25. Senki sem látja

25. fejezet

Hogy megértsük a hűséget, ismernünk kell az árulást. /Vörös vihar c. film/

Nem tudom, hogy a tegnapi alkohol próbálkozik még bennem, vagy az érzelmi sokk miatt vánszorgok ilyen kelletlenül, mint, aki bármelyik pillanatban inkább összeesik, minthogy még egy lépést tegyen előre. Egyszerűen még mindig nem térek magamhoz, pedig már órák óta itthon vagyok, a lakásban uralkodó csendet, pedig lassan vágni lehetne. Szüleim valami ismerősüktől kérnek segítséget, hogy az ügyvédi költségek minimalizálódjanak, Kyung pedig a szobájában kuksol mióta hazajöttünk.

- Unnie – nyitok be nővéremhez, aki hiába kért mindannyiunkat, hogy hagyjuk békén egy időre, felőlem térden állva könyöröghet, akkor is kierőszakolom belőle a magyarázatot, ha már a szüleim játsszák a tudatlant. Kyung sóhajt, s beletörődve jelenlétembe, erőt véve magán, feltápászkodik az ágyáról. – Figyelj… - ülök le unnie ágyára. – Mindenben számíthatsz rám! Tisztára mossuk a neved – erőltetek magamra egy nyugtató mosolyt.

- Mindenben? – húzódik közelebb hozzám a lány.

- Mindenben.

- Ha hazudnod kell a bíróságon, akkor is?

- Hazudni? – ráncolom kissé a homlokomat.

- Tanúként fognak beidézni. Te leszel az én alibim.

- Kyung – rázom meg furcsállóan a fejemet. – Mégis miről beszélsz?

- Aj, YoonHo rajta kapott a klub egyik félreeső helyén, ahogy éppen egy dílerrel dugok – válaszolja egyszerűen, s mintha egy halvány mosoly jelenne meg szája szélén, majd mély döbbenetemre ügyet sem vetve, a fésülködő asztalához sétál. – De ugye, én akkor veled voltam, így szóba sem jöhet, hogy közöm lenne az öngyilkossági kísérletéhez, vagy a droghoz – folytatja változatlanul közömbös hanglejtéssel, ahogy kimérten hosszú haját kezdi fésülgetni.

- Ez nem vicces – fordulok üldögélő alakja felé.

- Nem mondtam komolyan YoonHo-nak, hogy ha problémája van a drogszerzési ügyeimmel, akkor fogja azt a pár fecsi narkót, és húzzon el. Be voltam állva, alig emlékszek. Nem gondoltam, hogy tényleg képes lenne megölni magát.

- Unnie – hebegem egy ócska, hitetlenkedő vigyorral, ahogy mellé csoszogok.

- Számítok rád Byul-ah, és anyáéknak egy szót se – kacsint rám, s mintha az ég adta világon semmi sem történt volna, tovább folytatja tükörképének méregetését. – Előrehozott tárgyalás lesz, majd még átbeszéljük, mit kell mondanod.

- Hogy tehetted – sétálok lesütött, hitetlenkedő tekintetemmel az ajtóhoz.

- Remélem, nem tervezed, hogy felnyomod a saját nővéredet – mélyeszti undok pillantását arcomba Kyung. – Tudom, hogy úgy sem tennéd, ezért is avattalak be, és leszel te az alibim – húzza ismét gúnyos mosolyra száját, és, mint, aki nem kívánja tovább társaságomat, rám sem hederítve, visszasétál az ágyához. Idegből utat törő könnyeimnek, csak a szobámba zárkózás után adok engedélyt a kitörésre, s, mint egy vad vízesés, úgy marják fel a nedves cseppek az arcomat. Én ezt nem vagyok hajlandó elhinni, az a lány, nem a nővérem! Haragszok a szüleimre, az ő hibájuk, hogy hagyhatták ezt?! Naivan elhisznek mindent Kyung-nak, vagy egyszerűen csak félnek a csalódástól? Nem tudom, mit gondoljak, újra és újra csak YoonGi ingerült tekintete van előttem, ahogy testvére kórterme előtt, ridegen eltaszít magától. És én még azt gondoltam hazudik, hogy unnie ártatlan, és most itt állok, egy hamis tanúzás kényszere előtt? Ez nekem sok, képtelenség ez az egész… Ha kitálalok, a nővérem börtönbe kerül, ha hazudok, a férfi, akit mindennél jobban szeretek egy életre megutál, és örökre magammal kell hordozom, hogy nem az igazság győzött, az én vallomásom miatt. Nonszensz! Minden fájó gondolatomtól elmenekülve, ruhástól alszok el a megvetett ágyamon, s anyám kora esti ébresztgetését figyelmen kívül hagyva, folytatom az álomvilág adta nyugalmat, másnap reggelig, amikor is, hiába próbálkozok, képtelen vagyok tovább aludni. A nyüzsgő suttogások a fejemben nem hagynak...

- Byul-ah, kialudtad magad? – mosolyog a konyhából anya, ahogy kirúgva az egyik széket, mint egy zsák borulok le a bútorra.

- Mikor lesz a tárgyalás – nyúlok a teás kancsó után még kissé rekedtesen.

- Holnap.

- Holnap? Az ilyenekre idézést szoktak kiküldeni – hökkenek meg, nem csak az időponttól, de a vártnál is forróbb teától.

- YoonHo állapota miatt, a felperes, vagyis a fiú családja, valahogy elérték, hogy holnap legyen. Hihetetlen mi? Úgy látszik, az apjuk keze sok helyre elér – magyarázza anya meglepő nyugalommal a konyhapulttól. – Beszéltetek a tanúzásról?

- Igen Kyung említette, de…

- Megteszed a nővéredért, ugye? Ártatlanul nem kerülhet börtönbe – vág szavamba, ahogy sietősen felém kezd lépdelni édesanyám, s megragadva teámat szorongató kezemet, mélyen a szemembe néz. Ó anya, ha tudnád az igazságot... 

- Ezért kellett ilyen gyorsan hazajönnöm? Már akkor tudtátok, hogy Kyung mentegetőzése kevés lesz a tárgyalásán – húzom el végtagjaimat anya karmai közül, s felállva az asztaltól, a fürdő felé kezdek sétálni. – Ne aggódj, mindent meg fogok tenni a nővéremért – fordulok meglehetősen közömbösen, egy pillanatra vissza, majd egy mély sóhajjal lépek a fürdőszobába. Szánakozva bámulok bele a tükörbe, elfolyt sminkem, meggyötört tekintetemet méregetve, s ledobva magamról ruháimat, hosszú percekig csak folyatom magamra a forró vizet. Rettenetesen érzem magam, és már azt sem tudom mi a helyes, és mi nem. Legszívesebben mindent magam mögött hagynék, és elmenekülnék…

- Mégis hova a csudába tűntél el, tudod mennyire aggódtunk? Tae már a rendőrséget akarta hívni! – ordibál a vonal túloldaláról Nari, mit ne mondjak, meglehetősen ingerülten.

- Sajnálom, családi krízis van, haza kellett jönnöm – hangosítom ki mobilomat, hogy alaposan áttörölhessem rövid, nedves hajamat.

- Az a lényeg, hogy rendben vagy. YoonGi-t elérted? NamJoon ma reggel beszélt vele, ő is valami családi dolog miatt ment haza. Fura… - elmélkedik el szobatársam, de mielőtt még jobban belegondolhatna az egymást átfedő eseményekbe, azonnal terelni kezdem a témát, így róla és Nam-ról érdeklődök inkább.

- Szóval velünk minden rendben – zárja le hosszúra eresztett beszámolóját Nari, amit csendben hallgatok, meg sem mukkanva. – Itt vagy még? Elaludtál?

- Itt hát, csak olyan lelked voltál – nevetem halkan, egy szűk farmerbe passzírozva magam.

- Mikor jössz vissza?

- Fogalmam sincs, remélem a napokban – sóhajtók.

- Vigyázz magadra, remélem minden rendben lesz otthon, bármi legyen is a baj.

- Puszi – búcsúzok el, s kifújva egy nagy adag levegőt, az ágyamra dőlök nedves hajammal átáztatva a párnámat. Fel kell hívnom, muszáj… Megőrjít ez a tétlenség, ez a tudatlanság, az nem lehet, hogy ennyit jelentek a számára. Miért nem keres, nem érdeklem? És mi van YoonHo-val… Kinyomja a telefont, YoonGi újra és újra kinyomja a telefont, nem reagál az üzeneteimre, és, ahogy érzékelem, már ki is kapcsolta a mobilját.

- Anya, elmegyek.

- Hova? Vizes a hajad! – szól utánam édesanyám, de mellékelve értetlen ábrázatát, és a szobájából kisétáló nővéremet, sebes léptekkel indulok meg a kórház felé, ahol hosszú percek unszolását követően, rövid időre bebocsátást nyerek Min YoonHo kórtermébe. Rémisztő a látvány, ahogy magatehetetlenül, gépekre kapcsolva fekszik, az ablakon beszűrődő fények úsztatta szoba közepén. Légzésem még kissé zavaros, a buszmegállótól, gyakorlatilag a kórház emeletéig rohantam, mint egy hibbant, s egy kényelmes székre leülve, némán kezdem a fiút fürkészni. Gyülekeznek az esőfelhők odakinn, ám mielőtt jobban szemügyre vehetném a borús külvilágot az ablakon keresztül, léptek zajára leszek figyelmes.

- Te? – hallom meg magam mögül az általam már jól ismert hangot. - Ki engedett be ide?

- YoonGi – ugrok fel azonnal a székről, s a fiú felé fordulok, egy váratlan, szívből jövő mosollyal fogadva őt.

- Kérdeztem valamit! – pillant közömbösen rám, majd öccsére.

- Én csak szerettem volna tudni, hogy van YoonHo – sütöm oldalra szemeimet, kényszeredett vigyoromat magamon tartva.

- Nem látod, hogy gépek tartják életben? – lép egyet ingerülten felém, száját gúnyos, lesajnáló mosolyra húzva.

- Elképzelni sem tudom, hogy min mész keresztül, de tudd, hogy én…

- Hogy te mellettem leszel? – neveti el magát a fiú, mondatomat megszakítva. – Addig nem nyugszok, amíg a ribanc nővéredet le nem csukják! Apropó ribanc… - teszi karba kezeit, alaposan végigmérve ijedt testemet. – Te sem állsz túl távol ettől a jelzőtől.

- H-Hogy micsoda? – hebegem el meghökkent kérdésemet.

- Egy ismeretlen szám küldött nekem pár érdekes fotót.

- Milyen fotót? – hitetlenkedek tovább szavaitól. Zsebébe nyúl, előveszi telefonját, és kimérten felém sétálva, képembe tolja a készülék vakító fényét.

- Ha jól látom mindhárom képen te és kicsi Kookie van, ahogy ölelgetitek egymást a szobád előtt, miután negédesen iszogattatok egy bárban – taglalja elképedt arcomba mutatva a fotókat, amin tagadhatatlanul én és JungKook vagyunk felfedezhetőek. – Hánynom kell.

- Félreérted! – ocsúdok fel rémületemben.

- Nem tud érdekelni, elhiszed? 

- Miért beszélsz így velem? Nincs hozzá jogod!

- Nincs hozzá jogom? Ugyanolyan vagy, mint a nővéred, a magadfajtákkal csak így lehet beszélni, nem? Lefogadom jót hemperegtetek JungKook-kal - s szavait szinte végig sem várva, kezem, mintha magától lépne akcióba, egy irdatlan pofonra lendül, ám mielőtt célt érhetne, YoonGi megmarkolja alkaromat, s erőteljesen magához ránt.

- Egyet ne felejts el: ha EunKyung nem kerül rács mögé, és szabadlábra helyezik, annak te fogod meginni a levét Szöulban. Szóval azt ajánlom, szedd ki a nővéredből az igazat, és tálalj ki a bíróságon – ragadja meg arcomat, s erősen államat markolva hajol a képembe. - Az öcsém búcsúlevele pont semmire sem bizonyíték, de talán ha a saját testvéred ellen vallanál, az már döntőképes lenne – húzza ismét egy cinizmustól undorító mosolyra száját, majd indulatosan ellök magától. Lélegzetvisszafojtva iramodok ki a kórteremből, s a lépcsőknél kis híján fellökve egy idős hölgyet, egyenesen a zuhogó esőbe rohanok. Még mindig kissé nedves hajam, ismét csurom vizessé válik a felhőszakadásban, s az elnéptelenedett út szélén megállva, behunyt szemeimet a morajló ég felé emelem. Min YoonGi szavait, magamban ismét lejátszva, késként forog egyre csak repedező szívemben, egy fojtogató, kínzó érzést átjártatva testemben. Sírok, de ezt senki sem látja, fáj, és ezt senki sem érzi…