzették őket az ilyen esetek. Elvégre valljuk be… Nincs is veszélyesebb egy pár gátlástalan rajongónál…

- Ha még egyszer visszajössz, rendőrkézre leszel adva! - morgott felém az egyik, még mielőtt a lépcsőkhöz értünk volna. Alig pár méterre az őröktől, EunJi váratlanul összerogyott, kezében tartott kihűlt kávéját kiöntve a földre, ezzel is emelve a drámai pillanat színvonalát, mire felsikítottam, követve a színjáték menetét. A közelben sétáló emberek ijedt tekintete, tettekre ösztönözte az őröket, mire szájukat elhúzva, odasiettek barátnőm eszméletlennek tetetett testéhez. A harmadik a helyén maradva tárcsázta a mentők számát. Ez az én pillanatom! Légies könnyedséggel osontam, vagyis inkább vetődtem az őrök balga módján nyitva hagyott ajtón be, amit persze a két EunJi-nél időző őr észre is vett, a harmadik, telefonját nyomkodó egyén pedig rögtön utánam eredt. Még is mi a franc fog ebből kisülni? Tényleg kezd elmenni az eszem? Istenem most segíts meg!

Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyjuk, hogy a váratlan megtörténjen. /Paulo Coelho/

Az épületben, ha nem mentem neki minden szembejövőnek, akkor senkinek se. Lábaimat úgy szedtem, mint aki tudja, hol van, és kisvártatva a labirintusszerű folyosókon sikerült is eltűnnöm az őr elől, aki már biztosan világgá kürtölte, hogy egy eszement rajongó van az épületben. Kiegyenesedtem és úgy kezdtem el sétálni, mint aki teljes mértékben idetartozik. Indokolatlanul nyitogattam be ajtókon, amik vagy üresek, vagy zárva voltak, mire pechemre, ismét megpillantottam a biztonsági őrt. Vagyis őröket… Most már legalább tízen vannak, hát ez remek! A következő kanyarban egy kisebb tömeg jött velem szemben, így gyors sétára kapcsoltam szemlesütve, és oda se nézve dőltem be a legközelebbi ajtón. Nem volt szerencsém, mert valaki más is most akarta használni a bejáratot, amiből az lett, hogy a  túloldalról, éppen kifele tartó személyt jól fejbe nyomtam az ajtóval.

- Aish! - nyúlt idegesen fájó fejéhez az érintett személy, s jó pár lépést megtett hátra. A felismeréstől, hogy valakit leütöttem az ajtóval és, hogy ki is az a valaki, teljesen letaglózott. Tágra feszített szemekkel pislogtam az előttem állókra, kezemet lassan lecsúsztatva a kilincsről. Ez az egész elég rosszkor jött, mert az üldözőim is a folyosóra értek, s könnyű szerrel elállták a menekülési útvonalaimat, mielőtt még az ajtón belülre siethettem volna, ami valljuk be… Elég okafogyott cselekedett lett volna. A szobában tartózkodó srácok vagy rosszalló, vagy ledöbbent szemekkel pásztázták az eseményeket, én pedig csak ficánkoltam a menthetetlen helyzetem ellenére, mint egy kifogott lepényhal, ahogy az egyik őr megragadott.

- Te most szépen velünk jössz! – húzott magával a férfi, ellentmondást nem tűrően.

- Maga ezt nem értheti! Song HoBeommal akarok beszélni ennyi az egész! Ígéretet tett nekem! - Szavaim nem igen hatották meg az embereket és szép lassan toloncoltak végig a folyosón. Most már tényleg elment az eszem, és erről az egész épület is megbizonyosodhatott mostanra…

A bejárathoz érve már láttam régi jó barátaimat, a zsarukat, a lépcsők alján pedig az egyik rendőrautóban EunJi puffogott. Groteszk volt az egész helyzet, és ez az elém táruló kép is… Az autóhoz sétálva, egy szürke BMW gurult be mellénk, s lesújtóan ért a tény, hogy az a mocskos gazember szállt ki belőle, aki miatt ez az egész volt…

- Ott van! Song menedzser úr! - kiáltottam felé. Napszemüvegét lekapva,  megdöbbenten figyelte az eseményeket, ahogy az egyik rendőr, az autóba készült beültetni.

Istennek hála odasietett és faggatni kezdte a férfit, hogy mégis mi a jó fene folyik itt, a szentséges Big Hit épülete előtt.

- Ismét egy túlbuzgó rajongó miatt hívtak minket a biztonságiak, aki még az épületbe is bejutott - húzta gúnyosan el a száját és sandított rám a rendőr, aki még mindig a karomat fogta.

- Te vagy az tegnapról - nézett rám Song, kissé bosszúsan.

- Ismeri? – ráncolta szemöldökét az engem lefogó alak.

- Azt nem mond... – kezdte volna mondandóját Song úr, de rögvest szólásra nyitottam számat.

- Azt hiszi, hülye vagyok? Elég komoly dolgot ígért tegnap, és én hívtam! Üzenetet is hagytam!

-  Nem gondoltam, hogy ilyen messzire mész… - sóhajtotta egy szánakozó vigyorral. - Ez egy belépőkártya, fogd! Hétfő délelőtt gyere ide - Azzal feltolva napszemüvegét, elviharzott egyenesen a bejárathoz, ahol pár szót váltva a biztonságiakkal már el is tűnt az épületben. Hát ez remek. Azt hittem legalább kihúz a csávából és nem kell megint taxisat játszanom a rendőrautóval. Beültettek EunJi mellé, aki hisztérikus röhögésben tört ki, de nem ám jókedvében, éppen ellenkezőleg. Valami furcsa teátrális nevetésbe fojtott idegroham kerítette hatalmába, amitől egy kicsit meg is rémültem, hogy miattam ment el az esze… Hiába intettek csendre minket, EunJi vagy éppen leszúrt, vagy a bent történtekről kérdezgetett én pedig csak nyomorgattam a kezemben tartott belépőkártyát, reménykedő fapofámmal. Remélem ez nem egy újabb lerázás szimbóluma itt a markomban…

- Nézzük a jó oldalát! Az első lépés sikerült - lélegeztem fel az őrsről kilépve.

- Tudtam, hogy egyszer még belerángatsz a rosszba, vége a priuszmentes életemnek - indult meg a buszmegálló irányában EunJi.

- Milyen priusz, még egy figyelmeztetést se kaptál! Ahogy csodával határos módon én sem - loholtam nevetve utána. A lány csak mosolyogva átkarolta a nyakamat és egy mély lélegzetet véve, a sötétedő eget kezdte pásztázni. Meghívott egy buszjegyre, cserébe elmeséltem az épületben történeteket, amin utólag, egy jóízűt nevettünk. Mi mást tehettem volna, visszagondolva, ennél kínosabb helyzetbe nem is hozhattam volna magam, és drágalátos barátnőmet…

Hétfő reggel az ébresztő órám riasztása előtt nagyjából 10 perccel pattantak ki szemeim és azzal a lendülettel fel is ültem az ágyon. Esik az eső. Mi több, szakad…

A lehető legegyszerűbb ruháimba bújtam, hogy a maradék időmet az esernyőm keresésével tölthessem, amit diadalittasan nyitottam ki a bejárati ajtón kilépve, mire az erős, orkán erejű őszi szél nemes egyszerűséggel csavart ki a kezemből. Kapucnival a fejemen csapzottan értem a célépülethez. Azt a buszbérletet is ideje lenne már megvenni, de már nem volt képem kérni a szüleimtől, így sem vagyunk az anyagiak magaslatán. Elmélyült morfondírozásom közepette került a kezembe táskám mélyéről a belépőkártya, s egy megkönnyebbült sóhajjal húztam le az ajtó melletti leolvasónál. Elég komikus lett volna, ha otthon hagyom nem? Kitelt volna tőlem, de szerencsére ez a gikszer elkerült… Belépésemet követően a múltkori biztonsági őr felkapta a tekintetét rám, de nem szólt semmit. Talán a menedzser már említette neki, hogy érkezek. A recepcióhoz siettem ahol egy fiatal lány készségesen útba igazított miután feltelefonált, hogy meggyőződjön, tényleg igazat mondok-e.

- Annyeonghaseyo! - hajoltam meg a menedzser ajtaján belépve, valahol a második emeleten.

- Kerülj beljebb! – szólt közömbösen, s kezével az ajtó felé mutatott, hogy csukjam be magam mögött. Kicsit hadart és alig pillantott rám, bizonyára siet, vagy csak nyűg vagyok, amivel nem akar foglalkozni.

- Fogd! – dobott egy borítékot az asztalra rám sem nézve, mikor már épp leültem volna.

- Mi ez? - nyúltam le a fehér borítékért, mire belenézve egy jó köteg húszezres címletű wont pillantottam meg. - A kérdésem változatlan – tettem vissza a pénzt az asztalra.

- Ez az, amit szerettél volna nem? - pillantott fel laptopja mögül és végre egyenesen rám nézett.

- Nem.

- Akkor még is mit akarsz? Idolokkal találkozni?

- Munkát!

- Ahh, szóval jó a memóriád - láttam a férfi arcán, hogy pontosan tudja mit mondott aznap. Eltolta magát a székével, és kicsit hátrább dőlt rajta. - Sem a cégnek sem a saját lelkiismeretemnek nem tenne jót egy megszegett ígéret - mondta szinte magának és a papírjai között kezdett el turkálni. Leültem a férfival szemben és hatalmasra guvadt szemekkel vártam a következő momentumot.

- Ha ezt aláírod, dolgozhatsz itt, a Staffban. A fizetésed az átlagbér felett lesz jóval. A feladatod nem körbehatárolt, lényegében mindent meg kell csinálnod, amire éppen utasítanak, legyen az pakolás, takarítás vagy éppen a gyakornokok kiszolgálása. A későbbiekben úgy is kiderül mire vagy a legalkalmasabb, vagy egyáltalán alkalmas vagy-e bármire is – neveti el magát gúnyosan. - Van valamilyen végzettséged? Tehetséged? Hol dolgoztál eddig? 

- Másod éves vagyok a Sungkyunkwan főiskolán, óvodapedagógia szakon, de pénzügyi és családi problémák miatt a legutóbbi félévemet passziváltam, ahogy azt, jelenlegit is teszem - váltottam igazán komoly hangnemre, és próbáltam elővenni a céltudatos énemet. - Jelenleg a szüleim éttermében segítetek ki. 

- Az esélyt megadom neked, ha elolvastad, írd alá – utasított, ahogy az elém tolt szerződésre pillantott. Bevallom őszintén annyira felpörögtem, hogy nagyjából futottam csak át és az apró betűs részt természetesen kihagyva, aláfirkantottam a lapot.

- Akkor ezennel köszöntelek a Big Hit-nél. A JYP Entertainment egy leányvállalata vagyunk. Elvárom az elkötelezett munkát tőled. SongMin-ssi felveszi az adataidat és eligazít - mutatott a folyosóra néző ablakon túlra, ahol egy fiatal nő már várt rám. Ezek szerint minden a menedszer tervei szerint ment? Jó emberismerő lehet az ürge és egész normális lett a beszélgetés végére, de jobb, ha meghúzom magam, úgy érzem…

- És még valami! Ennél soha ne öltözz csinosabban - kiáltott utánam, sem tekintve. Most ezzel mire célozhatott? Gúnyolódik a trógerségemen…?

A folyosókon keringve derékfájósra hajolgattam és köszöngettem minden szembejövőnek, legyen az dolgozó vagy éppen gyakornok. Az engem körbevezető hölgy szerint a BTS debütálása óta megsokszorozódott a Big Hit népszerűsége és a gyakornokok száma. A központi rádióból kellemes zenék szóltak, talán BTS? Mi más lenne...

- Nem sokan kerülnek be így ide – mosolygott rám SongMin, miközben sétálgattunk. – Elég komoly a dolgozói felvétel.

- Akkor jobb lesz eltitkolnom, hogy is kerültem be – nevettem el magam kínomban.

- Nem sok ilyen bájos fiatal lány kerül be a Staffba.

- Akkor, SonMin-ssi? 

- Férjnél vagyok – pirult el a hölgy majd gyűrűjére nézett.

Nem értem, talán aki szép az csak akkor kerülhet a staffba ha férjezett? Ez még viccnek is rossz... Összefüggések keresése helyett, inkább csak gratuláltam a nőnek. Első feladatom helyszínéhez értünk, egy tágas sötétített teremhez, ahol javában egy fotózás zajlott. A staff nagy része sürgött-forgott, és engem is azonnal elkapott a gépszíj, tettem, amire kértek…

Fiatal lányok pózoltak, valamilyen trend magazinnak. A feladatom a ruháik előkészítése volt, a sminkesek kisegítése, meg ami éppen valakinek eszébe jutott. EunJi már hatvanhatezerszer hívott, lehet, már azt hiszi, hazafele elcsapott a déli busz. Mondjuk én sem gondoltam, hogy rögtön munkára fognak, vagy egyáltalán dolgozhatok. Fontos ez a meló, kell a pénz és csak a szerencsémnek, és persze a hülye fejemnek köszönhetem, hogy bekerülhettem ide. A diákmunkákból pont semmire se mentem. Úgy látszik, egyszer az életben jól jövök ki a zűrös húzásomból

- Ah, de jó illatuk van. És ez az anyag... Feltűnne valakinek, ha lenyúlnék egy-kettőt? - a magamban beszélés koronázatlan királynőjeként vitattam meg eme fontos kérdést, ahogy a hófehér törölközőket pakolásztam össze mosóban.

- Vigyél a földszinti próbaterembe párat légyszíves! - lépett be a helységbe egy sietős hölgy, aki már korábban is jócskán ellátott feladatokkal.

- Máris! - vágtam azonnal rá, de a nő rögtön eltűnt, így végül nem tudtam meg hol van pontosan az úti cél.

Földszinti próbaterem... Aj hova lett mindenki? Kezd kihalni az épület, én meg csak battyogok a folyosókon, mint aki el van veszve. Hát, mert el is vagyok…? Törölközők mögül kikukucskálva egy alakot láttam meg előttem, ami rögvest felvillanyozott.

- Elnézést! - kezdtem sietősebben közeledni az alakhoz, mire azonnal megfordult és kérdően rám nézett várva, hogy kifejtsem miért is zaklatom.

- Omo! JiMin-ssi ! Annyeonghaseyo! - tágultak kétszeres szélességre szemeim.

- Őrült sofőr! – mutatott meglepetten rám. - Annyeonghaseyo! Mit csinálsz itt? - vigyorodott el.

- Itt dolgozok. Most már… Megtudod mondani, hol van a földszinti próbaterem?

- Oda tartok, ezeket oda szánod? Hagyd, majd én elviszem!

- Nem lehet, ez a feladatom, még a végén megszidnak az első munkanapomon. A használtakat pedig amúgy is el kell hoznom. De köszönöm szépen – somolyogtam zavartan a fiúra. JiMin átvette tőlem a törölközőket, majd a próbaterem ajtajához érve maga elé engedve beléptünk a terembe. Nagyon kedves srác, szerintem jóban leszünk… Egész úton lányos zavaromat próbáltam rejtegetni, lefogadom rákvörös az arcom. A teremben fülledt levegő és dezodor áztatta izzadság szag terjengett. Egy pörgős szám üvöltött és a benn tartózkodók fáradtságtól elsápadt arccal hevertek itt-ott.

- ANNYEONGHASEYO ! - kiabáltam el magamat, hogy túlüvöltsem a zenét, amit természetesen pont akkor kapcsoltak le, amikor köszöntem. Frankón lekiabáltam a társaságot... Remek második benyomás.

- Őrült sofőr! - szólt rám RapMonster mihelyt észrevett.

- Ezentúl mindenki így fog hívni? – dünnyögtem orrom alatt, szinte csak magamnak, majd elfordultam tőlük egy bárgyú vigyorral a képemen. JiMin a fiúkhoz hajigálta a tiszta törölközőket, majd szócsatába keveredett velük, és legnagyobb megnyugvásomra, szinte rám se hederítettek. Jobb lesz észrevétlennek maradnom, akkor semmilyen probléma nem adódhat… A feltételezetten öltözőknek fenntartott helységek felé iramodtam meg sunnyogva, óvatos, előrecsörtető léptekkel. Már éppen a kilincset nyomtam volna le, amikor valaki mögülem visszatolta az ajtót tiszta erőből, s ijedtemben megfordulva, egy fölém tornyosuló alakkal találtam magam szemben. Hát ez…?